2017. szeptember 28., csütörtök

Tengerről a sivatagban

Nem írhatsz a tengerről
mélyen a sivatag közepén,
hacsak el nem képzeled
a hullámok játékát,
vagy kicsiny hajódat,
amint vadul dobálják
a szélviharban
toronymagassá vált hullámok.
De írhatsz a tengerről,
ha körülnézel ott,
és látod a homokdűnék hullámait,
a sziklák végelláthatatlanságát
a tiszta éji égbolton
világító csillagok alatt,
vagy a napkorong fényében
izzásig hevülve.

Nem írhatsz a szerelemről
magányban, elhagyatottan,
hacsak el nem képzeled,
vissza nem idézed,
milyen volt az az érzés,
amikor szólhattál kedvesedhez,
amikor rád nevetett, szólt hozzád,
megölelt, és megcsókolt.
De írhatsz a hiányáról,
ha körülnézel magad körül,
és látod a percek szürke végtelenjét,
amint a semmiből jönnek,
és a semmibe futnak,
nem hozzák a beteljesülés ígéretét,
és múlásuk nem hagyja maga után
a boldog percek emlékeit.

Amióta nem szeret

Amióta nem szeret, és elhagyott,
fakó a nappal, és sivár az este,
az élet jégmező, a szív fagyott,
mert nincs a hév, amely melegítette.

Amióta nem szeret, és elhagyott,
kevesebb a fény és több az árnyék.
Szinte folyton sötét homályban vagyok.
Ha tehetném,  ragyogásban járnék.

"Nem úgy van most, mint volt régen"

Ma már nincsen úgy, mint volt tizenháromban,
többé nem heverek útszéli árokban,
hogy hulljon a hó rám, tépjenek a szelek
nappal, éji órán, mert úgy szerettelek.

Elmúlt, vége. Lábra álltam tovább menni,
bár nem mondtam sosem, ez volt benne, ennyi.
Az út végén vár egy széles-mélyebb árok,
de, hogy odaérjek, lassítok. Még várok.

Olyan verset írni

Azt szeretném, hogyha versem olyan lenne,
ha olvasnál, kedves, örömed leld benne,
ha raknám szövegét olyan cifra szókkal,
virágba borulna a sziklás hegyoldal,
úgy csobogna sora, mint a fényes patak.
(Már nem látlak soha, pedig imádtalak.)
Havat hozna ríme rám, mint a zord telek,
megmutatná, íme: nagyon szerettelek.
Azt szeretném, kedves, olyan verset írni,
legyen szemed nedves örömödben sírni,
mégis mondd magadról: szívem most megretten,
hogy megváltam attól, akit így szerettem.

2017. szeptember 27., szerda

Tizet egyért

Akkor is sok, ha már kevésnek érzem,
aminnyit még ma is gondolok reád.
Egy útról akkor másik útra tértem,
bár ma sem tudom, hogyan iszod teád.

Talán igaz, hogy nem túl sokat kértem,
és amit kaptam, nem volt túl kevés.
Hogy megszerettél, csak tiéd az érdem,
elmentél, értelmetlen a létezés.

Három év is elrohant azóta,
sokkal hosszabb volt, mint három évtized.
Nem hiába mondja azt a nóta,
egy percért az ember egy élettel fizet.
Kettőt adnék, így szóljon most ez óda,
még egy percért. S egy életért tizet.

A körzet

Körülhatárolt,
bizonytalan formájú terület,
amelyen élek.

Szürke halál-folt,
nincsenek fák, virágok, füvek,
elhalnak itt a remények.

Magunknak miért tapossuk
sárba folyton
a tavaszok bimbózó virágát?

Sokunknak egyforma a sorsunk.
Mint árva foglyok
miért törjük le szabadságunk ágát?

Ez itt a körzet.
Nem szabadulhatsz belőle 
sohasem el.

A sors itt ölhet.
Mégis élned, és idővel
itt meghalnod kell.





2017. szeptember 26., kedd

Migránsország

Sohasem láttam élő migránst.
Tudom, kéjelegve mutogatták a tévében,
a fotóriporter felrúgta,
aztán mosakodott, hogy ő nem,
szöges drót mögé zárták,
mint a zsidókat a nácik,
vagy mint az állatokat,
a politikusok az ágyamba fektették
közém és feleségem közé,
aki szintén nem látott migránst,
de úgy kell rettegnie tőlük,
mint ahogyan nem rettegett
a Magyarországról elmenekült
újabb félmillió migránstól
soha senki még.

Szétkopott háló

Lassan már nem is érdekel,
annyira régen lett vége.
Elkopott, kifakult a múlt,
hálóvá vékonyodott el,
nem síkos hal vergődik ott,
hanem a semmi szele fújja át.

Lassan már nem is érdekel,
hiszen a túlélés fontos,
és nem kérdés, milyen áron.
Mint előtte volt, nem lehet,
hiszen ha vízben a háló,
van még remény a fogásra,
de ha a múlt síkos hala
már régen messzire úszott,
értelmetlen a halászat.

Apprehenzió

Czigány György: Triptichon:Consolationes

1.,
Metsz a levegő.
Nem belélegezhető.
Mintha pengék vagdosnák a légcsövet,
vagy légritka térben fuldokolnál,
ahol a belső nyomástól kifordul a szem,
megdagad a nyelv, mint a Swarzenegger-filmben,
és a hangtalan üvöltésre nyíló szájból
fröcsögve tör elő
a felszakadt tüdőerekből kiáramló vér.

2.,
Vagy csak hideg van.
A csend és magány hidege,
a zord elnyomás hidege,
amely langymelegnek álcázza magát,
de álarca alól folyton elővillan
az önzés kegyetlenségének 
valódi arca.

3.,
Emlék sem leszel,
ha nincs, aki emlékezzen rád.
"Minden élet másé,"
ha van olyan, hogy élet,
és amit életnek nevezel,
az nem a halál maga.

4.,
A gyönyörök éje elmúlt,
ha létezett egyáltalán.
A lehetetlen nem következett be,
hiába is őriznél szívedben 
valami romlatlan vágyat a beteljesülés után.
A "jövendő titkok méhe a koporsód".

5., 
Ezen a tájon sosem járt Jézus.
Innen Isten is elfordította tekintetét.
Itt a törvény az állatok,
a hatalom, az erő, a népirtás törvénye
ezredévek óta.
És a metsző levegő.


2017. szeptember 25., hétfő

Csak őszi ködök

Már nincsen semmi, csak őszi köd,
amint szürkén terjeng házak között,
lélekbe szivárog szürkítve azt,
homályba vonva egy újabb tavaszt.

Már nincsen semmi, csak esti homály,
dermesztő az éj, mélyen csontba váj,
magad védni tőle csak úgy lehet,
ha maradt szívedben egy kis meleg.

Már nincsen semmi, csak tüskés telek,
elfagyasztottak a hideg telek
reményt, virágot és füttyös rigót.
Ami itt maradt: a kusza bozót.

Már nincs semmi, ha nincs szerelem.
Minek tovább menni? Itt van telem.
Utat törni a sűrű bozóton,
tévutakon nem rágódni folyton?

Hiszen nem jön más, csak sűrű sötét.
A gondolat elvész. Elhagyja övét
és másét az ember. A halál örök.
Nem marad semmi, csak őszi ködök.

2017. szeptember 24., vasárnap

Lefelé mentem a réten

Lefelé mentem a réten,
nyúl inalt el előlem.
Najd' ráléptem a fűben,
de átugrott az árkon.
Láttam a fará eltűnni
odaát a csalitosban.

Kígyó lehetett volna,
rémültem meg kissé,
de itt nincsenek kígyók,
csak az erdei sikló
él meg ezen a tájon.
Az is alszik ilyenkor.

A faj elaljasulásáról

Az ember mára úgy elaljasult,
nem is saját kezével öl,
a piszkos munkát mind másokra hagyja.
Otthon és az iskolában jó modort tanult,
az élet és emberség felől
felvilágosítja apja, anyja.

Az ember önző állat,
az őskor óta az maradt,
az egyetlen, amely kiirtja saját fajtársait.
Kéjjel öl, önként támad,
olykor nem is üzen hadat.
És a hullahegyből ki eszik ma itt?

A személylíráról

Utálom, hogy folyton személylírát írok,
de ott van bennem a gennyedző fekély,
ahonnan rám merednek tátott szájú sírok.
Szavam ettől nem lesz sohasem kevély.

Utálom, hogy mindig személylírát írok,
hisz' olyan sok az igazságtalanság.
Nyüzsögnek a világban a mártírok,
és költő dolga, hogy szűnjön a vakság.

Utálom, hogy folyton csak magamról szólok,
pedig oly sok az, amiért szólni kell.
A költő szerepei nem pózok,
ha van hited, és a szíved énekel.

2017. szeptember 23., szombat

Szeretném

Szeretném, bár talán ócska hülyeség,
hogy minden ember, akár gaz, vagy derék,
és közöttük én is szeretve legyek.
Talán nem omlanának le a hegyek.


És szeretném még azt is, olyan nagyon,
senkinek ne kelljen aludni fagyon,
éhezni, mikor a kirakat tele.
Valaha talán megbirkózunk vele.

Szeretném, belül se kelljen mondanom,
ez bizony derék, a másik meg barom,
mert mindenkinek egyértelmű lenne,
ez társadalom. Ő is ott van benne.

2017. szeptember 22., péntek

A távozás utáni ősz

A távozás elvitte a nyarat.
Talán a táj üldözte volna el?
A kérdésre már a tél sem felel.
Itt vissza csak a ködös ősz maradt:

egyre korábban sötét az este,
és amúgy is haloványabb a Nap.
A köd is kemény, mint egy kődarab.
Miért? A választ sosem kereste.

Ha visszapörgethetné az időt,
hogy rászólna akkor: állj meg nyomban!
Így elrohanni nincsen jogodban,
jéggé fagyasztani a levegőt!

Jön a tél. A gát akkor átszakadt.
Vagy a fecske nem is hozott nyarat?

2017. szeptember 20., szerda

Idegen test


Kilöktél magadból - idegen testet,
ne mérgezhessem már létedet tovább.
Lehettem volna ennél is ostobább,
hogy növeljem amúgy is nehéz terhed?


A szándékok bennem mindig tétovák,
ha magamba építem is, mint sejtet
szervezet, mielőtt halálba dermed,
a szerelmet. Visszalöknek babonák.

Megjártam utánad a lélek poklát,
ahol süvölt a jeges hiány szele,
már nem szólhattam: várlak, visszagyere,
hogy csókkal borítsam mindegyik bordád.

Nem tudom, ki az, aki többet vesztett.
Kilöktél magadból - idegen testet.

A Hold fényében

A Holdnak fényében fürdeni újra,
amely születésem órájában világolt.
Szabadon lélegezni, ahhoz bújva,
akit a léted valahogyan hozzád láncolt.
Kitartani hosszan zenei hangot,
hogy rezegjen magasan a valóság fölött,
világítson, ha majd sötétség alkot
formákat benned, mert a fény már kiköltözött.
Fölmelegedni a bőr melegénél,
amikor fagyos már a késő őszi este,
és a lélek azt várja, hogy megbékél,
hiszen tusáit a Hold már sokszor megleste
a lélegzetét visszafojtó éjben,
a való szakadékán átívelő  hídon
biztonságban és mégis önveszélyben:
vajon a küzdelmet magammal meddig bírom?
Hát fürdeni a Hold fényében ismét,
hogy újra lemoshassa rólad mind a mocskot,
hogy elhozza halálod, az őszintét.
Ma már csak ennek útját kell tanulmányoznod.

2017. szeptember 19., kedd

Egyenletes sebességgel

Amikor fölszálltál, még nem esett az eső,
de hát ősz van, bármelyik pillanatban eshet.
Reggel, korán az égbolt még sötét,
így aztán a felhőket sem látod.
A vonatablakon megjelennek az első
ferde vonalak, ahogyan a függőlegesen
(majdnem) leeső vízcsepp,
és a vonat vízszintes (majdnem)
sebességvektorai összeadódnak.
A vonat sebességét számíthatnád a menetidőből,
így az esőcsepp-vonalak dőlésszögéből
meghatározható az esőcseppek sebessége.
Tudtad, hogy a gyorsulás ellenére
az esőcseppek egyenletes sebességgel esnek?
Nem utazik veled senki sem.
A halál egyenletes sebességgel közelít.

2017. szeptember 18., hétfő

Emlékből, fantáziából gyúrt kép

Mára már az emlékekből, és fantáziából
maradtál nékem csak egybegyúrva.
Ha látom arcodat, a sűrű éj felvilágol,
és néha képzelem magam még hozzád bújva.

De mára már homályosul a kép, kihűlt az emlék,
a nyár helyett fagyos szél kering a tájon.
Talán, ha nincs az év, boldogabb lennék,
de mégis: egyetlen egy percét se bánom.

2017. szeptember 17., vasárnap

Havasi gyopár

Oda vittél engem,
fehér lelkű mátkám,
ahol vágyott rendem
már régóta várt rám.

Nap kélt fel az égre
bársony-édes szóddal,
virágzó lett végre
a sötét hegyoldal.

A havasi gyopár
vakító fehére
világított kopár
szívem rejtekére.

Távol volt a tél még,
friss volt a kikelet,
szíveink nem félték
a viharos szelet.

Oda vittél engem,
fehér lelkű mátkám,
ahol időt csentem
életemnek átkán.

A hatalom rohamosztagosai




A hatalom rohamosztagosai
lehúzott arcvédővel állnak.
Plexi pajzzsal védik a  hatalmat
az utcakő és molotov koktél ellen.

Amikor őket kivezénylik,
csak a parancsra várnak.
Mindegy, ki parancsolgat,
nem futnak el szétverten.

Gumilövedékkel lőnek a tömegbe,
amelyet útjukba szervezett a politika.
Nem gondolnak rá rettenve,
hogy valamelyiküknek ott a fia.

A hatalom rohamosztagosainak
mindegy, hogy kié a hatalom.
Mind népet és szabadságot sirat.
Akkor sem hiszem el, hogyha majd akarom.

Születésnapok

Csak a gyerekeknek van születésnapja.
Az öregeké már eltávozott,
azoké, akiknek nincs anyja, apja,
és a napjuk régen leáldozott.

Gyerekeknek van csak születésnapja.
Az öregeké elveszett a múltban.
Akiknek már nincsen apja, anyja,
minek számolgassa éveit dúltan?

Csak a gyerekeknek van születésnapja,
olyan, amiről megemlékezni kell.
Az ajándéknak örüljön, aki kapja!
Neked minek, ha szíved már nem énekel?

Lefelé

Ötvenhat évesen
az életem
csúcsára értem.
Ma már nem kérdezem,
miért van énvelem
a bú, már rég megértem.

A lét sötét.
A Nap körét,
úgy tűnik, rég nem járja.
Szorítva száj,
a szem, ha fáj
a szív, folyton, mert árva.

Most, hatvan évesen
már régen nincs velem
az öröme az életemnek.
A völgybe ballagok,
azt várom, meghalok,
utána majd eltemetnek.

Közel a vég

Közeledik már a vég,
elkerülni nem lehet.
 Azért sírok kurva rég,
mert nem ölelsz engemet.

Túl közel van a halál,
és oly kevés az ölelés.
A holnap halva talál,
és szerelem volt kevés.

Boszorkány

Folyton seprűnyélen lovagolt.
Fiatal volt, erős és szép. De régen.
Banya-szívén sötét volt egy folt.
Ha mondták volna, visszaszól: de kérem!

Szombatonként dombtetőre szállt.
Nagy tűz lobogott azon a szélben.
Reggel ruhája, haja zilált,
de a seprű a sarokban szépen.

A szomszédban elapadt a tej.
Ágynak esett a szemközti Marcsa.
Pókos lett Kovácséknál a pej,
nem tartott az új templom habarcsa.

2017. szeptember 16., szombat

Egy az árokásók népéből

Az árokásók népéből vagyok.
Mi egyre csak mélyítjük az árkot.
Vezényelnek bennünket a nagyok,
vezényszavuk a fröcsögő átok.

Minden, amit jövőre terveztél,
holnapra majd semmi lehet megint,
pedig, ha majd öntudatra eszmél
a nép, majd az uszítóknak beint.

Be kellene temetni az árkot,
tervezőit a mélyébe hányni,
és elásni velük minden átkot,
hogy hittünk nekik, bánni.

2017. szeptember 15., péntek

Charles Causley: What Has Happened To Lulu?

                                                     fordítás

What has happened to Lulu, mother?
What has happened to Lu?
There’s nothing in her bed but an old rag-doll
And by its side a shoe.

Why is her window wide, mother,
The curtain flapping free,
And only a circle on the dusty shelf
Where her money box used to be?

Why do you turn your head, mother,
And why do tear drops fall?
And why do you crumple that note on the fire
And say it is nothing at all?

I woke to voices late last night,
I heard an engine roar.
Why do you tell me the things I heard
Were a dream and nothing more?

I heard someone cry, mother,
In anger or in pain,
But now I ask you why, mother,
You say it was a gust of rain.

Why do you wonder around as though
You don’t know what to do?
What has happened to Lulu, mother?
What has happened to Lu?



Mi történt Luluval, anyám?
Mi történt vele?
Egy rongybaba van csak ágyában,
és a cipője mellette.

Miért van nyitva az ablaka, anyám,
és elhúzva függönye?
És hol van a pénzes malac a polcról?
Csak egy folt a helye.

Fejed miért fordítod el, anyám?
S könnyed folyik. Miért?
Miért dobod a tűzre a levelet,
miért mondod, hogy semmiség?

Tegnap késő éjjel volt,
motorra riadtam fel.
Álmodtam volna? Ezt miért mondod?
Jaj, miért nem felelsz?

Sírni hallottam valakit,
dühében? Vagy szenvedett?
És most azt mondod nekem, anyám,
hogy csak az eső esett.

Miért nézel, anyám, úgy körül,
mint, aki nem tudja, mit tegyen?
Mi történt Luluval, anyám?
És mi lesz most majd velem?

Az utolsó fagyban nincs mit remélni

Boldogtalanság az életem.
Akit szerettem, nem él velem.
Minek is írnék klapanciákat,
hogyha nem látok virágos ágat?

Ha eső esik, vagy a Nap ragyog,
én ugyanúgy boldogtalan vagyok.
Szürke a világ és borús az elme,
hogyha nincsen, aki megölelne.

Minek is írnék jó verseket,
hogyha nincsen, aki szeret?
Hogyha a versben meg is teremtem,
úgysem tud megölelni engem.

Hát írom az ócska verseket sorba,
ne essen nevemen semmilyen csorba;
bár forró nyár volt, de itt van a tél,.
és a fagyban az ember már nem is remél.

Rajta jár

Nem tudhatom, ez mit jelenthet másnak,
de nékem folyton rajta jár eszem,
és gondolataim bele nem vásnak,
csak jönnek. Sokszor még nem is eszem.

Én nem tudom, hogy mások mitől fáznak,
csak azt tudom, míg dolgomat teszem,
a képek belül még ma is megráznak,
és könnyen őket még ma sem veszem.

Hiába múlt el három év azóta,
talán már négy is elrohant, lehet,
még folyton róla szólna mind a nóta,
habár megértem több hideg telet.
A boldogságra elfogyott a kvóta,
mióta itt hagyott, és nem szeret.

2017. szeptember 14., csütörtök

A megadott időkorláton belül nincs válasz

Föltettem egy kérdést.
Nem jött rá felelet
a megadott időkorláton belül.
Folyton kínoz az érzés,
vajon mi lehet ma veletek.
Az ember szíve kihűl,
átveszi helyét egy jeges golyó.
Sötétté válnak reggelek, napok,
felejti a tényt, hogy élni jó,
fölvetődik: minek is vagyok?

Választ keresni folyton,
amely nem jön már soha.
Kétségeimet fojtom
versbe, amely ostoba,
együgyű módon
boncolgatná a lényeget:
minek élni olyankor,
ha az ember nem szeret?


Lent és fent

Itt lenn
türelmetlen
anyagi világ:
a való.
Ott fenn
ideák, eszmék.
Közöttük lennék?
Vagy élni jó?

A mániás hazudozó

Mára kiderült, hogy a nemzetbiztonsági Bizottság FIDESZ-es elnöke simán hazudozik olyasmiről, amiről szó nincs. Miért is meglepő ez? A hatalmon lévők - különösen azok, akik ilyen-olyan érdekek miatt titkosított információk birtokában vannak - rendszeresen hazudoznak mindenfélét, vagy, mert érdekeik ezt kívánják, vagy csak azért, mint az óvodások a homokozóban - hogy butaságuknál kicsivel fontosabb embernek tűnjenek a többi óvodás előtt.
Hogy Németh Szilárdnak miféle (anyagi) érdeke fűződik a hazugságaihoz, az (még) nem tudható, noha, mint tudhatjuk, a hazug ember és a sánta kutya könnyen összekeverhető.
Ellenben az biztos, hogy a homokozó már megvolt.
Mellesleg az MSZMP KB intézetének egykori alkalmazottja, a bajszos dobta be még tavasszal az  utcai zavargásokat, amelyek csak egy célt szolgálhatnak: a rendkívüli állapotot.
Feltehetően  gőzerővel folyik előkészítésük - ami nem mellesleg hazaárulás -  csakúgy, mint ahogyan egyszer már megszervezte Ártunk és Orbánunk 2006-ban is az utcai zavargásokat.
Szilárd elvtárs saját hazugsága szerint - tipikus bolsevik tempó - egyszer már jogtalanul utasította a titkosszolgálatokat alkotmány - illetve mit is beszélek:  alkotmánya nincs Magyarországnak - alaptörvény-ellenes lépésre: a "Soros-hálózattal" "együttműködő" szervezetek nevének listázására
és tevékenységük "átvilágítására". Az elvtárs akkor is kamuzott: sem joga sem lehetősége nincsen az elvtártsnak ilyen utasítást kiadni. Egyrészt, mert nem utasíthat semmiféle titkosszolgálatot, másrészt,
mert "kérése" - mint "kiderült", amikor saját maga vallotta be hazugságát:  "Közvetlen utasítást intézkedésre soha nem adtam". Nem mellesleg még "kérése" s alaptörvény-ellenes.
Szép kis nemzetbiztonság az, amelyik vezetője össze-vissza hazudozik,  és az állampolgárok megfélemlítésében: a civil szervezetek: az állampolgárok alaptörvény által biztosított jogai alapján működő szervezetek  - éli ki óvodás játékait.
Fölmerül a kérdés: vajon éppen ennek a mániás hazudozónak kell azon a helyen lennie? Nem kellene inkább a Vidám Parkban dolgoznia bohócként?

2017. szeptember 13., szerda

Körbe-körbe

Ugyanazt megírni háromszor, hatszor.
Semmi nem történik, az utcán járok.
Eső csepereg, hűvös szél korbácsol,
szemetet hord. Nem néznek meg a lányok.

Mit is néznének egy szél-fújta ágon,
amint lifeg raja pár sárga levél?
Elmúlt a nyár. Örülök? Nem én! Bánom?
Az is bolond, aki még jobbat remél!

Már megint csak rímes strófákat írok.
Rímekbe kanyarodik végül a sor.
Őszi eső csepereg, nem én sírok.
A hűvös szél már szinte belém hatol.

2017. szeptember 12., kedd

Elmetérkép

Mi is a helyzet? Ezt kell megfogni,
sűrítve adni a lényeget,
hiszen az élet nem büdös zokni,
kimosni, kidobni nem lehet.

Merre van Észak? Előre? Hátra?
Egyáltalán: én merre megyek?
Menni véletlen után? Hátha?
Arra nem is látszanak hegyek!

Rég nem volt már víz. Nem esik eső?
A sík szürke, komor, poros.
Tüdőbe szúr a száraz levegő,
vagy csak a térképész nagyon koros?

Jobbra tűz lángol szögesdrót mögött.
Valami csürhe ott gyújtogat,
és én nem vagyok olyan lökött,
hogy közéjük vegyítsem be magamat.

Balra kifakult, vörösiszap-föld.
Ez is csak egy árnyalata
a narancsnak. Az a halálvölgy.
Én már nem jutok innen haza.

Szürke az ég, nem süt a Nap.
A távolban villámlik és dörög.
Pihen az ember, erőre kap,
és csak a vándorlás örök.

Itt egy leszakadt ablakkeret,
a tetőt rég elvitte a szél.
Már nem kacag a házban gyerek.
Az ember addig él, amíg fél?

A térképet kell rajzolni precízen.
Bejárni minden vonulatot,
mélázni csók- és óbor- ízen,
azon is, amit más otthagyott.

Mert mintha menekülne az élet.
Folyton komor, sivár a táj.
Tőlem fut el, vagy én így élek?
A szívbe markol. Néha fáj.

Mi a helyzetem? Merre van arra?
Hol van az egyetlen jó irány?
Térképet rajzolok? Hányhatom falra
a borsót, amelyet más kihányt.

Nézem az iránytűt, folyton pörög.
Északra van, ami délre volt.
Bár már elrothadt, újra röhög
minden eszme, amely régen holt.

Csak kikerülni a démoni árnyat!
Vörös-fekete kaszája int.
Még nem hagytam el én sem az összes vágyat.
Mind elém állnak majd megint.

Szakadék keresztben. Mély az árok.
Sokan vesztek eddig bele.
Omlik a fal, és ha hídra várok,
egy leszek, akinek kifordul bele.

Utat keresni vargabetűvel.
Most jön egy újabb, kusza bozót.
Bírja az ember? Nótával, derűvel?
Frissítő verset ír? Lelombozót?

Mi is a helyzet? Rögzíteni kell.
Elő a kronométer, szextáns!
Rozsdás a szív, már régen nem nikkel.
Profi a térképész, vagy dilettáns?


Hőség

Átütött a papíron a filctoll,
a golyóstoll pedig nem fog rajta.
Hűvösebb van, mint három éve volt,
pedig nem is vagyok egy fázós fajta.

Emlékszem, hogy nagyon megizzadtam,
dél idő volt, magasan állt a Nap,
a város, akár egy forró katlan,
mégsem volt nálam senki boldogabb.

Zuhanyt vettem, le nem hűtött az sem,
egyre forróbbá vált a levegő;
amikor rám nézett két barna szem,
mámorító érzés volt, lebegő.
Régen volt, hogy hőség így tetszen.
Fehér volt az ágyon a lepedő.

2017. szeptember 11., hétfő

Mától nem szeretlek

A bozótosba akadt a hajnal.
Sötét van még, hogyha fölkelek.
Nem szeretni. Csak az nem jár bajjal,
ha nem vadítják szíved képzetek.

Odakint most hull az őszi zápor.
Kövér cseppje folyik ablakomon.
Eldöntöttem: nem szeretlek mától.
Veled életemet is feladom.

2017. szeptember 10., vasárnap

Sötétbe futó

Zúg a fejem, sötétek az esték,
szaporodik a komor gondolat.
Szerelmünket a kémények lesték,
mára már csak az emléke maradt.
Nincsen már csók, amit elcsókolnánk,
a vonat egyre gyorsabban robog,
az állomástól el sem jut hozzánk,
hogy még élek, még mindig itt vagyok!
Mint a más által levetett ruhát,
hordjuk magunkon saját életünk,
és folyton csodálkozunk, hogy nahát!
hogy csak lóg rajtunk, bár ha nevetünk,
mint egy foszlott, öreg télikabát.
Jövőnk nincs. Csak az emlék van velünk.

2017. szeptember 9., szombat

Csepel

A bozótban most vállig ér a köd.
Itt minden hajnalban megakad a pára.
A szomszéd könyöke oldalamba bököd.
Elég is lesz ebből a hétből mára.


Zökken a kocsi, és rándul a sínen,
megszalad kezemben a papíron a toll.
Mit érdekel, van-e, lesz-e hírem,
amikor a kinti köd bőröm alá hatol?

Már a hídon dübörög át a vonat,
nemsokára készen lesz ez a vers is.
Szédült az ország, a múltba tolat,
pörög a ködben, mint egy kerengő dervis.

Vachel Lindsay - Gyárablak-dal

Factory windows are always broken.
Somebody's always throwing bricks,
Somebody's always heaving cinders,
Playing ugly Yahoo tricks.

Factory windows are always broken.
Other windows are let alone.
No one throws through the chapel-window
The bitter, snarling, derisive stone.

Factory windows are always broken.
Something or other is going wrong.
Something is rotten--I think, in Denmark.
End of factory-window song.
 



A gyárak ablaka mindig törött.
Valaki mindig téglákat hajigál.
Valaki mindig salakot termel,
míg piszkos Yahoo trükkeket játszik.

A gyárak ablaka mindig törött.
Más ablakokat békén hagynak.
Senki sem dobja be a templomablakot
keserű, vicsorgó, gúnyos kövekkel.


A gyárak ablaka mindig törött.
Valami vagy más folyton félremegy.
Valami bűzlik, talán a dánok.
Vége a gyárablak-dalnak.

Reggeli kávé

Régen kihűlt már a kávé a pohárban.
Alatta, a viaszos vásznon eperszemek.
Egész életemben a csodára vártam,
és soha sem mondtam, hogy szerettelek.

Az egyszer kimondott szavaknak súlya van,
amely talán örökre meg is marad,
aztán érezheted magad borzalmasan,
és eltemetheted az álmaidat.

Csak festettek az eprek. Elmúlt a csoda,
a kávé kihűlt a pohárban, az is hideg.
Az életemet csak én kozmáltam oda.
Már hiába mondanám, szerettelek. Minek?

2017. szeptember 8., péntek

Álszentség

Az álszentségtől hányingerem van,
ahogyan ő illegeti magát
azt képzelvén, ő él igazabban,
füstölővel fedi el a szagát.

Igazabbak a bűnös emberek,
ha megszakad szívük egy mosolyon;
a disznó, ha trágyában hempereg.
Az álszentet magasról letojom.

Én magam nem vagyok már bűntelen.
Hogy mi a bűnöm, az rám tartozik.
És azt sem akarom, hogy higgy nekem:
én nem vagyok álszent ... vagy csak alig.

2017. szeptember 7., csütörtök

A kín örök

Megírni csak a nyomort lehet
szárazon, a kínt.
Azt, hogy végeztem veled.
A tapasztalat erre int.
A boldogság és az öröm
rózsaszín, és csöpög,
és időleges. Ha magam összetöröm,
a kín marad örök.

Az ember-áru

Áru az ember. Értékét
a kínálat dönti el.
Boldog? Kíntól görnyed hétrét?
Senkit nem érdekel.

Persze, ez közhely,
amúgy pedig teljesen elfogadhatatlan,
de a levesbe hús kell,
és állandóan forr, zubog a katlan.

A selejtje megy a levesbe,
ezt tartja a szólás.
Ő is a boldogságot kereste?
Gödröt mindenki jól ás.

Szól a csengő

A fülemben üvöltő csengő miatt
már nem hallom hangodat.
Az a pár hónap gyorsan elszaladt,
bár rugóztam rajta sokat.

Az utolsó esély volt a létre:
amíg vagy, én is vagyok.
Azon vettem magamat észre,
amikor elmész, meghalok.

Dolgaim régen nincsenek rendben,
és ez huszonnégy órás üzem.
Már üvölt a csengő a fülemben:
ajtómnál a halál, ezzel üzen.

2017. szeptember 6., szerda

Jár a fejem

Az irodákban ma csendesek a gépek,
s csakl olykor csörögnek a telefonok.
Bár fölöttem elszálltak az évek,
de ha egy új munkába belefogok,
még mindig nem vagyok biztos benne,
hogy ez lesz az én végleges helyem.
Vajon egy másik munka milyen lenne?
Ezen jár néha fejem.

Szobámban már csöndesek az esték,
ritkka a lárma, a ricsaj.
A falakon még nem kopott a festék,
néhány évig még biztosan kitart.
De ha körülnézek, amit érzek,
ez nem az, mint amit akartam,
bár már végre nem égnek vezetékek
hétvégeken bent a falban.

Az életemben csendesek az évek,
már ritkák a viharok.
Pénzt nem gyűjtöttem, elkerült az érdek,
csak nyugodtan élni akarok.
De, hogy itt kell lennem, sosem bíztam benne;
néha nem találom a helyem.
Vajon az a másik élet milyen lenne?
Ezen jár sokszor fejem.

Téli reggelek városon

Téli reggeleken a város
piszkos, szürke, hideg.
Bár az utca soha sem sáros,
az ember itt csupa ideg.

Nem lassul le télen az élet,
mint egykor volt falu helyen;
gyorsulva szállnak el az évek.
Szürkül a haj a fejeken.

Téli reggel a hó még tiszta,
később a mocsokba fúl.
Fiatalságunk nem hozza vissza
semmi. Az időbe hullt.

Az elfolyt időért

Eszméletlenül vágyom utána,
bár tudom, e vágyam mit sem ér.
Magányban sírok folyton bután
az eltékozolt évekért.

Üzemcsarnok-ablak dal

Az üzemcsarnokok ablaka még mindig törött,
és sokszor ki sem látszunk a koszból.
Elküldtünk sok bolsit, de fogtunk sok új törököt.
Azóta mind a mi kontónkra kosztol.

Mindegy azoknak, hogy akik itt élnek
elmenekülnek, vagy mind meghalnak,
amikor éles foga lesz majd a télnek.
Vége az üzemcsarnok-ablak dalnak.

2017. szeptember 5., kedd

Összevethetem?

Összevethetem vajon magam
olyan nevekkel, mint Elioté,
vagy még Stephen Crane is hátra van,
amint van még számtalan soké?
Vajon a versem megél egy századot,
vagy halálommal feledésbe merül,
hogy a szívem hogyan lázad ott,
ahol nem éltem sosem emberül?

Leszek-e Dante a magam helyén,
vagy Francois, a költő lókötő?
A vers, amit írok, teljesen oké,
vagy csak alap, és hiányzik a tető?
Nem teng túl verseimben az én?
Nyelve túlél egy évszázadot?
És hogy a szívemben nincs remény,
kit érdekel, ha szellemem is halott?

2017. szeptember 3., vasárnap

Nem jár alanyi jogon

Semmi nem jár alanyi jogon,
ha senki sincsen, aki szeret,
és nem mondja, szívemet adom,
hogy te is szerethess engemet.

Minden óra fekete leves,
amelyet kikanalazni kell,
mégsem mondhatod azt, hogy szeress!,
akkor sem, ha szíved énekel.

Semmi nem jár alanyi jogon,
a levegőért is küzdeni kell,
de én már nem küzdök, feladom.
Ami maradt még, már nem érdekel.

Vérvörös pillanat

Rokont fordít rokon ellen a gyalázat,
lassan lemállik az arcokról a festék.
Fog vicsorít, köröm mered, nincs alázat,
ismét vérvörössé válnak az esték.

Szájzárat tetetnek másra emberek,
mint kutyára - kutyába sem veszik
a sorstársat, pedig sárban hempereg,
gőzölt mámort űz mindegyik.

Vízválasztóvá vált a vélemény,
az árok immár átugorhatatlan,
elillant, tovatűnt minden remény.

A szurok zubog,  csak forr a katlan,
hazudik a múlt, a jövő kemény.
Mi jön rád, magyar? Elmondhatatlan.



Csak magamban fecsegek

Reggel rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

Minden emlékképem olyan fakó,
hogy színhiányukon elképedek.
Talán fejüket csapta le egy bakó.

Én olyan szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, akár egy szigetlakó.
Marad a csend. Csak magamban fecsegek.

2017. szeptember 2., szombat

Tenyeremen hordom

Én tenyeremen hordom az égbolt ezer csillagát,
és Napokkal labdázva játszom,
de ha közelebb jössz hozzám, azt mondod: nahát,
itt oxigén sincsen, nemhogy ózon.

Szívem csillagévekre világít a homályban,
de benne csak a sötétség lakik,
jómagam mindig ebben a sötétségben vártam,
hátha majd földerítik valakik.

Zsonglőrködve dobálózom az évmilliókkal,
egy század csak egy pillanat,
de szívesen cserélnék életet egy pókkal,
ami az enyém, oly gyorsan elszalad.

És hatalmasra tágul pitvarom, kamrám,
belefér jobb-balba az egész világ,
de amim van azt egy ölelésért odaadnám,
mert az űr rajtam lyukakat rág.

2017. szeptember 1., péntek

A kín szégyene

A kínon túl a lét is szégyen:
a természet ellen való,
ha nem éled életed boldogan, szépen,
mert benned csak esik a hó.

Ha nincsen, aki szeretne téged,
az csakis a saját hibád.
Ha valaki mást gondol, az mind téved;
ez a tudat mindent kirág.

Az első ember

Maradt bennem az első ember,
akit olvasok, ha ír.
A szív üresen létezni sem mer,
és másra nézni se bír.

Szókép, hasonlat, jelzők árja.
Az érzés, a gondolat
oly ismerős, az ember várja,
hiányzik, ha elmarad.

Sok éve már, hogy barlangomban
kihűlve rezeg a csend.
Képtelen vagyok hinni, hogy jól van,
bár tudom, hogy ez a rend.

A hiánynak van csak alakja,
éles, határozott.
Az ember az alakot körbe lakja.
Él, mint a kárhozott.

A magány kínja

Kínlódom, mert egyedül vagyok,
nem szeretek, és nem szeret senki,
mert a szívem sötét, nem ragyog,
és nincs hova, csak az éjbe menni.

Kínlódom, mert ez az egész élet
átverés csak, semmire való,
pedig olyan egyszerű a képlet:
szeretni, míg meg nem jön a hó.