fehér lelkű mátkám,
ahol vágyott rendem
már régóta várt rám.
Nap kélt fel az égre
bársony-édes szóddal,
virágzó lett végre
a sötét hegyoldal.
A havasi gyopár
vakító fehére
világított kopár
szívem rejtekére.
Távol volt a tél még,
friss volt a kikelet,
szíveink nem félték
a viharos szelet.
Oda vittél engem,
fehér lelkű mátkám,
ahol időt csentem
életemnek átkán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.