szaporodik a komor gondolat.
Szerelmünket a kémények lesték,
mára már csak az emléke maradt.
Nincsen már csók, amit elcsókolnánk,
a vonat egyre gyorsabban robog,
az állomástól el sem jut hozzánk,
hogy még élek, még mindig itt vagyok!
Mint a más által levetett ruhát,
hordjuk magunkon saját életünk,
és folyton csodálkozunk, hogy nahát!
hogy csak lóg rajtunk, bár ha nevetünk,
mint egy foszlott, öreg télikabát.
Jövőnk nincs. Csak az emlék van velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.