2015. március 31., kedd

Ez kicsoda?

Ez meg kicsoda?
kérdezte fiam
a tévére meredve.
A császár lova.
Már fejből beszél,
de még nem izzad eléggé:
ebből sem lesz külügyi szenátor,
hanem a gazdaságirányítást kapja.
Nézd a piros pöttyöket
a szemében!

Hol van a bérleted?

Hú! Hova tettem a bérletedet?
Villamosozni megyek teveled.
Körbe megyünk a Déli felé,
majd hazaérkezel estefelé.

Hűha! De nézd! Jön a villamosunk!
Jobb, ha már nem is rohanunk.
De hogyha futnál, add a kezed,
érjük hát el, hogyha lehet!

Hűha! Az égbolt most csuda kék!
Menjünk inkább hegyre ma még!
Erdőn járunk, tölgyeseken,
elheverünk majd kinn, a gyepen.




2015. március 30., hétfő

Halottak gyásza

Minden elmúlik egyszer csak végleg.
Nem marad már semmi, csak az emlék,
hiába is kérnéd, hogy ne menj még,
ha már túllépett rajtad az élet.

Marad az árok, a hideg agyag,
az érintés hűlt nyoma bőrödön,
törött váza a jéghideg kövön,
hogy a virágok elhervadjanak.

A vég után már nincs mit mondani,
a halott az élőnek nem üzen.
A gyász még huszonnégy órás üzem,
amíg az is el nem kezd porlani.

Végül elfoszlik a fehér lepel,
és a halom jeltelen süpped el.

Meddig gyászolsz?

Vajon hány évig gyászol az ember?
És hogyha gyászol, csak magát siratja?
Vajon hány ember könnye a tenger?
És a könny az egereket itatja?

Vajon véget ér valaha a gyász?
És hogyha véget ér, mennyi időre?
Vajon vége után jogos-e a nász?
Vagy ez a kérdés túlságosan dőre?

Kell-e gyászolni, ami nem tiéd?
Nem jobb, hogyha az ember elmenekül?
Vajon rossz-e, ha az emlék elkísér?
Vajon érdemes-e élni emberül?

Kerülsz engem

"-Kerülsz engem - szólította meg Kainisz Urit. 
Uri ránézett és irtóztató sajgás állt a belsejébe.
-Kerüllek - mondta és odébb botorkált.
"          
(Spiró György: Fogság)

- Úgy veszem észre, hogy öt hete most már mintha kerülnél.
- Félek, hogy leterít engem a vad szerelem.

2015. március 29., vasárnap

Magánydiétában

Már magánydiétában élek ismét.
Ez étektől megcsömörlöttem nagyon.
Régen véget ért már Karácsony, Húsvét
sem koppantott ablakpárkányomon.

Azt hiszem, hogy immár tovább nem érdemes
az élettől várni bármiféle jót,
mert aki szívében bent nem nemes,
akárcsak én magam, lekésett már minden hajót.

Talán majd egy-két gyermekemben nyílik
ki újból színesbe fordulva a nagyvilág,
hogy ne átkozza pokolra hetedízig
az összes régen elholt ősapát.

Én magánydiétában élek folyton.
Súlyos étek ez, megfeküdte már hasam.
Csikarásaimat egyre csak versekbe fojtom,
ezért hangzik majd mind ilyen borzalmasan.

Téllé vált

Egyre gyötrődöm, hogy az élet
végtelen gyorsan csupa tél lett.
Nem derülhet föl Napom újra;
nem hiszem én azt.

Eltemetném a napi gondot,
hogyha még kertemben a lombok
újra zöldellnének a fákon
végre tavaszban.


Csöndjégbe fagyva

Éjjelenként felvonyítok a Holdra.
Nem csepülném létem én se', ha volna.
Eltemetném végleg azt a sok évet,
hogy veled éltem.

Csöndjegemben dobban újra a szívem,
olvadásról már ne szóljon a rímem.
Összerázkódom, ha bántani szólsz rám,
bár nem is élek.

Rettegésem végtelenítve támad:
elveszítem - földre ledöntve - a váram.
Helyrehoznám, hogyha lehetne tenni.
Nem tudok érte.

Ha mindegy

Tönkre tesz engem a mindegy.
Szétveti szinte szivem.
Mintha a létem kint, egy
jégfalon égne, hiven.

Szétszakad, íme, a múlt már,
porlik a puszta jövő,
semmibe vinni az út vár.
Ritka a dús levegő.

Jaj, ha csak egyszer újra
visszajöhetne a lét,
és a halálon túlra
is vinnénk a mesét!

2015. március 28., szombat

Ébren látlak szempillámon

Én próbáltam túllépni önmagamon,
de csak vágyaim kaptak új szárnyakat.
A széncinke éneke is megszakadt,
és az óra végül megállt a falon.

Lehet, most másutt szól a cinke dala;
ha a mutatót szemeiben látnám,
átsiklana minden zátonyon bárkám.
Egy percet végtelenné tágítana.

Már nincsen eledel, üres a jászol,
összetörött korallszínű álmokon
hajóm, a kikötő pedig már távol.
Galambomat elröptettem, vádolom
a keselyűt, mert megtépte sátorom.

Álmaimban még szempillámon játszol.


Tudom, eltűnök

Tudom, eltűnök innen,
de nem tudom, mikor
jön, hogy leterítsen
a perc, hogy majd a kor
elmossa, ami megmarad
pár napig talán,
mielőtt majd túlhalad
rajtam is azután.

Majd eltűnök hirtelen,
és ne kérdezd, miért,
mert életünk nem végtelen,
és úgysincsen, aki ért,
hogy miről is szól a dal,
vagy ha érti is talán,
már ő sem lesz fiatal
azon a délután.

Sziréna

Szólt a sziréna.
Orromat égbe emelve
tutultam a Holdra.

Seggel a fűben.
Az illatok árja az orrba
hatolt, de csak ültem.

Halkul az este.
De most is reszket a zajra
az ebnek a teste.

2015. március 27., péntek

Állomáson

Értesítjük most a vonatra váró
nagyközönséget, hogy az öthuszas gyors
várhatóan hatvanöt óra múlva
jön Mocsoládról.

Mondanánk, hogy jegykezelőkkel éppen
azt akarjuk mára elérni, hogy már
egy hetesnél többre ne nyúlna végül
majd ez a késés.

Hazaérkezés

Ez most olyan gesztus volt,
nemtudtam mire vélni.
Azt sem tudtam, élő, holt,
vagyok-e, nő, vagy férfi.

Úgy osont el mellettem
végig falhoz lapulva,
mint akit már megvertem,
és megtehetném újra.

Mentőket emlegetett,
meg, hogy rendőrt is hívna.
Vajon mi történhetett?
Semmi szó. El sem sírta.

Elment. Csendes lett a ház.
Nem értem, hogy mit akart.
Lepattog majd minden máz?
Valaki belekapart?

2015. március 26., csütörtök

Valami tönkrement

Valami mára tönkrement.
Töredezik. Talán cement,
amikor arra víz csepeg,
s fagyosak éjjel a szelek.

Valami mindig ott ragyog,
amikor álmodó vagyok,
de ma nem álmodom veled.
Valami mára tönkrement.

Eső esett

Eső esett a kockakőre.
Csak szakadt a városon.
Ha elborult az ég előre,
szíveden ma átoson:
visszatér-e még a Nap?
Majd lehetsz-e boldogabb?

Eső esik ma fára, rétre,
zöldben izzik itt a táj,
de lesz-e még tavasz-reményre
ok, ha szíved újra fáj?
Éjbe hull-e már a lét?
Felderülhet a sötét?

2015. március 25., szerda

Életet vissza!

Egyre inkább roskatag,
és eszmeileg ingatag
vagyok, de sokszor látom ám
a szarvat, patát a csuhán!

Ülésezik a csőcselék,
degeszre tömi a zsebét,
de három évtized alatt
a szegénység itt maradt.

Mit érdekelne engemet,
hisz' úgyis lesz, aki eltemet,
hogy mit beszél a sok tahó,
de jól megélni volna jó.

De van nehány saját gyerek
- és ezzel most nem kérkedek -,
örökséget egy sem kapott,
csak búcsúzóul: jó napot!

A két keze segítene,
ha építeni kellene,
s megélne bizton mindahány
- három fiú és két leány -,

de bámulom az éveket,
hogy a hülyeség eltemet
minden életet ma itt.
Mire vársz, az Istenit?

Ragadd nyakon a léhűtőt,
ne rontsa el a levegőt!
Ne vegyenek el éveket,
és adják vissza az éveket!

Én egyre inkább roskatag
és eszmeileg ingatag
vagyok, de így is jól tudom,
csak munka visz át a romokon.


Talán lehet

A hajnal messze még.
Az égbolt nem ragyog.
Sötét felhők mögé
bújtak a csillagok.

Fekszem az ágyamon.
Az álom elkerül:
emlékek árja zsong
benn, temetetlenül.

Holnap is dolgozom.
Talán jövőnk lehet
zümmögő gondokon
túl pár év még veled.

Mesélj a márciusról!

Mesélj nekem, a március mire,
ha már az élet fordult semmire,
lenullázódott az évek alatt,
és kezedben jövő nem maradt?

Mesélj nekem! Hazudj valami jót,
ne azt, hogy nem késtem le a hajót,
amely majd átvisz a sötét vízen,
csak nyelvemen a rézpénz ott legyen!

Mesélj nekem egy édes látomást,
hogy kiűzze belőlem Tamást,
hogy értelmet nyer végül életem!
Hogy úgy lehessen, mesélj még nekem!

Tavaszi fáradtság

Hú, de gyorsan fáradok!
Nem hiszem, hogy századok
verseivel érdemes
birokra kelnem: túl heves
lenne az a küzdelem.
Meg, tudom, nem nyerhetem,
mert ha volt is, elhagyott
erőm, nem mondta, jó napot!

És lám e ritmus úgy döcög,
hogy most is csak ökörködök,
hogy lássak pár apró csodát.
Ha mondanám, hogy add tovább,
nevetnének azon sokan:
"na nézd, magával nagyra van!",
s a szégyenpír az arcomon
lángolna. Ezt nem hagyhatom.

Csak egyre romlik ritmusom,
s a zökkenők a jambuson
hibák: az ócska szerkezet
a széteséssel fenyeget.
Csiszolatlan verssorok,
és gondolat, amit otthagyok
lebegve, fenn, az ég alatt.
Az indulásból ez maradt.

Talán tanulni kellene,
s a versnek lenne kelleme,
szabályosabb a ritmusa,
a rímje maga a csoda,
s az érzelem, a gondolat
szárnyra kelne perc alatt.
Megcsodálná nagyvilág.
Minek? Abból sem lesz virág.

Az eszme gőze


Ha eszme gőze áthat,
a lét vigyázzba áll.
A szebb jövőre várhat
akárki máma már.


Ha egy zenére lépünk
a fényes ég alatt,
a célba eljut értünk
- már az, ki megmaradt.

Legyél alakra vágva!
Ha nincs, aki kilóg,
dicső lesz úgy a vágta.
Megérzik milliók.

Ha eszme gőze áthat,
az ész is ellohol.
Az emberségnek árthat,
ha kényszer ér utol.

2015. március 24., kedd

Macskakő

Eltűnik, íme, mind a macskakő,
esőre fényes, zsákra koptatott.
A régi életünk ma már halott.
Idézed? Újra nem teremthető.

Tehetsz a régi térre vissza még
vitézi szobrot, "ősi" kopjafát,
de mégse' hidd: örülne ősapád;
a múltba nézni mára már elég.

Eltűnik, íme, mind a macskakő;
kiszedve verni fényes ablakot.
Csattan-e majd a hátakon a bot,
a felkelést, a lázadást verő?

Utcára, térre már aszfalt ragad.
de nézd a fényes ablakban magad!

2015. március 23., hétfő

Berekedtem

Berekedtem.
Már csak suttogni tudok.
Verekedtem,
s nem hallatszottak sikolyok.

Elment mind a hangom,
bennszakadt a szó.
Üvölteni gangon
mondd csak, mire jó?

Közszemlére tenni
ócska életed?
Minek? Éled. Ennyi.
Lesz, aki eltemet.

Berekedtem, látod:
Bennszakad a szó.
Szám, mint halé, tátog.
A vers? Mire jó?

Borisz Paszternak: Március

Солнце греет до седьмого пота,
И бушует, одурев, овраг.
Как у дюжей скотницы работа,
Дело у весны кипит в руках.

Чахнет снег и болен малокровьем
В веточках бессильно синих жил.
Но дымится жизнь в хлеву коровьем,
И здоровьем пышут зубья вил.

Эти ночи, эти дни и ночи!
Дробь капелей к середине дня,
Кровельных сосулек худосочье,
Ручейков бессонных болтовня!

Настежь всё, конюшня и коровник.
Голуби в снегу клюют овес,
И всего живитель и виновник -
Пахнет свежим воздухом навоз.



A Nap forróbb, mint a felső padsoron a gőzfürdő;
és lent, az árkokban őrjöngő dühöngés.
Tavasz - ez az izmos fejőnő -
aprómunkát végez, sohasem pihen.


Olvad a hó (vészes vérszegénység -
Látod az impotens kék vízfolyásokat?)
de a karámban dörmög, gőzölög az élet
és a villa ága egyszerűen egészségtől duzzad.

E napok - e napok, és éjek is! -
vízcseppek dobolásával délben,
jégcsapokkal az ereszen,
és sosem alvó erek csevegésével telnek.

Minden nyitva áll - az istállók és karámok ajtaja;
galambok szedegetik a hóba hullt szemeket;
és mindennek vádlottja és életatyja
- a trágyadomb - csípős, mint ózon.

2015. március 22., vasárnap

Ítéletidő


Az igásbarmok véreset vizelnek,
a férfiakból fekete vér csorog.
A házak mögött sötétek a kertek,
szél se' rebben, a malom sem forog.

Az egész tájra mintha ráült volna
az a ragadós, nyomasztó félelem;
a Nap lemegy, s már nem lesz többé holnap.
De lehet, hogy csak agyam játszik velem.

Nincsen jövőm. Már a múltam sem biztos.
Vajon ott álltam én is a domb alatt,
hol felszegezve halt meg az a Krisztosz,
és mellébe dárdát döfött egy alak?

Már nem tudom. A világ elsötétül.
A Nap vajon még fölkel holnap végül?

Szoborállítók

Sok ember összeállt,
és ledöntötte a hegytetőn álló,
nyomasztó ércszobrot.
Azután visszamentek a völgybe dolgozni.

Milyen üres lett a hegytető,
mondogatták,
és faragtak oda egy kőszobrot.

A szobor azonban nem állt a hegyen, mint elődje,
hanem lejött róla,
és eltaposta az útjába kerülő embereket.

Milyen jó, barátságos szobrunk van,
közöttünk sétál,
mondogatták, akiket még nem taposott el.

Legalább nem lesz gondunk azokkal,
akik azt a gonosz ércszobrot imádták.

Vezetőcsere

Gyűlölték a választott vezetőt,
úgy gondolták, érdemtelen,
mert bevallotta, hogy ő is hazudott.
Ezért másikat választottak helyette,
aki azt hazudta magáról,
hogy még soha nem hazudott.
Érdemtelen volt, alattomos,
és még lopott is.

Mondtam egy darabig

Mondtam egy darabig,
nem mondom többet.
Jutottam haragig,
fejemben köd lett,
majd mentem még tovább,
kerestem máshol.
Én voltam ostobább?
Csak pusztaságról
szólnak ma dalaim.

Mondtam egy darabig,
már minek mondjam?
Másoknak dalait
kazalba hordjam?
Rakjak alá tüzet,
lángoljon végre,
égjen papír, füzet,
füst szálljon égre,
és vele szavaim?

Mondtam egy darabig,
értelme sem volt.
Nem hallom szavait,
a csendben elholt
belőle minden,
ami volt benne,
s halálon innen élhető lenne.
Túl vagyok a main.

2015. március 20., péntek

Rendteremtés

A lázadás leverve.
A büntetésre várnak
a térre ráterelve
"a hősök, és a bátrak".

A fegyver már a kézben,
a lőszer is elég lesz.
Az osztagunk ma éppen
az árulókkal végez.

Közös gödörbe hordva
a mészpor oltva rájuk.
Akiknek itt a dolga,
se' járhat el a szájuk.

Vasárnap éjre vége.
A munka jól haladna,
ha osztagunknak érte
a párt jutalmat adna.



2015. március 19., csütörtök

Hegyoldalban

1. Alsó utca

Akkor most bekanyarodunk jobbra,
a sarkon, a gyros büfé mellett,
eltűnik így a templom két tornya;
épp csak látszott a háztetők felett.
Később megint találkozunk velük,
hangsúlyos látványa a környéknek.
Jön egy kisebb emelkedő, megyünk
a lépcsőig, majd a tetejére.

 Negyvenkét fok, elég hosszú ez itt,
három szakaszba van széttagolva.
A fák árnyéka nyaranta segít,
a fű mellette elhanyagolva,
kopott, mégsem szemetes nagyon.
Alján, balra kiskapu. Most hagyom.

2., Felső utca

Itt megállok megpihenni egyet,
a lépcső tetején. Megyek balra.
Hogyan lehettem ekkora marha?
A postaládán még ott a neved.

Gyerünk tovább! Új lépcsőhöz érve
lefelé ballagok. Ott integet
a két torony. Átizzadt ingemet
kigombolom. Elfogy minden érvem;
nincs is kedvem csavarogni tovább.
Menjünk haza! Majd veszek vacsorát
a közértben a gyrossal szemben.
Majd megírja talán nálam szebben
saját sétáját még valaki más.
Akkor is, ott is én voltam hibás?

2015. március 18., szerda

Fehéren feketén

Feketén fest fehérre világot:
hisz' napkorongon rémeket látott.
Ott komorlik benne a sötét,
tiszta kínná oldja örömét.
Újholdat vonszol át éjeken,
csak, hogy másnak az élet szép legyen.
Betűkbe oldja léte ritmusát,
hogy keresztre szögezze saját Krisztusát.
Bár róla szól mindig minden dal,
nem tudja, hogy a léttől mit akar:
elnézi a ringó kebleket,
éjre bodorít fénylő felleget;
romantikára lenne hajlamos,
de káromkodik, ha elmegy a villamos,
megcsodálja a varjak énekét,
hogy így tegye tönkre saját életét:
a fényt előle fekete hártya
fedi, mert ecsetét tusba mártja.

2015. március 17., kedd

Maya Angelou: Egészen nő (Phenomenal woman)


Titkomat nők firtatják, hol van a varázs:
nem vagyok csinos, derekam sem kimondott darázs.
De amikor kezdem mondani,
az szerintük hazugság,
ha mondom:
Ez az ölelésem,
a csípőm szélte,
a ringó léptem,
az ajkam íve.
Én nő vagyok
egészen.
Egészben nő,
ez vagyok én.

Ha egy szobába belépve
olyan hűvösen, mint te,
egy férfihoz odafordulok,
a többi lehull térdre.
Azután körém sereglenek
mint a dolgozó méhek,
egy sem néz félre,
ha mondom:
A tűz szememben,
ragyogó fogam,
a ringás ölemben,
táncos lábam.
Én nő vagyok
egészen.
Egészben nő,
ez vagyok én.
A férfiak min ámulnak
maguk is önmagukon.
Próbálják, de nem tudnak
átlátni alakomon,
és föl sem fognak maguknak,
ha a belsőmet nekik megmutatom.
Mondom:
A hátam íve,
a mosolyom fénye,
melleim halma,
egészem lénye.
Nő vagyok
Egészen,
Egészben nő,
ez vagyok én.



Maya Angelou: Phenomenal Woman

Pretty women wonder where my secret lies.
I'm not cute or built to suit a fashion model's size
But when I start to tell them,
They think I'm telling lies.
I say,
It's in the reach of my arms
The span of my hips,
The stride of my step,
The curl of my lips.
I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.
I walk into a room
Just as cool as you please,
And to a man,
The fellows stand or
Fall down on their knees.
Then they swarm around me,
A hive of honey bees.
I say,
It's the fire in my eyes,
And the flash of my teeth,
The swing in my waist,
And the joy in my feet.
I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,a mosolyom fénye,
That's me.
Men themselves have wondered
What they see in me.
They try so much
But they can't touch
My inner mystery.
When I try to show them
They say they still can't see.
I say,
It's in the arch of my back,
The sun of my smile,
The ride of my breasts,
The grace of my style.
I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.
Now you understand
Just why my head's not bowed.
I don't shout or jump about
Or have to talk real loud.
When you see me passing
It ought to make you proud.
I say,
It's in the click of my heels,
The bend of my hair,
the palm of my hand,
The need of my care,
'Cause I'm a woman
Phenomenally.
Phenomenal woman,
That's me.

2015. március 15., vasárnap

Rettentő helyen

.         Stephen Crane 
.         Black Riders and Other Lines XXIX. után

Rettentő helyre értem
egy hosszú vándorlás után.
Addig sötétben féltem,
most a fényben néztem bután.

Egymást ölték és ették
e földön ember és állat;
csorgott a vér, mint festék,
letéptek kezet, lábat.

Más is volt ott, nem láttam,
a fénytől még káprázott szemem,
ki is ez velem, társam,
de: hol vagyok, megkérdezem.

- Mit látok itt, előttem?
Mi ez a véres mészárszék?
Ötletemet mind ellőttem.
Mintha rémálomban járnék.

- Ez itt az élet, lélek.
Ők nem haltak meg eddig még.
Mi is így éltünk, félek,
míg életből nem volt elég.


Álom az oázisról

Való igaz, szólt a vándor.
Itt nincsen semmi, csak homok,
de a szívem  olyan bátor,
én ide mást álmodok:

zöld oázist, szélben lengő
pálmafát és kék vizet.
Megteremtem, mire felnő
az, aki érte fizet.

Való igaz, szólt a vándor,
mindig támad a homok.
De a mi szívünk sincs fából:
a jövőre gondolok.



Nemzeti örökség

Archívum ég. Minden csupa füst.
Történelmünk, mint olvadt ezüst
folyik celluloid filmeken.
Hát ne hagyd, hogy tényleg így legyen!

Mentsd a képet, amíg még lehet,
és vele mentsd történelmedet!
Mert nem, amit hatalom nevez,
de Nemzeti Örökséged EZ.

2015. március 14., szombat

A hegyek legyőzése

.                       Stephen Crane:
.                       Black Riders and other lines XXII. nyomán

Vándorolván hegyeket láttam
láncba fejlődni előttem.
Hatalmuktól halálra váltan
minden nyilamat ellőttem.

Nyílzáporom lábuk sem sebezte,
derekukig még föl sem ért.
Megálljatok! Nem lesz még este,
legyőzlek ijedtségemért!

Leszállt az alkony, a csúcson voltam.
Ragyogott körül a messzeség,
a hegyek is éltek, és nem holtan
hevertek. Győzni ennyi elég.

Hideg van

Hideg van. Isten-üllőn
kovácsolták a pengét,
amely most a húsodba mar.
Prémkucsma mélyen fülön,
nem segít, pedig nem rég
volt nyár. Jöhetne hamar.

Jéggé fagyott járda,
a sót minek is szórod,
most nem hoz olvadást.
Esnél? Hiába vár a
találkozón este párod?
Talál majd valaki mást.

Hideg van. Jó, míg kívül;
ha szívedből áramlik
a világba majd a fagy,
így adja akkor hírül,
hogy a jódlik és sramlik
utáni csönd milyen nagy.

2015. március 13., péntek

Siratófal

Fény lakott köztük egykoron,
ma fehér, omladék falak;
már lekopott rég a korom.
A tornyok is elomlanak.

Siratni jár most az ember,
és sok nem tudja, mit sirat.
Itt a bánat, mint a tenger:
a Falnál senki sem vigad.

Régi dicsőség, hatalom.
Elűzött, szétszórattatott
a nép. Rothadt szalmaalom
- sokaknak csak ennyi jutott.
De a Könyv őrzi még
a választottság erejét.

2015. március 12., csütörtök

Halálon túl

Ma hajnalban rosszul voltam.
Azt hittem, hogy meghalok.
Láttam kiterítve, holtan
magam. Vittek angyalok.

Vagy másféle népség volt az?
Áttetszően ragyogott,
kérdezte: hát nem sikoltasz?
Hülyeséget gagyogott:

akkor én már rég túl voltam
mindenféle nyavalyán.
Fölöttem lebegtem holtan.
Már szívem se fájt, az ám!

Aztán egy nagyot zuhantam.
Ismét kaptam levegőt.
Jól összegyűrtem alattam
az átizzadt lepedőt.

Senki nem vett észre semmit.
Csendben telt az éjszaka.
Ezért töprenkedem ennyit:
hova járok én haza?

Dalí medvéi

Salvador Dalínk bajszán lépkedvén
megakadt szemem két formás vérmedvén.
Csak álltak elfolyó számlapok között,
szemükbe őrület fénye költözött.
Egyikük fejében rózsaszín kalap,
másik az előző orrába harap.
Kérdeztem: miért jó a kalap a fejeden?
Miért nem alszol a barlangban, helyeden?
Alhattunk volna a barlangban nyugodtan,
de egy szerződésre nyomban ráugrottam:
jött hozzánk egy bajszos, fekete ürge,
nem volt kövér, de szikár és fürge,
mondta, ha ráfesthet minket a bajszára,
nem lesz majd gondunk méz utáni hajszára.
Így néhány elfolyó óra alatt
testünk a bajszába beleragadt.

Pusztában

Megfáradtam elnehezülten,
és körülöttem
minden kiürült.
Egy kőre pihenni leültem,
és az esti ködben
a Nap vörösbe merült.

Pár lovas jött, rám pirított:
Ne csak ülj itt, menj tovább!
Friss víz csobog, virág virít ott.
A maradók mind ostobák.

Nem megyek!
És sötétbe fúlt
a puszta táj.
Az éj lehullt.
Itt vagyok,
vagy ott legyek?
Ugyanúgy fáj.

2015. március 11., szerda

Szerda

Minden nap szerda,
bár pénteken kedd este van.
Ez mindegy, mert a
lényegen mit sem változtat,
tudják sokan.

Minden nap szerda,
az utolsó vasárnap is
oly messze már.
Fejedet verd a
falba, de hamis,
hogy péntektől boldogság vár rád.

Minden nap szerda,
és ebben nem lesz változás:
szürke a kedd, mint a szombat, mert ma,
szerdán az élet egyedül nem csodás.

Isten áldása

Az életben már szemernyit sem hittem,
szembe jött velem utamon az Isten.
Így szóltam: semmim sincs,  Uram, Te látod.
Miért nem fordítod tőlem el átkod?
Látom, szólt Isten. Nem hagylak egyedül.
Rád majd a bánat hatalmas hegye dűl.
Ha semmid nem volt, légy ezerszer áldott,
íme, megáldalak: cipeld hát zsákod!
És kegyként adom hozzá a vakságot.

Hegyetlenül tengertelen

Amióta mindegy,
azóta nincs semmi,
és ellene tenni
lehetetlen, mint egy
hegyet fölemelni.

Ronggyá lett a kendő:
elfeslett a vászon.
Hogy csak hason másszon,
hosszú az esztendő.
Varjú ül a házon.

A hegy elhordatlan.
Kimeretlen tenger
hulláma, mint henger
döngöl szakadatlan.
Mit tehet az ember?

2015. március 10., kedd

Hegyre mászom

Egyre csak mászom fel a hegyre,
kínlódva, kimelegedve.
Nem is értem, hogy mi végre
igyekszem a tetejére.
Hogy a derekára érek,
lassan elhalkul az ének,
a hegycsúcs még olyan távol!
A Nap már vörösben lángol:
lassan leszáll majd az este,
én csak mászom keseredve.
Nemsokára jön az éjjel;
harcolhatok a sötéttel,
még semeddig sem jutottam,
mire kiterülök holtan.
Mehetnék-e másik úton?
Istenemre! Nem is tudom.
Egyre mászom, amíg bírok,
négykézlábon is csak írok,
és ha szakadékba esnék,
hát nem érem meg az estét.

Kínból ragyog

A bűnt a lélekmélybe űzte végül,
mert mi végre lenne fájdalom?
Nem kívül hordod ruhaékül,
ami szíjat hasít a hátadon.

Ha nincs öröm, hogy hajtson csillogó motorja,
majd dolgozik a mélyben, lent a gőzkazán.
A szív a szépet fájdalomból kikotorja.
Az ragyog a versben igazán.

2015. március 9., hétfő

Szívem tüze

Jaj, szívem tüze lobban!
Csak gyere, gyere ide gyorsan!
A lélek sebe fáj még,
de a gyógyulással várnék.
Ha ennyire nem fájna,
a vers talán már nem utánad járna.
Jaj, oly sötét az élet,
amióta tenélküled élek,
még szívem tüze lobban,
hát gyere, gyere vissza nyomban!

Lelkem televénye

Lelkem televényén
burjánzik förtelem,
amióta kerül
az áldott szerelem.

Hogy indája felnő,
szívem elszorítja,
barna bánatfelhő
lelkem komorítja.

Nincsen sötét este,
nyomorúság másik,
hogy az ember teste,
lelke belevásik,
mint hogyha szeretne,
párját nem találja.
Mindent eltemetne.
Várja a sír szája.

Lelkem televényén
burjánzik a hiány.
Majd a versek révén
némi mocskot kihány
magából az ember,
s ha sikerül, árnyal.
Isten bottal nem ver:
kegyetlen magánnyal.

2015. március 8., vasárnap

És legvégül - II.

És  legvégül már nem marad
a szomorúság sem;
az elme belefárad,
hogy nincsen, ami repítsen
(jó, ha van egy társad,
aki a túloldalon szuszog
már hosszú évek óta.
Ritkák az ingyencirkuszok,
hangtalan lett a keserű nóta).

És legvégül a szomorúság sem marad,
csak az ólomszürke közöny
(a szomszéd kutyája folyton ugat,
rutinból köszön,
és) mászik a porban az ember, mint féreg,
akinek soha nem nőtt szárnya.
Vitázna,
de a csönd betéved.
Minek már ide a lárma?

És legvégül - I.

És legvégül már nem marad
a szomorúság sem;
az elme belefárad,
hogy nincsen, ami repítsen,
jó, ha van egy társad,
aki a túloldalon szuszog
már hosszú évek óta.
Ritkák az ingyencirkuszok,
de hangtalan lett a keserű nóta.

És legvégül a szomorúság sem marad,
csak a szürke, mozdulatlan közöny.
A szomszédban kutya ugat,
az ember rutinból köszön,
és mászik a porban, mint féreg,
akinek soha nem nőtt ki szárnya.
Vitázna, de a csönd betéved.
Minek már ide a lárma?

Képzelődve

(csillagfényes éjben)

Tegnap éjjel
még a csillagok
szemébe néztem,
amint ragyog-
tak fenn az égben,
de mára elhagyott
minden reményem.

Tegnap éjjel
sütött a Hold re-
ám izzó reménnyel,
ma nem tudom, hogy volt-e
tán alapja éppen,
vagy csak képzelődtem
csillagfényes éjben.

2015. március 7., szombat

Palackposta

Ami szívem van, tengerbe szórom.
Vigyék messzire az áramlatok!
Talán úszik, mert nehéz, mint ólom,
amit elsüllyedni nem is hagyhatok.

Talán, mint a palackposta, egyszer
valahol majd a partra is kiér,
nem fakítja ki addig még vegyszer,
csak, hogy csilloghasson valakiért.

Nap-mint-nap új palackpostát gyártok,
s mindegyikbe a szívemet teszem,
de úgy tűnik, van rajtam egy átok,
mert így is marad, ami fáj nekem.

Láp mellett

                   (Ion Barbu: Megváltó tűz c. verse nyomán)

Békalencse rezeg a pocsolyában.
Fűszálak közt sárga pillangó lebeg.
Az égre nézve olyan sokszor vártam,
hogy dalt dalolnak nekem a fellegek.

Mára más csillag kúszott föl az égre.
Ami volt, és elmúlt, föld alá került,
de szól a békák újabb nemzedéke.
A sárga lepke lassan éjre ült.

2015. március 6., péntek

Sötét van

Sötét van, sötét.
Már lámpa sem világol,
hogy fényt vessen köréd.
Kikopsz a világból.

Sötét van, sötét,
ha ragyog is fenn a Nap.
A létnek örömét
érezd! Lehetsz boldogabb.

Elgurult

Bűntelen az életem?
Olyan-formán tengetem,
mint víz alatt az ázalag.
Jaj, de nagyon vártalak!

Nem mondtad, hogy ég velem,
mardosott a félelem;
elgurult üveggolyó
lett a múltból, ami jó.

Philippinél

Ők Philippinél futottak össze,
mi egy esten Pesten veled.
Gondoltam rá, hogy vajon eljössz-e,
jelenléted ezért meg nem lepett.

Persze én már innen voltam
akkor a vesztes csatán,
feküdtem is addigra kiterítve, holtan,
bár nem pajzson, mint hős a harc után.

Nem hiszem, hogy lehetne győztest megnevezni,
ha úgy volt, pirruszi volt az bizony;
a halál okát sem tudnám elemezni,
hisz nem maradt, csak a semmitől való iszony.

Ők Philippinél, mi Pesten.
Nem is volt ez háború soha,
de vereségem még versbe festem
Már józan vagyok? Vagy csak ostoba?


2015. március 5., csütörtök

A kövek ritmusát

A kövek ritmusát kellene versbe írni,
a futó kutya motívumát a párkány alatt.
Káosz ellen csak a renddel lehet harcot vívni,
mígnem fölöttünk végül a halál arat.

Hogyha nincsen ritmus, szétesik minden:
határtalanul nő az entrópia.
Három-négy szavadon osztoznak, mint kincsen,
pedig a nihilhez jobb egy kis pia.

Jó lenne leírni az egész világot,
hogy megelevenedhetne a gondolat;
csoda dolgokat, amelyeket még senki sem látott,
mindig teremthetünk a Nap alatt.

A kövek ritmusát kellene leírni,
vagy a napfény játékát a hullámzó vízen,
esőben a fákkal, éggel együtt sírni,
zenében, versben és képeken.

Az  volna jó, azt hiszem.

Hiába a magyarázat

Hiába minden magyarázat,
a szenvedés privát.
Külső ok nem űz el lázat,
amit belső kivált.

A szenvedésre publikus nyelv
soha nem válaszol,
még ha bennünk olyan sok elv
közös is valahol.

A szenvedés az van. Nem része
üdvtörténetnek.
A kínt, a bajt tagadd merészen,
megtörténhetnek,

és hiába publikus a
sok-sok fájdalom,
mert szíjat a magán tusa
hasít hátadon.

2015. március 4., szerda

Vonatra várva

Egy állomás Magyarországon.
Messze a vonat.
Most nem hallani az ágon
csalogányokat.

A restiajtó félig nyitva.
Gyér a forgalom.
A kis híd alatt az Ikva
patak az vajon?

Időben befut majd ma is,
vagy még várni kell?
A restiben egy üde, friss
lányhang énekel.

Piros zászló nincs kezében,
úgy ballag elő
a forgalmista. A hőségben
rezeg a levegő.

Nincs is utas a peronon,
egyedül vagyok,
egy szál bőrönddel, konokon
várok egy vonatot.

Megalkudtam

Megalkudtam.
Aláz minden reggel.
Nincsen múltam.
Barnuló jegyekkel
telve bőröm:
élet váladéka.
Hol az öröm,
a lét hozadéka?
Nincsen, attól félek.

Elaludtam.
Sötét még az árnyék,
mindig tudtam,
hogy utána járnék,
hogyha volna
még némi reményem.
Ha nem tolna
arcomba keményen
csalódást az élet.

Csak kőről, vízről és égről

Folyton égről, vízről írnék,
dűnékről, ahol homok zizeg.
Ami nem kő, víz vagy a szél,
abban többé már nem hiszek.

Nincsen semmi furcsa abban,
ha egy tájat ural a csend.
A kövön csak lépted koppan,
a hang visszhangzik idebent.

Csak a kőről, vízről, szélről.
Süssön Nap, vagy ragyogjon a Hold,
hogy elvonjon a sötét éjtől.
Ami nem élt, nem is lesz holt.

Nincs medvetánc

Nem táncol a barna medve,
nagyon nincsen hozzá kedve.
Zene sincs, nincs, ki fújja,
nem billeg zenész ujja.

Ketrecben ül, kunyerálgat,
majdnem, mint az ember-állat:
a medve is fivéred,
te is kapsz kiflivéget.

Hiába rajta a bunda,
a ketrecet de megunta!
Pedig igen jól tartják:
háj fedi segge partját.

Nem válogatja a gyöngyöt,
szájába szemetet tömköd,
bár rajta lánc nem csörög,
és jóllakottan böfög.

Talán, hogyha megéhezne,
ha egyszer szíve vérezne,
megint mérne markosnak,
lennének, kik befosnak.

De amíg a ketrecben ül,
szabadon soha nem repül,
csak hizlalja a hasát,
mind kihűti parazsát.

2015. március 2., hétfő

Már teljes

Megjelent egy maszkos alak.
Kukát, zászlót égetett.
"Szép szabadság! Hogy vártalak!"
Minden birka bégetett.

Hazament a maszkos ürge,
beült sör, tévé elé.
Fiatal volt, erős, fürge
még kétezer hat-felé.

Levetette az álarcot,
megfeddte a kisfiát:
"ha folytatod ezt a harcot,
nem lesz meg a kis Fiat!"

Ma nyárspolgári az ipse,
nem egy őrült vadbarom.
Nincs rá szükség, hogy segítse:
már teljes a hatalom.

Fűszál-muzsikus a flaszteron

Én nem tudok a fűszálakról semmit sem,
nekem a flaszter az otthonom.
Én nem kértem még Istent, hogy segítsen,
ha valahol bántanak, a helyet ott hagyom.

Az én derekam nem erős, mint a tölgy,
de ha förgeteg támad, éppúgy reccsen.
Vállaimat nem csodálta soha hölgy,
és nem mozgok táncosnál kecsesebben.

Én, bár muzsikálok, de nem fűszálon,
és nem is vagyok a tiszai hajós,
és nem viszek már ötven kilót el vállon,
és nem hiszem, mondhatja akár a jós,
hogy fűszál-muzsikám majd az égbe repít.
Túrót! Az semmin nem segít.

Töredékek

Jól tudom, hogy nem szabadna
halálról írni énnekem.
Boldog életről dalolva
szállna messze énekem.

Kishitű vagyok és gyáva,
így nem írok másként:
verset dalolok, hiába,
feloldozásként.

Bennem senki semmit nem lát,
ami én vagyok,
járjam bár a sötét utcát,
vagy ahol Nap ragyog.

Rímbe is hiába írod
minden kínodat,
ha más szerelmét sosem bírod,
nem lehetsz szabad.

Hisz ez az élet a tiéd lett,
hogy az éjtől sose félj.
Aki kellett, vele éled,
bár az érzés nem mély.

Örömtelen az életed,
már így is marad.
Hiába kergetsz éjeken
meddő vágyakat.

Várni bármi változást
magában oly kevés,
hisz minden álom szerteszáll,
ha jő az ébredés.

S míg csodára vártam,
véget ért az élet,
minden színes álmom
szürkeségemé lett.

Hogy újra látlak még,
reméltem hasztalan.
Hiába kék az ég,
az élet elrohan.

Nem volt sohase még
szerelem, mint az enyém,
olyan nemes, oly szép,
de lám, a sors kemény.

Ha csalfa sors, vagy gonosz számla
támad ellened,
szerteszáll a bátorságod?
Újra összeszedd!

Csapdahelyzet foglya vagy,
és nincs sehol kiút?
Bátorságod legyen nagy,
de sose játssz hiút!

Ha vers nem íródna többé

Mi lenne, ha vers nem íródna többé?
Kicsorbulna minden, ami egész volt,
csontöklét rázná ránk mind, aki megholt,
minden emberség eloszlana köddé.

Mi lenne, ha én nem írnék már többet?
Nem zavarna senkit, eddig sem zavart,
ha eláll a szél, nem fújja az avart,
amíg szét nem rothad, halmokban töpped.


Az ecetmuslincák emlékezetgenetikája

A butaság genetikailag kódolt:
gének vezérlik a hülyéket.
Valamire ez bizonnyal jó volt,
mert kipusztult volna az élet.

Persze kérdés: etikus vajon
megnevezni néhány fő hülyét,
hogy utódjuk, pár debil majom
ne szerelje világunkat szét?

A sötétség örökölhető:
ismertek a butaság-gének.
Néha egy-egy muslinca felhő
mélyéből szól sületlen ének.

Az emberek sokszor ostobák,
akárcsak az ecetmuslincák.

2015. március 1., vasárnap

Asztalterítő konyhaasztalon

Piros csíkok a fehéren,
és a kék, zöld, meg sárga.
Ezeket nézve felmérem,
mi várhat még ránk mára.

Terítő az asztalunkon.
Csíkos, foltokkal tarkított,
nem hagy nyugodtan aludnom:
piszkos, mint szívem itt-ott.

Pedig ez itt csak takaró:
szennyessé lesz, majd kimosom.
A folt szívemen zavaró:
mosnám, de létem eloson.