Hú, de gyorsan fáradok!
Nem hiszem, hogy századok
verseivel érdemes
birokra kelnem: túl heves
lenne az a küzdelem.
Meg, tudom, nem nyerhetem,
mert ha volt is, elhagyott
erőm, nem mondta, jó napot!
És lám e ritmus úgy döcög,
hogy most is csak ökörködök,
hogy lássak pár apró csodát.
Ha mondanám, hogy add tovább,
nevetnének azon sokan:
"na nézd, magával nagyra van!",
s a szégyenpír az arcomon
lángolna. Ezt nem hagyhatom.
Csak egyre romlik ritmusom,
s a zökkenők a jambuson
hibák: az ócska szerkezet
a széteséssel fenyeget.
Csiszolatlan verssorok,
és gondolat, amit otthagyok
lebegve, fenn, az ég alatt.
Az indulásból ez maradt.
Talán tanulni kellene,
s a versnek lenne kelleme,
szabályosabb a ritmusa,
a rímje maga a csoda,
s az érzelem, a gondolat
szárnyra kelne perc alatt.
Megcsodálná nagyvilág.
Minek? Abból sem lesz virág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.