2016. szeptember 30., péntek

Kulcs a lábtörlő alatt

Kocsmában találsz, majd jövök éjjel én,
amint már bezárt. Nem vagyok oly kemény,
kis sör már megárt. Bárki, ha rám fogad
úgy, tuti, rajta veszthet.

Lábtörlő alá tettem a kulcsokat.
Várattad magad szemtelenül sokat.
Már nem várlak én: megcsal a jó remény,
s fölmegy a pumpa bennem.

Nem várlak ma már, kanmuri lesz ma ott.
Van még pár pasas tán, akit ott hagyott
úgy, mint engem itt ülve a székemen
párja ma este újra.

2016. szeptember 28., szerda

Ma olvasok vacsorára


Szakadna az eső, csak azért
futna be egy könyvesboltba gyorsan.
Rájönne, hogy ez nem közért,
és levenne egy könyvet, ha már ott van.

Belelapozna, és elolvasná
ezt a versemet, éppen itt.
Magára ismerne, naná!
"Ez én vagyok! Az Istenit!"

Először esőkabátja alá
dugná be ezt a könyvet,
s elgondolná, hogy talán
ide se térne be többet.

Aztán megnézné a pénzét.
Nicsak! Van még valamennyi,
venne elő egy négyrét
hajtott bankót, fizetni.

Elállna közben az eső.
Már nem is vizes a járda,
és amíg haza buszozna ő,
elgondolná:
ma olvasok vacsorára.

2016. szeptember 26., hétfő

Pénzügyi tanácsadó

Papírt és tollat fogok,
mert nem bízom már agyamban,
amely olyan gyorsan fogott.
Most néha mintha agyagban
haladnék, ha azon gondolkozom,
ami sohasem érdekelt.
De nyakkendőt kötök, begombolkozom
(bár szűk zakómban alig férek el).

Mert tanácsot adni jött
egy pénzügyi tanácsadó,
hogyan lesz majd a lökött
polgárnak - nekem - pénzügye jól
rendezett, és prosperáló az élete.
Felmérte helyzetem és terveim,
és visszavonult várába vele.
Én nem vitatkozom elvein.

Beállítunk egy nyugdíjbiztosítást
- belátom, szükség lesz rá nagyon -,
elnyomok egy nagy ásítást,
a magyarázatokat rá hagyom,
és bólogatok bölcsen, mindent értőn,
hiszen, lám, már megmondta múltkor is,
hogy átlátok én e pénzügyi fertőn.
Csak ne lenne az egész ilyen muris!

Persze, nem vicces, tragikus a lét,
vagy inkább csak tragikomédia,
ha csak egyszerűen nyomnák a lét,
a zsozsót, nem lenne itt vita,
még dolgoznék is érte, mert nagyon
unalmas semmit téve ülni otthon.
Persze, ha az egészet hagyom,
már nem lesz mit segíteni a gondon.

Egy kicsit majd módosítunk a terven,
most jön a finomhangolás,
és amíg majd működik minden szervem,
az nem is lehet már vitás,
hogy az optimális megoldást választom.
Erre itt tanúm az ég,
és amúgy is itt ül mellettem az asszony,
aki majd rászorít.
De még nem elég?

Jártam Vereckén

Jártam Vereckén.

Igen, ott, ahol állítólag
nagyszerű őseink állítólag
belovagoltak a Kárpát medencébe,
már, ha hinni lehet
a Feszty körkép romantikus,
a vadnyugatra hajtó társzekerek
és az azokat kísérő lovasok
évszázaddal későbbi
western filmekre emlékeztető
forgatagának,
és Franco Nero pomádézott szakállának.

Mert a honfoglalás,
valószínű,
hogy nem így történt,
hanem beszivárgásokkal,
az őrizetlen határgyepükön való átkeléssel,
vad félelemben
az időlegesen lemaradt besenyők támadásaitól,
és nem elfeledve a megerőszakolt nők,
a lenyilazott férfiak
és kardélre hányt csecsemők sikoltozását
több évtized távolából sem.

Jártam Vereckén,
és kapott ócska, húsz éves,
szocialista országban gyártott autóm
durrdefektet már lefelé tartva a szerpentinen
ami után - lévén a pótkerék is defektes volt -
három óra kerékszerelés következett
a honfoglalás tiszteletére.

Az - állítólagos - honfoglalás
ezer éves évfordulójára az akkori
ország határait védeni telepített,
mitikus ősmadarak,
a turulok
azóta osztódással szaporodnak
honfoglalt hazánkban,
így azt a minimális
legendai jelentést is devalválván,
ami még a hírt hozó turul legendájából
megmaradt.

A fröccsöntött turul ugyanolyan
kommersz, mint a műanyag angyal,
vagy a préselt Jézus-feszület.
Értelme is annyi.

Azóta - ma már tudom -
nem csak a szocialista országban gyártott
egykori autóm,
de a teljes magyar társadalom is
durrdefektet kapott
a szerpentineken.
És a gépkocsi szerelők
nem csak az autót, de az utakat is
saját, külön bejáratú udvaraikba
hordták széjjel.

Valami új honfoglalás kellene talán.

Az utolsó nyár után

Azon a gyorsan elvillanó nyáron,
amelyiken meghalt Eszterházy Péter,
végleg kiírtam Őt magamból.
Meggyötört addigra, nem bánom.
Azt hiszem, Ő volt az utolsó tétel,
és ez volt az utolsó karambol.

Úgy gondolom,
említeni fogom még őt,
mint hivatkozási alapot,
amíg kabátom gombolom,
mint eszes, szívvel teli nőt,
aki elvitt belőlem egy szívdarabot.

Most ősz van. Hidegek az egek.
A bokrokon hajnalban ott akad
a pára egy-egy tépett foszlánya,
és mint nejlon zacskó, rajtuk lebeg.
Létemből csak az üresség fakad.
Ürege sötét, mint felhagyott bánya,
mint mindig, amikor nem szerethetek.

2016. szeptember 25., vasárnap

Őrségben

Őrségbe rendeltek éjszakára.
Tisztem az alvókat megvédeni.
A hajnal majd jön, lehet, még sokára,
a homályt nem lehet érteni.

Lobogó szövétnek ég a kezemben,
de a sötétet nem oszlathatja el.
Hogy kívül, vagy bent, a fejekben
sűrűsödik-e, arra senki nem felel.

Ha erőmnek majd végére érek,
őr más áll majd helyemre, tudom.
Az őrt meg nem akadályozza semmi érdek,
távol nem tartja csendőrszurony.

Állok a sötétben, akár a sámán:
varázslatot űz agyam és kezem,
meg nem semmisíti majd az ármány,
akkor is igaz lesz, ha én vétkezem.

Őrségbe rendeltek éjszakára,
és én nem vagyok parancsmegtagadó.
Hogy le ne omoljon az emberség vára,
védem, amíg el nem lep a hó.

2016. szeptember 24., szombat

Barna búval bélelten

Szívem pitvarában borongós bú fészkel.
Mit is keres nálam, nem érem föl ésszel.
Egyre mondogatja: erre varrjál gombot!
Képtelen vagy tőled elűzni a gondot.
Hosszú távú bérlő lett nálam a bánat:
ritkán hagyja el már kacagás a számat,
gyakrabban morgok, mint egy fogfájós medve,
amióta érzem, nem vagyok szeretve.
Kettőn áll a vásár, megtanultam szépen,
mégis úgy vagyok, mint a cédrus a képen.
Hiába táncolják nagy seregek körül,
hogyha fa-szíve már semminek sem örül.
Van olykor úgy, mégis, hogy elszáll a bánat,
amikor karomba veszem unokámat.
Ha rám nevet olykor, s megtépi a bajszom,
elszáll a bú tőlem, és nyugodtan alszom.

2016. szeptember 23., péntek

.

Emberként leszerepeltem,
költőként semmire vittem.
Sötétség áll a hátam mögött,
szívembe a semmi költözött.




2016. szeptember 22., csütörtök

A szomszéd szoba lakója

Mindig gyalog járt a lépcsőn,
valami mánia volt ez nála.
Visszaköszönt, de csak későn.
Szemében sosem csillant hála.

Valami volt vele, olyan furcsa,
de nem mondhatott rosszat senki
róla. Nem volt mogorva, durva,
de sohasem tudtuk hová tenni.

Néha magában dudorászott,
idegen, furcsa, távoli nótát,
agyára senkinek se mászott,
ha éjjel dalolt, senki se szólt át.

Aztán elment, vagy kitették,
senki sem tudott semmit róla.
Szobájából a friss festék
illata szállt, és egy új nóta.

Sötét torony

Nem tudom, hogy mit tegyek.
A torony adhat csak jelet,
és ha látnád, merre mész,
sikoltozna a józan ész.

Már csak bámulok bután,
álldogálok tétován.
Sötét torony! Nem adsz jelet,
s én nem tudom, hogy mit tegyek.

2016. szeptember 21., szerda

Halálbimbók szögesdróton

A szögesdróton halálbimbók nyílnak,
ha rózsatőre szögesdrót kerül.
Szegény vagy? Egy kifliért kinyírnak,
míg a világ a zsírba merül.

Több millió ember él a nincsben,
s mindegyikük egy külön világ,
lehetne akármelyikük kincsem,
szükségem lehetne éppen rád,

de ma újra a szögesdrót védi
a tőkét és a gyalázatot,
s ez az eszme bármennyire népi,
az emberség fennakadhat ott.

Szögesdróton elrothad a rózsa.
Nem táplálja azt aknamező.
Aki így dönt, az mind az adósa
a halálnak ami ott kinő.

2016. szeptember 20., kedd

A trauma

A traumát veszteség okozza,
és bele is lehet halni.
Veszteség, mint, amikor elveszíted
a lábad, vagy más végtagodat,
ha súlyosan megsérülsz,
és sok vért veszítesz,
vagy ha elveszítesz valakit,
aki már beléd épült,
mintha saját éned része lenne.

Vagy legalábbis úgy képzelted.

A trauma olyan veszteség következménye,
amelybe bele lehet halni,
de van, amikor túléli a szervezet.
Ilyenkor sokáig megmarad a kérdés:
vajon érdemes volt túlélni?

Ködös, homályos vasúton

Beengedtelek hozzám szeretni.
Az elmúlt éveknek havát
hajamról hiába törlöm.
A földi élet itt ma már
számomra csak fojtó börtön;
azt az időt nem bírom feledni.

Mint egy kihalt, puszta pályaudvar
homályos, hajnali csendben,
az egész életem olyan.
A szív a semmitől retten,
a lét, mint vonat, elrohant,
a síneket fölveri a muhar.

Itt folyton csak hideg eső esik,
a Nap is elhalványodott.
Mindent elfednek a ködök,
a lét, mint egy öreg kokott,
részegen markába röhög.
Egy öröklét telik el reggelig.

Jövő idő már régóta nincsen,
a múlt sem volt igaz talán.
Csak puszta álomkép lehet,
ami az emlékek falán
folyton halványulva lebeg,
és csak én őrzöm, mint drága kincsem.






2016. szeptember 19., hétfő

Marie Howe: What the living do - Ezt teszik az élők

(fordítás)

Johnny, a lefolyó napokkal ezelőtt eldugult, beleeshetett valami evőeszköz,
és a tisztító rugó nem szedi ki, de veszélyesen büdösödik, a piszkos edények meg halomba gyűltek

a szerelőre várva, akit még föl sem hívtam. Ezek a mindennapok, amikről beszéltünk.
Megint tél van: az ég makacs mélykék, és a napfény

átszivárog a nappali nyitott ablakain, mert magasra van állítva a fűtés, és nem tudom letekerni.
Hetek óta vezetek, vagy elszórok egy zacskó élelmiszert az utcán, szétszakad a zacskó,

azon gondolkozom, ezt teszik az élők. És tegnap, ahogy siettem azokon
a csúszós téglákon a Cambridgei járdán, kiborítottam a kávémat, és végig ömlött a csuklómon és kabátomon,

és ismét erre gondoltam, és később, hogy egy hajkefét vásároltam, megint: igen, ez az.
Parkolok. Becsapom az ajtót a hidegben. Erre mondtad, hogy vágyódás.

Amit te végül feladtál. Azt akartuk, hogy a tavasz jöjjön, és elmenjen a tél.
Azt akartuk, hogy akárki hívjon föl, hogy ne hívjon, egy levelet akartunk, egy csókot, aztán többet és még többet.

De vannak pillanatok, amikor séta közben elkapom magamat egy kirakat üvegében,
mondjuk a sarki video kölcsönzőében, és szélfútta hajamnak, repedezett arcbőrőmnek,

kigombolt kabátomnak olyan megkapó a látványa, hogy elnémulok:
élek. És rád emlékezem.



Johnny, Mary Howe testvére AIDS komplikációkban halt meg. Ő a versbéli Johnny.



2016. szeptember 18., vasárnap

Ráktérítő

A Ráktérítőn nem járhatott,
a rák vitte el.
Nem térített, mégis hatott.
Arra ki felel,
hogy miért száll lelked égbe,
ha elkap a láz,
mint ahogyan kerted égne,
ha robban a ház?

Puszta telek, kidőlt falak.
Robbanás után
jönnek telek, újabb nyarak?
Csak nézel bután,
ha jön a vég. Ennyi volt hát?
És még nem elég?
Több születésnapi tortád
nincs: megyünk.
Ne még!

Itt a sötét


Az éjszaka, mint egy nagy kutya,
nyelvével nyalta föl a Napot.
A Holdat berakta batyuba,
fényből vissza semmit sem hagyott.

Állunk, nézzük az ablakon át,
ahogy terjed egyre a sötét,
hívja barátját és rokonát
fölzabálni a lét örömét.

A napvilág végül megpucolt,
s már nem ragyognak a csillagok.
A világ most hamis-eszme bolt.
Torkodra nyomták, és te hagyod.

Az éjszaka csak egyre árad,
már hálószobákba is betör.
Hiába vonogatod vállad,
most már teljessé zárult a kör.

2016. szeptember 17., szombat

Virtuális realitás

Mint virtuális realitást, képzelem a kikötőt,
a tájon, ahol már majdnem megszűnt minden élet.
A hullámverésben ringnak, nyikorognak a kikötött
ladikok, hajók, és szinte irracionálisan félek
valami váratlantól, rettenetestől,
ami majd belőlem támad.

Csendben vagyok, zárva tartom számat,
pedig inkább hangosan énekelnék
most, hogy a félelmet elűzzem.
Egyre nyomaszt egy homályos emlék.
Mindenesetre az képtelenség,
hogy racionálisan összefűzzem
jelenlegi helyzetem és a déja-vu egykorit.
Szívtájon nő a nyomás. Valami üzen.
És egyre erőteljesebben szorít.

2016. szeptember 16., péntek

Határsértők

Harmadnap alkonyatkor értük el
a kerítést a dombtetőn, ahol
betonoszlopok tartották
a pengékkel ellátott drótokat.

Mögöttünk (ha visszanéztünk volna),
vörösben izzott a látóhatár.
Eddig nem hallatszott a ropogás,
itt nem érződött égő hús bűze,
és a lángoló kerozin szaga.

Egyikünk óvatosan megfogta
a pengék között a két drótszálat,
és széjjel húzta, amíg átlépett
közöttük a másik, hogy ő tartsa,
amíg az első utána mászik.

Amikor már ott álltunk a kettős
pengekerítés közti szűk helyen,
meghallottuk a járőrkutyákat.

Bimbónyi gyümölcs

Apró gyümölcs a villában.
Fedi a lomb, rejti bozót.
Legjobb fanyar íze tavasszal,
vagy kora nyáron,
de nyárutón szinte olvadó.

Benyúlok érte, illata árad,
és már csordul ízletes leve.
Amíg ujjamon nem szárad
föl a szélben, ízlelgetem.
Nem telek el vele.

Apró gyümölcs. Szinte bimbó,
megbújik szerényen rejtekén.
Ízes, mint érett, aranyló ringló,
vagy illatos barack.
Ott sarjad a remény.

2016. szeptember 15., csütörtök

Csernobil

Pirosba ért a mutató,
a reakció megszaladt,
bár próbálták helyre tolni
a lassító rudakat.

Hiába. A hőmérséklet
a tartályban egyre nőtt.
A hűtővíz mint fazékban
forrt, levetve a fedőt.

Meggyulladt a grafit végül,
és felhőben égbe szállt.
A világról, hogy majd épül,
az álom baljósra vált.

Harminc év ment el azóta.
Újra indult az üzem.
Hiába szól róla nóta,
ami veszélyről üzen.

2016. szeptember 14., szerda

Trauma

Majd ha visít a sziréna,
és nem te, hanem én fekszem
hordágyhoz szíjazottan,
míg te a sarokülésen nézel rémülettel szemedben,
vajon párásodik-e még az oxigénmaszk
az arcomon,
emelkedik-süllyed-e még mellkasom,
és hallod-e még az EKG ütemes bip-bip-jét
a kintről behallatszó vijjogás alatt.

Hamuszóró

Ki ez a jóasszony? Hamut visz vödrében
a kert végébe, a dombtetőre,
ahonnan kis lapátjával a szélbe szórja.

Másodjára és harmadjára is fordul;
a még izzó parázsszemcsék
fénycsíkokat húznak az alkonyi homályba.

Egy-egy világosabb, nagyobb darab,
szürke, bár kormos, mint az égett csont,
elé pottyan, bakancsos lábával a földbe tapossa.

Csak hordja, és szórja a hamut a vízmosásba,
egészen bele a sötét éjszakába.
Kéménye zsíros, sűrű, fekete füstöt ereget
hajnalig.

Sötétség: oszolj!

Sosem tudom, vajon belül,
vagy kint nagyobb a sötét.
Az ember néha majd leül,
és kiönti sörét,
mert arcába ordít egy plakát,
hogy élj embertelen!
elcsodálkozik: nahát!
Ez tényleg ezt mondja nekem!

Ne hidd, nem árt, ha olvasod!
Ez a gyűlöletbeszéd.
Elrabolja holnapod,
harsog hamis zenét,
mérgezi a szíveket,
és undok Isten előtt,
hiába szerez híveket.
A civilizáció ledőlt.

Belül nagyobb-e, nem tudom,
vagy kívül a homály.
Én a fáklyát hordozom,
hogy feltisztulna már,
hisz oly sok módon semmisülhet
meg, ami emberi,
az ember nyugton mégsem ülhet.
hogy esélyt adjon neki.

2016. szeptember 13., kedd

Csak lazán, ne végletesen!

Szeretni sem szabad végletesen.
Ha sokáig szorítod erősen kezét,
a vérkeringés leáll, elzsibbad. Ezért
szeretni csak lazán, én édesem!

Kerüld a drámát, a tragédia
a fájdalom csak ront az életen!
Előbb-utóbb úgyis eljön telem.
Miért is kellene kibírnia
akárkinek az életét velem?

A líra pusztítandó gyárüzem,
a bakter behelyettesíthető:
a szoftvert nem érdekli, hol a kő,
hát a vasút biztonságot üzen.

Szeretni luxus, nincs benne értelem;
káros és rongáló a fájdalom.
Nekem is destruktív minden dalom,
de ha tanácsomat megfogadom,
hogy: éltél? - kérdezem, válaszom: nem.
Halottként mentél át az életen.

2016. szeptember 12., hétfő

Elmoshatatlanul

Hőség van a barlang előtt, amikor kijövünk.
Ott ülnek mind, közéjük ülök, óhatatlanul,
ide tartozom? Talán jobban, mint akármikor.

Hogy más utakon jártam, semmit sem számít ma már.
Jártam az alvilágban. És visszatértem onnan,
vagy még újabb átkelések várnak rám a Styx fölött?

Nap tűz, unokám mellé heveredem pokrócra,
amíg a többiek beszálláshoz beöltöznek.
Eljátszogatok vele, majd sétálni indulunk.

Elszunnyad kocsijában, és csak arra ébred föl,
hogy a kerthelyiségben megállunk egy korsóra.

Egy ideig még, tudom, ez "alvilági" út is
benne lesz a testemben, épp úgy, mint ahogy az a
hegyi út sejtjeimbe égett három éve már.

Elmoshatatlanul.

2016. szeptember 11., vasárnap

Lucernaföldeken


Ahogyan viccesen szökell a lucernásban,
mindig az ausztrál kengurut juttatja eszembe,
vagy inkább a dik-dik antilopokat a szavannán.

Fülei lobognak a boldogságtól,
amint holmi nyulat űz ösztönétől hajtva,
nem figyelvén hívásra, parancsra
már a tábla túlsó végénél jár.

 Bányató felé tartva ballagunk.
Unokám elszunnyadt édesanyja hátán,
talán utolsó sugarait ontja ránk a nyár.

Még a hiánnyal

Még egyre a hiánnyal küszködöm,
mint levágott lábbal, amely sajog szakadatlanul,
alig-alig látva át a füstködön.
Az elme olyan nehezen tanul!

Beléd botlom, bármerre lépek,
lábam ütöm meg minden szegleten.
Szemem előtt lebegnek vágyott képek,
lépnék már feléjük, nem tehetem.

Belém nőtt a hiány, részemmé vált egészen,
nélküle nem lennék egész soha.
Súlyát már számtalanszor lemértem,
vele konok, kemény vagyok, acél nélküli kova,
amelyet pillantás nem metsz, alakít.
Reménytelen várok helyére valakit.

2016. szeptember 10., szombat

Új magyar ugaron

Fölveri már a dudva, muhar a kertet.
Errefelé kacagó szél se jár.
A kocsmákban sem mérnek itt kevertet.
Elkerül minket már minden madár.

Bül-bül szavú hazugság ömlik folyton,
mérgezett lesz már tőle a föld, a víz.
Bánatomat pálinkákba fojtom:
szabad a főzés! De íze nem szilvaíz.

Tönkre megy lassan körülöttünk minden,
szétlopták a hazát nagyjaink.
Hidd el, elnézi ezt nekik mind az Isten,
ha nincsen emberi kéz, amely odalegyint.

Vonul a tömeg, a diktátort dicséri.
Baltás gyilkost enged szabadon a nép.
Szabadságát rezsicsökkentés méri,
és nem könnyezik az oltáron a kép.

Árad a szenny és égbe fröccsen a habja.
Szögesdróttól virul kint a határ,
a sok-sok földönfutó ezt csak hagyja,
megint külföldre megy, cselédnek akár.

Tüskebozót nő a cseresznyés kertben.
Tízezer orvos külföldre vándorolt.
Egy egész elit hagyott téged cserben,
rászolgált mind, hogy majd megtorold.

De fölveri most a dudva, a muhar a kertet,
a kacagó szél is régen megpucolt,
és a mély néma. Lent most semmi sem erjed,
egy rendszerváltás végleg megbukott.

2016. szeptember 9., péntek

Az óriások lépcsőjén













Az Óriások Lépcsőjét eső mossa.
A bazalt feketén-nedvesen csillog.
A piramis lábát hullám csapdossa,
a sötét égbolton csak egyetlen csillag
világít át  a felhőrétegen;
épp lyuk van rajta a csúcs fölött.
Fionn mac Cumhaill ült rajta részegen,
Benandonner rajta szörnyülködött:
"Ha ekkora erre egy csöpp gyerek,
milyen nagy lehet vajon az apja?!"
szólt Benandonner. "Mem megyek."
És a csatát gyorsan veszni hagyta.

Visszavonult hát a hatalmas skót,
az ír győztesen maradt a parton.
"Elkergettük a skót tuskót,
anyám! Neki nem terem pardon!"
Az óriások lépcsőjét eső mossa,
a tájon ma már a nyugalom honol,
ha a bazaltot turista láb nem tapossa,
de Fionn mac Cumhaill még él valahol.

Hiába

Hiába minden.
Még reszket szívem -
Petőfi bokra
madárka alatt.

Emléked híven
őrzi még rímem.
A szerelemből
ennyi maradt.

Hiába fáj még.
Utánad járnék,
ha lenne jövő,
jósolható.

Szívemre ráég
egy szürke árnyék.
És mindent ellep
lassan a hó.

2016. szeptember 8., csütörtök

Társaság

Hosszan tartó estéken,
könnyűdeken, csillogókon,
amikor csevegés tölti be a szobát,
és üvegpoharak koccanása,
kézről-kézre járnak a fényképek,
és a háttérben a tévé megy,
de senki sem figyel oda,
hirtelen messzire száll a tél,
és bejön a szobába a tavasz.

Kivirágzik a gyermekkor
a várakozás izgalmától,
mert vendégség van nálunk,
felnőttek jöttek hozzánk,
akik más levegőt hoztak,
idegen nyelven beszélnek;
mi csak fülelünk, figyelünk,
feszülten követjük szavaikat,
és semmit nem értünk,
de a szokatlan nevetéstől és jókedvtől
valahogyan mi is lebegőn vidámak leszünk.

Hajnal

Ébredsz, ha szól az óra,
bár sötét van odakint.
(Vasárnap harangszóra,
vagy, ha a Nap rád legyint).
Hamar hajnal hasad,
szobádba dől a fény,
de szívedben sötét marad
szeretetlen, ez tény.

Egysíkú


Egysíkú vagy, mint a téglalap.
Vagy mint a kör? Nyílt, mint a szöglet?
Hiába borul rád, mint kalap,
az ég, ha nincs benned ötlet.

Szürke lettél, mint por, meg pernye,
nem sokszínű, napfényben csillogó,
csiszolt nemesopál, barack, cseresznye.
Jelképed csupán egy unalmas logó.

Hol van sok kiálló tüskéd, szegleted,
a rengeteg elrejtett, titkos hajlat,
amelyekkel még magad is megleped?
Hajadat szinte összefogja hajlakk.

Egy síkban élsz, mint sok-sok síkidom,
nem pedig a színes téridőben,
és én ma már nem egészségedre iszom.
Hiába is kerestelek minden nőben.

2016. szeptember 7., szerda

Nem vagyok bátor

Én közel sem vagyok olyan bátor,
hogy azt mondjam, költővé lettem én.
Kíséretezem. Nem látok a pipától:
ez a pálya is kibaszott kemény.

De mit várhat bárki is a léttől,
ha nem hars durvaságokat?
Amit építesz magadban, szétdől,
ha nincsen, aki támogat.

Hát költő sem lesz belőlem végül,
mint ahogy semmi más sem lettem én.
A lét hidegében csak szám kékül,
és la lassan elhagy majd minden remény.

2016. szeptember 6., kedd

Rothadó avar

Egy alaknyi lyuk a térben
- a kedves hiánya;
mindig bűvkörében éltem.
Az elme kihányja,
elűzi magából a semmit.

Én is, mennyire féltem!
Az élet nem érdemel ennyit.
Egy alaknyi lyuk a térben
vajon marad, ha elmegyek?
Mi jön majd utánam a télben?
Már rothadnak a levelek.

2016. szeptember 4., vasárnap

A bárka

Játszottuk a kertben:
jön a világ vége!
Előbb a tűz elől
bújtunk a pincébe,
aztán építettünk
magunknak egy bárkát.
Valami nagyságnak
jó érzése járt át,
amikor az égen
meggyűltek a felhők.
Jaj, de nagyon régen
volt! Az esztendők
elszálltak fölöttünk,
a bárka elomlott.
Néha összejöttünk,
meséltünk sok gondot,
örömöt, nem mondtuk
a régi csónakot,
amely a kert végén
még ott roskadozott.
Újra itt ülünk most,
immár három hete,
a bárka állattal,
búzával van tele,
mert immár húsz napja
zuhog kint a zápor.
Kis templomunk papja
nem lát a pipától,
mert oda a termés,
jószág vízbe fullad.
Talán nem oly elmés?
Csak könnyeket hullat.
És az áradat nő,
küszöbünk nyaldossa,
szél veri a habját
csipkésre, fodrosra.
Holnap kicsi hajónk
már a vízen lebeg.
Hogyha ti beszálltok,
én veletek megyek.

Átlépem a hangyát

Önkéntelenül lépést nyújtok,
hogy ne tapossam el a hangyát.
Máskor nem is figyelnék oda,
de nagy tömegben nem is hagynák.

Tudom, hogy ez gyenge kifogás,
hiszen igenlem az életet,
mint ahogyan mások is, hiszem,
éppen ugyanígy vannak vele,
vagy - mint én - ugyanezt vallanák,
de brutálisan csapott mellbe
- Gerevich András szedte versbe -,
az a mély emberi gonoszság.
Fejem, szívem még azzal telve,
amint a Ligetben sétálok
kidöntésre ítélt fák között.
Aki dönt, szívébe hübrisz költözött,
és ki is irtana mindent, ha hagynánk.
Csak azért is átlépem azt a hangyát.

Kultúrpolitika?

Szarok a kulúrpolitikára.
Hullák bűzlenek páncélba rejtve,
őrt álltok előtte, még nem sejtve,
hogy mi is vár rátok nemsokára.

Szarok rá, hogy mi a helyes beszéd.
S minek olvassak klapanciákat?
Inkább építek magamnak házat,
és nézek benne táncoló tevét.

Miért szonettben írom e versem?
Megmondom én, világosan, nyersen:
mert a tömörségben van a lényeg,
a sorhossztól nem félek eltérni.
Hiába kérded: hát akkor ez itt mi?
Vers, mint a hasonló, írott lények.

Mert, hogy gondolataim rendbe szedjem,
nem tehetem jobban, másként, mint versben.

Elmondalak magamtól

És én meg elmondalak önmagamtól.
Sivár teleknek jégmezője lelkem,
falon túl állnak fák virággal telten,
és ott, a másik kertben madárhang szól.

És én meg elmondalak magamtól.
Ráolvasással űzöm ezt a rítust,
- felismered a hangjáról a stílust.
Hiába: szívem még feléd barangol.

És én meg elmondalak önmagamtól.
Kopáran állnak fáim kint a kertben,
csak állok köztük én magam leverten,
tönkretett az esztelen karambol.

Talán majd elmondalak magamtól,
ha sírom fölött lélekharang szól.

2016. szeptember 3., szombat

Visszajössz?

Vissza szeretnénk jönni, mondta Levente.
Visszajössz?

Kérdése puskatusként vágott mellbe:
mi a szösz?
Lisszabonban voltam éppen,
a Virágok Földjén jártam,
eltemettem őket régen.
Ott, a Kristály Könyvtárban
saját gyermekemet figyeltem,
vagy az unokámat?
Távol volt tőlem már a bánat:
de hiszen ez el van már temetve!

A kristálykoponya leomlott,
amikor a falról
- amely ritka kristályokkal volt tele -
lelebegtem: ne lássanak szemükkel
szívembe bele.

Anyád küldött, vagy jöttél magad?
Ez a kérdés belém ragadt,
mert alapvetően mindegy is akár.
Ezt a dolgot én már lezártam, habár
voltak előjelek:

a strázsa még kint, a bejárat előtt
megkérdezte némán: lelőjelek?
aztán, csak úgy, belelőtt magába.

Az ember végig kába
ennyi szépség láttán,
és fejét veri a kőbe,
mégis egyre űzi Lábán,
mert Ráchelt akarta és nem Rebekát.

Hogyan is megyek át
a Kristálykoponyán
abba a másik világba?

De ezt a dolgot én már lezártam -
így szóltam tehát blazírtan,
bár éppen összedőlt bennem a barlang.

És itt minden telve volt magyarral,
ott, Lisszabonban!
És csak marták egymást véres agyarral,
a Kristálykoponyák között.
Szívembe ismét bánat költözött,
mert megkérdezett komolyan Levente,
szemében válaszért epedve:

Vissza szeretnénk jönni.
Visszajössz?

Ez nem igaz! Csak agyam játszik velem.
A helyemet már régen sehol sem lelem,
míg meg nem találom a kristályok között.

Hát nem megyek,
s míg így latolgattam a választ,
tudtam, hogy aki engem választ,
az csakis saját agyam játéka lehet.
Nem megyek!

Hiszen nem is hívtak.
Ez a barlangkönyvtár úgysem lenne jó hídnak,
hogy átvigyen a szakadék fölött.
Itt a múlt már mindenbe belekötött,
csak oldószer kéne, valami sav,
hogy magamtól végleg megszabadítsalak,
mert rám már csak a halál vár,
neked meg szabadnak kell lenni már.

Csak oldószer kéne, valami sav  tehát,
hogy ösztöneimből végleg kimarjalak.

De mi a szösz!
Ott a kérdés mégis.
Beledöbben a szív,
hogy felébredsz nyomban,
és a gombóc bent ül a torokban.
Elszáll messze az álom,
ás már csak a hajnalt várom:

visszajössz?

2016. szeptember 1., csütörtök

Bárhol is kapargattam meg a felszínt,
mindig arra jutottam,
hogy csak a verseket írom,
s nem költészetet alkotok én.

Gleccservölgyben

Elhagyott szerelmek sorjáznak mögöttünk,
mint moréna elolvadt gleccserjég mögött.
Dögök, amelyek öltek, vagy megöltünk,
s mint kagyló kőbe, mind létünkbe kötött.

Mint kincskeresők, bóklászunk életünk romjai között,
fiastyúk-anyóként gyűjtögetve emlék-drágaköveket;
minden zsebünk telve. Néha annyira tömött,
hogy csillogásuktól már a bőrünk is kireped.

Van, hogy víz rohan a völgyön végig.
Ilyenkor megmozdul a kőgörgeteg,
tör-zúz, újra csiszol és morzsol a lavina.
Hangja olykor talán elér az égig.

Arra soha nincsen jó idő, hogy gyűlöljetek.
Talán a békét kellene elkezdeni ma.