Visszajössz?

Vissza szeretnénk jönni, mondta Levente.
Visszajössz?

Kérdése puskatusként vágott mellbe:
mi a szösz?
Lisszabonban voltam éppen,
a Virágok Földjén jártam,
eltemettem őket régen.
Ott, a Kristály Könyvtárban
saját gyermekemet figyeltem,
vagy az unokámat?
Távol volt tőlem már a bánat:
de hiszen ez el van már temetve!

A kristálykoponya leomlott,
amikor a falról
- amely ritka kristályokkal volt tele -
lelebegtem: ne lássanak szemükkel
szívembe bele.

Anyád küldött, vagy jöttél magad?
Ez a kérdés belém ragadt,
mert alapvetően mindegy is akár.
Ezt a dolgot én már lezártam, habár
voltak előjelek:

a strázsa még kint, a bejárat előtt
megkérdezte némán: lelőjelek?
aztán, csak úgy, belelőtt magába.

Az ember végig kába
ennyi szépség láttán,
és fejét veri a kőbe,
mégis egyre űzi Lábán,
mert Ráchelt akarta és nem Rebekát.

Hogyan is megyek át
a Kristálykoponyán
abba a másik világba?

De ezt a dolgot én már lezártam -
így szóltam tehát blazírtan,
bár éppen összedőlt bennem a barlang.

És itt minden telve volt magyarral,
ott, Lisszabonban!
És csak marták egymást véres agyarral,
a Kristálykoponyák között.
Szívembe ismét bánat költözött,
mert megkérdezett komolyan Levente,
szemében válaszért epedve:

Vissza szeretnénk jönni.
Visszajössz?

Ez nem igaz! Csak agyam játszik velem.
A helyemet már régen sehol sem lelem,
míg meg nem találom a kristályok között.

Hát nem megyek,
s míg így latolgattam a választ,
tudtam, hogy aki engem választ,
az csakis saját agyam játéka lehet.
Nem megyek!

Hiszen nem is hívtak.
Ez a barlangkönyvtár úgysem lenne jó hídnak,
hogy átvigyen a szakadék fölött.
Itt a múlt már mindenbe belekötött,
csak oldószer kéne, valami sav,
hogy magamtól végleg megszabadítsalak,
mert rám már csak a halál vár,
neked meg szabadnak kell lenni már.

Csak oldószer kéne, valami sav  tehát,
hogy ösztöneimből végleg kimarjalak.

De mi a szösz!
Ott a kérdés mégis.
Beledöbben a szív,
hogy felébredsz nyomban,
és a gombóc bent ül a torokban.
Elszáll messze az álom,
ás már csak a hajnalt várom:

visszajössz?