Még egyre a hiánnyal küszködöm,
mint levágott lábbal, amely sajog szakadatlanul,
alig-alig látva át a füstködön.
Az elme olyan nehezen tanul!
Beléd botlom, bármerre lépek,
lábam ütöm meg minden szegleten.
Szemem előtt lebegnek vágyott képek,
lépnék már feléjük, nem tehetem.
Belém nőtt a hiány, részemmé vált egészen,
nélküle nem lennék egész soha.
Súlyát már számtalanszor lemértem,
vele konok, kemény vagyok, acél nélküli kova,
amelyet pillantás nem metsz, alakít.
Reménytelen várok helyére valakit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.