2015. december 29., kedd

Végállomáson

Szürke, tömör a hajnal, mint az este.
Szikár torony uralja a tájat,
köd lengi körül, akár a bánat.
A talp alatt nedvedzik a Föld teste.

Csipkesötét ágak tarkítnak  eget,
bebólintva a kerítés fölött.
Égre felhő, földre köd költözött,
a víztorony-tenyér esőt kéreget.

Szerelvény zökken, lassan araszolgat,
majd a peron mellett mélán megáll.
Ajtó szisszen, rögtön nyílik, mert már
indulunk is. Itt rend van. Arra szoktat,
hogy belül is tartsad meg ezt magadban.
Nem éppen ilyen életet akartam.

Négy sor negyven év után

Arcod volt az Éden.
Már nem több, csak emlék.
Karod melegében
nyugalomra lelnék

Kitántorogni, menekülni

Anyám, édes! Itt az éjben
üldöznek a farkasok.
Sűrű erdő sötétjében
hangjuk folyton ránk morog.

Anyám édes! Nem tudom, hogy
merre meneküljetek.
Messze még a hajnalom, fogy
időnk. El kell mennetek.

Hagyjatok hát! Fene farkas
foga veszi véremet.
Én maradok, büszke szarvas,
az soha nem kéreget.

Anyám édes! Itt az óra.
Most azonnal menni kell.
Hogy megmartak, már azóta
nem tarthatnak semmivel.





Csepel, gyorsvasút

Szikár torony uralja a tájat.
Szürke, tömör a hajnal, mint az este,
nedvedzik a láb alatt a Föld teste.
Köd leng körülötte úgy, mint a bánat.

Szerelvény lódul, zökken, és megáll.
A buszokról rá embertömeg siet,
sötétben úszik az egész sziget,
amikor az utolsó utas beszáll.

Indulunk. Szembe megyünk harminc évvel.
A szívek kihűlt reményt dobognak:
"jó leszek még szétszórt atomoknak,
ha semmire sem mentem a hűséggel.
Elment fejem fölött egy fél évszázad.
Ötven után az ember már nem lázad."

Hírgyár

Hírgyárunk gyártja az egyedi híreket:
fogyasztó, itt van, nesze, zabáld!
Nem szerzünk magunknak további híveket.
Mind, aki magyar, már hozzánk talált.

Az illiberális nem demokrácia.
A fosztó képző mutatja azt:
ha nincs szabadság, a néhány "grácia"
még a rabság földjén maraszt.

A számat ne nézd, azzal hazudok!
Csakis a tetteimre ügyelj!
Fel lesznek derítve a még rejtett zugok,
a célt én jelölöm. Arra tüzelj!

Tegnap jobbra volt tőlem a cél.
Mutatta az a kettő pofon,
ami nem csattant. A hideg acél
lassan mindent hálómba fon.
Holnap te lehetsz az majd magad,
csak kritizáld keményen elvtársaimat!

2015. december 27., vasárnap

Távol a csillagtól

Távol ragyogsz, csúcson fénylő csillag!
Ott, lent a völgyben félhomály honol.
Hideg sötétje maga a pokol,
fű, virág nincs, hó, a jég és kő csak.

Égi fényed nem ér le a mélybe,
nem vidítja föl sötét világunk.
Nélküled itt egyre jobban fázunk,
te voltál csak völgyünknek reménye.

Pillantásod már régen nem éget,
nem perzsel a bíborban izzó tűz.
Jégbe fagyva várja itt a véget
a türelem. Szenvedély már nem űz.

Ragyogj tovább, fényes csillag, csúcson!
Éjbe megyek. Ideje búcsúznom.

2015. december 26., szombat

A tegnapokban élni

Én ma is a tegnapokban élek,
mert befagyott nálam az idő.
Bár a halott semmit nem remélhet,
a szakálla, mintha élne, nő.

Tegnap élet volt, egy pillanatnyi,
mára már a semmibe rohan.
Miért hagyjuk mind a rosszat hatni,
miért is nem élünk boldogan?

Én is folyton tegnapokban élek,
jelen, jövő mind reménytelen.
Boldogságot másoknak remélek,
nekem véget ért az életem.

2015. december 25., péntek

Csend a viharban

Éppen csend van két vihar között,
de a halál közénk költözött.
Üszköt kerget az égben a szél,
a rádió régen nem beszél.

Házak helyén füstös falromok,
veszteségre már nem is zokog
többé senki, aki erre él:
radioaktív port hordoz a szél.

Félreértés okozta talán
bizalmatlan hónapok után,
amikor szögesdrót zárt határt,
s pár piros gomb megnyomásra várt.

Most csend van két őrület között,
a lét pedig halálba öltözött.
Radioaktív hamut fúj a szél,
ember emberrel már nem beszél.




Mint vén varjú

Száraz ágon varjú károg.
Egyedül van, mint magam.
Változásra rég nem várok,
már minden szép elrohan.

Hideg tél van. Az avarban
öreg varjú lépeget
rezignáltan. Nincs zavarban,
többé nem vár kék eget.

Szárnyra kapnék, mint a fecske,
de ide köt végzetem.
Mint vén varjú, várom egyre,
hogy elérkezzék telem.

2015. december 24., csütörtök

Unortodox Karácsony este

Becsukom elmémet, lezárom a kaput,
szigorún megszűröm, mi az, ami bejut:
inkább bor hozzon el mámoros miazmát,
mint, hogy támogassam kifosztóim hasznát!
Inkább fuldokoljak egyedül a mélyben,
mint, hogy reménykedjem egy újabb esélyben!

Csillog a Karácsony, fennen szól az ének,
én ma már úgy élek, mint az önző vének:
nem érdekel engem, mit hoz majd a holnap,
hiába hittem már tegnap is a szónak.
Az ígéret szép szó, ha ez, amit vágytál,
De nem csak nekem, majd neked is jut ágytál.

2015. december 22., kedd

Embert égetnek

Embert égetnek valahol.
Az égre száll a bűzös füst,
bár a Hold olvadt ezüst,
a sajtra kutya sem csahol.

Fekete füstfelhők között
ott kandikál most a Hold,
tegnap még élt, mára holt,
aki a füstbe öltözött.

Tüzek égnek szerteszét,
sötét füst száll Istenig.
Okát sokan ismerik:
embert éget a sok szemét.

Dichtichon

Hogyha a múzsák is már fegyvert fognak a kézbe,
ismét itt a sötét, pá-pá, emberiség!

2015. december 21., hétfő

Verstelenül

Nincs bennem ritmus, nincs bennem szó,
hogy leírhatnám, azt, ami jó.
Nincs bennem vers, és nincs bennem dal,
de ez másokat nem zavar.

Nincsen múltam, már nincs jövőm,
már nem élek célratörőn.
Blokkolt az emlék, mind, ami fáj,
csendes és kihalt bennem a táj.

Bár szívembe szelídült mind, ami volt,
és fényt nem vet rá Nap csak telihold,
néha még megütnek az illatok,
amikor feljönnek a csillagok.

2015. december 19., szombat

Játszani engedd még!

Ha semmi jön, a semmiség
semmivé lesz. Szerteszét
szórja azt a szélvihar,
amely mindent szétzavar.

Ha semmi jön, és menni kell,
s egybe forrsz a semmivel,
ami végül megmarad:
hogyan viselted magad.

Ha semmi jön, mind, ami volt,
eltűnik. Marad a holt.
Akkor minden lesz a nincs,
mind, ami volt, lesz a kincs.


Ha már beszélni sincs kivel,
jő a semmi. Semmivel
elűzni többé nem fogod,
fölzabálja holnapod.

2015. december 17., csütörtök

Szemét

Ez itt egy nagy halom szemét:
szó, hulladék, meg ember.
Biztos lesz, aki majd megver,
mert nem hat az őrült beszéd.

Gondold meg, mit mondasz, nagyon,
mert magába vonz, bedarál.
Mást hiába választanál:
beszív, még ha nem is hagyom.

Más már régen kihányta ezt
a mocskot az utcakőre;
én menekülnék előle,
bár jól tudom, hogy nem ereszt.
Bódít, agyad zavarja meg:
az ocsmányat szépnek hiszed.


Ajtónyitás

Az ablakon is bejönne talán,
ha bezárva lenne lent az ajtó.
De nincs, így nem a ház öreg falán
jön, az úgyis vakolathullajtó.

Be lenne, kötél kerülne rácsra,
szerezne egyet lopva jó dadám,
s tudom, nem várna semmi tanácsra,
ha lógni látná ott egy éjszakán.

Hisz' volt, hogy itt állt ablakom alatt
sötétben, amíg föl nem kelt a Hold,
heteken keresztül el nem maradt,
azután éjjelenként dalt dalolt,
virágot küldött, sok szakajtót,
amíg ki nem nyitottuk az ajtót.

Légy te az első!

Az első követ énreám vessétek:
megbotránkoztatni  jöttem titeket,
mert zavar minden zűrös téveszmétek,
amelyeket a valóság kinevet.

Amit mondok, csak botrányt kelt köztetek,
házasságtok a mesékkel megtöröm,
és ha dühít, felráz, hát örüljetek:
az életre fölébredni nagy öröm.

Te hajítsd el először rám a követ!
Eddig is betarottál minden szabályt,
hogyha a parancsnok énrám nem lövet,
védd meg te a zsarnok, nagy királyt,
hiszen eddig csakis jót tett teveled:
saját képére formálta hitedet.


Semmi baj

Semmi baj nincsen tudd, uram, velem,
csak valahogy szürke lett az élet.
Többet költöttem, mint a betétet,
és most tartozásomat fizetem?

Nem, mintha luxusra ment volna el,
csak a fenntartáshoz kellő dolgok:
nem lesz ezektől az ember boldog,
de nélkülük a semmi üzemel.

És most, uram, üzemel a semmi,
egyre szürkébbé válnak a napok,
most éppen nem hiszem, hogy még kapok
kölcsönt, mielőtt el kell menni.

Persze én sem tudhatom, hogy mennyi
van hátra, amíg eléd állhatok

2015. december 16., szerda

El-eldobott kő

A néma kő, ha visszanézne még
a kézre, amely elhajítja őt,
megláthatná, milyen erős, derék
ember szeleti át vele a levegőt.

A néma kő, ha visszanézne még,
míg parabolaívén elrepül,
az arcon látná, hogy ennyi elég
már elűzni a gonoszt emberül,
vagy pályáján kövek követik őt,
ami elválaszt dobót, dobottat,
átszelve újra még a levegőt,
hogy a gonosz többé nem kopogtat
a porhüvelyből, amely szétszakad
a ráeső, embernyi kő alatt.

2015. december 15., kedd

Cserepező

Villanyszörny sír a kanyarban,
vízszintes sárgája rettent,
szembe szúr. Mindegy. Zavar van,
ha sav cseppje arcba freccsen.

Papírszemét lebben szembe,
rajta egy körmenet látszik.
Tenyér nem borul kezemre.
Hiányolom. Mészporát szik.

Félhomályban. A fénycső csak
fotonokat csordogálgat.
Törne csak tócsát meg kócsag,
egy pszichedelikus állat!

Cserepeit terelgetem.
Össze nem rakja szerelem.


Kövér elvtárs megmondta a tutit.

Nem azért tartom el adómból Kövér elvtársat (Az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete Ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársát, aki azóta sem volt rá képes, hogy följebb vigye a marxizmus társadalomtudományi ranglétráján), hogy megmondja, kinek hogyan kell élnie, mert ahhoz kicsit több életismeretre lenne szüksége, mint egy pártalkalmazott kádernek, amiként egész munkaképes életét folytatta.

Ilyen nézetekkel, amelyeket nyilvánosan hangoztat, pontosan oda való, ahonnan éppen az ő fajtája elől menekülők jönnének, ha nem építtetne ellenük (és a magyar társadalom ellen) koncentrációs tábort idéző szögesdrót kerítéseket a főnöke, úgyhogy mindenkinek - nyilván neki is - jobb lenne, ha állami tisztviselőnek jelentkezne az Iszlám Államnál. Ott tárt karokkal fogadják az ilyen suttyó paraszt (és nem földműves értelemeben, mert Kövér elvtárs nem végzett soha kétkezi munkát, meg másmilyent sem) fanatikusokat, akik szerint a lányok csak szexrabszolgának vagy szülőgépnek jók.

Kimondhatatlanul undorodom ettől az ocsmány alaktól, akinek köteles beszédét előbb aljas provokációnak minősítette pártja, majd utólag kiderült, hogy mégis minden szavát kimondta.

Hogy a magyar állam (úgy is, mint a Nemzeti Együttműködés, Kövér elvtárs elv- és harcos társainak rendszere) ilyen embereket tűr meg felelős poszton, jól jellemzi annak a garnitúrának erkölcsi romlottságát, amely a választók 61,21%-a szavazatainak 66,8%-át szerezte, azaz a magyar választók 44,2%-ának szavazatával 2/3-os többséghez jutott. A smittpálokból, kövérlászlókból és hasonló volt mszmp-s és kisz-es muftikból, akik sem gondolkodni, sem beszélni, sem írni nem tudnak, és ha magasan felköpnek a levegőbe, hogy alá is állhassanak, még büszkék is rá, hogy pofonköpik magukat, lassan elég lehetne ebben az országban.

Aki azt gondolná, hogy ez az alak, és még egypár másik smittpáloktól kezdve szíjjártókon át a csődre spekuláló kósákon keresztül a nemvoltközgyűléssohanemhazudtam orbánviktorokig csak egyéni ocsmányságok, az téved: az ocsmányság ugyanúgy bele van kódolva a narancsbolsebvizmusba, mint ahogyan a kegyetlenség, kíméletlenség volt az elődjében, a lenini bolsevizmusban. Nem szabad elfelejteni, hogy az "agyagba döngöljük őket" a teljes magyar társadalomra vonatkozó kijelentés volt a faluszéli suttyó szájából, aki minden képességét arra használta, hogy a kertje végében lévő latrina mögött saját focipályát gründoljon magának.

Újra béna

Járni tanítottál, béna voltam.
Szinte megigézett varázsszavad:
a széllel szálltam, így lettem szabad,
igéd híján összeestem holtan.

Akár az átok, hogyha megfogan:
mert elhagytad jártért a járatlant,
nem leszel már többé ártatlan;
sötétedik folyamatosan.

Volt idő, hogy távol volt az este,
az égen fényesen izzott a Nap.
Reméltem, hogy nem lesz, aki boldogabb
senki, aki az utat kereste.

Oly bénán járom a sivatagot,
mint az örökéből kitagadott.

Nyulak szigete

Egy arc a lámpafényben,
egy széteső kolostor,
amit elhagyott az Isten.
Egy hátra lecsapó ostor.

Az elromlott falaknál
temető földje ázik.
Csontjain ott most már
csak a csönd citerázik.

2015. december 13., vasárnap

A világ pörsenésén

                                                                                   (Ady Endre: A nagy posványon át)

Mára posványba rekedtünk ismét.
Hogyha mondanám, hát el se hinnéd:

Hiúnk elég van újra, van szegény,
akiknek szívében ma nincs remény.

Kihaltak mind a vén gerincesek,
a láp ma nem buzog, csendben remeg.

Habár a lányok lépte még csoda,
de rajtunk ül egy buta despota.
(de fölöttünk újra Isten ostora).

Magyar honunk ma föld alá búvik,
menekül újra. Hantján szól kuvik.

Nemzetünk java messze vándorol,
a hatalom ma minden szót torol.

Bár jönnek hozzánk még, akik látnak,
pörsenése lettünk a világnak.


Egyes emberek

Egyesek mindig tudják, mi a teendő.
Ami engem illet, néha azt sem tudom,
hogy én ki vagyok, nemhogy azt tudnám,
erről, vagy arról mit gondoljak,
pláne, hogy mit is kellene tennem.
Ilyenkor azt mondják, határozatlan vagyok,
pedig határozottan tudom,
hogy értelmesen nem lehet dönteni
ilyen kérdésekben.
Maximum emberségesen.
Sokszor még a kérdésfelvetés is
értelmetlen.

2015. december 12., szombat

Tévé előtt, vagy moziban

Valahol mindig háború van.
Írja az újság, mondják hírek,
hazug okokban már nem hiszek,
percenként meghalnak vagy huszan.

Valahol mindig háború van,
terjed, mint pestis, vagy kolera.
hányan haltak meg, tudod-e, ma?
Jegyzik ezt bürokratikusan?

Világunk lassan a végbe zuhan.
A teremtés mellékterméke,
hogy nem lesz többé soha béke?
Valahol mindig háború van.

Semmiszájú rém

Űz a tátott szájú semmi,
égő szeme rám mered.
Nincs előle hová menni,
szemébe nézni nem merek.

Nincs erős pajzs, nincsen várfal,
sátor, amely rejtene.
Nem áll mellém senki vállal,
hogy harcolna ellene.

Mellkasom szaggatja semmi,
űrfogával tépi szét.
Szívtelenné válok, ennyi.
Nem kell használni szikét.

2015. december 10., csütörtök

Ne átkozz!

Ne vess meg, ne átkozz,
ne küldj a tölgyfához!
Ne mondd, hogy véletlen,
sajnálom, tévedtem!

Mondd azt, hogy elmúlt már,
a szíved jobbat vár,
mondd, hogy most itt a vég,
mert ennyi már elég!

Ne legyen irgalom,
nőjön fű sírhalmon,
de hagyd, hogy szép legyen
az emlék énnekem!

Úgy vagyunk

Úgy vagyunk egymás mellett,
mint akiknek ez kellett,
mégsem fakaszt dalt sokszor a szánk.
Szürke jövőtől félve
köznapokba hazatérve
már csak a semmi várhat ránk.

 Úgy vagyunk egymás mellett,
mint két tégla, amelyet
mesterük falba rakott.
Malter köt minket egymáshoz,
és, hogy a ajövő majd mást hoz,
nem hisszük: nem várunk holnapot.

2015. december 9., szerda

Éjre várva

Tölgyfa tönkre ültem erdő rejtekében.
Déli napfény. Messze még a sűrű este,
zord magányban. Kedvemet rég nem kereste
senki lánya. Így ülök majd őszi szélben?

Csak dübörgött mellkasomban szív motorja.
Fenn, a légben fák susogtak, de csak halkan.
Néha már-már azt gondoltam, meg is haltam,
de az elme ezt az érzést elkotorja.

Tölgyfa tönkön üldögéltem, míg az este
félhomálya rám leszállt, és fázni kezdtem.
Visszatérni késve, éjjel semmi kedvem;
itt ülök most. Befogad az éjnek teste.

Skizophrenia

Háttal ülök önmagamnak,
és tarkómat látom.
Kifordultam? Vagy szívatnak?
Ez lidérces álom?

Verset mondok, megíratlant
magamban motyogva,
agyamban valami kattant.
Így lettem mogorva.

Jól hallhatnám, ha figyelnék,
magam, amint éppen
próbára teszem az elmét
őrlő napsütésben.

Bűntelen bűnös

Bűnös vagyok bűntelen,
a bűnöm marha nagy:
eltékozoltam életem,
ez nyugtot nem hagy.

Lehettem volna tán tanár,
embert felnevelő,
de nem lettem, így néha már
belém fagy a velő,

mert rettent, hogy életem
haszontalan múlik el.
Jogos-e ez a félelem?
Rá senki nem felel.

Bűnös vagyok bűntelen,
mert megcsaltam magam.
Szitokkal ejtem majd nevem,
jövőm, ha van.

2015. december 6., vasárnap

Körbe-körbe

Kevesebb hangú vagyok, mint mások.
Nálam egyhangúbban zeng a dal;
nem építek tornyot, mélyre ások,
lehet, hogy ez másokat zavar.

Van olyan, hogy elgondolom néha:
"vajon versbe kell megírnom ezt?"
Nem vagyok zseni, sem pedig léha,
és van olyan, ami nem ereszt.

Talán, mint a farkas, vagy a róka:
ott nyalogatom a sebeket,
ahol fáj, és nem izgat a móka,
bár tudom, ettől be nem heged,
és amit ígér a vers, csalóka:
nem élheted benne életed.

Android

Felhívnálak telefonon,
ha jó lenne az Androidom.
De ez a vacak folyton leáll,
az Isten tudja, hogy mit csinál.

Valami panel ugrál rajta.
Elhiszi a fejlesztő, a marha,
majd én tudom, hogy mit ugat,
ha a google process app-stoppot ad?

Hát nem hívlak az androidon.
Fontolgatom, hogy a falhoz csapom.
Kár, hogy amolyan drága fajta,
különben már taposnék rajta.

Így aztán versben üzenem:
a füzet maradt a fegyverem,
mert amit eddig telefonra tettem,
úgy néz ki, hogy elveszítettem.

Nem hívlak a telefonon,
majd, csak, ha megjavult az androidom.

2015. december 5., szombat

Kinin

Csak keserűség van. Nincs vágy,
s mert szeretve soha nem voltam,
nyugtot a lélek már nem hágy,
amíg ki nem terülök holtan.

Keserűség űz el lázat,
mint maláriást húz le kinin.
Az ember aztán nem lázad,
vár. Majd magától múlik a kín.

Csak keserűség van, nincs láz,
már nincsen, amit lehúzhatna
kinin. A lét már lenulláz.
Erős voltál? Vagy satnya?

Déli sötétbe

Úristen! Ez milyen jó!
súgtam fülébe halkan.
Nyár volt, és kinn hullt a hó,
és én majdnem meghaltam.

És tavasz lett odakinn:
peregtek a levelek,
megenyhült a téli kín,
nem féltem, hogy leverek
valamit, török, belül
vagy tél lesz ott kint megint.
Csak a változás örök,
és most sincs, aki leint.
Ősz van, bár virág virul,
délben a Nap Éjre hull.

Szeptember elment

Szeptember jött, és véget ért
a nyár, és vele az élet,
és azóta sem tudom, miért,
hogy még mindig élek.

Izzón forró volt a lét
még szeptember előtt,
azután a hideg tél
a szívbe beköltözött.

Több év eltelt azóta.
Forognak szüntelen
az évszakok. A nóta
más: nincsen szerelem.

2015. december 4., péntek

Vonat

Vajon kiket visz a vonat
a hajnali sötétben?
Milyen vágyakat, álmokat?
Ha vágyat nem, miért nem?

Vajon meddig megy a vonat,
hova ér, mire megáll?
Mi várja az utasokat,
ha majd mindenki leszáll?

2015. december 2., szerda

Négy évszak

Sivár tavaszodnak vége már,
ablakpárkányodon nincs madár.
Nyarad elmúlt, őszre tönkre ment,
emlékek fognak: mind kemény cement,
lépni nem tudsz. Minden cél oda,
mégis mennél? Lépted tétova.
Egykor voltál: szép és szertelen,
mára lettél szörnyű fertelem.
A téli éjben szíved nem remél,
hát jó ügyelj: fegyelmezett legyél!

Matthew Sweeney: Kaktuszok

Miután a lány elhagyta, vett egy másik kaktuszt,
épp olyant, mint amilyent ő Marrakeshben,
a repülőtéren vett neki. Végigűzte érte Londont,
végül itt, Camdenben, a gyerekek hordái között,
akik egymás kezét fogva csatangoltak a piacon,
megtalálta, megvette, és hazavitte.
A következő héten visszament egy másikért,
azután megint egy másikért. Zsinórban kipróbált
különböző családokból való példányokat,
a fényes virágúaktól az olyan mélyvörösekig,
mint az eladólány mosolya, akit észre sem vett.
Vásárolt egy rongyszőnyeget is a nappaliba,
egy homokszínűt, és a hétvégét azzal töltötte,
hogy a falakat bézsszínűre,
a mennyezetet halvány kékre festette át.
Sárgásbarnára festette a kopott, fekete ágyterítőt,
és a barna djabellába burkolva magát
a szofára feküdt kaktuszokkal körülvéve,
arab zenét hallgatni. Ha visszajönne hozzá, gondolta,
egészen otthon érezné magát.

Cacti

After she left he bought another cactus
just like the one she'd bought him
in the airport in Marrakesh. He had to hunt
through London, and then, in Camden,
among hordes of hand-holding kids
who clog the market, he found it,
bought it, and brought it home to hers.
Next week he was back for another,
then another. He was coaxed into trying
different breeds, bright ones flashingt red -
like the smile of the shop-girl
he hadn't noticed. He bought a rug, too,
sand-coloured, for the living room,
and spent a weekend repainting
the walls beige, the ceiling pale blue.
He had the worn, black suite re-upholstered
in tan, and took to lying on the sofa
in a brown djebella, with the cacti all around,
and Arab music on. If she should come back,
he thought, she might feel at home.

2015. december 1., kedd

Engesztelő

Kérlek szépen, ne vádolj engem többé,
nem vártalak, a lét kínált elébem.
Nem voltam gonosz, csak talán kegyetlen,
és ami volt, még mára sem vált köddé.

A kristálytüzű nyár napfénye voltál,
az őszt elűző, izzó napraforgó.

Aztán a szív jégmezőin csikorgó
fagy fehérített halálra. Deformált
létem döngették kongó bronzharangok,
és akár ajtóban rekedt nyikorgás,
énbennem azóta is csak egyre ás
a kétség. Visszhangozzák írott hangok,
amelyeket régről megőrzött elmém.

De olykor tűnődöm létem kegyelmén.

2015. november 30., hétfő

Sötét helyen

Én nem tudom, hogyan
jutottam e helyre.
Azt látom, nem sokan
járnak éjjel erre.

Ki kell találnom azt,
van, ami itt maraszt?
Visszavisz még utam,
vagy semmibe zuhan?

Én nem tudom, hogyan
hagyhattam el a fényt.
Talán még megfogan
szívemben a remény.

Fojtogat majd kétség,
elnyel a sötétség?
Visszavisz még utam?
Hazamegyek, Uram?

2015. november 29., vasárnap

Már nem

Nem ölelsz már, a vállunk sem ér össze,
ha együtt megyünk el valahova.
Ez a harminc év úgy elszállt tova,
már azt sem figyelem, hogy végre jössz-e.

Nem ölelsz már és így van oly régóta,
hogy a délután alkonyba fordul,
a tavasz immár a télbe zordul.
Túl hamar elfogyott az öröm-kvóta.

Nem ölelsz már, ennyi jutott csak nekünk.
Talán minden ölelés véget ér,
és még azt sem mondhatjuk, hogy szenvedünk,
hiszen van asztalunkon kenyér.
De nem száll jég fölött közös énekünk.

Féreg

Kertemre támadt a féreg,
színeim elölte méreg.
Beszürkült, ami tarka volt,
ami élt, mára mind megholt.

Noha az égen a Nap ragyog,
én folyton szürkeségben vagyok.
Őriznék színeket egyre,
de nem jutok föl már hegyre.

Magamban gyártom a színeket,
s úgy tűnik, elűzök szíveket.
Kertemben hervad a virág,
mert egy rút féreg foga rág

De hiába rág rút féreg,
a haláltól már nem félek:
ne éljek tovább leverten,
színeim versbe kevertem.

Színező

Kertemre támadt a féreg,
színeim elölte méreg.
Beszürkült, ami tarka volt,
ami élt, mára mind megholt.

Noha az égen a Nap ragyog,
én folyton szürkeségben vagyok.
Őriznék színeket egyre,
de nem jutok föl már hegyre.

Magamban gyártom a színeket,
s úgy tűnik, elűzök szíveket.
Kertemben hervad a virág,
mert egy rút féreg foga rág.

De hiába rág rút féreg,
a haláltól már nem félek:
ne éljek tovább leverten,
színeim versbe kevertem.

Semmi kétség


A lakásban este tíz után hideg volt,
és meleg víz sosem volt fürdeni elég.
Meló után nem él az ember, inkább holt,
de ha lámpát oltanál le, szólt a ne még!

Reggel, amikor fölkeltél, a sötétség
vagy félhomály járta át még a kis szobát,
nem lehetett akkor bennünk semmi kétség,
ezt így kell megélni még sokáig tovább.

Este tíz után, mikorra kihűlt a lakás,
a vastag, több réteges takarók alatt
öleltük szorosan, melegítve egymást.
Mindennek mára csak az emléke maradt.

Hajnalban, ha holnap kelek, a sötétség
majd megint átjárja ezt a kicsiny szobát,
és mára nem maradt bennem semmi kétség:
életem így folyik már örökre tovább.

Sűrűsödő alkony

Akár Petri virágai,
tapogatózom tétován
a sűrűsödő alkonyban.

Minden gyümölcs beérett már.
Az első fagyos éjszakák
megrepesztik majd a fákat,

néha dörrenve szakad le
törzséről egy-egy vastag ág,
és ropogva esik földre.

Hódarát ver majd szívünknek
a sötétséggel érkező,
acélhúrokon zengő szél.

2015. november 27., péntek

A sötétség fölött

Végtelen mélységek fölött járok,
és nincsen, aki megtartana engem.
Sötétséggel feltelve az árok,
belenézve a szívem visszaretten.

Mintha üvegpallón lépkedne lábam,
reccsen meg a való talpaim alatt.
Mindig szakadékperemen álltam;
a part eltűnt mára, csak a sötét maradt.

Leomlottak a hidak mind mögöttem,
a kezdethez visszatérni nem lehet.
Hogy merre megyek, azzal nem törődtem,
majd igaz útra vezetnek az egek,
de most csak a sötétség van előttem.
Szívem retten, bármily bátor is legyek.

2015. november 26., csütörtök

Kognitív disszonancia

Disszonanciában élek önmagammal.
Tudom, hogy örülnöm kellene,
hiszen létem minden kelleme
folyton a rendelkezésemre áll.
Nyilván én vagyok nagy szamár:
mást érzek, mint gondolok agyammal.

Disszonanciában élek önmagammal,
mert számomra más az igaz élet,
mint amelyben állandóan élek.
Számomra teljesen más az igaz,
mint amelyet elhitetne annyi gaz,
vártam, de a sötétség jött, nem a hajnal.

Disszonanciában élek önmagammal,
a disszonanciám kognitív,
van, hogy belőlem mindent kiszív:
mást hiszek, mint mondok, teszek,
és csak hagyom, hogy a döglegyek
beköpjenek, letaglózzanak a zajjal.

Disszonanciában élek önmagammal,
és ezt megszüntetni nem fogom,
bár nem középiskolás fokon
próbálom tanítani magam,
de a maturitatem még messze van,
és csomóim szét nem vághatom egy karddal:
hát disszonanciában élek magammal.

2015. november 25., szerda

William Butler Yeats: Barna Penny

I whispered, 'I am too young,'
And then, 'I am old enough';
Wherefore I threw a penny
To find out if I might love.
'Go and love, go and love, young man,
If the lady be young and fair.'
Ah, penny, brown penny, brown penny,
I am looped in the loops of her hair.

O love is the crooked thing,
There is nobody wise enough
To find out all that is in it,
For he would be thinking of love
Till the stars had run away
And the shadows eaten the moon.
Ah, penny, brown penny, brown penny,
One cannot begin it too soon.



Azt súgtam, hogy túl fiatal
vagyok, majd azt, hogy túl öreg.
Pennyt dobtam: mondd hamar,
hogy vajon még szerethetek?
Fiatal vagy szeress, szeress,
hogyha hölgyed szemérmes, szép.
Ah, penny, barna, barna penny,
haja csigája szívemig ér.

Keserves ügy a szerelem,
senki sem lehet elég okos,
hogy addig, addig töprengjen,
amíg el nem szaladnak a csillagok,
amíg az árnyék Holdba mar.
Ah, penny, barna, barna penny,
nem kezdheted el túl hamar.

       fordította: fabijoe


Vonókés

A vonókést még apám mutatta,
ő a nagyfatertól tanulta használatát
gyerekkorában; mára már kiment
a divatból: senki nem farag kapanyelet
városon, de talán falun is csak kevesen.

Még emlékszem használatára,
mégsem tudom, vajon valóban
apámnál láttam a telken,
vagy valami filmben,
mert előttem van ugyan,
hogy lovagló ülésben ült a kecskepadon,
aki használta, de ilyen
padunk a telken sosem volt.

Ez is milyen: kecskén lovagló ülésben ülni!
De hát a pad sem lópad és az ülésmód
sem kecselő ülés, így nincs mit tenni,
a vonókést kecskepadon,
és lovagló ülésben használjuk.

Csak el ne vágjam vele a kezem,
ha egyszer közé kerül, mert éles,
és én gyorsabban ütöm a billentyűket,
mint amilyen gyorsan pengét éleznék.
Ha egyszer még ráfanyalodom,
biztos, hogy belevág a penge a kezembe.

Felnőttem

Anyám azt mondta rólam, szép vagyok,
apám meg azt, hogy nagyon okos.
Tükörbe néztem. Két szemem nem ragyog,
habár a lázam negyven fokos.

Anyám azt mondta, mindig jó legyek,
apám meg azt, hogy bátor.
Hogyan, ha jönnek a döglegyek,
s mozgásban bénultság gátol?

Anyám azt mondta, enyém az élet,
apám meg azt, hogy a világ.
Felnőttem, és most folyton félek,
hogy nem nő sírjukon majd virág.

2015. november 23., hétfő

Végállomás, kora reggel

Még nem is dereng a hajnal fenn, a háztetők fölött,
amikor a végállomásra végül is beérünk.
A híd alatt a víz is piszkos szürke.
Kabát-kabáthoz szorulva döccen népünk,
és akár egy kazalnyi ázott ürge,
lép a platformra, amely homályos, ködbe öltözött.

Ismerősök a kabátok, hátak mind; tíz-tizenöt
utasról is tudható, melyik állomáson indul,
a végállomásig jön-e majd velünk.
Itt soha senki sem siet, és nem izgul;
szinte azonos ritmusra lépkedünk,
a hajnal még csak nem is dereng a háztetők fölött.

2015. november 22., vasárnap

Jön a hajnal?

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Szerintem még előttem áll
az éj megtetézve bajjal,
és a bajban nincsen határ.
Azt mondod, hogy nézzek égre,
ott már látszik egy fénysugár,
csak azt nem értem, hogy mivégre
szeressem, hogy lángokban áll,
izzik már egész világom.
Sötét füst száll fel belőle.
Elandalodnék virágon?
Jön valaki, hogy lelőne.

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Legyek vak, de én nem látom.
Nem keni rózsaolajjal
bíbor színre láthatárom.
Azt mondod, már kél a szellő
vízre kivinni hajómat.
Pár nemzedék úgyis felnő
mire innen indul csónak,
és azt én meg nem érem már.
Egyébként is: mi értelme?
Jobb feküdni földben, szépen,
mintsem élni letérdelve.

Azt mondod, hogy jön a hajnal.
Nekem estre harangoztak,
éjszaka jön démonhaddal,
legyen, mivel hadakozzak.
Nincs szivárványos szemöldök,
ölnek nem lobban a lángja,
mosolyotokkal megöltök,
foltot, amelynek nincs zsákja.
Nincs erős pajzs, nincs hajsátor,
a szélvésztől, hogy megvédne.
Mire lehetnék még bátor?
Már jogom sincsen reményre.

2015. november 21., szombat

Atlantisz legendája

Nem tudhatod, hogyan történhetett,
hogy vízbe merült egy egész világ,
miért nem segítettek az imák,
hogy föld helyébe tenger léphetett.

Falak, tornyok, álmok és emberek
nyomtalanul merültek víz alá.
Ahol egykor aratott a halál,
ma már csak az óceán szendereg.

De mindez tán tündérmese csupán,
mert nem volt sosem boldog élet ott,
ahol halált a víz okozott:
Atlantisz vágy illúziók után,
mert hinni jó, hogy már volt aranykor,
hiszen ha volt, eljöhet bármikor.

2015. november 19., csütörtök

Szívszaggató

Szívem szaggatom, ne szeresselek,
mert messzire elűztél magadtól.
Árkot ások, bele temessenek,
utánam úgyis csak a harang szól.

Szétmállik tenyerem bársony bőre,
mert arcod nem lehet pillangója.
Hogyan is lehettem ilyen dőre?!
Kihűlni fekszem most hideg hóra.

Nem szóltál. Hallgatsz. Hát nincs, mit mondjak.
Nem érintem meg többé ajkadat.
Nélküled a percek földbe nyomnak,
és amíg az arcodon átszalad,
szemedet felhőzi futó emlék,
elébem áll az üvöltő nemlét.

Figyelő szemek

Szempár figyel metsző pillantással,
mereven vizslatva meztelen torkom.
Éreztem élét, bármerre jártam,
bár puszta léte megszabná sorsom,

éle nyomában vérpatak csordul,
s feketén befolyik gallérom alá.
Kérded, mi bajom, csak szólok mordul:
a hajnal, lehet, még élve talál.

Figyelő szempár. El nem űzhetem;
véremet veszi minden pillanat.
Mióta van nálam vérző telem?
Meddig nem érem el még a nyarat?
Azt nézik figyelő, merev szemek,
m'ért élek még, ha csak szerettelek.



Amikor Lázár a kérdést sem érti.

Van, amikor Lázár János a kérdést sem érti (index, 2015. XI. 18.)

"Dr. Vidoven Árpád, az Ön tárcájának közigazgatási államtitkára, illetve családi érdekeltségébe tartozó cégek kaptak-e vissza nem térítendő állami, vagy uniós támogatást?"  képviselői kérdésre Lázár úr a következő választ adta:

"Az ön által talán tudatosan használt  tág értelmezési keret jogilag nem értelmezhető".

Az érdekeltség fogalmának jogi értelmezése:

"A jogi érdek akkor áll fenn, ha (valamely jogi) döntés a peres fél élet- és jogviszonyaira kihat, jogokat és kötelezettségeket keletkeztet számára, vagy valamely kötelezettség alól szabadul, illetve jogvédelmet nyerhet."

azaz az érdekeltség fogalma jogilag értelmezett, és nem "nem értelmezhető". Lázár János válasza tehát hamis.

Cég: Az a gazdálkodó szervezet (lásd Ptk. 685.§ c. pont -kivéve az egyéni vállalkozó-) illetve egyéb jogalany, amely a cégnyilvántartásba történő bejegyzéssel jön létre üzletszerű gazdasági tevékenység folytatása céljából.

azaz a cég fogalma és a cég jogi érdekeltségbe tartozásának fogalma egyértelműen értelmezhető jogi szempontból.

család: a családjogot az új ptk. egyértelműen definiálja,  azaz a családi érdekeltség fogalma egyértelműen meghatározható a fenti jogi fogalmak kapcsolásával.

vissza nem térítendő támogatás:

"Meghatározott feltételek fennállása esetén az magánszemélyeknek, vállalkozásoknak nyújtott
támogatás, amelyet nem kell visszafizetni."
A kérdés még pontosította is a vissza nem térítendő támogatás fogalmát: a magyar állam, illetve az Európai Únió által nyújtott támogatásokra vonatkozott.

Tehát a feltett kérdés minden eleme jogilag egyértelmű, a kérdés maga pedig értelmezhető fogalmak magyar nyelven, nyelvtanilag helyesen megfogalmazott kombinációja.

Lázár úr tehát vagy nem ért meg a szakmájába tartozó, értelmes magyar nyelven megfogalmazott  kérdéseket, vagy egyszerűen, tudatosan - és arrogánsan - megszegi a házszabályt.

Első esetben - értelmileg korlátozott személy lévén - alkalmatlan a miniszterelnöki hivatal vezetőjének - a  miniszterelnök helyettese - posztjára, hiszen értelmi fogyatékkal bíró ember ezt a pozíciót nyilvánvalóan nem töltheti be, hacsak az őt jelölő miniszterelnök, és az őt kinevező államelnök szintén nem értelmi fogyatékos, és így nincs racionális döntésképessége birtokában.

Második esetben pedig a házszabály büntető szankcióit kell alkalmazni rá.

De úgy tűnik, hogy a bolsevik=többségi politikusoknak(?) ebben az államban bármi megengedhető.

2015. november 18., szerda

A bandzsa Idő


Nézett a bandzsa Idő belém,
mint ahogyan én néztem bele
tükrébe párszor: nahát, de vén
alak az ott, épp, hogy nem lóg bele,

csak orra le a földre néhanap!
Pedig, haj, nézhetne fel égre,
nem sütne szemébe se a Nap,
ha kalapját föltenné végre!

Nézett, lám, rám Idő tükörből,
de remélem, hogy még nézni fog,
és még hátamon sem dörömböl,
és nem hasít belém éles fog,
amely Időnk szájából kilóg.

Na, húzzatok el, depressziók!


2015. november 17., kedd

Parkbéli fák

Ahogyan a fák a parkban állnak,
egymástól távolságot tartva mind,
talán bátorító jelre várnak,
de nincs, amelyik másikra kacsint.

Néha susognak is egymás között
aprócska titkokat szemérmesen,
hogyha ligetük ködbe öltözött,
talán hallom is, bár nem érthetem.

Pedig a fák mirólunk beszélnek.
Sorolják, mi mindent tettünk velük,
elsusogják történetük szélnek,
jövőjüket, ha letelt idejük,
mi lesz a sorsa levélnek, ágnak,
ahogyan a fák a parkban állnak.

Mindig csak sivatag

Folyton csak a sivatagról írnék,
ahol húst morzsol csontról a homok.
Oázist teremtenék, ha bírnék,
egyfolytában arra gondolok,
de mit tegyek, ha a szívembe árad
a sívó, szürke és meddő közöny?
A kavicsba, kőbe belefárad
az ember, hogy már vissza se' köszön.
Folyton csak a sivatagról írnék,
amely lángoló, magányos pokol.
Könny teremthetne oázist: sírnék,
így még a táj is csak engem okol.

2015. november 16., hétfő

Háttal a jövőnek

Lepusztul, íme, hegygerincnyi vállam,
homály borul ma már a bérctetőkre.
mióta többet, ím, nem élsz te nálam.

Sötét terült a napsütötte tájra,
a völgyek oldalán a jégmezőkre.
Homályuk, ím, pokolnak éjszakája.

A szívedet a szív nem érzi mára.
Eloszlik arcvonásod őszi ködben,
s az este hűs, ha vetkezem le, ágyba.

Az éhemet se' csillapítja semmi,
a fájdalom marad, és el se' röppen.
A fényhiánnyal télbe kell ma menni.

Egyetért-e?

Ez a hölgy, aki ilyen népszavazási kezdeményezést ad be vagy komplett idióta, vagy bolsevik agymosásban részesült, és a kezdeményezés szövegét valamelyik párt főideológusától kapta, aki maga a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem gyorstalpaló szemináriumán tanulta a dialektikát, ezért képes a ködösítés ilyen fokára.
Nézzük a szöveget!

"Egyetért-e Ön azzal, hogy a kiskereskedelmi üzletek vasárnap zárva tarthassanak?"

Ezt a kérdést komoly, politikusok (az Országos Választási Bizottság tagjai), akiknek feltehetően 8 általános végzettségük megvan, ügydöntő népszavazásra alkalmasnak találták. Nézzük a lehetséges kimeneteleket először!
Tegyük fel, hogy a népszavazás eredményes lesz, és az igen szavazatok győznek!

Mi következik ebből? Az, hogy Pártunknak és Kormányunknak lehetővé kell tennie, hogy a kiskereskedelmi üzletek - ha úgy ítélik meg, hogy szükséges - vasárnap zárva tarthassanak. Ellenben - minthogy semmi nem kötelezi Pártunkat és Kormányunkat arra, hogy a jelenlegi helyzeten változtasson, nem is teszi meg: a kiskereskedelmi üzletek jelenleg kötelezően zárva vannak, illetve amelyeknek nem kötelez a zárva tartás, azok saját akaratukból szabadságolás,m betegség, leltár stb.) bármikor zárva tarthatnak. Vagyis az igenek eredménye semmin nem változtat.

Tegyük föl, hogy a szavazás eredményes lesz és a nem-ek győzedelmeskednek!

Mi következik ebből: annyi, hogy ezután minden kiskereskedelmi üzletnek kötelező lesz vasárnap nyitva tartani. Azaz: vasárnapra nem lehet leltárt, betegséget, családi ünnepséget rendezni, ellenben minden áruháznak, áruház láncnak is kötelező a nyitva tartás.  Miért?

Mert ha nem értek egyet azzal, hogy az üzletek vasárnap zárva tarthassanak, akkor nem megengedem a nyitva tartást, hanem kötelezővé teszem.

Amellett, hogy egy ilyen szabályozás a jogalkotó komplett idiotizmusát tételezi föl, a cél kizárólag a népszavazás intézményének kiüresítése lehet amolyan bolsevik módra. Nem meglepő ettől a KISZ- és MSZMP-emlőkön nevelkedett "polgári" politikus gárdától, akik a logikus gondolkodásnak a minimumával sem rendelkeznek.

Simonnéról semmit nem tudok, az azonban bizonyos: középiskolai érettségi biztosan nem adható neki, ha ez a kérdés valóban a saját kis okos fejében született (ezt persze kétlem). A Választási Bizottság tagjainak értelmi színvonaláról semmit nem tudok, de ha tisztességüket feltételezem, akkor értelmes voltukat kell kétségbe vonjam, és viszont.



2015. november 15., vasárnap

Vannak, akik mindig józanok

Vannak, akik mindig józanok,
soha nem tétováznak
nem zavarják őket szólamok,
a tettektől nem fáznak.

Kivált, ha buzdítani tettre
karosszékből lehet mást,
hivatkozni igazra, rendre,
hogy "feladatod ellásd!"

A magam részéről nem tudom
sokszor, mit gondolhatnék.
Bizony van, hogy homokba dugom
fejem, míg gyilkolhatnék
vágyam végül csak el nem ül.
Az ártatlan így menekül.

Dolgozom

Csak dolgozom.
Hogy érdekel, vagy nem, amit írok,
énreám egyáltalán nem tartozik.
Mert foltozom
tollal kezemben, amíg csak bírok
írni, a világ lyukait és repedéseit.

Hogy jó a folt,
magamtól megítélni én sem tudhatom,
és ha holnap mérges gáz, dinamit
ledönt vakolt
falat köröttem, és minden verssorom
a füstbe száll, már az se számít:

költő vagyok.
Nem érdekel, ha meghalok,
bár nyüszít bennem a lélek,
utat mutatok.
Nem számítanak a gyilkos tanok,
még akkor sem, ha tőlük félek.

2015. november 14., szombat

Úszik

A víznél könnyebb a mocsokhab,
az áradat is felszínén sodorja,
és ha végül majd halmokba lerakja,
a napfénytől elzártan rothad.

Száz éve bűzlő eszmék habja
fertőz meg ma újra tiszta szíveket.
Hogy ismét eljöhessen egy rettenet,
ezernyi rontott lélek várja.

Tölcséren át folyik a szájba
a méreg megrontva hitet, életet.
Ellene tenni tán semmit nem lehet?
Ne hidd! Megépülhetne gátja,

felismerni kell akarni csak
sima fedőmáz alatt a szennyvalót.
Gátakhoz verjünk le végre sok karót,
mert végül a hullalé kicsap!

Újra tölti szennyel szívünk, szánk,
tüdőnket, elveszi jövőnk, levegőnk,
torzzá formál minden emberi erőnk,
s pusztulás vár, dicstelen miránk.

A víznél könnyebb a mocsokhab,
amely a felszínen rikácsol folyton.
Nem ártalmatlan dinnyehéj folyónkon,
tőle lesz e nép majd újra rab.

Hát ember kell a gátra újra,
visszatartani a szennyáradatot,
amely nem kintről: belülről támadott,
s nem félelemben élni, bújva.


Kilakoltatás

Sosem lakoltattalak ki téged,
és, hogy ki, kibe csapódott, kérdés.
Sokára csillapult csak a vérzés,
ha valaki mást gondolna, téved.

Megjártam a sötét bányák mélyét,
és meghasonlottam önmagammal.
Hogy pokolra űzhetne egy angyal,
míg nem jön, talán magad sem vélnéld.

Az ajtók bezárultak mögötted,
a tükör repedt, elhomályosult.
Ragyogása mára csupán a múlt,
s hogy én repesztettem, eldöntötted.

Belém csapódott lövedék nyomán
vér folyt szívemből létem alkonyán.

2015. november 12., csütörtök

Nem profiknak

Én verset sosem írok íróknak,
csak magamnak, és az olvasónak.
Ha kritikusnak nem ízlik versem,
hogy mit egyen, azt megmondom nyersen.

Az én versem soha sem jópofa,
még ha nem is mondogatna oda.
Amit írok, az ritkán nyalatnyi,
a bú sem póz, és nem árnyalatnyi.

Írni én még soha nem tanultam,
erre nem is predesztinál múltam.
Versem nélkül telik minden este?
Szegény marad irodalmunk teste.

Én a verset nem írom írónak,
ahogyan írok, gyakran megrónak:
"Nézd csak! Elszállt egy század fölöttem!"
Na és? Mindig markomba röhögtem.

Madárujjak

Lecsapkodott madárujjak.
Nem szállhat le ágra többé.
Félelmemben hova bújjak?
Ami volt, elfoszlott köddé.

A madárláb vékony pálca,
nem állhat meg ujjak nélkül.
Nem segíthet semmi álca:
a fényre kell állni végül.

Madárujjak kapaszkodva
rácsfalba a kalitkában.
Hogyan éljek panaszkodva,
hogyha leszakadt a szárnyam?

Egyre háttal a jövőnek

Megroskadt hegygerincnyi vállam.
Szikláit koptatják felhőim,
amióta nem alszol nálam.

Napvilágon is sötét honol
mély völgyeimnek jégmezőin.
Mélységük feneketlen pokol.

Már nem tartja szívedet kezem,
elillan arcod őszi ködben.
Hűvös az este, ha vetkezem.

Éhség mardos, és a fájdalom,
vánszorog az idő, nem röppen.
Kihunyt fényekért szól bús dalom.

2015. november 11., szerda

Sosem tudom

Sosem tudom, csináljam? Ne csináljam?
Sosem tudom, mikor nagyobb a jó,
ha versbe írom álmaim és vágyam,
és bánatom, hogy elmegy  hajó,
vagy csendben tűrni, mint sok millió.
Sosem tudom, sikoltozni kell-e
ha a lét a szívbe szöget verne,
messze űzve mindent, ami jó.

Sosem tudom, érdemes-e étert
bemocskolni szavakkal bután,
vagy küldeni boltba sörért Pétert?
(Bár nem lehet vasárnap délután).
Sosem tudom, hogy vajon elég jó,
az, ami a szívemből fakad
- versekből már van egy pár rakat,
amit költő írt meg, légió.

Sosem tudom, csináljam-e vagy ne,
de azt hiszem, mindegy ez ma már,
mert írni kell. El nem hagyom. Hogyne!
Nem lehetek olyan nagy szamár.

Útközben, 1980.

A mély sötétben hirtelen megáll,
a csattogás is végre véget ér.
Egy körte fénylik csak a ház falán,
körös-körül sűrű most az éj.

A sínpár, mint két szürke fényvonal,
a messzeségben tán találkozó.
A szél se rezzen. Nincsen semmi zaj.
A fény, lehet, hogy itt halált hozó?

Egy óra tán, vagy fél három lehet?
Az időérzék eltompult nagyon.
Próbálkozunk egy játékkal veled:
hogy' üssük ezt a holtidőt agyon?

A pad rövid, feküdni nem lehet,
s ha elfeküdnél, șef de stație
szól, nu este permis itt nekünk.
Majd eltűnik, mielőtt kérdezünk:
az állomást, hogy ő vezeti-e.

Majd véget ér ez élhetetlen éj,
mert tudjuk, újra fölkel majd a Nap,
s ha vonatunk az állomásra ér,
tovább megyünk. Nem lesz, ki boldogabb.


Egy pillanatnyi késedelem


Egy pillanatnyi késedelem,
hogy kinyitom behunyt szemem
egy forgalmas kora esten
mondjuk Budán, vagy Pesten,
a Nagykörúton, a járdán:


Késve indulnak az emberek,
járművek. Szívem megremeg.
Késve vált a lámpa zöldre,
késve hull az első csepp a földre
egy forgalmas délután.

A késés csupán árnyalatnyi,
mint amikor kétszer fut át a macska,
kétszer int az állatkert medve,
és csak állok ott megdermedve,
majd visszaintek sután.

Ez egy pillanatnyi késedelem csupán.

2015. november 10., kedd

Esti fényben

Esti fényben, hogyha rám lenéznek
ablakok és sötét házfalak,
eszembe jutnak azok az évek,
amikor annyira vártalak.

Kószáltam este a parkban,
és tavasszal ott fönt, hegyen,
nem vágytam másra és nem akaratam,
csak, hogy majd te élhess velem.

Elmúltak már régen azok az évek.
Most csupa nosztalgia esti dalom,
néha-néha lassan attól félek,
ezt megváltoztatni már nem is akarom.

Meddig búcsúzom még?

Jaj, hányszor búcsúzom el még tőled
írásban rejtve és gondolatban,
majd leszek ismét meggondolatlan,
aki beszédébe beleszőhet,
mint hivatkozást, vagy példaképet?
Miért nem pusztultál ki belőlem,
miért tartlak még ilyen eszelősen?
Jaj, hányszor említelek még téged?

Miért nem lett a vágyé a nemlét,
miért hiszem, hogy emléked megvéd,
hiszen egy élet elmúlt azóta?

Miért is nincsen új dal lelkemen,
új utamat miért nem lelhetem,
miért ily nosztalgikus a nóta?

Pingvinék


Zörgettek az ajtón. Odamentem.
Két pingvin állt kint dermedten.
Fényes, fekete frakkjuk szét volt ázva.
Gyanakodtam: maradt az ajtóm zárva.

Ezek nyilván ügynökök lehetnek,
migránsok, akik beálltak jegesnek,
és most házról-házra járva
próbálják jegüket rásózni a világra.

Vagy halat eladni jöttek.
Hogy ezek mennyire lököttek!
Vinnék inkább halukat a piacra!
Nyugodtan kiállhatnak ott a placcra.

Aztán elgondolkodtam: hátha
mégis én hívtam meg őket vacsorára.
Ez Pingvin úr, és neje, hát persze!
Beengedem őket, ne egye kint a fene.

Növekszik a dudva

Őszi, de enyhe idő fogadott ma reggel.
Nem támad ma az ősz nagy sereggel.
Sárga avarral leterítve az utca.
Nincs, akinek szóljak, a kezed addsza!

Nincsenek fönn a csillagok most az égen,
mégsem esett ma. Ha volt is eső, már régen.
De a lámpák fényében oly nedves a járda,
vízzé válhatott ott a hajnali pára.

Éji sötét van még, de indulok én is.
Alhatnék még egyet, fölkelek mégis.
Hétköznap van: vár ma újra a munka.
Szállnak az évek. Csak nő bennem a gaz, a dudva.

2015. november 9., hétfő

Úgy szólt a szó

Úgy szólt a szó, hogy szeretlek.
Szinte úgy böktem oda.
Azóta falak merednek
kint is, bent is. Nem csoda.
A lég megfagyott, akár, ha
Karinthynak verse volna,
bár forró volt, mintha kályha
mélyén a koksz lángolna,
kettőnk között a levegő.
Elmúlt és kihűlt nyomban.
A hideg semmi leverő.
Megfagyok magányomban.

Kiölte az élet

Belőlem kiölte a szót az élet.
Már nem lesz belőle senkinek kára,
hogy magamnak azt hazudhattam mára:
ami volt, már régen a semmié lett.

Mert volt, ezt te tudhattad nálam jobban.
Mint akit élve temetett lavina,
hiszen nem volt közöttünk semmi vita,
és nem is lesz, amíg szívem dobban.

A hóolvadást már nem várom többé.
Maradok a firnjégbe belefagyva.
A napfény mára átváltozott köddé,
a lét íze keserű, mint a hagyma.
Még mondhatnám újból, de attól félek,
kiölte belőlem a szót az élet.

Halál betegsége


Halál megfázott tegnap éjjel,
reggelre kelve csúnyán köhög.
Leple, kaszája szanaszéjjel,
és bár azt gondolta, hogy örök
az állás, ha nem ér be, akár
még munka nélkül is maradhat.
Hitele nincs. Bizony, nagy szamár!
Nincs bank, amely így kölcsönt adhat.


Halál nagyon meghűlt az éjjel,
amíg azt a címet kereste.
Hiba volt az utca nevével,
meg is öregedett a teste,
a kaszát alig bírja keze,
kis pihenő ráférne végre.
Gyakran recseg sorsa lemeze:
kopott a tű, cserélni kéne.

Halál úr megfázott az éjjel.
Orvost kell hívni hozzá gyorsan,
hogy a rendszer ne essen széjjel,
mert ő kulcspozícióban van.
Ilyen régi tapasztalattal
helyettesítése nincs senki.
Szilárd felelősségtudattal,
betegen kell munkába menni.