amikor a végállomásra végül is beérünk.
A híd alatt a víz is piszkos szürke.
Kabát-kabáthoz szorulva döccen népünk,
és akár egy kazalnyi ázott ürge,
lép a platformra, amely homályos, ködbe öltözött.
Ismerősök a kabátok, hátak mind; tíz-tizenöt
utasról is tudható, melyik állomáson indul,
a végállomásig jön-e majd velünk.
Itt soha senki sem siet, és nem izgul;
szinte azonos ritmusra lépkedünk,
a hajnal még csak nem is dereng a háztetők fölött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.