2016. június 30., csütörtök

A nép

Egyik kezével folyton alkot,
másikkal meg kéreget.
Hitet kapott? Hitszegést-e?
Szabadságot remélt, és te
szolgává tetted népedet.

Miért dolgozik az ember?
Csak megélni? Az a cél?
Gyermekeit fölnevelné,
a nemzetet megemelné,
ha nem láncolná acél.

Ki ellen szól propagandád?
Tőlünk hányan mentek el?
Mind maradna, hogyha hagynád,
hazám, ha a létet adnád.
Miért nem? Senki sem felel?

Miért védje meg a földet
a nép, hogyha nem övé?
Hazám! Elraboltad tőle,
nem gondolkodtál felőle:
nem tartoztok együvé.

Mert haza ma is csak ott van,
ahol nem csak festett kép
a jog, ahol az igazság
uralkodik, nem a gazság,
s munkából él meg a nép.

2016. június 28., kedd

Éppen ettől féltem

Ettől féltem pontosan:
egy alkalomra jó leszek,
majd nem kellek soha.
Aztán semmibe rohan
utána az életem,
s marad mostoha.

Megfejtés nélkül

Nem fejtettem meg még rejtvényt,
légben nem lebegtem sejtként,
s izzó fa sem voltam tűzben.
Aki jó volt, mind elűztem.

Nem röpültem táltosháton,
s gebén célom ritkán látom.
Kardot ki nem kovácsoltam,
és már régen nem csókoltam!

Átlátok a hamisságon,
és ha lógtam száraz ágon,
markomból ezüst nem pottyant;
már haltam meg. Meg se kottyant.

Mint mantrát, mondom a verset,
bárki hallja, szemmel verhet.
Rejtvényt rejtek el sok versben,
meg ne lelhesd, elvermeltem.

Érzést írok fel felhőre,
tán tolatva, nem előre.
Tollamból nem fogy a tinta,
és eltorzul mind a minta.

Tollfosztáskor tollat téptem,
hozhatna trónfosztást népem.
Ma csütörtök, holnap halnap,
mi leszünk, akik meghalnak.

Hogyha megfosztasz tollamtól,
torkomból majd új dallam szól.
Úgy ordítok, berekedek,
hogy halljátok, verekedtek.

A rejtvényt még nem fejtettem  meg,
kézzel ökröt sem fejtem meg:
erőszakkal élni félek.
Vagy csak nem visz rá a lélek.

2016. június 27., hétfő

A hely előkészítése

Árkot vágtam a hegyláncon keresztül,
oda irányítottam a folyamot,
hogy majd völgyként kiszélesítve azt
a hegy lábánál rakja le hordalékát.
Feltöltettem vele a medencéket,
hogy széles, füvekkel illatos rónákat
és iszappal gazdag televényt képezzek
a búzamezők számára,
és a szikesek nyári hőségében
fejjel lefelé rezgessem
a távoli városok tornyait.
Újjá alkottam a teret
a hegyláncok ölelésében,
hogy végleges hazát kínáljak majd
egy vándorló népnek.
És most figyelem,
hogyan marakodnak rajta.

Szóképek, ritmus, gondolat

Ha képben fejezed ki magad,
úgyis lesz, aki majd megtagad.
Ha egyenesen beszélsz máskor,
azt mondják, ez mindig csak másol.

Hogyha túl logikus lesz versed,
kritizálják: legyen több merszed!
Ha eszme bújik képek mögé,
akkor lírád mállik szét köddé.

Ha jók a ritmusok és  rímek,
fitymálva néznek vezérhímek.
Szabadon szárnyalnak a sorok?
Minden vén tulok csak rád morog.

Dalol a szó, lüktet a ritmus?
Ósdi vagy, akár Jézus Krisztus.
Ha koppan a mondat és vádol,
elfordulnak szárazságától.

Újat írnál? Hiába, szamár!
Bármit írnál, más megírta már.
Ha versbe teszed szíved, véred,
bizonyos, hogy költőként véged.

2016. június 26., vasárnap

Brown mozgás

Azt írta egy úr, a Barna,
(és nem volt egy Isten barma),
ha forróak vasak, rezek,
más anyag is jobban rezeg.

Nem volt szükségem tudatra,
inni ültem fémasztalra.
Épp megsült rajta a flekken.
Jégen rezgetem a hátsóm.

2016. június 25., szombat

Harsogó hőség

                           (Kántás Balázs:December nyomán)

Nyár van, hőség, június,
a házak most is ablaktalanok,
akik pedig az utcákon járnak,
azok jórészt vakok.

A levegő szinte rezeg,
az aszfalt gőzölög.
Egy-egy propaganda-plakát előtt
újból meghőkölök:

hiszen eltűntek, akik ellent mondtak,
és betemetődnek az árkok,
hadd örüljenek a rágott csontnak
az itt maradt kollaboránsok.

2016. június 24., péntek

Ablaktörés

Bebaszta a szél az ablakomat.
Káromkodtam, mint az eső, sokat.
Üveg tört ripityára,
azóta az eső ver a szobába,
falam mállik, a bútor meg rothad.

Be kellene végre üvegezni.
A nejlon zsák nem ér rajta semmit.
Hogyha jön egy szellőcske,
szinte rezeg a szoba is őtőle.
Dolgaim pedig kezdenek tűnedezni.

Behajtók

Most eltöröm egy ujjad -
mondta az egyik fogdmeg.
- Ne húzz velem ujjat,
mondtam neked, bazd meg!

- Holnapra, ígérem,
egyben lesz a pénze!
Csak még várjon kérem!
- És mit adsz cserébe?

Itt van a nagylányod.
Visszük egy fordulóra.
Ha nem jön, megbánod:
hosszú lesz az az óra!

Inkább vigye az ujjam!
ne bántsa a lányom!
Nincsen rajta kívül senkim
ezen a világon!

Behajtás

Tehenek mentek az úton
hazafelé ballagva.
Azt gondolnád róluk,
ez mindegyik marha.

Legelőről jöttek,
a Nap már alkonyodóban.
Házuk előtt befordultak,
mindegyikük, jól van.

Istállóba ballagva
várt a fejés rájuk.
Ha késett a gazda a vödörrel,
bőgésre nyílt szájuk.

Némelyik elbóklászott
az árok-széli fűre.
Ahogyan ott termett a puli,
tudta, mi a bűne.

Végül mind hazaértek,
egy maradt csak árva:
megállt a bezárt kapu előtt,
kinyitására várva.

Csatorna-varázs

Az ön számára is elérhető csatornánk.
Majd kiosztja önt szolgáltatásunk díjszabása;
lubickolhat benne, mintha birtokolnánk:
és elbűvölő a szennyszaporítás varázsa!

Bekötjük önhöz is, mint könyvpótlékot
közmédia-csatornánk internetes logóját.
Azután naponta fél nyolckor légyott:
új rendelés nélkül küldünk eszme-gólyát.

Előre rágott gumicsontot főzünk
csatorna-lábvizünkben minden este.
Vacsoránk hatásáról semmi gőzünk,
aki nem nézi, megy a levesbe.

Nemzeti szín csatornánk bugyog szakadatlan:
piros, fehér meg zöld a szennyár benne,
és el nem hinné, még milyen üres a katlan!
Önt is belefőzni a tartalomba: jó móka lenne!


Villanások, látomások

Konyha kredencen kenyeret kenve
folyton bevillan fejembe.
Hogyha nem figyelek éppen,
rám pillant egy szarka szemében.

Ha szél fúj levelet ágon,
fonákja fényében őt látom,
és ha fülembe suhint a szellő,
alakját felveszi egy felhő.

Ő csikordul kerékként sínen,
vérrel pirosítja színem,
reggel a számítógépben bútol,
mióta elment, vetemedik a bútor.

Előttem jár az úton lebegve,
aki még látja, felvidul kedve,
ő mozgatja meg a világot,
nélküle fényt még senki se látott.

Ma már nincs más dolgom semmi,
csorba késként kenyeret kenni.
Benne volt a lélegzetemben.
Nélküle élettelen lettem.

2016. június 23., csütörtök

Szarok rá

Szarok rá. Ez nem utánaérzés,
ha más mintára írom is verseim.
Hogyan lenne az sebből folyó vérzés,
amely habot vet szívem szennyein?

Szarok rá: nekem ilyen a világ.
Így mutatja mindig önmagát:
nagy fehér féreg, amely mindent kirág;
lehulló szirmú, rothadó virág.

Szarok rá: trágyázom a földet.
Másra úgysem jók írott verseim.
Feketét látok, szürkét, s nem zöldet;
az enyészet - menj! - úgyis nyersen int.

Szarok rá, csak írom, ami jön.
Nem számít úgysem semmi énnekem,
kísérje versem pfújolás, közöny,
amíg bírom, csak fúvom énekem.

Üreget ás a bú

Reménytelenségből reménytelenségbe,
Egyszerűen csak így működik a lét.
Szórhatod átkaid, fohászkodhatsz égre,
úgysem élheted át a megígért mesét.

Mindegy, mi az oka: rossz csillagzat alatt
születtél, vagy hibád magadban leled,
ami volt állapot, minden abban maradt.
A Föld forog tovább, csak nem teveled.

Mondhatja rád bárki: fatalista lettél,
harcolj, küzdj és változz! Majd derül a fény.
Ha minden tavaszra nyár nélkül jön egy tél,
Eőbb-utóbb elfogy már minden remény.

Csak élni kell bután, nincs szükség reményre,
mert rettenetes a kiábrándulás!
Jobb, ha megfagyasztod szívedet keményre,
különben üreget bele a bú ás.

Ujjaim között forgatva

Szerelmet forgatok ujjaim között
karnyújtásnyira eltartva magamtól.
Csillogás? Belőle mind elköltözött,
nem is zeng-bong, mint amikor harang szól.

Lepedékfilm borítja el felszínét,
meg is karcolódtak jócskán lapjai;
ékkő volt egykoron, mára csak szemét.
Talán meg is számláltattak napjai.

Sokáig vetyengett poros polcokon,
piszok és a feledés fedte el őt.
Még csak nem is vehette nagyon zokon:
már rég nem sugárzott új erőt.

Tartom tűnődve, nézem a szerelmet:
egy ékkövet vajon mi homályosít?
Eltávolítsam róla mind a szennyet,
fényesre csiszoljam újra lapjait?

Emily Dickinson: A bird came down the walk

A bird came down the walk:
He did not know I saw;
He bit an angle-worm in halves
And ate the fellow, raw.

And then he drank a dew
From a convenient grass,
And then hopped sidewise to the wall
To let a beetle pass.

He glanced with rapid eyes
That hurried all abroad,--
They looked like frightened beads, I thought;
He stirred his velvet head

Like one in danger; cautious,
I offered him a crumb,
And he unrolled his feathers
And rowed him softer home

Than oars divide the ocean,
Too silver for a seam,
Or butterflies, off banks of noon,
Leap, splashless, as they swim.



Egy madár jött az úton



Egy madár jött az úton,
nem tudta, hogy nézem.
Egy férget evett, csőrével
félbe harapta éppen.

Harmatot ivott aztán,
kényelmesen a fűben.
felugrott az út menti falra,
hogy elengedjen egy méhet.

Rám pillantott gyorsan,
szemei úgy kimeredtek,
néztek, rettegő gyöngyök.
Bársonyos fejét tekerte.

Mintha veszélyben lenne,
hiába kínáltam morzsát:
kibontva szárnytollait
biztos távolba evezett,

mintha az óceánon
evező húzna csíkot.
Vagy pillangók a délnek partjairól

elrugaszkodva csobbanás nélkül, ahogyan úsznak.

Vízirózsa

Vízben úszó szirmok! Rózsa!
Lent forognak szirmaid.
Nem hallgatsz a hazug szóra:
úgysincsen, amely tanít.

A szennyár majd kivet partra,
Iszap, kavics lesz talán?
Környezetnek milyen gyatra!
Rothadni lent, csatornán.

Vízbe vajon hogy kerültél?
Ágról sodort le a szél?
Lány hajából, hídról estél,
mint aki már nem remél?

Vízben úszó szirmok. Rózsa.
Reménytelen mindahány.
És ki annak az adósa,
akit elér a magány?


Üreget ás a bú

Reménytelenségből reménytelenségbe,
Egyszerűen csak így működik a lét.
Szórhatod átkaid, fohászkodhatsz égre,
úgysem élheted át a megígért mesét.

Mindegy, mi az oka: rossz csillagzat alatt
születtél, vagy hibád magadban leled,
ami volt állapot, minden abban maradt.
A Föld forog tovább, csak nem teveled.

Mondhatja rád bárki: fatalista lettél,
harcolj, küzdj és változz! Majd derül a fény.
Ha minden tavaszra nyár nélkül jön egy tél,
Eőbb-utóbb elfogy már minden remény.

Csak élni kell bután, nincs szükség reményre,
mert rettenetes a kiábrándulás!
Jobb, ha megfagyasztod szívedet keményre,
különben üreget bele a bú ás.

2016. június 22., szerda

Érted, amit mondok?

Érted, mit mondok?
Érted, amit mondok?
Érted, kicsim, amit mondok,
hadarja a telefonba
fülem mellett másodpercenként.
Azt gondolom, fölordítok,
neki rontok,
és fölmondok,
hogyha most abba nem hagyja
a hülye tehén.

Melegem van, frusztrált vagyok,
zajos a világ.
A reményeim sem nagyok
többé várni rád:
Néhány perce,
túlharsogva a zajos üzemet
énhozzám is megérkezett
ez az üzenet.

Érted, kicsim, amit mondok?
Hogyne érteném:
gondjaim neked nem gondok
már e földtekén.

2016. június 21., kedd

Emily Dickinson: I had no time to hate, because

I had no time to hate, because
The grave would hinder me,
And life was not so ample I
Could finish enmity.


Nor had I time to love, but since
Some industry must be,
The little toil of love, I thought,
Was large enough for me.



Nem volt időm gyűlöletre

Nem volt időm gyűlöletre,
a sír gátolt engem.
Gyűlöletem sem volt elég
egy élet felednem.

S nem volt időm szerelemre,
de mert kell érezni,
elég volt egy kis hév nekem
szerelmesnek lenni.

(saját fordítás)

2016. június 20., hétfő

Rácsösszeomlás

Összerogytak mind kristályrácsaim.
A kötéseket vitted magaddal.
Bőröm megszürkült, hiszen ráncain
egyre több agyagot itt marasztal.

Sötét van, nem világít meg fényed,
kimerül a lumineszcencia;
ilyenkor az egyetlen reményed
hogy másnak nem kell róla tudnia.

Vajon melyik lesz majd az az oldat,
amely végleg feloldja lényegem,
és fölzabál: Föld-árnyék a Holdat,
hogy vékony sarlóm sem marad nekem?

Talán jobb lenne átalakulnom
ionosból egy fémkötés felé;
részeim körül felhőben zúgjon,
tartson össze az elektron-zselé,
hogy amorffá ne lehessen rácsom:
mintádat őrizze mindenáron.

Hajnalban

Már nyitva a dohánybolt.
Sose voltam benne.
Nekem mindig olyan volt,
mintha korcsma lenne.

Ráccsal védve ajtaja,
homályüveg rajta.
Aki bemegy, mi baja?
Az mind másik fajta.

Tolvaj banda igazgat
embert, milliókat,
és rablásuk nem izgat
fel rebelliókat.

Eljön még egy napkelte
talán nemsokára,
hogy mind mehet keletre,
egy másik országba.

2016. június 19., vasárnap

Sok tényezőnek kénye

"Csak tőled függ, hogy éji sötét,
vagy nappal tiszta fénye jő,"*
ha elhagyod léted közönyét,
talán még támad új erő.

Én ezt ma már nem hiszem,
bár hinni most is úgy szeretnék.
De immáron sok tízen
túl lekopik lassan minden festék.

Felárul foltokban alatta
megvesztegethetetlen való:
hisz' folyton ütköztél falakba,
s gyomrod sem trójai faló.

De már megint csak véleményem írom
ahelyt, hogy világom festeném.
Miért gondolom, hogy figyelmét bírom
olvasónak? Én türelmem veszteném:

írjon végre verset!
Szépet, derűset, nyerset,
vagy életre lázítót!
Kit érdekel, hogy szíve
miként lüktet, szív-e,
izzik-e mellkasában,
vagy fázik ott?

"Csak tőled függ, hogy az éj sötétje,
vagy a nappal verőfénye jő"?
Már nem hiszem: sok tényezőnek kénye,
amit az ember holnap megél, a jövő!


*A dolgok egymásba kapcsolódnak



2016. június 18., szombat

Háromnegyed tizenegy

Ha az ember héttől
este ötig nem csak ül,
és veri a billentyűt a gépén,
hogy ehhez hasonló verseket
írjon szakmányban,
hanem, mert a versek megírásán túl
dolgoznia is kell a megélhetésért,
előfordul bizony,
hogy háromnegyed tizenegykor, este
már csak ilyen versre futja.

Különösen akkor esélyes a dolog,
ha előtte Varró Dani versét olvassa
a popkornról és a moziról
megkésett költészet-napi találkozóról  hazafelé tartva
a helyiérdekűn,
hogy aztán hazaérve a telefonba pötyögött szöveget
még egyszer újra tördelve
átkörmölje a kockás füzetbe,
és örömködjön magában egyet,
hogy jaj, mama, ez is elkészült!

Pedig dehogyis készült el vele!
Ez ugyanannyira vers csak,
mint a sztárköltő verse,
azaz semennyire.
És ezt még csak nem is az irigység mondatja
- bár az is legitim emberi tulajdonság -,
hiszen lám csak!,. majdnem ugyanolyan
lett ez is, mint a minta:
Dánielünk Este fél kilenckor-ja.



Nem adtam

És én nem adtam,
vagy, ha adtam, hát elfogyott,
magamra maradtam,
nem látok holnapot.


Nem ordíthattam,
jaj, csak szeressetek!,
szinte szétszakadtam.
Még ne temessetek!

Adnék, ha lenne,
aki elfogadná,
úgy hinnék benne,
úgyis visszaadná.

A nagyvárosokban

A nagyvárosokban sincsen felelet,
még a múltra sem, nemhogy a jövőre.
Nem lehet senki sem annyira dőre,
hogy keresne útmutató jeleket.

Víztorony állhat a sínpárok között,
vagy a lámpa pirosa vált át zöldre;
akibe belemélyedt léte gödre,
mindegy, melyik városrészbe költözött.

Itt hosszasakká válnak az alkonyok:
fény világít a házak ablakain.
Beléd szivárog, akár szívbe a kín,
míg lenéznek rád a sötét balkonok.

Falakon keresztül fojtott a sírás,
ütés zaja tompulva szűrődik át;
és nem enyhíthet indulatos vitát
a lépcsőházban a tűzbiztosítás.


2016. június 16., csütörtök

Visszavár

Visszavár a deszkaláda.
Szívem rothadó virága
nyit ki néma sírokat.

Nem volt szavam semmi vádra.
Csöndre és magányra vágyva
nem látok, csak sírokat.

Jól tudom, hogy más világra,
hangolnom melódiákra
kellene a húrokat,


de tárva a deszkaláda.
Éjjelente visszavárva
látogat a bú sokat.



2016. június 14., kedd

Bűzlöm

Átkozottul büdös az élet:
bagószagúak az emberek,
s mosdatlanok. Aki hempereg
a mocsokban, nem tiszta. Félek,
én is dagonyázom a sárban,
és ugyanolyan mocskos vagyok,
mint bárki más. Szívem nem ragyog,
mióta névleg élek párban.

Szárnyalnék, lehúz létem szaga;
néha úgy mennék, és nem haza,
de nekem ez, ami adatott.

Aki utálja saját szagát,
azt elkerüli minden barát.
Él, mint aki fűbe harapott.

Lepketánc

Sok-sok éve már, egyik este,
hogy régen egyedül háltam,
magamban, sohasem párban,
gyönyörű lepke szállt szívemre.

Keringtünk, mint pillangók,
ha tűz fénye vonzza őket,
picit hagyva a lemenőket,
jártuk a pillangó-tangót.

Aztán talán megbánthattam,
engem ő visszabánthatott,
nem hagyott itt, csak bánatot.

Emlékül hiányát kaptam,
hiszen szívembe harapott,
s magával vitt egy darabot.

2016. június 12., vasárnap

Fölértékelés

Ne hidd, hogy portékád hibás, törött,
hiába rejted azt a blúz mögött
gombolva állig!
Fejedben mindig tiszta mind a gondolat,
megoldod mindig jól a gondokat,
én mondom váltig.

Zsákbamacska nem lehetsz soha,
ha mondaná utólag, hát gonosz és ostoba,
akárki mondja rólad.
Ismered ma már az életet,
és jól tudod, hogy azt megélheted,
és bárki, bármit szólhat.

Visszalépsz a szakadék elől,
tovatáncolsz, hogyha minden összedől,
körülötted.
Te tartod fenn az életet,
boldog lehetne az, ki él veled,
határtalan a földed.

El nem kelhet semmi árverésen
kincs, mi túlmutat időn és téren,
hát ne bánjad!
Egy tiszta szívű kincsvadász, tudom, nem húsig
kutat, és megtalál, majd akkor múlik
tőled végleg mind a bánat!



Fegyelmezetten, keményen

Fegyelmezetten élek
Isten tudja, mióta.
Nem zeng bennem a lélek.
Akárcsak egy zelóta,
ragaszkodom a múlthoz,
hiába ment el régen.
Az új nap újabb bút hoz,
szénporos lett létem:

szürke mind a reggel,
fekete lett az este,
hogy roppant sereggel
a várkaput kereste,
s találta meg a bánat,
hogy szívemet szorítsa,
foglalja el a várat,
és éltem nyomorítsa.

Fegyelmezetten élek.
A várkaput bezárom,
a ritmusnak, zenének
a szívemet kitárom.
Hiába rontanak rám
nedvedző fekélyek,
nekik magam nem adnám:
maradok keménynek.

2016. június 11., szombat

Aiolos

Összekócoltam a haját szép szeretődnek,
tulipán szirmokkal terítettem vállát,
rózsaillatot hoztam messzi határból.
Vékony gallyakat hajlítgattam az ágon,
ráztam őket, a körte a földre esett.

Elhajtottam a Nap elől mind a felhőt,
szertezavartam őket fenn, az egekben.
Ablaküveg potyogott le a házakról,
amikor a lakásokba beszaladtam,
záporozott a cserép ott lent az utcán.

Ráztam a lombot, ága törött a földre,
hegymagas hullámot tornyoztam a vízen,
sáros földre fektettem mind le a fákat,
és most visszafogom magamat egy órát,
azután nézd csak meg majd, hogy mit csinálok!

2016. június 10., péntek

Az elégtelen felé

A gondok eredete a magány.
Mindegy, hogy társas viszonyban éled,
vagy egyedül, négy szürke fal között;
ha a szívbe a semmi költözött,
folyton csak holnapodat féled,
gyáván élsz, és nem úgy, mint egy vagány.

Tudod, változtatni kéne rajta,
de egy idő után aztán nem megy.
Csak gyűlik az elvégzetlen lecke,
keskenyebb lesz a lét, mint Verecke,
egyre gyengül a kapott érdemjegy,
aztán jön az elégtelen fajta.

2016. június 9., csütörtök

Földbe ragadva

Nem változik immár negyven éve.
Újabb sorsot nagyon ritkán tesztel,
és minden nap megküzd a kereszttel,
míg vergődve átkait szórja az égre.
Soha sem kóstolt még bele semmi drogba,
néha hálát képes adni az égnek,
hogy szívében apró mécsesek égnek.
Hajója még nem futott be a dokkba.
Kövi ember lett: ritkán vágyik a zöldre,
érdes szava szálkás, nem otromba.
Nem hívták meg rabnak a hét toronyba,
szállna, de súlya húzza a fekete földbe.

2016. június 8., szerda

Fekete fény szindróma

Amikor verőfényes, nyári napon
váratlanul sötétbe borul a lét,
és hiába mondanád, hogy nem hagyom,
mégsem vagy képes érezni a mesét,
amikor mind kiürülnek a dolgok,
és illúzióvá válik a világ,
tudod, hogy már sohasem lehetsz boldog,
éled át a fekete fény mámorát.

A virágágyások illata

A vágy nem ül ma már többé ölembe.
Messze szállt, habos felhők fölé,
és nem fordítja arcát vélem szembe,
könnye sem enyém, csakis övé.

A harkály sem kopácsol lenn a téren.
Nem sikolt a sínen villamos.
Az emlék sem eleven, mint volt régen,
halott a lét, szürke, és lapos.

A fertály órák régen elszeleltek,
álmainknak más szab már irányt.
A frissebb gondok, újabb, szép szerelmek
elfedik, amit a lét kihányt.

De az illat még ma is úgy árad,
mint amikor rajtam pihent vállad.

2016. június 7., kedd

Tanítás

Itt van a pénzes ládád, zárd csak jól el a kulccsal!
Oszd el a szolgák közt fizetésüket érdem alapján!
Itt ez a bunkó, markold csak meg jól a kezeddel,
s hogyha a szolgák lopnak, verd el a hátuk a bottal!

Amikor árad a szenny

Amikor kiárad a szenny,
mindig ember kell a gátra.
Ne más küldjél, te magad menj,
úgy sincsen már túl sok hátra!

Becsületet, hidat sodor,
hazug volta arcba freccsen,
de a lét nem ezért komor,
szövete nem ettől reccsen:

embert sodor el magával,
az örvénye mélybe rántja.
Tajték-hazugsága rá vall,
fedi, mint királyt palástja.

Mégis: tapasztani buzgárt!
Gátat emelni a szennynek,
alkalmaknak, mit más úgy várt,
tán még hívott is, hogy menjek!

Amikor a közös asztalt
már csak a tövis borítja,
és az égig felmagasztalt,
szolga fogát vicsorítja,

amikor a szenny kiárad,
s életet sodor, meg hitet,
becsületed lesz a várad.
Tisztességed védd, míg tied!


2016. június 6., hétfő

Míg szerettél

Míg szerettél, férfi voltam,
meghaltam, hogy nem szeretsz.
Elvesztettem férfi voltom,
hogy azt mondtad: elmehetsz.

Száraz, zörgő avar lettem,
szerteszór az őszi szél.
Nem tudom meg, hogy mit tettem,
csak annyit, hogy ez a tettem
tavaszt űzött messze, jött a tél,
s az ember új nyarat már nem remél.

Késésben

Tömött a vonat, elaludtam reggel.
A Nap betűz, izzaszt a hő,
hangok támadnak roppant sereggel,
folyton a fülembe üvölt egy nő.

Elkésem. Reggel nem szólt a vekker.
Izzadtnak, ápolatlannak érzem magam,
jó, ha fel is kel, ha ébred az ember,
ha az óracsörgés még messze is van.

Tíz perc kezdésig, húsz még az útból.
Lépésben megyünk, mint a tetű,
lekötöm magam, és írok újból:
ujjaim alól pereg a betű.

Keresztelőre vittek el tegnap:
végül is csak lett egy kis unokám.
Habár a semmi túl sokszor megcsap,
de szép az élet, én tudom ám.

2016. június 5., vasárnap

A Nyári Kertben

A Nyári Kertben álltam
egy drótfenyőfa mellett.
Egy kőre lépett lábam,
és más már nem is kellett:
az ágvégekből permet
zúdult a hajamra,
nem láttunk benne tervet.
Csak én voltam túl bamba?

Jobbra-balra léptem
a kapcsolót keresve.
E tevékenységem
az egész osztály leste.
Már kiszúrta régen
a fák között a házat;
ha felröhögnek, végem:
elér majd a gyalázat.

Pár pillanat csupán, de
messze még a vége,
hogy állok ott bután:
nevessek-é, vagy mégse'?
A sok próbálkozástól
trikóm, gatyám elázva.
Az élet folyton másol:
még élek lealázva.


2016. június 4., szombat

A vihar sebei

Álmosító, lassú a délelőtt,
és milyen messze még az este!
Akár valami pók, mindent beszőtt
az emlék. Szavam rég kereste.

Szélcsend. Zöldek, de nem hajladoznak
az ágak kint, ablakom alatt.
Nagy vihar volt itt tavaly tavasszal,
mostanra már nyoma sem maradt.

Minden seb gyorsan begyógyul végül,
azután már helye sem sajog,
s az ember magától is megrémül:
ennyire állhatatlan vagyok?

2016. június 3., péntek

Szivárvány

Teljes ívből állt a szivárvány,
csak lába tűnt el a hegyek mögött.
Mint kimberlitbe a gyémánt zárvány,
emléked szívembe úgy költözött.

A szivárvány színeiben csillog,
ha áttöri a kőzetréteget,
mint iránymutató, színes csillag.
Miért is nem élhettem én veled?

A szivárvány csak csalfán hiteget:
eltűnik, ha majd följebb ér a Nap,
szürkeséget hagy itt, nem hiteket,
hogy mégis csak lehetsz majd boldogabb.

2016. június 2., csütörtök

Együttélés

Hová is lennénk nélkületek?
szólt a hangya a levéltetűnek.
Hisz' túléltünk pár rémületet,
maradjunk meg már mindig derűsnek!

Én majd folyton dobolok neked,
a katicákat is távol tartom;
mást nem kérek, egyél eleget,
mézedet pedig mind elfogyasztom:

tisztítom ragacsos testedet,
és el nem hagylak többé sohasem,
ha nem eszel többé levelet,
majd szép temetést rendezek neked.

Ökörfogat

Nem is tudom, miért kell énnekem
reflektálnom folyton önmagamra.
Csak élni kéne szépen életem
szorgosan, bután, akár a hangya.

A bolyba gyűjteném a jó időt,
messze elkerülném mind a rosszat.
Összeszedném azt, amit más kinőtt,
illegve hordanám utcahosszat.

S tücsökként sem zengetek húrokat
andalítani estére téged.
A vers nekem talán ökörfogat.
Gödörben maradsz, ha nincs, és véged.

Bolond szélkakas





Mint rozsdás ajtóvas, úgy nyikorog versem,
ha billentyűbe gépelem érzéseim.
Megmondom én egyenesen szólva, nyersen,
sosem leszek úrrá szívem vérzésein.

Józan világunkban nincs helye bolondnak,
és ez a szív bolond, és konok az elme
mindig, amikor az érzelmek tolongnak,
hogy a szív bolondságait versbe szedje.

Hát csak nyikorgok tovább, bolond szélkakas
toronytetőn, mindig ha megfordul a szél,
mert a berozsdásodott öreg sarokvas
nem engedni már forogni, amíg csak él.