2020. február 16., vasárnap

Üres varázslat

A fény üres varázslat,
hogyha nincs mögötte tartalom.
A zűrzavarba a csendek belevásnak,
hiába lógna védőn a falon
feszület, vagy vágtató lovas,
szerelmes Ádám, Évát ölelő,
ha tűzvirág is nyílik göcsörtös ágán,
gyökérkarma a lila földbe belenő
az almafának. És fehér a véges.
Lehet a végtelen sötét;
mint izzó pontok pettyezik a csillagok,
hogy eljut-e addig, kétes,
bárki, aki itt kortyolja sörét,
amíg el nem zárnak majd minden csapot.

A fény üres varázslat,
veszejti belső látásodat;
a szív, a lélek, amely tisztán lát csak,
ha létezik egy másik is,
amely támogat.

Orfeusz leszáll

A kő alól a féregjárat
néz sötéten.
Ne tátsd a szádat!
Talán pajor, giliszta
van a mélyben.
Ez út kivisz ma
végleg innen,
vagy a mélybe szédül most az elme?

Veled van-e az életnek szerelme
még, vagy végleg elhagyott?
Tűzeső esik. Hideg. Sötét az ég,
ami virág volt, mind elfagyott,
hiába pengeted a lantot szépen!

És a kő alól a féregjárat
néz sötéten,
mint a képen,
amelyet elméd vásznára vetít.
Talán nincs benne éppen,
ami árthat.
Más is volt a mélyben.
Aki megáll, és visszanéz,
mindig veszít.

Valami fénylik

A dróthálón túl,
a remízbe vezető
sínek alatti
bazaltzúzalék kövei között
valamin
megcsillant a napfény.

A szerelvény
még egy métert gördült,
azután megállt.
És én már hiába keresem,
nem találom többé
a csillogást és okát.

Pitypang virág

Elszáll a múlt.
Pitypang virága szélben.
Amire vágytam, mind, amit reméltem
barackvirág-szirommá válik pillanat alatt.
Tegnap színes volt, mára a sár maradt.

Nincsen jövő.
A múlt meg semmit ér.
Mennyi küzdelem folyt meddő álmokért!
Holnap lefolynak csatornába mind,
mert nem marad majd, aki rátekint.

2020. február 14., péntek

Talán csak a szonett

Talán csakis szonettet kéne írni.
A kaptafára húzott bőrcipő
oly lábbeli, telet lehet majd bírni
benne, hogyha lábad belenő.

Talán jó lenne végleg elfeledni,
amit azóta hozott az idő,
hogy dalocskáknak ritmusára verni
kezdett verset egy szerelmes költő.

Talán mégsem. Az évek elrepülnek,
akár az illó, pajzán gondolat,
a régi rímek homályba merülnek,
a szekér állhat, az idő halad.

Miért is írjam azt, amit megírt más?
Az irigy költő mind hitetlen Tamás.

Henry és a hajnal

Henry eszmél. Az ég veresben játszik.
Hideg van itt a város peremén.
Százhetven éve még csak egy kopár szik
volt a pusztult ipartelep helyén.

A hajnal ujja - rózsapír - már látszik
a házakon, a kémény tetején,
az aszfalt még éji esőtől ázik
a külváros királyi főterén.

Zavart a fej, bár megvolt már a kávé,
amíg a helyi vonattal döcög,
világos lesz, a jó vers mind a másé.
A vergődés bizony marad örök.
De míg az ég ott fenn veresben játszik,
egy verssor ötlik fel, s megint egy másik.

Freddy freeloader

Kétnegyedes lüktetés a zene,
mintha zsákot raknál homokkal tele,
hogy táncolva vidd az ötven kilót.
Nadrágodból a feneked kilóg,
de szaporodik a zsák a platón.
Erre nem gondolt Arisztotelész, sem Platón,
amikor filozófián merengett.
A plató csak úgy rengett,
hogy rádobtad az első zsákot.
Olyan rengést régen nem látott
még Miles sem, a fekete trombitás.
De mindig van új zsák, vagy valami más,
ami megtörhetné nyakadat, válladat,
hát jó lesz, ha nem hagyod el magad!

Csak táncolj tovább zsákkal-ládával nyakadon,
még ha nem is ennek tapsol a sok majom,
különben betör a víz. Már itt is a rettenet,
mert gátat építeni egyedül nem lehet,
s ha nincs gát, jön a vörösbarna szennyáradat.
Hiába hiszed, hogy a te házad majd kimarad.
Hát te is fogj egy zsákot, ha kérhetem!
Nekem már a gátépítésre ment fél életem.