2018. szeptember 21., péntek

Ki a hóra, szolga!

Gyűlölöm azt, aki korcsmán
édes bort poharazván
intene engem a jóra.
Hát, szolga! Jöjj ki a hóra!

Hagyd a sameszt most hátra!
Egyedül állj ki a gátra!
Akinek szája nagy csak,
sír, ha a kéz majd rácsap?

Loptál eleget tőlünk,
mi saját levünkben fővünk.
Pocsékba ment, nem kárba,
de nem sok időd van hátra.

A tutit te ne mondd meg nékem,
nem te fizeted bérem.
Én fizetem a tiédet,
s ha még többet lopsz, véged!

2018. szeptember 20., csütörtök

Tárgyversek

A program: "tárgyversek" írása,
de nem sikerül túlságosan.
Bárhogy főzöm, akár a kása
a forró fazékból, mindig kirohan,
és már az egész az énnel van tele.
Az olvasó - ha van még - csak néz:
erdő van vagy középület
a legelső sorokban még,
aztán megjelenik a rémület,
hogy ennyi "még nem elég",
nem lesz a tárgy úgy hiteles,
ha az én kimarad,
hiába lesz az ég veres;
költő, Te láttatod, hát húzd ki magad!

Az entrópia az egyetlen szabály

Folyton a háború. Kórság és végzet.
Lábrázás, vitustánc és nyavalyatörés.
Rémlátomássá lesz minden igézet,
és delíriumból nincsen túl kevés.

Nyílt minden csonttörés, kimarjul
végül az összes bokaficam is.
A dalos pacsirtáról kiderül: nazgul,
a szerelmes vallomás is mind hamis.

Hét láb az ember, ha végül kifektetik,
de elfér sok jó belőle kicsiny helyen:
hamu lesz végül. Maradnak a jetik.
Hernyónyállá változik majd a selyem.

Mert folyton a romlás. Nő az entrópia.
Hiába dagasztaná vitorlánkat a szél,
a kapitány részeg, bár nincs is pia,
s a költő meg csak hülyeséget beszél.

Majd elszakad

Gyomrom forog, ha képetekbe nézek,
ti embertelen bitangok.
Mit nekem mákonyok, mézek.
törvények, puskák és rangok?

Én az embert nézem,
s ti nem vagytok, csak hiéna-söpredék.
Annyit raboltatok tőlünk! Kézen-
közön hozzátok ment. És még nem elég.

De tudjátok azt "tűpontosan",
a cérna egyszer úgyis elszakad,
és futni kell. Az "eloson"
nem lesz elég, ha a népharag
feltámad végül.
Akkor lássatok minket vendégül!

Szerelmeset láttam

Gyönyörűt láttam, szerelmeset,
világom szinte szét is esett.
Nem tegnap volt, pár éve talán,
étek lettem a lét asztalán.

Aztán elment, és el is hagyott,
a világ rögtön jéggé fagyott.
Tudtam, hogy nem jön többé tavasz.
A tél lesz, ami rám havaz.

De láttam. A szépet, a csodát,
és ez visz majd a haldokláson át.
Mert hiába fekszem kint, jeges havon,
ember voltomat meg nem tagadhatom.

2018. szeptember 19., szerda

Körforgásban

A fej hasogat és zúg az elme.
Az elme zúg, míg hasogat a fej.
Hogy elhagyott életed szerelme,
már a sajtárban savanyú a tej.

Minek cseppenként a létet fejni?
Az újabb nyomor-vers, mondd, mire jó?
Amit olvasnak, úgyis az ej, mi
a kő van itt, te öreg tyúk anyó.

Nagy körben forog az egész élet,
amit mondanék, más megírta már.
Agyam nem talál ki újat, félek.
Mint nyomtató ló, körbe-körbe jár.

És cseng a fül, ha a létre csend ül,
összekuszál majd' minden mondatot,
hogy a hit túl gyakran meg is rendül,
és nem számít az sem, hogy még vagyok.

Séta Pesten és Budán

Nézem a házakat a folyóparton:
egyetem az egyetemmel szembenéz.
Történelmükben nincsen semmi pardon:
a Kis Körúton vonultak, és kész.
Mára meghazudtolta őket,
átvette a gőgös hatalom,
pedig épp ellene lázítottak férfikat, nőket,
ezt akkor is tudom, ha nem akarom.

Üvegház a sétaút mellett.
Itt folyton zajong valami modern rágógumi-zene.
Ízlésből sokaknak csak ennyire tellett,
hogy enné meg a fészkes fene.
Dilemma áll elébem most majd:
lifttel menni le a föld alá,
elviselni ott a metró-zajt
- az alvilágba úgyis levisz a halál -,
vagy gyalog át a hídon.
Körülnézni majd fenn, a hegy tetején;
kíváncsi vagyok, halálig bírom,
hogy életemből hiányzik a temegén?

Kora ősz illat száll.
Amolyan benzinfüstös ősz ez megint.
De tegnap megakadt bennem egy ökörnyál.
Itt is repülnek pókok ezek szerint.

S az alvilág. Neonfényes, steril közeg.
Csak néha szabja szét dübörgés a csendet.
Itt szerelvény szerelvényt követ,
csak egy-egy öngyilkos borít fel rendet.
Mint a tornác, a peron. Kihalt, sivár.
Ma mindenki odafent robotol.
Ezer ördög lelkünkre máshol vár,
és senki nincsen, aki meg nem botol.

Körtér. Itt felmerülni kellene.
Sok emlék a múltban elmerült,
amely köt ide.
Eszem megérti-e,
hogy miattuk nem élek emberül?
De hagyjuk ezt! Bár a láb
most is arrafelé halad,
égre nézek, nem adom alább.
Az most egy tiszta kék bársonykalap.

S a hegyre föl. Az út egy részletét
megírta más vers pár év előtt.
Hópihe szállt, és a csodát
már nem látom, nem űzöm. Ma már ledőlt.

Elsőre önrímet írtam. Rím is minek?
A ház elől ma is tovább visz az út.
Ne hidd, a lét semmivel nem fizet,
hiába próbál szépnek lenni ember,
és hiába rút.
S a ház után is kaptató,
majd kopott lépcsőfokok.
Rozsdás kertkapukon fényes a lakat.
Védeni, ami még miénk marad,
ha nem is más az emlék,
mint illúzió.

Szabadság. Jobb- balról két ököl,
torkon ragadva vonaglik a sárkány.
Megint a rím: az ember ilyen ökör.
Vágyait mindig átveri az ármány,
vagy talán magamagát rontja el
a sok vágy, ami vinne égbe fel,
és orra elé oda sem figyel,
s gödörbe vész.
Kit érdekel?
Csak én legyek boldog, alku nincs.
És a fogadás mindig vesztésre áll.
Pergő homok ma a tegnapi kincs,
illúziót zár a halál.

Romantikussá vált e séta
Gyere, fiam, fogd meg kezem,
mert bár megállsz a járdaszélen néha,
halálos bűn lehet belőle,
ha egyszer vétkezem.

Még egy hosszú lépcső,
de tetején nem menny vár;
csak újabb pokol.
Ha késő éjjel kihűlt már a képcső,
a falból jövő féreg majd újra engem okol.

De végül felértünk.
Ím itt a hegytető;
innen már nincs út tovább,
csak lefelé.
Egy új világ néz,
nézése megvető:
mit akarnál még így, hatvan felé?

A túloldalon a völgymenet.
Alján ott vár az árnyas Tabán.
De megpihenni szerintem ott sem lehet,
lehet pihenni egyáltalán?
Én nem hiszem, hisz küzdés a lét is,
már Madách megállapította jól.
Az ember vágyna rá mégis;
sok illúzió csak erről szól.

Sms, és a sétának immár célja van:
megyünk, átveszem a papírt, hogy vagyok.
Boldogtalanul, vagy boldogan,
mindegy a papírnak,
ha ragyog a szem, vagy nem ragyog.
Meredek, árnyas sétaút;
mindig hűvösebb van itt, az északi oldalon.
Merre is vezessem a fiút?
Őt nem lehet, hogy félúton otthagyom,
hát viszem tovább magammal,
amíg a séta majd végül véget nem ér.
És nem akarok elmenni haraggal,
ha eljön értem majd a tél.