2017. július 26., szerda

Párhuzamok, ellentétek

Szél fúj. Hallom hangját, arcomon érzem.
Patak csobog. Bőrömre freccsen vize, látom, mozog.
A felhők az égen kelet felé szállnak, űzi őket a szél.
A falevelek patakban úsznak. Azokat a víz viszi el.

Ha a Nap lenyugszik, sötét az este: fény-hiány.
Elment a kedves, fényét elvitte. Már nem jön vissza.
Reggel lesz még, a Nap holnap fölkel újra,
de a kedves nem jön vissza. Itt marad a sötét.

2017. július 25., kedd

Nem tanultad meg?

Eddig nem tanultad még meg:                                                                     Ember arcú
holnap a te hajad tépik,                                                                     nacionál-bolsevizmus
pedig volt idő, temérdek.
Elhurcolnak? Újra nézik.

Nézték akkor is, amikor
vittek málenkij robotra.
A fanatizmus eltipor.
Most a tőkének nincs bokra,

csak tövise szögesdróton.
Újra láger már az ország.
Nem gondolkodsz ember módon:
agyad is átprogramozták.

Nappal-éjjel dől a szennylé,
a hazugság már kiárad,
hadonásznak a cinkosok:
hazád többé már nem várad.

Eddig nem tanultad még meg:
ők az erőből értenek,
pedig régen ismert tények:
a szolgák sosem emberek.

Akik most a hajad tépik,
körmöt téptek hatvan éve.
Ezek nem újak: a régik.
Ugranak a "bolsi" névre.

Igaztalan vagyok? Lehet.
A gondolkodásban gátol,
csahos csürhe kísért eget:
egytől egyig provokátor,

nem ember a csürhe többé,
csak üvöltő farkasfalka.
Összegömbölyödhetsz gömbbé;
inkább fejszéd fogd marokra!

2017. július 24., hétfő

Cipeljed!

Már nincsen idő elaprózni többé.
A kimondott már vissza nem vonható,
s ha nem érzed át, még nem válik köddé,
lerakódik beléd, mint a guanó.

Kővé válik. Szíved pokolra húzza,
minél könnyedebb, annál biztosabban.
Nem nő ki belőle jövőre búza.
Luftballon maradsz, felfújt hólyag. Rabban.

Már nincsen hely írni csacskaságot:
a Kapu nyílik, bezárul az idő.
Mondani, amit te, és más nem látott,
ez nem opció, hanem kötelező.

Tégy kavicsot szádba, ha dadog a nyelved!
Rád szakadt a málha? Cipeljed!

A döntés

Egy kimerevített pillanat:
az örökkévalóság benne összpontosul,
éppen, mielőtt átadod magadat.

Még nem dőlt el semmi,
még minden visszavonható.

Az úton végig kell menni.
Csak hull a könnyed, mint télen a hó.

Roncstemetőben

Elvesztem a ködös éjszakába,
már nincsen irányfény hozzád.
A karambol óta fejem kába;
s e józanságra nincs gyógyszer, csak, ha te hoznád.
Hajóm kamrájában légritka tér páráll.
Még ott rezeg a végtelen pillanat,
de az ködgomolygás is a sötétbe hátrál.
Csak a rozsdás hajóroncs maradt,
amely a korall színű szirteken megtörött.

Árbochoz kötözött a legénység,
hogy a tengerbe ne vessem magam,
szirénszavak édes hangja felé, és
megtaláljam az utat vissza, ha van,
de elhagytam a Jó Reménység
fokát, és hullámok dúltak alant.
Vadul dobálta hajóm a tenger;
Szkülla karmai kapkodtak felém.
Úgy hittem, már nem vagyok ember.
Pedig korábban egy isten hordott tenyerén.
Mára a Saragasso hajótemetőjébe értem.
Szél nem fújja el már belőlem a ködöt.

2017. július 22., szombat

Visszazuhanva

Lépcsőt léptem, s légen jártam.
Rám nézett szemed.
Ágy fölött, lebegve háltam:
álmodtam veled.

Piros lámpa érkeztemre,
rögtön zöldre állt,
A világ, bár vétkeztem, de
mégis csak rám várt.

Lépcsőn lépek, sárban járok.
Szemed nem rám néz.
Álmom agyagos, mély árok.
Epekeserű, mint méz.

A villamosajtó zárul
az orrom előtt,
Saját testem is elárul:
nem kapok levegőt.

Aszály

Az eső Nikki Giovanni* szerint
Isten spermája,
amellyel megtermékenyíti a földet.

Amikor nagyon esik odakint,
csendes, unalmas délutánon,
bent, a szobákban is itt
az idő esőhullatásra.

Régóta tart az aszály.


*Nikki Giovanni: Rain