2017. május 26., péntek

Fújtak

Betonoszlopok nyúlnak az égbe,
végükön megannyi acél dárda.
Egy-két hónap, és majd valahára
elkészül a tröszt székháza végre.

Robog a nép a lenini úton,
tonnára mér ki demokráciát,
idegenbe zavarja ki fiát,
jobban teljesítését már unom.

Jobb a székház, mint egy stadion, újabb,
a kert végi budi háta mögött,
amely mellé a kisvasút költözött,
de ennek a nemzetnek fújtak.

Mindent, ami mozgatható, még nem harsonát.
De millió nem leli meg már itthon otthonát.

Szerenád

Mint fajdkakas, ha dürrög,
s táncot jár, a férfi
is dalolja alkonyi dalát.
Párja rejtve, fátyol mögött
hallgatja, és kérdi
rabul ejti-e szívét az alkonyi szerenád?

Estébe fordul már a nappal,
kedvesem, a balkonra kijöjj!
Két égő szememnek mutasd meg magad,
rejtőzéseddel, hogy meg ne ölj!

Bőröd bársonyából jázmin illat száll,
forrásra hevíti langyos véremet.
Ránk a csillagos ég minden csillaga vár,
ha szíved, mint én a tiédet, viszontszeret.

Mint a lombok susogása,
halk a szerenád is,
csak az hallja, aki felé az alkonyban száll.
Az daloló madár párja
hallgatja, és szíve máris
- jó esetben - az sötét éj csillagára vár.

2017. május 25., csütörtök

Cipelte, míg a csúcsra ért.
Ott ledobta a válláról, hogy megpihenjen.
Most a lejtőn rohan
nyomában a görgeteggel.

Talán

Talán, ha lépne még, ha menne
innen el, a végtelenbe,
vagy a szomszéd sarokig csupán!
Ne üljön itt ilyen bután!

Talán, ha megmozdulna végre,
nem csak bámulna az égre!
Ha földre vetné tekintetét,
megláthatná, hogy ennyi elég.

Talán, ha előre nézne, és nem hátra,
újra kinyitna a nagyvilágra,
nem ásná mélyre el magát.
Talán akkor. De csak talán.

A fal

Két külön kamrában
káromoljuk sorsunk.
Nem hiszünk karmában,
de előre szóltunk,
nem tudjuk, hogy meddig
nem lesz fal közöttünk,
hétfőig vagy keddig,
s megyünk, ahogy' jöttünk.

Fel is épült a fal,
kevertünk habarcsot.
Nem sokára, hamar
kezdtük el a harcot,
tudni azt sem lehet,
melyikünk tervezte,
mégis ez a fal lett
a szerelem veszte.

Téridőn kívül

Kiestem térből, időből megint,
és ehhez még más világba sem kellett mennem.
Az elme persze rendszeresen megint,
és nyilván nem másutt a hiba, csak bennem.
Lisszabon utcáin jártam, ahol
narancs potyogott a kertben,
és onnan rángatott vissza a kor,
hogy a valóban ébredjek leverten.

Harminc éve élek harci övezetben
folytonosan két katasztrófa között,
békémet még soha meg nem leltem,
a háború belém költözött;
zaklat éjjel és a villamoson,
nincsen sehol előle menedék,
álmaimban agyamba oson,
életet zabál két pofára,
és bendőjét tölteni sohasem elég.

Se bent, sem kívül nincsen magyarázat,
kibillent az egész felfordult világ.
Nincs, ami lehúzhatná az ilyen lázat,
amely a lelken minden réteget kirág,
hogy végül lyukacsos lesz,
mint az ementáli,
és a belé dőlő szennynek
nem tud ellenállni,
ha nincsen tapasz,
amely erős, mint az élet,
hogy összefogja a ravasz
mocsok ellen a végső menedéket.

Álmaimban a virágok földjén jártam,
ahol Karácsony volt, és sütött a Nap,
és amíg a narancs illatban álltam,
nem volt nálam senki boldogtalanabb.

2017. május 24., szerda

Vészkongatás

Folyton félre verem magamat már, mint a harangot,
költő dolga e hars, zengő félreverés:

újra a mocskok vágják zsebre a földet, a bankot.
Nem jut semmi nekünk, tán csak a puszta levés.