2020. május 18., hétfő

Az L alak jutott

A vírusvihar v alakjában reménykedünk,
de nekem valahogy az L alak jutott
az életemben, és a nagy L vízszintes szára
a t tengely mentén - némi hullámzással talán,de -
a végtelenbe tart, és azt hiszem,
előbb-utóbb minden határon túl
meg is közelíti azt; nem lesz olyan
epszilon, amelynél jobban meg ne közelítené,
hogy aztán egyszer csak elérje.

De azt hiszem, ez a lét normális állapota,
ettől az állapottól csak az igen ritkán előforduló
szingularitásokban térhet el a létfüggvény,
függetlenül a háborúk, forradalmak és
fülke-ellenforradalmak diszturbanciájától,
amelyek igenis hatással vannak a létvonalakra,
mégpedig a többség esetében negatív
hatással az egyes ellenpéldáktól eltekintve.

Tulajdonképpen annak is örülni lehet,
hogy igenis VOLT az L-nek baloldali
-és itt közel sem politikai balról van szó,
hanem időbeliről, amennyiben az idő tengely jobbra tart -
függőleseden lezuhanó szára,
hiszen ez azt jelenti,
volt honnan lezuhanni,
és az a magasság még zérus közelből visszatekintve
is látható marad.



Olcsó emlékeim

Olcsó emlékeimmel bíbelődöm,
másnak talán ez nem jelent sokat;
milyen volt utódom, ki lett elődöm,
mit érdekeljen ez másokat?

Akkor milyen virágot vittem,
hogy ott maradt az asztalon,
abból, amiben akkor hittem,
kiábrándultam már vajon?

Rendezgetem, rakosgatom
emlékeim, fényesítgetem,
kiszínezem, ha elkoptak nagyon,
ne maradjon szürke életem.

Most olcsó verset írok ebből,
rímelőt, nem veretest,
bár azt üzenik onnan fentről,
ilyet ma írni már nem érdemes.

Olcsó emlékeimmel bíbelődöm,
mint Bródy dalában az énekes.
Lassacskán majd aztán beletörődöm,
hogy mindez másnak úgysem érdekes.



2020. május 17., vasárnap

Piros talicska

William Carlos Williams: Piros talicska
Mary Ruefle: Piros

Föl kellett volna fordítanom
azt a kurva talicskát
- még te festetted be pirosra -
most szakad az eső
a tyúkok is az ólból nézik
ahogyan föltelik vízzel.

Föl kellett volna fordítanom
de semmi nem jut eszembe időben
amit meg kellene csinálnom
amióta elmentél

Az Erdész utcán át a partra

Csahos kutyák ugatnak,
hogy az erdész utcán ballagok
én és a fiam.
Mintha mi maradtunk volna magnak
Tavasz, napfényes napok
mára mind messzire van.

Eső esik,
írni nem tudok:
esernyőt tart most jobb kezem.
Vajon melyik
áramú gondolatok
azok,
amelyekkel vétkezem?

A Duna partra érve
ernyőm fiamnak átadom.
Nincsen ellene érve,
bennem meg nincs semmi szánalom:
hozza ő a terhet,
tanulja végre
az életet!
Aztán az ész mindet elvet:
ezért a versért megérte?
Fiam valamin felnevet.

Reedukáció

Újra tanultam a nemvagy-létet.
Mára egész jól megy nekem.
Amikor ez ember reggel ébred,
benne csak meddő vers terem.

Újra tanultam. Már jól tudtam,
de szinte elfeledtem én.
S amikor egy színes álom kipukkan,
nem adsz túl rajta könnyedén.

Újra tanultam a nemvagy-létet.
Elment pár hónap, pár év,
de ma nincsenek bent a falakban a rémek,
de bennem sincsen semmi remény.

Az L alak jutott

A vírusvihar v alakjában reménykedünk,
de nekem valahogy az L alak jutott
az életemben, és a nagy L vízszintes szára
a t tengely mentén - némi hullámzással talán,de -
a végtelenbe tart, és azt hiszem,
előbb-utóbb minden határon túl
meg is közelíti azt; nem lesz olyan
epszilon, amelynél jobban meg ne közelítené,
hogy aztán egyszer csak elérje.

De azt hiszem, ez a lét normális állapota,
ettől az állapottól csak az igen ritkán előforduló
szingularitásokban térhet el a létfüggvény,
függetlenül a háborúk, forradalmak és
fülke-ellenforradalmak diszturbanciájától,
amelyek igenis hatással vannak a létvonalakra,
mégpedig a többség esetében negatív
hatással az egyes ellenpéldáktól eltekintve.

Tulajdonképpen annak is örülni lehet,
hogy igenis VOLT az L-nek baloldali
-és itt közel sem politikai balról van szó,
hanem időbeliről, amennyiben az idő tengely jobbra tart -
függőleseden lezuhanó szára,
hiszen ez azt jelenti,
volt honnan lezuhanni,
és az a magasság még zérus közelből visszatekintve
is látható marad.

2020. május 12., kedd

Térkép

Nekem térkép e táj,
amelyben összefonódva benne van
a magas hegyek tisztasága
csupán a kéklő éggel fejünk fölött,
éjszakánként vak sötéttel,
amelyben milliónyi csillag izzik,
és benne van a völgyek mély sötétje,
árnyaikban szenvedés és kín tanyáz,
és benne van a széles síkság,
amelyen lágyan fújó szélben hullámzik
a következő év kenyere,
és benne van a lomhán kanyargó, nagy folyó,
amely szinte állni látszik nyárderékon,
de zabolátlanul sodorna el hidat, falut,
ha jön az ősz,
vagy tavasszal olvad,
ha megtehetné,
és benne van
a szívnek és a léleknek összes
fájdalma és hiánya,
sóvárgása soha meg nem kapott szerelméért,
a kedvesért, aki eltaszított,
akit elszakított, és elsodort az élet,
és benne hallom
csonttörő puffanását vasalt fegyvertusoknak,
csosszanását lábaknak a rakpart felé,
ahol dróttal kötnek össze kettőt, hisz így
a kettőre elég lesz egy pisztolygolyó,
és benne van a harckocsi motor robaja
sápadt, ködös novemberi reggelen,
és az egykori tizenhat évesek halálát
csúful eláruló csürhe lacikonyháinak szaga
a téren.

Nekem térkép e táj minden sötétlő völgyzugával,
ahol szenvedés virágzik,
napraforgó-érlelő nyarával,
és a messzeségbe eltűnő,
vágyódás-teli síkságával,
a mámor égközelbe felmagasló csúcsaival.
Még akkor is,
ha más e csúcsokat csupán csak
eltaposható vakondtúrásnak látván
nem tartaná méltónak
még említésre sem.

E térkép az, amelyen
folyton elbarangol
tollam, és amelyre
emlékezem.