2017. november 19., vasárnap

Emlékezem rád

Egy verssor, egy dallam,
egy mondatrész egy filmben,
egy felriasztó éji hang:
elég, hogy emlékezzem rád.

Tűnődve megállok, halkan
sorok szólnak bennem, versben,
felbuzog, ami lappang,
pedig azt sem tudom, hogyan iszod teád.

Megáll a szívverés, nem dobog verő.
A pillanat, mint eltört sütemény,
teához, délután. Metsz a levegő,
a világ fakó, nincs benne remény.

Kimozdulok, majd tovább megyek.
Beindul agy, újra lép a láb,
kopnak ismét, emelkednek hegyek.
Fakul a kép, de emlékezem rád.


Ez lesz az utunk?


Hajnalban keltünk, akár a tömeg,
s míg testek között lökődtünk buszon,
- mindig zsúfoltak voltak, szűkösek -,
egyre mondtuk, jaj, mennyire únom!


 Mindig ugyanaz az esztergapad,
a vetélő is ugyanúgy szalad,
a szövőszék mellett kösd be hajad,
nyolc órán át majd nyűdd csak a vasat!

A szombat szürke, akár a hétfő,
és még vasárnap sincsen pihenés:
az építkezéshez még kell két fő,
a fizetés pedig nagyon kevés.

Árkot ásni csákánnyal hétszámra,
tégláról-téglára rakni falat.
Nem volt szükség ehhez tudományra,
hittük, a világ jó felé halad.

Nosztalgia? Fiatalok voltunk,
ott buzgott bennünk még a tetterő;
ha bedöglött, autót is toltunk,
bátor volt mindünk de nem vakmerő.

Nem hiszem, hogy csak illúzió volt:
hit, és egy nagy kísérlet volt csupán,
összedőlt: lelkünkön ne legyen folt,
s ne szomorkodjunk elmúltán bután!

Elment, akárcsak a fiatalság,
tovatűnt, mint egy fényes pillanat.
Jövőnk akkor is, mint ma, elcsalták.
A szabadságra remény sem maradt.

Most hajnalban kelünk, mint a tömeg,
de munkánkból megélni már nem tudunk.
Új uraink is buták, dölyfösek.
Amerre visznek, az lesz az utunk?

Átszaladni a piroson

Futnom kellett volna a villamos után.
Átszaladni még a piroson,
míg zöldre vált, nem várni meg bután,
amint az életem végleg eloson.

Egy villamosról mindig lemaradunk,
arról, amelyen az élet utazik.
Soha sincs elég erős akaratunk,
hogy elszaladjunk vele a falig.

Sárgák a levelek az ablakom alatt,
kint a novemberi köd didereg.
Ez az élet projekt nem sokat haladt
az évtizedek alatt veletek.

Ritkul a levél odakint az ágon,
mint fog a szájban, haj a fejtetőn.
A csodát én már régóta nem várom.
Kalapban megyegyek az őszi esőn.

Futottam is a villamos után
akkor ott, mégis elhagyott.
Elmúlt életeket sajnálok bután,
és már nem remélek holnapot.

2017. november 17., péntek

Jön a tél

Kerten át, a fák között
az ősz lopva beszökött.
Potyog róluk a levél,
hordja-fújja azt a szél.

Fénylő nyaram messze már,
nem süt rám a napsugár.
Felhő fedi az eget.
Elhagyott. Már nem szeret.

Az avaron lépkedek.
Azt se mondta, ég veled.
Holnap érkezik a tél.
A hajam már hófehér.

2017. november 16., csütörtök

Nem változott semmi sem

Ne hidd, hogy bármi változott,
hogy Napom leáldozott!
Vagyok, mint szélfútta levél,
fagyott, ha jön a téli szél,
bár szemem tavaszra rácsodálkozott.

Ne hidd, hogy elfeledhetem
azt az időt veled, velem!
Tudom, hogy rég volt már a dél,
itt az ajtón kopog a tél,
de az emlék megmaradt nekem.

S ne hidd, hogy én még azt hiszem,
lehetne szebb az életem!
Tudom, hogy rég elmúlt a nyár,
és rám a tél fehérje vár:
nem érdekel, mi lesz velem.

Itt nem változik már semmi sem.

Ostoba vénember

Ostoba, szomorú, fáradt vénember:
olyan, aki soha már élni sem mer.
Lassan baktat a ragadós sárban,
azt sem nézve, hogy mennyi van hátra.

Ostoba, konok és fafejű vénség.
Folyton kerüli a jó meg a szépség.
Élni a múltban él csak, félek,
olykor álmodik benne a lélek.

Ostoba, önző, makacs öregember,
amije van, azzal élni nem mer.
Amije nincs, folyton azt sajnálja,
jó szerencséjét a pokolra kívánja.

2017. november 15., szerda

Le akarom írni

Le akarom írmi az ősöreg HÉV döcögését.
A ficamos nőt, aki sántít; a Dunát, ahogyan árad.
A kínt, ami gyomron vág és hirtelen görnyeszt hétrét,
amikor már saját elméd sem marad várad.


Le akarom írni a gémeskutat a pusztán,
hogyan árad abból a bűz, a dögtetemé,
mint retteg a lét, jaj, a holnapot, csak megúsznám!,
és hogy' vacog ágyakban úgy éjfél felé.

Le akarom írni, hogy mindegy még a kín is,
amikor az ember néha lebegve lép,
hogy a képzelet olykor olyan világba elvisz,
hogy elhalványul minden templomi kép.

S le akarom írni, milyen a bíbor hajnal,
ha egy vonatablakból a bozót fölött ragyog,
s, hogy hiszem,'a boldogság sem járhat mindig bajjal,
még akkor sem, ha csupán ember vagyok.