2018. január 21., vasárnap

átutazóban

folyton pályaudvarokon várok
máshová indul mindig minden vonat
szerte futó csillogó síneken
ragyogó világosan az éjszakába

Tehervagonok sorából álló szerelvények
húznak el a peron mellett zakatolva
vagonnyi reménnyel tartálykocsik
pullmanok dübörögnek a váltókon

mikor érkezik az én járatom
vajon magával visz vagy átgázol rajtam
hiszen ez lehet a sín is és nem a peron
ahol életemben eddig várva haltam

A Harag Napja

Lyukas az ing, szakadt nadrág,
a cipőben fűző sincsen,
a kabátot túl rég varrták,
s nem gondozza, csak az isten.

Tél van. Ott fekszik egy padon.
Hó hull rá. Megfagy az éjjel?
Megérteni nem akarom.
Egymást öljük durva kéjjel.

A háztetőn kis torony áll.
A padra néz le harangja.
A nyomor ritkán kiabál.
Messze ma a Harag Napja.

Tél a réten


Varjú károg a réten a fákon.
Nem süt a Nap sem, mint múlt nyáron.
Tél van. Messzire szállt el a gólya,
a róka, a varjú lép csak a hóra.


De nézd csak! A tóban sok kacsa úszik!
Számoljad csak! Eljutsz húszig?
Fölfele áll néha a farkuk,
nézzük őket, ameddig akarjuk!

Hóember áll kint a réten.
Építettem én is régen.
Gurult a hógömb, dagadt a labda.
Hátha itt marad még pár napra.

Újabb versek

Újabb verseket illene írnom,
még mielőtt a sötét ideér,
s másról kellene, mint ami kínom:
például, hogy a hó a fehér.

Mert sok ember lát ma fehérnek
színt, ami barnás, sőt, feketés;
s egyre sikongat mind örömében.
Börtönben jól élni remél?

Mert már újból börtön az ország,
rabtartó ez az új hatalom.
Terjed az őrület, árad a kórság
barnán; érteni nem is akarom.

Újabb verseket illene írnom.
Bennük már a tavasz meg a nyár
jöjjön, mert a telet nem bírom,
csak, ha hazámra szabadság vár.
 
 

Úszik a hajó

Már nincs semmi, csak a szürke köd.
Hajók úsznak piros, sárga bóják között.
Senki nem kiabál, ahoj, itt vagyok! ,
eltűnt a Nap is, ránk rég nem ragyog.

Csónakod a szennyár messze vitte el,
hiába hívnám, a semmi felel.
 Nincsen zene, ének. Néma a folyó.
Élünk, mint a vének. Úszik a hajó.


Tél sivatagában

Nem csillámlik a sziklafal.
Elszállt rég a nyár.
A tél szele havat kavar
évek óta már,
és amint az időhézag egye tágul
két szívdobbanás között,
az ember maga elárvul.
A magány beleköltözött.

Tél van. A sivatag tele.
Árad már a halál.
Mit kezd az ember vajon vele?
Még egy megváltásra vár,
aztán ez a várakozás is szertefoszlik,
mint köd, ha feltámad a szél.
Az ember fölnéz, bólint.
Már nem remél.

Kötelekbe kapaszkodna,
szórná szét a zabszemet,
a jelölt nyomon bizakodva
menne vissza. Nem lehet,
hiszen nincsen már elmúlt, zöld oázis,
csak a jelen, a pillanat,
és ha az ember néha visszapofáz is,
olykor tagad, magára marad.

Pedig mondta volna a csúcson:
na, most állj meg, idő!
Ami eddig volt, már unom,
ami jön, a halál, ami a jelenből kinő,
még várhat rám.
Most itt vagyok,
még maradnék keveset,
aztán majd úgyis lezuhanok,
és nem eszem, csak szemetet,
rozsdás vizekben fürdöm
napfény helyett.

Elfoszlott a vízesés-robaj,
csak meddő sikoly hangzik a szélben:
oázisomat, ó, jaj,
a hideg sivatagra cseréltem!
Viszaút nincsen,
eltűntek rég az elszórt zabszemek.
Kivel osztozzam a kincsen?
Hol a jel, amely oázishoz vezet?

mellékdal

Nincsen vonat.
Csak a helyiérdekű döcög.
Csapongnak pusztai árnyak;
oázis mindegy, hiába:
a sivatag marad örök.

2018. január 17., szerda

Hogyan bírja más?

Vajon más hogyan bírja,
ha soha nem öleli meg senki?
Vajon magát sötétre sírja,
hogy egyedül kell halálig menni?

Vajon mit tesz akkor az ember,
hogyha a sötétség marad,
mert a Nap nem kel fölreggel,
míg a fűbe nem harap?

Vajon hogyan lehet kibírni
az életet nap-nap után,
ha zenét, verset nem lehet írni,
csak sötétben félni bután?

Vajon másnak is nehéz a lét?
Ezen jár az agyam.
Én megszenvedem a magamét,
és a vége még messzire van.