2019. október 17., csütörtök

Csak nézel...

Csak nézel, hogy' lett azonnal vége már,
pedig még el sem kezdődött valóban.
Tudhattad jól, hogy vége lesz, azonban
mégis azt gondoltad, hogy nincsen határ.

Még hitted, megfordulhat minden, habár
a történet összedőlt, ott volt romokban;
bénultan bámultad, ezt is eltoltam,
most kínodban üvöltesz, mint egy sakál.

Még három év is áll talán előtted,
vagy több akár, míg csillapul a lélek
benned, azt mondod, ma már nem is nem félek,
bár jól tudod, hogy már megint ellőtted.
Ha agyadat még betöltik a képek,
és meg nem szabadulhatsz tőlük, véged.

Október végén

Telve az út már sárga avarral,
októbernek vége közel.
Holnap megjön a tél. Nagy garral,
vagy halkan, lopakodva jön el?

Hajnal. Éjfeketén ébred ma a reggel.
Alszik a város, nem süt a Nap.
Fellegek érkeztek ma sereggel,
hűvös a szél is, szinte harap.

Ősz van a szívben, mint odakint is:
bágyadt benne a sárga sugár.
Tél vigyorog rám, hívón int, hisz'
végleg a múlt ma a fény teli nyár.

2019. október 16., szerda

Tomas Tranströmer: Agitated meditaion

Vihar pörgeti vadul a szélmalom vitorláit
az éji sötétben, hogy őrölje a semmit.
Ugyanezek a törvények tartanak téged is ébren.
A szürke cápa hasa egyetlen gyenge lámpád.

Alaktalan emlékek süllyednek a tenger mélyébe,
hogy ott furcsa oszlopokká keményedjenek.
Mankód algáktól zöldül. Aki
tengerre száll, megkeményedve tér vissza.

2019. október 15., kedd

Mint aki láthat

Mintha télben jönne, a hóesésben,
úgy csoszog most, óvatosan, figyelve,
balt a jobbhoz húzva, hogy el ne csússzon,
végig az úton.

Nyár idő van, s illata sincs a télnek,
tócsa sincsen, száraz az út előtte,
mégis úgy jár, mintha a téli jégen
csúszna a lába.

Most megáll, és két szeme égre fordul.
Jaj, de nincsen semmi tekintetében!
Nap felé, föl tartja talán az arcát,
mint aki láthat.

2019. október 14., hétfő

Ne tudj mást szeretni

Nincsen fogam rágni,
nincs szívem szeretni.
Már jöhet rám bármi:
el lehet temetni,
tőlem megtagadva
minden életet:
minek élsz, te marha,
ha senki sem szeret?

Nincsen nap az égen,
nincsen életem.
Volt, de elmúlt régen
az a szerelem.
Elfogyott a szívem,
elrágta a semmi:
Maradj csak meg híven,
mást ne tudj szeretni!

Mindegy, hogy' gyötör

Nem voltam jó neked szeretőnek,
hát nekimegyek majd a temetőnek.
Nem felelek meg geológusnak?
Majd beállok teológusnak.
Nem feleltem meg apának,
hiszen az apák kiabálnak,
én meg soha sem kiabálok,
inkább csendben félre állok.
Nem vagyok jó pénzkeresőnek,
mások örülnek a pénzesőnek,
és nem lettem jó költőnek,
hiszen a fiatalok már felnőnek,
nekem a verseim rímelnek,
ők meg verseket mímelnek.
Nem kellett a barátságom,
de ma még nem lógok száraz ágon,
és ha a konyhában a csap csöpög,
én maximum vízcsövet török.
Kést nem vehetek a kezembe,
mert lassan gyógyul a sebem be,
és ha leberetválom szakállam,
tuti, hogy megvágom az állam.
Facebookra, ha verset teszek,
köznevetség tárgyává leszek,
kritizálgatnak balról, jobbról,
de már teszek rá, ki mit gondol,
mert ha nem kellek senkinek este,
szarok rá, hogy mi van a fejekben,
a vége úgyis az emésztő gödör,
addig az élet mindegy, hogy' gyötör.




Ítéletidő

Éji sötét. Csak a szélvihar őrli a semmit.
Lengnek a lámpák lent, az utca fölött.
Egy-két pillanat, és majd leszakad az ég is:
indul a zápor.

Vad villám hasogat fönt fekete bársonyt,
fülsiketítő dörgés csattan azonnal.
Hónapokon át szárazság, most az özönvíz:
úszik az utca.

Vízsusogásba vegyül most jég kopogása:
mogyorónyi jegek pattannak az ablakomon.
Most lesz majd vége özönvízzel a létnek?
Ítélet-idő van.