2019. március 20., szerda

Átkelésre várva

Vijjog, dübörög, zakatol az utca,
mégis csakis a csont csöndje hallatszik
a lámpa előtt átkelésre várva,
meg a fej sípolása.

Október végi szinte még a reggel,
noha nem ősz, hanem kora tavasz van.
Ma nem akadt be köd az ágak közé
a sziget bozótjában.

Kettes villamos

Nagyzoló üvegfal márványtömbben.
Mélygarázs gödre odvasan tátong.
Mellette vasdaru nyújtózik égbe.
Dunaparti luxuslakások kiadók.

Elsüllyedt raktárak a gyorsvasút mellett.
Épül, szépül a steril jövő.
Barackpálinka illata a villamoson
a Boráros téri megállóba.

Szisszen és pattan a doboztető
Koffeinos energiaital a reggeli kávé.
Bang at Olunsen a raktárból lett Bálnán.
Reggeli fél hét.

Szaga van már a télikabátnak.
Erős, állott, izzadt, savanyú.
Facsarja az orrot, nyitva a száj,
mert lélegezni kell.

Karcsú, fehér híd a folyó fölött.
Még mindig ő a legmodernebb,
noha már felnőtté vált a kislány
a nagymama-királyné helyén.

Lapátkerekes gőzös forradalmár-névvel.
Előtte érintő képernyős bankautomata.
Az Akadémia épülete sötéten, üresen.
Győzött az ellenforradalom.

Magas a Duna szintje, majd túlcsordul.
Szinte a bronzcipőket nyaldossa.
Visszatértek a háború okozói a Parlamenthez.
Szoborba faragva.

Nagyzoló múltba révedés
egy sosem volt dicsőség visszfénye.
Ismét elmenekült innen
hatszázezer ember.

A kiűzetés után

Ádám, Éva ülnek a parton,
Lábuk előtt folyik el az idő.
Bűnük az, mire nem lesz pardon,
hogyha az emberiség felnő.

Némán néznek a vízbe, az égre:
miért vagyok épp én most idekint?
Ennek nem lesz sohase' vége?
S nincs ki az égből idetekint?

Ádám, Éva ülnek a parton.
Ott van előttük még a jövő.
Felnő Káin? Nem lesz pardon.
A bűn terjed, mint fertő.

2019. március 19., kedd

Füstben, mocsokban

Szürke világot látok telve szeméttel;
szájból, kéményből föl az égre a füst száll.
Szél viszi szét, de a szívekben s az erekben
mind leülepszik a kátrány.

Fullad a szív, és nincs levegő a tüdőben.
Ennél? Gyilkos méreg tölti a gyomrot.
Gyűlöletek rögösödnek vérköreinkben,
elzárják a keringést.

Napnak kellene sütnie ezt a világot.
Múljon már a sötét önzés, taposás el
tőlünk, mert a nyomukban nem jöhet úgysem
más, csak a gyötrelem és gyász!

Ködmagányban

Fák a ködben. Október végi derengés.
Szél se moccan, lecsöppen a víz az ágról.
Merre menjek? Itt folyton utamat állják
a tüskebokrok.

Visszamenni nincsen már értelme semmi,
tovább meg csak tüskebozóton át lehetne.
A bokrok ágán a néhány szem bogyót már
megcsípte a dér.

2019. március 18., hétfő

Hosszú nap végén

Hosszú nap végén Tranströmert olvasok,
kijelentő mondatai elbűvölnek szinte.
Látom a képet, amelyet szavai festenek.
Barna és szürke keveréke, amelybe sárga vegyül.
Az ősz színei ezek vörössel elegyítve
akkor is, ha tavaszi vagy nyári a kép,
és mindig túllép önmagán.
Valami tartósat és állandót, ugyanakkor
valami visszavonhatatlanul végeset
és illékonyat érzek a kép mögött,
mint amilyen maga az ember.

Parktervező













Fölpikkelyeződött, vörös homokkőlapok,
mintha valami tektonikai nyomás
préselte volna egymásra csúszni őket,
nem pedig a parktervező rajztábláján
vázolódtak volna föl először,
hogy a parképítő segédmunkás keze alatt
nyerjék el végleges egymásra torlódásuk
homokkőbe szoborított formáját.

Itt-ott formára nyírt díszfa nő
a vörös kövek között, mintha a kősivatagban
mégis tért hódító élet legyőzhetetlenségét,
elpusztíthatatlanságát jelezné,
de szabályos formára nyírt - most még tar -
koronája, és a kőlapok között számára
gondosan kihagyott helye elárulja,
hogy ezt a jelentést is a parktervező
szeretné továbbítani felénk.

Manipulálnak tehát. Miért fog meg mégis
a puszta homokkőből kinövő fák látványa?