2019. december 5., csütörtök

Eurydikéim

Folyton Eurydikéimet siratom,
folyton csak visszanézek.
Sosem jutottam túl azon a tavaszon,
az évek ma bármi vének.

Hádész poklában én maradtam benne,
Eurydikéim mind megszabadultak -
tőlem. Nem gondolom, hogy ez rossz csere lenne:
ne szaporodjanak oly nagyon a holtak!

Folyton arról zeng a dalom,
hogyan vesztettem el egy-egy Eurydikémet
akkor is, ha nem is ezt akarom:
csakis Eurydikéről szól az ének.

2019. december 4., szerda

Kristályromboéder

Két ujja közt egy romboédert forgat,
apró, csillámló gyémánt darabot,
valami, csak általa hallható dallamra hallgat,
ami megfog akkor is ha nem akarod.

A fény meg-megcsillan a fazettákon,
ahogyan forgatja ujjai között.
Szinte mondja: még most is látom,
pedig már réges-rég elköltözött.

Ez maradt utána. Értéktelen szemét,
haszontalan, fényben csillanó kacat.
Már meg sem idézi nekem tekintetét;
az idő az egészen túlhaladt.

Mit tegyek most veled, te darab kő?
Porrá törjelek kalapács alatt?
Volt és végleg itt hagyott az a nő.
Ujjára vajon szebb, nagyobb gyémánt akadt?

A kezdet vége

A vég kezdete volt,
s ez a kezdet véget is ért, de gyorsan,
visszamaradt csak a vég.
Hova tűnt az a kezdet végül?

A magasságban volt benne a mélység,
s mily dermesztő zuhanás
juttatta magasra a mélyet!
S jaj, hova lett a kezdeti síknyugalom!

Egy bizonyosság lett: a kétség,
s oly gyorsan lett kétessé a volt bizalom!
A hiánynak űrével telt föl a lélek,
s nem torzította rúttá a szépet mégsem
a gyötrelem.

A kétség bizonyossága éget:
szürke halállá válik
a ragyogón színes élet,
amikor nincsen szerelem.

Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Nem volt elég

Fáradt vagyok nyavalyáimtól,
leszívják energiáimat,
pedig tetterős lennék,
és oly sok még a teendő.
A szénpor szemem gödre mögött
homályosítja el meglátásaim,
és a folytonos csengőszót fülemben
el nem fedi Brahms hegedűszextettje.

Sötét van, amikor az első sorokat,
és ismét sötét, hogy az utolsókat írom,
mintha sötét lenne az egész külvilág,
s csak a múlt egy hegycsúcsán fénylene még
a lemenő Nap fénye,
ragyogásba vonva azt a pillanatot,
amelyhez ritkuló levegőjű,
nyaktörő lépcsők során,
nem járt ösvényeken,
kőről köre szökellve tátongó mélységek fölött
vitt a kaptató,
és ahonnan mily gyors, és rövid volt az út
a kétségbeesés legmélyebb bugyraiig,
ahol csak a sötétvörös pokoltűz fénytelen lángja világol
az egyetlen, de nem lehetséges utat mutatva
a szédület további mélységei felé.

Sötét van,
de nem az a sötét.
Kihalt, megfagyott tájon járok,
örök szürkületben rovom soraim,
betűt betű után,
szót szó után illesztve,
hogy megörökítsem ez utazás stációit,
a céltalan bolyongást
a fény és árnyék foltjai között,
amely az emberszívbe a némaságban költözött.

Fáradok nyavalyáimtól,
lehúznak, nem emelnek már a gondok.
Sárba taposnak a képek,
amelyek fejemben sorjáznak.
Nincsenek köztük épek,
nevezheted őket laposnak,
de gyötörnek, és nincsen kiút.

De ne ajánlgasd nekem a Fiút,
vagy más hasonló mesét!
Nekem az életből nem volt még elég.

2019. december 3., kedd

Spirálban

Milyen hamar az út végére érünk!
Még hisszük, talán előttünk a nagyja,
de szívünk egy-egy dobbanását már kihagyja;
a tavaszra várunk, de ősz vége az évszak,
amely a mi várunk. A tél szele szétcsap
olykor a gondolatok között,
s mint akibe a fagy beleköltözött,
megdidereg az ember.
Pedig messze még a december,
még ott zöldell a faágon a levél,
és minden hajtja fülbe, súgja: legyél,
hisz nem voltál még eddig sohasem,
csak egy pillanatig talán, amit a lét odaken,
ha kifekszel néha asztalán.

Tavasz. Ezzel kezdődik az év.
Ha márciussal az ember vízre száll,
május végére talán révbe ér,
és mire a nyári Hold dagad éjjel feje felett,
már hangosan mondja, ne várj soká, megyek!
És hirtelen, mint a napfogyatkozás
tűnik el a fény, támad homály,
csak tántorog, vergődik a hajós
mint örvény és sziklafok között,
keskeny lépcsőn csúszkál, imbolyog
keserves, sötét mélység fölött,
amelyből ráásít a fekete gyötrelem:
rossz úton járok, rosszul vezettem életem,
és most már késő: lehullt a levél,
az ág elszáradt, a válaszút vissza nem tér,
a hajó elment. A füst tán látszik még
a láthatáron, míg szét nem fújja a szél.

Aztán november. Az ág már halott.
Csak egy szem száraz levelet ringatott
tegnap a tar bokrokon a szél.
Mára megjött a fehér halál. Végleg itt a tél.

2019. december 2., hétfő

Herceg, megjön a tél is

Tegnap még volt egy árva levél az ágon,
ott lengett rajta kint, az ablak előtt.
Soha sem mondtam, hogy én a telet várom,
bár a fejem lágya már régen benőtt.

Múlt héten még izzadtam a télikabátban,
ha rám pillantott egy pár igéző szem.
Életemben én mindig a tavaszt vártam,
hogy megjött a tél, szinte el sem hiszem.

Még kint libeg egy árva levél az ablak előtt,
a füvet ma reggel a hó fedi el mégis.
Ha lehet, kerülöm ma még a temetőt,
de tudom, Herceg, megjön a tél is.