2012. szeptember 30., vasárnap

Valami új dalt



Valami új dalt kell írni,
Megmondtam már igen régen.
Nem régi bánatot elsírni
Másik dalban minden héten.

Nem a múltba nézni folyton:
Vidám vers kell most a mának.
Dalom a jövőről szóljon!
Szálljon messze mind a bánat!

Valami dalt kéne írni,
ami könnyen eladható.
Senkinek nem kell rossz hír, mi
hideg, fehér, akár a hó.

2012. szeptember 29., szombat

A kedves mosolya



A kedvesem nagyon erős.
Mosolya nyárral viselős.
Amikor szeme rám nevet,
elűzi a fellegeket.

Ha a homlokát ráncolja,
a világnak akad gondja.
Amikor mosolya fárad,
szívemre a bánat támad.

Ha gond párásítja szemét,
felhő lepi lelkem egét,
de ha arca rám mosolyog,
olyan, mint a napfény: ragyog.

2012. szeptember 28., péntek

Sötét hajnalokon



Lámpa világlik a kis szobában,
az ablakon túl a tücsök hegedül.
Itt ülök csöndesen félhomályban,
verssoraim rovom egyedül.

Jól tudom, hol ment félre az élet,
jól tudom, mi hozta rám a bajt,
de miért van az, hogy az emléknek élek,
tollam miért sír annyi jajt?

Folyton a múlton jár agyam egyre:
hol rontottam az életet el.
Miért nem másztam fel soha hegyre?
a kérdésre senki nem felel.

Lámpa világít a kisszobában,
már sötétek a hajnalok.
Egyre csak ülök a mély homályban,
és folyton magányos vagyok.

2012. szeptember 26., szerda

Őszi délután



Kellemes az idő, mintha tavasz lenne.
A langyos levegő még simogat egyre.
Bár a Nap fenn ragyog, tűzben már nem égek,
mind, akik boldogok, a párjukkal élnek.

Rozsdás a hegyoldal: zöld, barna, meg sárga.
Már nem nagyon sok van életemből hátra.
Mind lehull a levél, eljönnek a fagyok,
a tél már bennem él: olyan árva vagyok.

Haj, pedig volt egyszer, nem is olyan régen,
fénylő Nap, mint ékszer ragyogott az égen!
Izzó sugarával, tűzzel szúrt szívembe,
Felégette lánggal. Pernyét hagyott benne.

Kihűlnek a napok, kihunynak a fények.
Miért ilyen mocsok az emberi élet?
Ha már ragyogott ránk fénylő Nap világa,
miért kell készüljünk sötét éjszakára?

2012. szeptember 25., kedd

Varjú asszony, kereplő ember



Láttam egy embert,
akinek kereplő szólt a szíve helyén.
Forgatta, mint egy fegyvert,
mindenkit elriasztott vele szegény.

Recsegve szállt szerte a lárma,
ahogyan szíve dobbant.
Elűzve minden álma.
Már-már beleroppant.

Láttam egy asszonyt,
akinek varjak repdestek feje körül.
Már ellőtt minden patront,
úgy tűnt, hogy lassan-lassan beleőrül.

Aki hallotta, aludt tőle,
ha dala szólt; varjú ült
a kopott fejkendőre,
ami hajára terült.

Varjakat látok,
de nem riasztja őket messzire innen
az a recsegő átok,
ami nem hagyja megnyugodni szívem.

Dalod sem úgy szól már, mint régen,
álomba már nem ringat.
Eltemettük jó mélyen
összes álmainkat.