2017. október 24., kedd

Ha bejön

Kántor Péter: Ha bejön az élet c. verse nyomán
ÉS 2016. febr. 19.

Ha bejön az élet,
csillagot tűznek rám
vörös posztóból.

Ha bejön az élet,
egy kicsi munkára visznek.
Mindenki vályúnál kosztol.

Ha bejön az élet,
egy emberé lesz ismét
az egész határ.

Ha bejön az élet,
éjféltől nem is kell dolgozni
ma már.

Ha bejön az délet,
Megint lőnek az utcán,
mint ötvenhatban

Ha bejön az élet,
lágerbe visznek a pofonért,
amelyet kaptam.

Ha bejön az élet,
hullák úsznak a Dunán
lefelé.

Ha bejön az élet,
nem járhatsz hat után
kint, estefelé.

Ha bejöm ay élet,
tűzre vetik majd
ezt a versem.

Ha bejön az élet,
ismét krumplit eszünk
nyersen.3

Ha bejön az élet,
kirúgják alólam az utcán
a lábam.

Ha bejön az élet,
senki sem hiszi majd később,
amit láttam.

2017. október 23., hétfő

Esős reggelen

Szürke katyvasz most az ég,
úgy az ágybam maradnék még,
hiszen kimenni sem lehet,
ha esernyő nincs veled.

Az ágyban, a paplan alatt
tested melege itt maradt,
a párnán fejed lenyomata.
Várlak. Mikorra érsz haza?

Kinyitom szemem, fölébredek:
hiszem nem is alszom veled!
Régen elmúl t az az idő.
Odakint csak esik az eső.

2017. október 22., vasárnap

Shalimar

Nem jártam sohasem Shalimarban még,
nem láttam szárongba öltözött lányt,
de a szépségük folyton a szívemben ég,
hiába űzném belőle a hiányt.

Úgy táncol a szépség szemeim előtt,
mint illanó harmat, mint távolodó 
alakod, amely nekem szárongba öltözött,
te Taj Mahal vizén sikló-táncoló.

Bár Agrába sohasem juthatok el,
eljött hozzám maga a szépség, 
megjártam az Édent, szívem énekel,
mert nekem annak emléke az érték.

A funkciót!

                                                        telefonbeszélgetés fele

A funkciót, azt tudják mind, a funkciót;
a keze meg, mintha el lenne törve mindnek.
Hat éves koruk óta b...ák őket szájba, sőt!
Nagy talentnak kell lennie, hogy tovább vigye.

A funkciót, azt tudja mind, a funkciót,
de kettőig elszámolni még egyikük se bírt.
Nem, dehogy! Csak azt az egy adót!
Minden mást a könyvelőnk már leírt.

A funkciót akarja mind, a funkciót,
hányszor magyarázzam még neked el!?
Á, hamarabb bírsz szóra talán egy rigót.
Hiába kérdezem, erre sohasem felel.

2017. október 21., szombat

Budapesten ébredve

A redőny még lehúzva,
de az óra rád erőlteti akaratát.
Az ablakon túl zúzma-
ra, bent szuszogva alszik a család.

Ébred a város. Álmosan
csikordul sínjén a HÉV.
Azután már minden zsong, tülköl, rohan,
én meg az ágyban maradtam volna még.

Kapkodom riadtan
ruhám magamra:
le ne késsem! Jaj, Istenem!

Pár éve, reggel, futva
csúsztam el, estem majdnem hasra,
akkor még átvágva fönt, a hegyen.

Rózsaszál

Sajnálom azt a rózsaszálat,
amely az asztalon maradt.
Többé téged, bár nem látlak,
fölidézem arcodat.
Ott felejtett rózsaszálak!
Az idő már meghaladt.

Nyárutó

Nyárutó volt. Én kezemben
rózsaszállal vártalak.
Fölöttünk, a végtelenben
izzón ragyogott a Nap.

Megérkeztél, és azóta
az idő állt, nem haladt:
hogy elmentél, az a rózsa
az asztalon ott maradt.


2017. október 20., péntek

Az üvegbúra alól

Az ég fölöttem szilánkra tört.
A semmi néz le rám.
A búra, amely meggyötört,
már nem házam, hazám.

Üvegcseréppel telt a föld;
roppan, ha lép a láb.
A legszomj nemrég majd' megölt,
most menni kell tovább.

A szivárvány megszabadul

Az este
leszáll, hegyes
vasrúdjai földbe fúródnak.
A sötétség csapóhídja
fölvonódik.

A színes üveggolyó
kihull a kézből,
csörömpölve szilánkra törik,
s a fogoly szivárvány
ellobban az égen.

2017. október 18., szerda

Amit emeltem

Hogy mondjam másként?
Itt élsz még bennem,
bár arcod, hangod
elfelejtettem.

Léted, lám, mégis
belém költözött.
Egyetlen lettél
milliók között.

Hogy mondjam, mégis,
ha nem szólhatok:
a gátak közöttünk
de igen nagyok!

Nem a szokások:
nem attól retten
szívem: a gáttól
amit emeltem.


2017. október 17., kedd

Őszi ablakon kibámulva

A napok, évek szennye, hordaléka
kimosta belőlem arcod.
Már csak mint álom, merülsz föl néha
emlékeim között.
Már évekkel ezelőtt végleg
feladtam a harcot.
A hiány helyébe aztán
a szürke űr költözött.

Lassan lehajlik az élet;
a pálya íve végül földet ér.
Ilyen tapasztalat után nem téved,
az ember ölelést már nem remél.

Mozdulatlanok az ágak
kint, az ablakom előtt.
Az őszi ég kékje
világít át most rajtuk,
meg se rebben a sok
sárgászöld levél.

A nyíl, amelyet a pöttöm istenség
szívembe belelőtt,
beletörött,
ott korhadt el a csonkja.
Hagyjuk!
Örüljön, aki ily élményt megél!

Már arcod, hangod is kimosta
belőlem az egyre gyorsabban folyó idő;
alakod a múlt homályán
még néha átdereng,
mint egy madár,
ha jár az ágak között,
amelyeken pár fonnyadt, puha, sárga levél
ritmusra leng.

2017. október 16., hétfő

Sőtét, őszi este

(antitézis Adyra)

Sötét ez az őszi este
(mindegy, kintről? bentről nézed?),
szinte feketével festve.
Nem látod?
Fene sötét ez az este.

Sötét itt már minden ablak
(mindegy, kintről? bentről nézed?).
Ma! Az enyészetnek adlak.
Véged lesz.
Be van zárva minden ablak.

Ezt gondolod, vagy gondolsz mást
(mindegy, kintről?, bentől nézed?),
álmodat várod, már az alvást.
Rémálmot?
Hason, hanyatt, vagy oldalvást.

Más, mint örömöt keresve
(mindegy, kintről?, bentről nézed?),
persze, szerelembe esve.
Volt ilyen?
Sötét ez az őszi este.

Miért nem másként?

Miért van így? Ezt még mindig nem tudom.
Miért nincs másként? Pedig lehetne tán.
Sört ihatnék, vagy bort, nem lenne teám,
s nem villamossal járnék, hanem buszon.

Miért van így? Mondanám, talán unom.
Elválaszt a másiktól egy óceán,
hisz' semmi szüksége sem volt reám,
és ez így marad, amíg föl nem bukom.

Nem hiszem, hogy másként lehetett volna.
Bár néha napján az ember szinte száll,
más napokon, meg mintha haldokolna.
Ellene olyankor minden összeáll.
Már nem lesz másként, fogy az idő gyorsan,
pedig volt már, hogy szinte felragyogtam.



2017. október 15., vasárnap

Mindig rosszul csinálom

Én nem tudom, hogyan kell jól csinálni.
Hogy' lenne jobb, ha hagynám, vagy ha nem?
Mikor hajtani, és mikor megállni,
nem ment nekem ez eddig még sohasem.

Sosem tudom, hogy érdemes-e várni,
vagy indulni kell végül most már tovább,
hát várok rendületlen, jöjjön bármi,
míg nem lesz már nálam senki ostobább.

Jól csinálni. Csak egyszer tudtam volna!
Talán a légben lenne valami más,
a víz a folyókban ma másként folyna,
vagy nem zavarna ennyi banalitás?
Nem zengne fejem, mint üres kápolna?
Másként élnék. És ez nem lehet vitás.

Elérhetetlen messzeségben

Egervári József: Elérhetetlen messzeségben című írása alapján (facebook)

Állandóan azt hallotta, olvasta, milyen nagyszerűek a versei, mennyire igaz, amit ír és milyen átérezhető. Mennyire jól kezeli a szavakat, milyen szépen csengenek a rímek, és hogy mindig egyedi a stílusa: olyan dolgokat versel meg, am,elyek másnak eszébe sem jutnának.
Elküldött egy-két versét egy-két lapnak, ahonnan egy év múlva sem kapott választ, de továbbra is áradt felé az elismerés. Közben érezte, menthetetlenül beleragadt az önismétlésbe, ráadásul amit ír, azt százszor, ezerszer megírták már előtte, sokkal kifejezőbben, sokkal árnyaltabban és pőlasztikusabban, mint amire ő valaha is képes lesz.
Olvasgatta a kortársakat: ő is milyen csodálatos szókapcsolatokat talál szinte minden versében. Milyen árnyaltak annak is a jelzői, az ő versei meg - noha szinte szkköztelenül ír - azonnal a szívig hatolnak.
Próbálta utánozni a stílust - persze nem direktben, annál több esze volt -, de rá kellett jönnie, erre ő képtelen.
Próbált nem az ő kurva nagy bánatáról írni: időről-időre elővett-egy-egy társadalmi problémát, lehetőleg időtlent - hiszen a "nagyok", mint József Attila például, szintén írtak ilyeneket, egy költőnek elhivatottnak kell lennie, nem fordíthat hátat a társadalmi iszonyoknak! Írt a sajtószabadságról, a hajléktalanságról, a világ eltorzult pofájáról, sőt, még arról is, hogy ő maga is milyen eltorzult ebben az egész eltorzult mindenségben.
Általában csak leírta az első sort, és már jöttek is a gondolatok, ritmusosan, mindegy, rondó- vagy szonett formában, megbicsakló tercinákban, vagy szonáta-formára összerakott szakaszokban, ahogy adódott, de soha nem volt vele elégedett.
De már föl sem nézett a Parnasszus csúcsára, hiszen az egyre távolabb menekült tőle, minél jobban erőlködött volna elérni. Talán így is van rendjén, gondolta, és elővett egy új kötetet, hogy ötletet merítsen belőle a legközelebbi verséhez. Már tudta, a legközelebbi írás tagadni fogja azt, ami most megtetszik neki: mindent fordítva tartalmaz, nehogy fölismerhető legyen. Bár annyira nem félt a plágium-vádtól: egyrészt az emberek - főleg az írók és költők - nagy része nem olvas sokat, másrészt pedig ki olvasgatja a múlt század elejének és közepének elfelejtett amerikai költőit, akiknek verseit le sem fordította senki magyarra! Ráadásul úgysem azokat írja meg újra, úgyis csak az ötlet az, ami lendületet ad a következő írásának.
Mi lenne, ha most rövid prózát írna? Mondjuk az imént olvasott írás antitézisét: mondjuk legyen a címe: elérhetetlen messzeségben, és persze ez a messzeség vonatkozzon a Parnasszus tőle mért távolságára!


2017. október 14., szombat

Költő-e vagy? II.

Költő-e vagy? Magyar-e?
Libsi-bolsi agyar-e?
Szereted a rózsaszínt?
A szentegyház erre int?

Bevándorló rossz migráncs?
Űzd el innen! Rá se ránts!
Libsi-bolsi egy kutya,
mindnek USA az ura!

Törvényed sarkallatos?
A szájad lesz mosolyos.
Gyökér-e vagy, vagy virágl,
amit libsi-bolsi rág?

Költő-e vagy? I.

Tudol te írni-e rímeket,
nőket és néha hímeket?
Magyar-e vagy, vagy idegen szívű-e,
árulsz hazát és nemzetet-e?

Véded sarkalatos törvényeink?
Az anyaszentegyházad is erre int!
Vonzóvá, fogyaszthatóvá teszi azt,
hogy így hozzon el keresztyén tavaszt.

Felhatalmazáson nyugvó plebejus-e vagy,
Ahol a közéletnek a kereszténység az örök alap?
Gyökér-e vagy te vagy a virág,
amit a gonosz liberalizmus kirág?

Kormányod kormányzása kormányoz,
vagy benned az ellen ármányoz?
Egyet-e értsz kerítésünkkel,
ha nem, a Jó Isten nem bottal ver!

Primates

Dobd el az ősi primátes agresszióját,
és vége az emberiségnek,
mert ami pusztít, a faj azzal jól járt;
a csatadal a legrégebbi ének.


Dobd el a szerelem kínját-keservét,
és vége a művészeteknek,
felejtsd a tudást, az ember értelmét,
többé nem aratnak, vetnek.

Ha nincsen halál, és vágy, nincs ének,
és vége az emberiségnek.

Ghazal

Már nem iszom bort többé, mert bár szeretem,
a józanság többet számít már ma nekem.
Rózsát a kertben sem vágok le soha,
ott szép, és nem lesz vázában a csoda.
Bort a kupába csak másnak töltök,
nem leszek ittas már, hacsak meg nem öltök.

Táncol a szélben az almafa levele,
hull a szirom, tele már kertem vele.
Csupa illat a szél, csupa lonbsuhogás,
az ember a fák közt boldog, dudorász.
Bánatot itt ma csak egy gondolat teremt,
e gyönyör is elhagy, mert te nem vagy velem.

Hát mégis bort a kupámba a tavalyiból,
és számról majd új dal, és új ritmus szól!

2017. október 13., péntek

Miért szürkül?

Semmi nincs, csak szürkeség.
Nem vár, csak halál.
Az acélos, jeges ég
majd készen talál.

Elfutott minden remény,
el a szeretet.
A semmi sosem kemény,
az marad veled.

Volt-e vajon más jövő?
Volt ígérő szó:
ami az ottból kinő,
színes lesz, és jó.

És ha volt, miért szürkül el
minden, ami szép?
Vagy az ember nem fülel,
hogy halljon új mesét?

2017. október 12., csütörtök

Aktualitások és örök aktualitások

Beer Miklós váci megyéspüspököt, egyebek mellett Aradszki András kereszténydemokrata képviselő kijelentéséről kérdezték.

A püspök úr szerint "ez egy ügyetlen megszólalás volt."
Szerintem nem ügyetlen, hanem tudatosan gonosz, ember- és főként keresztény-ellenes, tipikusan az emberi értékeket a hatalom kedvéért ignoráló, a hatalomhoz törleszkedő alja ember felszólalása volt. És pont.

Mi is volt a felszólalás lényege?

„A sátán/Soros terv ellen küzdeni keresztény kötelesség”



Mi is a Soros terv?


Az ilyen alja népnek semmi keresnivalója a nemzetet állítólag képviselők között, a legjobban tenné, ha már ma lemondana mandátumáról, hogy a tisztesség minimális látszatát fenntartsa magáról, bár erre igen minimális az esély.

A stüszi vadász lovas Döbrögi Semjén Zsolt pártelnökről szólva a püspök úr visszafogottan jegyezte meg, hogy nem Soros György a migráció kiváltója. Ez igaz, mert - teszem én hozzá - az ilyen idióta politikusok és az őket támogató nagytőke, mint Selymes stüszi vadász úr-elvtárs a kiváltó.

A püspök szerint tehát a narancsos képviselő felelőtlen, meggondolatlan.

Szerintem pedig egy képviselőtől, akinek feladata, hogy választóit képviselje, azok életkörülményeinek javításáért dolgozzon, még a felelőtlenség, meggondolatlanság is eltűrhetetlen, nemhogy az erkölcstelenség, azoknak a keresztény elveknek a világi hatalomhoz való törleszkedés érdekében történő kiforgatása, amelyeket állítólag képvisel.

Az ilyen helyzetben az egyetlen, az eddigi etikátlanságát mentő cselekedet az lenne, ha a képviselő úr
örökre távol tartaná magát a továbbiakban a közügyektől. Erre - éppen megnyilatkozásából következően - semmi esély nincsen.

Az a magyar kormány - amely ilyen "keresztény" képviselők támogatásából él,  "együtt tud szenvedni" a szenvedőkkel, mondta ma a református lelkészi zsinat vezető lelkésze nyilván arra gondolván, ahogyan a magyar kormány a kórházak helyett kisvasutat, és focipályákat épít, ahogyan a munkahelyek teremtése szerint közmunkát fejlesztett az "elmúlthatévben". Így szenved együtt - szöges drót kerítésekkel, és koncentrációs táborokkal - a szenvedőkkel.

Közben a papból (lelkészből) politikussá vedlett, kiugrott keresztény Balogh, akinek az "emberi erőforrás minisztériuma" a nevében is jelzi: itt az ember nem más, mint erőforrás - vajon mihez is? -  az egy fenékkel két lovon jeligével azt mondja: "a közel kereti keresztények szenvedésén keresztül lehet megújítani a keresztény Európa alapjait".

Ez volt a bolsevikok és a nácik ideológiája is, sőt, ennél a bolsevikoké emberségesebb volt: ők ugyanis - ideológiájukban - csak a gazdagoktól vették volna el a gazdagságot erőszakkal, és ideológiájuk sem a mások szenvedésén keresztül történő jobbítás volt (bár gyakorlatuk igen). Balogh kiugrott pap ideológiája ellenben egyértelmű: mások, tömegek szenvedésén keresztül újítsuk meg a mi alapjainkat. Ennél embertelenebb ember még nem volt magyar államigazgatásban fontos pozícióban, és ez az alávaló gazember a "humánerőforrás-miniszter".

Balogh megfogalmazta a narancsbolsevizmus alaptételét: addig megy előre a mi gyarapodásunk és hatalmunk, amíg más szenved. Ez az egész narancsbolsevik rendszer filozófiája, amely keresztény szemmel nézve bizony, azt gondolom, a Sátántól és nem pedig Istentől való.

Ártunk és Orbánunk mellesleg - jó bolsevikhoz illetve nácihoz híven (szabadon választható a hazug államszervezet mivolta) -  a konzultációs kérdőíven is felismerhetően hazudik a kérdésekben is:

Az 5. pont szerint például a Soros-terv alapján Brüsszelnek arra kellene köteleznie a tagállamokat, hogy a menedékkérőknek fizessen 9 millió Ft állami segélyt. Ez csúsztatás, ami eufemisztikus megfogalmazása a szemenszedett hazugságnak.
Az elképzelés szerint ugyanis nem a tagállam, hanem az Európai Únió támogatná a letelepedést és beilleszkedést összesen 30 ezer dollárral, 15-15-tel egy egy évben két éven keresztül. Ráadásul a 9 millió is csak akkor igaz, ha ártunk és Orbánunk tovább rontja a forintot, ugyanis a dollár napi árfolyama alapján ez az összeg 1,5 millióval kevesebb a hazudott 9 milliónál.

A 6. pont szerint a Soros-terv azt kívánja elérni, hogy "a bevándorlók enyhébb büntetést kapjanak az általuk elkövetett bűncselekményekért". Ez az állítás hazugság, ugyanis az alatta lévő magyarázat is kénytelen kiemelni, hogy csak a jogellenes határátlépéssel kapcsolatos büntetőjogi szankciókat tartja aggályosnak az eredeti írás, azaz szó nincs a kormány által állítottról. Még csak elérni sem akarja a terv, mivel csak "aggályosnak" nevezi.

A 7. pontban ártunk és Orbánunk magyarázata egyértelműsíti: a kerítés nehezíti a Soros-terv végrehajtását, amelyet egyébként az Európai Unió - amelynek Magyarország tagja - elfogadott. Magyarul a magyar kormány szándékosan és tudatosan nehezíti annak a szervezetnek döntésének végrehajtását, amelynek jogszabályai automatikusan a magyar jog részévé válnak a csatlakozási szerződés alapján. Azaz ártunk és Orbánunk alkotmány- és jogellenes politikát folytat a kerítés megépítése óta - saját állítása szerint.

És nem mellesleg: azokon a területeken, ahonnan ma háború dúl az egykori társadalom szövetét éppen az európai kapitalizmus által indított változások verték szét. Ezek indították azokat a háborúkat, amelyek elől milliók próbálnak menekülni, csakúgy, mint ahogyan 1956-ban próbáltak menekülni százezrek ebből az országból a megtorlás elől, és milliók az Orbán-kormány által tartósított jövőtlenség elől.
Vajon, ha 1956-ban Ausztria visszadobálta volna a menekülteket Magyarországra, majd a magyar aknazár előtt telepített volna aknazárat és drótkerítést, mi lenne Orbánunk és Ártjának véleménye ma? Vajon, amikor a romániai forradalom idején (és utána egy ideig) Romániából érkeztek menekültek Magyarországra, Ártunk és Orbánunk politikája alapján ott is drótkerítést kellett volna felhúzni?
Másrészt pedig világosan kell látni: a népvándorlás ügye igen komoly ügy. A jövőt, történelmet megváltoztató hatása lesz. Ezt értelmes ember kihasználja, és nem ellene szegül. Ártunk és Orbánunk amellett, hogy gonosz, buta tökfejekből is áll. A kerítés és a jogi csűrés-csavarás tarthat egy ideig, aztán a hatalom jelenlegi birtokosai eltűnnek a történelem süllyesztőjében, de a nép soha nem mossa le magáról az ő gyalázatukat.

Catullus-variáció 5 verslábra

Nem gyűlöllek már, de nem is szeretlek.
Érzem, lassan szerte szakít ez a kín.
Nélküled indulok el tovább a teleknek;
az út végén úgyis vár engem a sín.

2017. október 11., szerda

Délelőtt tíz óra





















Az ablakon túl, a szemközti ház napfényben fürdő, sárga fala
perspektivikus, mint egy absztrakt, geometriai festmény.
Az olcsó, ipari nejlonfüggöny kissé persze bezavar,
de odakint ragyog a Nap, ez tény.

A kiugró, másfél méteres falszakasz a Nap felé néz, élénk sárga.
Lassan ideje felkészülni talán az utolsó, a végső igazságra.
A hangszóróból absztrakt zene szivárog, amolyan avantgard szaxonofon.
Már nincsenek kint a virágok az erkélyeken és ablakpárkányokon.

A tetőpalák vonala a falak egyeneséhez képest ferde.
Miért érzem, hogy az élet fonala ma már rövidre van tekerve?
Pedig az ablakon túl a Nap ragyog, és az ég vakító kék.
Nem tudom, hogy meddig maradok, és hogy mennék, vagy maradnék még.

2017. október 10., kedd

Szeretni fáj

Szeretni fáj, mert védtelen leszel,
de nélküle értelmetlen az élet,
a néma táj semmire sem felel,
ha kérdezed, vagy szólnál, nagyon félek.

Szeretni fáj, de nem jobb borzalom,
a végeláthatatlan ködös idő,
a leszórt, nyirkos szalmacsomó-alom,
a nyugalom, amely a halálba nő.

Szeretni fáj. Belé szíved szakad,
és mégis röptet néha égig a kín,
de nélküle szürkületben, magad
bánkódhatsz csak a létnek keservein.

Cseres-tölgyesben*

Én tüskebozótot láttam nőni cseresben,
és nem nőtt rajta sehol sem csipkebogyó.
A boldogságot - hasztalan - én is kerestem,
és már alig hiszem, hogy élni de jó.


Én fák tetejéről láttam patkányt szólni,
vijjogását messzire vitte a szél.
Láttam szekerét százezereknek tolni,
a tüskebozótban az ember nem is remél.

A bozótban hajnaltájt megakad a pára,
ha ott tekeregsz, tán az orrodig se látsz.
Ebből az életből már elég is mára,
egy újabb üvöltés majd holnap hozza a frászt!

Én patkányt láttam az árokból kinőni lassan.
A vándor torkát már foga harapja szét.
Hosszú idő kell, hogy egy szérum hasson,
ha egy egész nép veszíti el az eszét.

*A Quercetum petreae-cerris, hazánk legjelentősebb zonális növénytársulása.

2017. október 9., hétfő

Ismétlőkid

Bár minden folyton ismétlődik újra,
ne iktasd mégse ki a vágyakat!
Nem élhetsz senkivel sem összebújva,
mégsem lehet a szíveden lakat.

Közszemérmetlenség sértés

tündérmese

Öregedő férfi ül a parkban, padon.
Kabátja, kalapja kopottas, de nagyon.
Nejlonzacskó mellette, abból csipeget,
galamboknak szórja a kenyérbelet.

Járőr áll előtte, szigorúan néz,
hangja, mint a penge, nem édes, mint méz.
Hordják el magukat, amíg még lehet!
A padon hentergik végig a telet?!

Ölében egy asszony visszanéz most rá:
Ó biztos úr! Hagyjon! Hiszen látta már.
Visszafordul hozzá, csókolja vadul,
a közeg a padtól csak nem szabadul.

De kérem! - Megenyhül -  ezt mégsem lehet.
Járhatnak itt mások. Öregek, gyerekek.
Jöjjenek csak velem! Magukat beviszem.
Az örsön melegebb van, mint itt, úgy hiszem.
Közszemérem sértés lesz az indokom.
Egy cellába mennek. Ezt bevállalom.

2017. október 8., vasárnap

Érelmeszesedés

Azt mondja öcsém, érszűkület:
már meszesednek az ereim.
Ez zúgat fejet, és zenget fület,
harsogva a lét keserveim.

Azt hiszem, jelzés: még van idő,
bár mindegyre gyorsulva fogy,
amíg le nem áll szív, a tüdő,
aztán az ember a földre rogy.

A tó jegén, a fűben

A narancsfák alatt a fűben
hevertünk el szelíden.

Fiestán vad bika elől rohanó tömeg,
éljünk veszélyesen! Szóltam. Ki érti meg?
Emlékszel? Kérdésedre madárfütty válaszolt.

Darázs szállt kezedre - ne csapd agyon!
Hess innen mondtam. Ott hagyom;
a templomtoronyból már harang szólt.

Nem is hiszem, hogy igaz lehetett,
hisz tél vége volt: leheletedet
még látni lehetett volna a légben.

Korábban történt, a tó jegén,
hogy egymásra leltünk, te meg én?
Úgy csúsztunk ott a korcsolyán, mint égben!

Nem hevertünk fa alatt a fűben.
Nálunk nem is nőnek narancsfák, kedvesem.

2017. október 7., szombat

Tanítás

Bizony, mondom néktek,
aki közületek a legkisebben,
a legelesettebben segít,
saját magán segít az.
Hát mentsétek meg magatokat,
és mentsetek meg engem,
hogy ne kelljen naphosszat
kereszteteken szenvednem.

Bizony mondom néktek,
aki a bajból menekülőn segít,
saját magán és szerettein segít az.
Bizony mondom néktek,
aki magán így segít,
az ellene mond a benne lévő gonosznak.
Hát mentsétek magatokat,
mielőtt lepereg az élet,
ne féljenak naphosszat,
akik közöttünk élnek.

Bizony mondom néktek,
aki az elesettet fölemeli a porból,
magamagát emeli meg az.
Bizony mondom néktek,
ha nem elég a bortól,
csak embertársadtól lelhetsz vigaszt.
Hát vigasztaljátok meg magatokat,
amíg van itt élet,
hogy ne sírjatok naphosszat,
mert mindentől féltek.

2017. október 6., péntek

Személyiséghasadás

Egy személyiséghasadásban
eltűnhet az idő,
és mert benned más van,
egy emlék sem leverő.

Más utakon vezetik már
az ingerületet a neuronok,
és zavarossá válhatnak
a tiszta gondolatok.

Egy személyiséghasadásban
a másik én mondja meg,
hogy mit látsz a társban:
talán az ellenségedet.

Másként szólnak a hangok,
szürke lesz száz csoda,
tárulnak fekete barlangok.
Ne kívánkozz oda!

Bartók és Berg

Berg zenél füledbe, s Bartók.
A hegedű egyre jajgat.
Crescendóban pizzicatót
követ benne a sikoltás.

A hangnem is ismeretlen,
ideget borzol a dallam,
úgy sirat a hegedűje,
mintha a dalban gyászolna.

Vég-nem-látva zeng a sirám:
élet-nyomor zokog benne.
Nincsen semmi harmónia,
hogy' lehetne szívnek kedves?

Öntörvényűn zeng a hangszer,
össze nem csendül másikkal,
vagy, ha igen, az is ritka.
Magányban szól mások mellett.

Oly zene ez, mint az élet.

A Blaha Lujza téren

A Blaha Lujza téren, az állomáson
ketten fekszenek egy pokróc alatt.
Túltehetem magam ezen a látomáson,
de az emberségből bennem mi marad?

Bűnös az a nemzet, amelyik így hagyja
ég alatt aludni lányát és fiát,
mert a valóságtól oly messzire szakadt,
hogy meg sem találja többé már. Nahát!

Mit ér itt egy ember? Mit ér itt az élet?
Pénz mocskába fulladt a jövő, a szerelem.
Aki magyar ember marad, attól félek,
nem lesznek már többé köztünk elegen.

2017. október 5., csütörtök

Ne félj! Elmúlik.

Mondd, te szegény! Szerelmes lettél?
Volt egy szép napod?
Azt hiszed, visszavonult a tél?
A zsongást hallgatod?

Ne félj! Meg fog még gyötörni,
úgy, ahogy azt kell!
Össze fogja szíved törni,
bár most énekel.

Mondd, te szegény! Azt hiszed, hogy
nyár lett most az ősz,
s bár az időd lassan elfogy,
szíved elidőz?

Újra élni, ami elment,
s nem is volt talán?
Ne félj! Holnap ott heversz
a sors asztalán!

2017. október 4., szerda

Álarc

Fölteszem álorcámat,
ne lásd pőre valómat;
nem fedném el előled,
bizton megrémülnél.

Sikoltozva elfutnál
végig a kihalt utcán
messzire el tőlem,
mintha bánthatnálak;
igazi arcom látván
is félreismersz engem.

Hát fölteszem álarcom,
fedje el a valódit.
Úgyis  hozzám nő majd
igazivá válva.


Tulipánok

Tulipánok színe lángol.
Nyelvük fehér, piros, sárga.
Nem állsz velem szóba mától.
Lefekszem a hideg sárba.

Vajon mily őrület vitt el,
sodort távol, messze tőlem,
penge, fényes, mint a nikkel
kaszabolt a köteléken?

Nincs tulipán. Vagy elszáradt,
vagy elhullt a barna sárba.
Szirma, mint mocskos rongy, sápadt
fehér-szürke, piros, sárga.

Volt szeretőm

Széki négyes dallamára

Nem úgy van ma, mint volt akkor,
pedig nincs itt még az aggkor.
Nincs ölelés, és csók sincsen,
elvette egy gonosz Isten.

Volt szeretőm, de sajnálom,
elhagyott azon a nyáron.
A nyár végén, azon őszön,
emlékét még ma is őrzöm.

Házunk előtt árkot ásnak,
szebb szeretőm volt, mint másnak.
Holnap reggel lábam töröm,
az élet így már nem öröm.

2017. október 2., hétfő

Kardvirág

Pilinszky virága véres,
pengéje a szívbe hatol.
Azt hiszem, nem esedékes,
hogy látlak majd még valahol.

Milyen erő lökött feléd,
és mily erő taszított el?
Milyen esély volt, hogy megéld?
A kérdésre ki felel?

Pilinszky virága véres.
Sebet ejt a szívemen.
Többé már nem esedékes
még egy újabb szerelem.

Tátika (Antirrhinum majus)

A tátikák tátott szája
lila lángját leheli ránk.
Közepén sárga tűz-szilánk,
szinte eltorzul orcája.

Miért a jégsárkány-képzet,
jéghideg láng miért árad?
Képzeleted már nem várad?
Virágból mitől dől végzet?

Illatoktól terhes légben
már az ősz-fuvallat rezdül.
Az jár szíveden keresztül,
hideget az hoz rád régen.

Halványuló barackszín

Barna szemedhez csak keret
barack-színben fénylő arcod.

Szájadba tettem egy szelet
édesre érett barackot.

Barackvirág még tavaszra
rózsaszínben nyílik újra.

Már nem nyílik szám panaszra,
hogy nem élek hozzád bújva.

Mint friss barackon, bőrödön
még csillan a Napnak fénye.

Már közénk feszült őrködőn
a valóság drótsövénye.

Fekete ember

Fekete ember fekete kalapban
fekete képet feketén néz.
Fekete szemében fekete harag van.
Fekete mosolya fekete méz.
Fekete haja fekete kabátja
vállára feketén hull alá.
Feketén néz rá fekete bátyja
a képről. Fekete hulla már.
Fekete ember fekete kalapban.
Szíve fekete, mint a pokol,
maga a sátán fekete alakban.
Minden bűnéért mást okol.

Toportyánféreg

Gonosz, alattomos vagyok,
egy toportyánféreg.
Megmarlak, ha enni kapok,
a kezedtől félek.

A fülemben ordít a csend,
s csak szűköl az elme.
Megtanultam, hogy mi a rend:
nincs, aki megölelne.

2017. október 1., vasárnap

Kardvirágok

Fémes fénye van a kardnak,
és hegye szívbe hatol.
csak illatozni akarnak
e virágok valahol.

Fehér, sárga és a lila,
árnyalata százezer.
Akár Ámor mérges nyila
szúr szíven és leteper.

Helyben, sivatagban

Én szerettelek.
Talán galád telek
szeretnek így mindent fölzabálni.
Jöhetne bármi,
csak sivárság marad,
az élet halad.
Jaj, de rossz húsz éven át
így egy helyben állni!

Iktassuk ki a vágyakat!

                                      (Margaret Atwood: Oryx and Crake)

Iktassuk ki a vágyakat az életünkből,
és nem lesz többé, amiért élni érdemes.
Ha nincsen, amiért a szív, az elme szűköl,
kipusztul minden, ami az emberben nemes.


Iktassunk csak ki belőlünk minden vágyat,
egyszerre megszűnik a küzdelem, nyomor;
majd úgy kezeljük magunkat, mint szürke tárgyat,
mert nem lesz többé üres szív, gyomor.

Eltűnik a szenvedés, csitul a küzdelem,
szürke lesz a lét, mert szűnik száz csoda.
Nem bánkódom, hogy mással él, és miért nem énvelem.
Csak ember voltunk veszhet így oda.


2017. szeptember 28., csütörtök

Tengerről a sivatagban

Nem írhatsz a tengerről
mélyen a sivatag közepén,
hacsak el nem képzeled
a hullámok játékát,
vagy kicsiny hajódat,
amint vadul dobálják
a szélviharban
toronymagassá vált hullámok.
De írhatsz a tengerről,
ha körülnézel ott,
és látod a homokdűnék hullámait,
a sziklák végelláthatatlanságát
a tiszta éji égbolton
világító csillagok alatt,
vagy a napkorong fényében
izzásig hevülve.

Nem írhatsz a szerelemről
magányban, elhagyatottan,
hacsak el nem képzeled,
vissza nem idézed,
milyen volt az az érzés,
amikor szólhattál kedvesedhez,
amikor rád nevetett, szólt hozzád,
megölelt, és megcsókolt.
De írhatsz a hiányáról,
ha körülnézel magad körül,
és látod a percek szürke végtelenjét,
amint a semmiből jönnek,
és a semmibe futnak,
nem hozzák a beteljesülés ígéretét,
és múlásuk nem hagyja maga után
a boldog percek emlékeit.

Amióta nem szeret

Amióta nem szeret, és elhagyott,
fakó a nappal, és sivár az este,
az élet jégmező, a szív fagyott,
mert nincs a hév, amely melegítette.

Amióta nem szeret, és elhagyott,
kevesebb a fény és több az árnyék.
Szinte folyton sötét homályban vagyok.
Ha tehetném,  ragyogásban járnék.

"Nem úgy van most, mint volt régen"

Ma már nincsen úgy, mint volt tizenháromban,
többé nem heverek útszéli árokban,
hogy hulljon a hó rám, tépjenek a szelek
nappal, éji órán, mert úgy szerettelek.

Elmúlt, vége. Lábra álltam tovább menni,
bár nem mondtam sosem, ez volt benne, ennyi.
Az út végén vár egy széles-mélyebb árok,
de, hogy odaérjek, lassítok. Még várok.

Olyan verset írni

Azt szeretném, hogyha versem olyan lenne,
ha olvasnál, kedves, örömed leld benne,
ha raknám szövegét olyan cifra szókkal,
virágba borulna a sziklás hegyoldal,
úgy csobogna sora, mint a fényes patak.
(Már nem látlak soha, pedig imádtalak.)
Havat hozna ríme rám, mint a zord telek,
megmutatná, íme: nagyon szerettelek.
Azt szeretném, kedves, olyan verset írni,
legyen szemed nedves örömödben sírni,
mégis mondd magadról: szívem most megretten,
hogy megváltam attól, akit így szerettem.

2017. szeptember 27., szerda

Tizet egyért

Akkor is sok, ha már kevésnek érzem,
aminnyit még ma is gondolok reád.
Egy útról akkor másik útra tértem,
bár ma sem tudom, hogyan iszod teád.

Talán igaz, hogy nem túl sokat kértem,
és amit kaptam, nem volt túl kevés.
Hogy megszerettél, csak tiéd az érdem,
elmentél, értelmetlen a létezés.

Három év is elrohant azóta,
sokkal hosszabb volt, mint három évtized.
Nem hiába mondja azt a nóta,
egy percért az ember egy élettel fizet.
Kettőt adnék, így szóljon most ez óda,
még egy percért. S egy életért tizet.

A körzet

Körülhatárolt,
bizonytalan formájú terület,
amelyen élek.

Szürke halál-folt,
nincsenek fák, virágok, füvek,
elhalnak itt a remények.

Magunknak miért tapossuk
sárba folyton
a tavaszok bimbózó virágát?

Sokunknak egyforma a sorsunk.
Mint árva foglyok
miért törjük le szabadságunk ágát?

Ez itt a körzet.
Nem szabadulhatsz belőle 
sohasem el.

A sors itt ölhet.
Mégis élned, és idővel
itt meghalnod kell.





2017. szeptember 26., kedd

Migránsország

Sohasem láttam élő migránst.
Tudom, kéjelegve mutogatták a tévében,
a fotóriporter felrúgta,
aztán mosakodott, hogy ő nem,
szöges drót mögé zárták,
mint a zsidókat a nácik,
vagy mint az állatokat,
a politikusok az ágyamba fektették
közém és feleségem közé,
aki szintén nem látott migránst,
de úgy kell rettegnie tőlük,
mint ahogyan nem rettegett
a Magyarországról elmenekült
újabb félmillió migránstól
soha senki még.

Szétkopott háló

Lassan már nem is érdekel,
annyira régen lett vége.
Elkopott, kifakult a múlt,
hálóvá vékonyodott el,
nem síkos hal vergődik ott,
hanem a semmi szele fújja át.

Lassan már nem is érdekel,
hiszen a túlélés fontos,
és nem kérdés, milyen áron.
Mint előtte volt, nem lehet,
hiszen ha vízben a háló,
van még remény a fogásra,
de ha a múlt síkos hala
már régen messzire úszott,
értelmetlen a halászat.

Apprehenzió

Czigány György: Triptichon:Consolationes

1.,
Metsz a levegő.
Nem belélegezhető.
Mintha pengék vagdosnák a légcsövet,
vagy légritka térben fuldokolnál,
ahol a belső nyomástól kifordul a szem,
megdagad a nyelv, mint a Swarzenegger-filmben,
és a hangtalan üvöltésre nyíló szájból
fröcsögve tör elő
a felszakadt tüdőerekből kiáramló vér.

2.,
Vagy csak hideg van.
A csend és magány hidege,
a zord elnyomás hidege,
amely langymelegnek álcázza magát,
de álarca alól folyton elővillan
az önzés kegyetlenségének 
valódi arca.

3.,
Emlék sem leszel,
ha nincs, aki emlékezzen rád.
"Minden élet másé,"
ha van olyan, hogy élet,
és amit életnek nevezel,
az nem a halál maga.

4.,
A gyönyörök éje elmúlt,
ha létezett egyáltalán.
A lehetetlen nem következett be,
hiába is őriznél szívedben 
valami romlatlan vágyat a beteljesülés után.
A "jövendő titkok méhe a koporsód".

5., 
Ezen a tájon sosem járt Jézus.
Innen Isten is elfordította tekintetét.
Itt a törvény az állatok,
a hatalom, az erő, a népirtás törvénye
ezredévek óta.
És a metsző levegő.


2017. szeptember 25., hétfő

Csak őszi ködök

Már nincsen semmi, csak őszi köd,
amint szürkén terjeng házak között,
lélekbe szivárog szürkítve azt,
homályba vonva egy újabb tavaszt.

Már nincsen semmi, csak esti homály,
dermesztő az éj, mélyen csontba váj,
magad védni tőle csak úgy lehet,
ha maradt szívedben egy kis meleg.

Már nincsen semmi, csak tüskés telek,
elfagyasztottak a hideg telek
reményt, virágot és füttyös rigót.
Ami itt maradt: a kusza bozót.

Már nincs semmi, ha nincs szerelem.
Minek tovább menni? Itt van telem.
Utat törni a sűrű bozóton,
tévutakon nem rágódni folyton?

Hiszen nem jön más, csak sűrű sötét.
A gondolat elvész. Elhagyja övét
és másét az ember. A halál örök.
Nem marad semmi, csak őszi ködök.

2017. szeptember 24., vasárnap

Lefelé mentem a réten

Lefelé mentem a réten,
nyúl inalt el előlem.
Najd' ráléptem a fűben,
de átugrott az árkon.
Láttam a fará eltűnni
odaát a csalitosban.

Kígyó lehetett volna,
rémültem meg kissé,
de itt nincsenek kígyók,
csak az erdei sikló
él meg ezen a tájon.
Az is alszik ilyenkor.

A faj elaljasulásáról

Az ember mára úgy elaljasult,
nem is saját kezével öl,
a piszkos munkát mind másokra hagyja.
Otthon és az iskolában jó modort tanult,
az élet és emberség felől
felvilágosítja apja, anyja.

Az ember önző állat,
az őskor óta az maradt,
az egyetlen, amely kiirtja saját fajtársait.
Kéjjel öl, önként támad,
olykor nem is üzen hadat.
És a hullahegyből ki eszik ma itt?

A személylíráról

Utálom, hogy folyton személylírát írok,
de ott van bennem a gennyedző fekély,
ahonnan rám merednek tátott szájú sírok.
Szavam ettől nem lesz sohasem kevély.

Utálom, hogy mindig személylírát írok,
hisz' olyan sok az igazságtalanság.
Nyüzsögnek a világban a mártírok,
és költő dolga, hogy szűnjön a vakság.

Utálom, hogy folyton csak magamról szólok,
pedig oly sok az, amiért szólni kell.
A költő szerepei nem pózok,
ha van hited, és a szíved énekel.

2017. szeptember 23., szombat

Szeretném

Szeretném, bár talán ócska hülyeség,
hogy minden ember, akár gaz, vagy derék,
és közöttük én is szeretve legyek.
Talán nem omlanának le a hegyek.


És szeretném még azt is, olyan nagyon,
senkinek ne kelljen aludni fagyon,
éhezni, mikor a kirakat tele.
Valaha talán megbirkózunk vele.

Szeretném, belül se kelljen mondanom,
ez bizony derék, a másik meg barom,
mert mindenkinek egyértelmű lenne,
ez társadalom. Ő is ott van benne.

2017. szeptember 22., péntek

A távozás utáni ősz

A távozás elvitte a nyarat.
Talán a táj üldözte volna el?
A kérdésre már a tél sem felel.
Itt vissza csak a ködös ősz maradt:

egyre korábban sötét az este,
és amúgy is haloványabb a Nap.
A köd is kemény, mint egy kődarab.
Miért? A választ sosem kereste.

Ha visszapörgethetné az időt,
hogy rászólna akkor: állj meg nyomban!
Így elrohanni nincsen jogodban,
jéggé fagyasztani a levegőt!

Jön a tél. A gát akkor átszakadt.
Vagy a fecske nem is hozott nyarat?

2017. szeptember 20., szerda

Idegen test


Kilöktél magadból - idegen testet,
ne mérgezhessem már létedet tovább.
Lehettem volna ennél is ostobább,
hogy növeljem amúgy is nehéz terhed?


A szándékok bennem mindig tétovák,
ha magamba építem is, mint sejtet
szervezet, mielőtt halálba dermed,
a szerelmet. Visszalöknek babonák.

Megjártam utánad a lélek poklát,
ahol süvölt a jeges hiány szele,
már nem szólhattam: várlak, visszagyere,
hogy csókkal borítsam mindegyik bordád.

Nem tudom, ki az, aki többet vesztett.
Kilöktél magadból - idegen testet.

A Hold fényében

A Holdnak fényében fürdeni újra,
amely születésem órájában világolt.
Szabadon lélegezni, ahhoz bújva,
akit a léted valahogyan hozzád láncolt.
Kitartani hosszan zenei hangot,
hogy rezegjen magasan a valóság fölött,
világítson, ha majd sötétség alkot
formákat benned, mert a fény már kiköltözött.
Fölmelegedni a bőr melegénél,
amikor fagyos már a késő őszi este,
és a lélek azt várja, hogy megbékél,
hiszen tusáit a Hold már sokszor megleste
a lélegzetét visszafojtó éjben,
a való szakadékán átívelő  hídon
biztonságban és mégis önveszélyben:
vajon a küzdelmet magammal meddig bírom?
Hát fürdeni a Hold fényében ismét,
hogy újra lemoshassa rólad mind a mocskot,
hogy elhozza halálod, az őszintét.
Ma már csak ennek útját kell tanulmányoznod.

2017. szeptember 19., kedd

Egyenletes sebességgel

Amikor fölszálltál, még nem esett az eső,
de hát ősz van, bármelyik pillanatban eshet.
Reggel, korán az égbolt még sötét,
így aztán a felhőket sem látod.
A vonatablakon megjelennek az első
ferde vonalak, ahogyan a függőlegesen
(majdnem) leeső vízcsepp,
és a vonat vízszintes (majdnem)
sebességvektorai összeadódnak.
A vonat sebességét számíthatnád a menetidőből,
így az esőcsepp-vonalak dőlésszögéből
meghatározható az esőcseppek sebessége.
Tudtad, hogy a gyorsulás ellenére
az esőcseppek egyenletes sebességgel esnek?
Nem utazik veled senki sem.
A halál egyenletes sebességgel közelít.

2017. szeptember 18., hétfő

Emlékből, fantáziából gyúrt kép

Mára már az emlékekből, és fantáziából
maradtál nékem csak egybegyúrva.
Ha látom arcodat, a sűrű éj felvilágol,
és néha képzelem magam még hozzád bújva.

De mára már homályosul a kép, kihűlt az emlék,
a nyár helyett fagyos szél kering a tájon.
Talán, ha nincs az év, boldogabb lennék,
de mégis: egyetlen egy percét se bánom.

2017. szeptember 17., vasárnap

Havasi gyopár

Oda vittél engem,
fehér lelkű mátkám,
ahol vágyott rendem
már régóta várt rám.

Nap kélt fel az égre
bársony-édes szóddal,
virágzó lett végre
a sötét hegyoldal.

A havasi gyopár
vakító fehére
világított kopár
szívem rejtekére.

Távol volt a tél még,
friss volt a kikelet,
szíveink nem félték
a viharos szelet.

Oda vittél engem,
fehér lelkű mátkám,
ahol időt csentem
életemnek átkán.

A hatalom rohamosztagosai




A hatalom rohamosztagosai
lehúzott arcvédővel állnak.
Plexi pajzzsal védik a  hatalmat
az utcakő és molotov koktél ellen.

Amikor őket kivezénylik,
csak a parancsra várnak.
Mindegy, ki parancsolgat,
nem futnak el szétverten.

Gumilövedékkel lőnek a tömegbe,
amelyet útjukba szervezett a politika.
Nem gondolnak rá rettenve,
hogy valamelyiküknek ott a fia.

A hatalom rohamosztagosainak
mindegy, hogy kié a hatalom.
Mind népet és szabadságot sirat.
Akkor sem hiszem el, hogyha majd akarom.

Születésnapok

Csak a gyerekeknek van születésnapja.
Az öregeké már eltávozott,
azoké, akiknek nincs anyja, apja,
és a napjuk régen leáldozott.

Gyerekeknek van csak születésnapja.
Az öregeké elveszett a múltban.
Akiknek már nincsen apja, anyja,
minek számolgassa éveit dúltan?

Csak a gyerekeknek van születésnapja,
olyan, amiről megemlékezni kell.
Az ajándéknak örüljön, aki kapja!
Neked minek, ha szíved már nem énekel?

Lefelé

Ötvenhat évesen
az életem
csúcsára értem.
Ma már nem kérdezem,
miért van énvelem
a bú, már rég megértem.

A lét sötét.
A Nap körét,
úgy tűnik, rég nem járja.
Szorítva száj,
a szem, ha fáj
a szív, folyton, mert árva.

Most, hatvan évesen
már régen nincs velem
az öröme az életemnek.
A völgybe ballagok,
azt várom, meghalok,
utána majd eltemetnek.

Közel a vég

Közeledik már a vég,
elkerülni nem lehet.
 Azért sírok kurva rég,
mert nem ölelsz engemet.

Túl közel van a halál,
és oly kevés az ölelés.
A holnap halva talál,
és szerelem volt kevés.

Boszorkány

Folyton seprűnyélen lovagolt.
Fiatal volt, erős és szép. De régen.
Banya-szívén sötét volt egy folt.
Ha mondták volna, visszaszól: de kérem!

Szombatonként dombtetőre szállt.
Nagy tűz lobogott azon a szélben.
Reggel ruhája, haja zilált,
de a seprű a sarokban szépen.

A szomszédban elapadt a tej.
Ágynak esett a szemközti Marcsa.
Pókos lett Kovácséknál a pej,
nem tartott az új templom habarcsa.

2017. szeptember 16., szombat

Egy az árokásók népéből

Az árokásók népéből vagyok.
Mi egyre csak mélyítjük az árkot.
Vezényelnek bennünket a nagyok,
vezényszavuk a fröcsögő átok.

Minden, amit jövőre terveztél,
holnapra majd semmi lehet megint,
pedig, ha majd öntudatra eszmél
a nép, majd az uszítóknak beint.

Be kellene temetni az árkot,
tervezőit a mélyébe hányni,
és elásni velük minden átkot,
hogy hittünk nekik, bánni.

2017. szeptember 15., péntek

Charles Causley: What Has Happened To Lulu?

                                                     fordítás

What has happened to Lulu, mother?
What has happened to Lu?
There’s nothing in her bed but an old rag-doll
And by its side a shoe.

Why is her window wide, mother,
The curtain flapping free,
And only a circle on the dusty shelf
Where her money box used to be?

Why do you turn your head, mother,
And why do tear drops fall?
And why do you crumple that note on the fire
And say it is nothing at all?

I woke to voices late last night,
I heard an engine roar.
Why do you tell me the things I heard
Were a dream and nothing more?

I heard someone cry, mother,
In anger or in pain,
But now I ask you why, mother,
You say it was a gust of rain.

Why do you wonder around as though
You don’t know what to do?
What has happened to Lulu, mother?
What has happened to Lu?



Mi történt Luluval, anyám?
Mi történt vele?
Egy rongybaba van csak ágyában,
és a cipője mellette.

Miért van nyitva az ablaka, anyám,
és elhúzva függönye?
És hol van a pénzes malac a polcról?
Csak egy folt a helye.

Fejed miért fordítod el, anyám?
S könnyed folyik. Miért?
Miért dobod a tűzre a levelet,
miért mondod, hogy semmiség?

Tegnap késő éjjel volt,
motorra riadtam fel.
Álmodtam volna? Ezt miért mondod?
Jaj, miért nem felelsz?

Sírni hallottam valakit,
dühében? Vagy szenvedett?
És most azt mondod nekem, anyám,
hogy csak az eső esett.

Miért nézel, anyám, úgy körül,
mint, aki nem tudja, mit tegyen?
Mi történt Luluval, anyám?
És mi lesz most majd velem?

Rajta jár

Nem tudhatom, ez mit jelenthet másnak,
de nékem folyton rajta jár eszem,
és gondolataim bele nem vásnak,
csak jönnek. Sokszor még nem is eszem.

Én nem tudom, hogy mások mitől fáznak,
csak azt tudom, míg dolgomat teszem,
a képek belül még ma is megráznak,
és könnyen őket még ma sem veszem.

Hiába múlt el három év azóta,
talán már négy is elrohant, lehet,
még folyton róla szólna mind a nóta,
habár megértem több hideg telet.
A boldogságra elfogyott a kvóta,
mióta itt hagyott, és nem szeret.

2017. szeptember 14., csütörtök

A megadott időkorláton belül nincs válasz

Föltettem egy kérdést.
Nem jött rá felelet
a megadott időkorláton belül.
Folyton kínoz az érzés,
vajon mi lehet ma veletek.
Az ember szíve kihűl,
átveszi helyét egy jeges golyó.
Sötétté válnak reggelek, napok,
felejti a tényt, hogy élni jó,
fölvetődik: minek is vagyok?

Választ keresni folyton,
amely nem jön már soha.
Kétségeimet fojtom
versbe, amely ostoba,
együgyű módon
boncolgatná a lényeget:
minek élni olyankor,
ha az ember nem szeret?


Lent és fent

Itt lenn
türelmetlen
anyagi világ:
a való.
Ott fenn
ideák, eszmék.
Közöttük lennék?
Vagy élni jó?

A mániás hazudozó

Mára kiderült, hogy a nemzetbiztonsági Bizottság FIDESZ-es elnöke simán hazudozik olyasmiről, amiről szó nincs. Miért is meglepő ez? A hatalmon lévők - különösen azok, akik ilyen-olyan érdekek miatt titkosított információk birtokában vannak - rendszeresen hazudoznak mindenfélét, vagy, mert érdekeik ezt kívánják, vagy csak azért, mint az óvodások a homokozóban - hogy butaságuknál kicsivel fontosabb embernek tűnjenek a többi óvodás előtt.
Hogy Németh Szilárdnak miféle (anyagi) érdeke fűződik a hazugságaihoz, az (még) nem tudható, noha, mint tudhatjuk, a hazug ember és a sánta kutya könnyen összekeverhető.
Ellenben az biztos, hogy a homokozó már megvolt.
Mellesleg az MSZMP KB intézetének egykori alkalmazottja, a bajszos dobta be még tavasszal az  utcai zavargásokat, amelyek csak egy célt szolgálhatnak: a rendkívüli állapotot.
Feltehetően  gőzerővel folyik előkészítésük - ami nem mellesleg hazaárulás -  csakúgy, mint ahogyan egyszer már megszervezte Ártunk és Orbánunk 2006-ban is az utcai zavargásokat.
Szilárd elvtárs saját hazugsága szerint - tipikus bolsevik tempó - egyszer már jogtalanul utasította a titkosszolgálatokat alkotmány - illetve mit is beszélek:  alkotmánya nincs Magyarországnak - alaptörvény-ellenes lépésre: a "Soros-hálózattal" "együttműködő" szervezetek nevének listázására
és tevékenységük "átvilágítására". Az elvtárs akkor is kamuzott: sem joga sem lehetősége nincsen az elvtártsnak ilyen utasítást kiadni. Egyrészt, mert nem utasíthat semmiféle titkosszolgálatot, másrészt,
mert "kérése" - mint "kiderült", amikor saját maga vallotta be hazugságát:  "Közvetlen utasítást intézkedésre soha nem adtam". Nem mellesleg még "kérése" s alaptörvény-ellenes.
Szép kis nemzetbiztonság az, amelyik vezetője össze-vissza hazudozik,  és az állampolgárok megfélemlítésében: a civil szervezetek: az állampolgárok alaptörvény által biztosított jogai alapján működő szervezetek  - éli ki óvodás játékait.
Fölmerül a kérdés: vajon éppen ennek a mániás hazudozónak kell azon a helyen lennie? Nem kellene inkább a Vidám Parkban dolgoznia bohócként?

2017. szeptember 13., szerda

Körbe-körbe

Ugyanazt megírni háromszor, hatszor.
Semmi nem történik, az utcán járok.
Eső csepereg, hűvös szél korbácsol,
szemetet hord. Nem néznek meg a lányok.

Mit is néznének egy szél-fújta ágon,
amint lifeg raja pár sárga levél?
Elmúlt a nyár. Örülök? Nem én! Bánom?
Az is bolond, aki még jobbat remél!

Már megint csak rímes strófákat írok.
Rímekbe kanyarodik végül a sor.
Őszi eső csepereg, nem én sírok.
A hűvös szél már szinte belém hatol.

2017. szeptember 12., kedd

Elmetérkép

Mi is a helyzet? Ezt kell megfogni,
sűrítve adni a lényeget,
hiszen az élet nem büdös zokni,
kimosni, kidobni nem lehet.

Merre van Észak? Előre? Hátra?
Egyáltalán: én merre megyek?
Menni véletlen után? Hátha?
Arra nem is látszanak hegyek!

Rég nem volt már víz. Nem esik eső?
A sík szürke, komor, poros.
Tüdőbe szúr a száraz levegő,
vagy csak a térképész nagyon koros?

Jobbra tűz lángol szögesdrót mögött.
Valami csürhe ott gyújtogat,
és én nem vagyok olyan lökött,
hogy közéjük vegyítsem be magamat.

Balra kifakult, vörösiszap-föld.
Ez is csak egy árnyalata
a narancsnak. Az a halálvölgy.
Én már nem jutok innen haza.

Szürke az ég, nem süt a Nap.
A távolban villámlik és dörög.
Pihen az ember, erőre kap,
és csak a vándorlás örök.

Itt egy leszakadt ablakkeret,
a tetőt rég elvitte a szél.
Már nem kacag a házban gyerek.
Az ember addig él, amíg fél?

A térképet kell rajzolni precízen.
Bejárni minden vonulatot,
mélázni csók- és óbor- ízen,
azon is, amit más otthagyott.

Mert mintha menekülne az élet.
Folyton komor, sivár a táj.
Tőlem fut el, vagy én így élek?
A szívbe markol. Néha fáj.

Mi a helyzetem? Merre van arra?
Hol van az egyetlen jó irány?
Térképet rajzolok? Hányhatom falra
a borsót, amelyet más kihányt.

Nézem az iránytűt, folyton pörög.
Északra van, ami délre volt.
Bár már elrothadt, újra röhög
minden eszme, amely régen holt.

Csak kikerülni a démoni árnyat!
Vörös-fekete kaszája int.
Még nem hagytam el én sem az összes vágyat.
Mind elém állnak majd megint.

Szakadék keresztben. Mély az árok.
Sokan vesztek eddig bele.
Omlik a fal, és ha hídra várok,
egy leszek, akinek kifordul bele.

Utat keresni vargabetűvel.
Most jön egy újabb, kusza bozót.
Bírja az ember? Nótával, derűvel?
Frissítő verset ír? Lelombozót?

Mi is a helyzet? Rögzíteni kell.
Elő a kronométer, szextáns!
Rozsdás a szív, már régen nem nikkel.
Profi a térképész, vagy dilettáns?


Hőség

Átütött a papíron a filctoll,
a golyóstoll pedig nem fog rajta.
Hűvösebb van, mint három éve volt,
pedig nem is vagyok egy fázós fajta.

Emlékszem, hogy nagyon megizzadtam,
dél idő volt, magasan állt a Nap,
a város, akár egy forró katlan,
mégsem volt nálam senki boldogabb.

Zuhanyt vettem, le nem hűtött az sem,
egyre forróbbá vált a levegő;
amikor rám nézett két barna szem,
mámorító érzés volt, lebegő.
Régen volt, hogy hőség így tetszen.
Fehér volt az ágyon a lepedő.

2017. szeptember 11., hétfő

Mától nem szeretlek

A bozótosba akadt a hajnal.
Sötét van még, hogyha fölkelek.
Nem szeretni. Csak az nem jár bajjal,
ha nem vadítják szíved képzetek.

Odakint most hull az őszi zápor.
Kövér cseppje folyik ablakomon.
Eldöntöttem: nem szeretlek mától.
Veled életemet is feladom.

2017. szeptember 10., vasárnap

Sötétbe futó

Zúg a fejem, sötétek az esték,
szaporodik a komor gondolat.
Szerelmünket a kémények lesték,
mára már csak az emléke maradt.
Nincsen már csók, amit elcsókolnánk,
a vonat egyre gyorsabban robog,
az állomástól el sem jut hozzánk,
hogy még élek, még mindig itt vagyok!
Mint a más által levetett ruhát,
hordjuk magunkon saját életünk,
és folyton csodálkozunk, hogy nahát!
hogy csak lóg rajtunk, bár ha nevetünk,
mint egy foszlott, öreg télikabát.
Jövőnk nincs. Csak az emlék van velünk.

2017. szeptember 9., szombat

Csepel

A bozótban most vállig ér a köd.
Itt minden hajnalban megakad a pára.
A szomszéd könyöke oldalamba bököd.
Elég is lesz ebből a hétből mára.


Zökken a kocsi, és rándul a sínen,
megszalad kezemben a papíron a toll.
Mit érdekel, van-e, lesz-e hírem,
amikor a kinti köd bőröm alá hatol?

Már a hídon dübörög át a vonat,
nemsokára készen lesz ez a vers is.
Szédült az ország, a múltba tolat,
pörög a ködben, mint egy kerengő dervis.

Vachel Lindsay - Gyárablak-dal

Factory windows are always broken.
Somebody's always throwing bricks,
Somebody's always heaving cinders,
Playing ugly Yahoo tricks.

Factory windows are always broken.
Other windows are let alone.
No one throws through the chapel-window
The bitter, snarling, derisive stone.

Factory windows are always broken.
Something or other is going wrong.
Something is rotten--I think, in Denmark.
End of factory-window song.
 



A gyárak ablaka mindig törött.
Valaki mindig téglákat hajigál.
Valaki mindig salakot termel,
míg piszkos Yahoo trükkeket játszik.

A gyárak ablaka mindig törött.
Más ablakokat békén hagynak.
Senki sem dobja be a templomablakot
keserű, vicsorgó, gúnyos kövekkel.


A gyárak ablaka mindig törött.
Valami vagy más folyton félremegy.
Valami bűzlik, talán a dánok.
Vége a gyárablak-dalnak.

Reggeli kávé

Régen kihűlt már a kávé a pohárban.
Alatta, a viaszos vásznon eperszemek.
Egész életemben a csodára vártam,
és soha sem mondtam, hogy szerettelek.

Az egyszer kimondott szavaknak súlya van,
amely talán örökre meg is marad,
aztán érezheted magad borzalmasan,
és eltemetheted az álmaidat.

Csak festettek az eprek. Elmúlt a csoda,
a kávé kihűlt a pohárban, az is hideg.
Az életemet csak én kozmáltam oda.
Már hiába mondanám, szerettelek. Minek?

2017. szeptember 8., péntek

Álszentség

Az álszentségtől hányingerem van,
ahogyan ő illegeti magát
azt képzelvén, ő él igazabban,
füstölővel fedi el a szagát.

Igazabbak a bűnös emberek,
ha megszakad szívük egy mosolyon;
a disznó, ha trágyában hempereg.
Az álszentet magasról letojom.

Én magam nem vagyok már bűntelen.
Hogy mi a bűnöm, az rám tartozik.
És azt sem akarom, hogy higgy nekem:
én nem vagyok álszent ... vagy csak alig.

2017. szeptember 7., csütörtök

A kín örök

Megírni csak a nyomort lehet
szárazon, a kínt.
Azt, hogy végeztem veled.
A tapasztalat erre int.
A boldogság és az öröm
rózsaszín, és csöpög,
és időleges. Ha magam összetöröm,
a kín marad örök.

Az ember-áru

Áru az ember. Értékét
a kínálat dönti el.
Boldog? Kíntól görnyed hétrét?
Senkit nem érdekel.

Persze, ez közhely,
amúgy pedig teljesen elfogadhatatlan,
de a levesbe hús kell,
és állandóan forr, zubog a katlan.

A selejtje megy a levesbe,
ezt tartja a szólás.
Ő is a boldogságot kereste?
Gödröt mindenki jól ás.

Szól a csengő

A fülemben üvöltő csengő miatt
már nem hallom hangodat.
Az a pár hónap gyorsan elszaladt,
bár rugóztam rajta sokat.

Az utolsó esély volt a létre:
amíg vagy, én is vagyok.
Azon vettem magamat észre,
amikor elmész, meghalok.

Dolgaim régen nincsenek rendben,
és ez huszonnégy órás üzem.
Már üvölt a csengő a fülemben:
ajtómnál a halál, ezzel üzen.

2017. szeptember 6., szerda

Jár a fejem

Az irodákban ma csendesek a gépek,
s csakl olykor csörögnek a telefonok.
Bár fölöttem elszálltak az évek,
de ha egy új munkába belefogok,
még mindig nem vagyok biztos benne,
hogy ez lesz az én végleges helyem.
Vajon egy másik munka milyen lenne?
Ezen jár néha fejem.

Szobámban már csöndesek az esték,
ritkka a lárma, a ricsaj.
A falakon még nem kopott a festék,
néhány évig még biztosan kitart.
De ha körülnézek, amit érzek,
ez nem az, mint amit akartam,
bár már végre nem égnek vezetékek
hétvégeken bent a falban.

Az életemben csendesek az évek,
már ritkák a viharok.
Pénzt nem gyűjtöttem, elkerült az érdek,
csak nyugodtan élni akarok.
De, hogy itt kell lennem, sosem bíztam benne;
néha nem találom a helyem.
Vajon az a másik élet milyen lenne?
Ezen jár sokszor fejem.

Téli reggelek városon

Téli reggeleken a város
piszkos, szürke, hideg.
Bár az utca soha sem sáros,
az ember itt csupa ideg.

Nem lassul le télen az élet,
mint egykor volt falu helyen;
gyorsulva szállnak el az évek.
Szürkül a haj a fejeken.

Téli reggel a hó még tiszta,
később a mocsokba fúl.
Fiatalságunk nem hozza vissza
semmi. Az időbe hullt.

Az elfolyt időért

Eszméletlenül vágyom utána,
bár tudom, e vágyam mit sem ér.
Magányban sírok folyton bután
az eltékozolt évekért.

Üzemcsarnok-ablak dal

Az üzemcsarnokok ablaka még mindig törött,
és sokszor ki sem látszunk a koszból.
Elküldtünk sok bolsit, de fogtunk sok új törököt.
Azóta mind a mi kontónkra kosztol.

Mindegy azoknak, hogy akik itt élnek
elmenekülnek, vagy mind meghalnak,
amikor éles foga lesz majd a télnek.
Vége az üzemcsarnok-ablak dalnak.

2017. szeptember 5., kedd

Összevethetem?

Összevethetem vajon magam
olyan nevekkel, mint Elioté,
vagy még Stephen Crane is hátra van,
amint van még számtalan soké?
Vajon a versem megél egy századot,
vagy halálommal feledésbe merül,
hogy a szívem hogyan lázad ott,
ahol nem éltem sosem emberül?

Leszek-e Dante a magam helyén,
vagy Francois, a költő lókötő?
A vers, amit írok, teljesen oké,
vagy csak alap, és hiányzik a tető?
Nem teng túl verseimben az én?
Nyelve túlél egy évszázadot?
És hogy a szívemben nincs remény,
kit érdekel, ha szellemem is halott?

2017. szeptember 3., vasárnap

Nem jár alanyi jogon

Semmi nem jár alanyi jogon,
ha senki sincsen, aki szeret,
és nem mondja, szívemet adom,
hogy te is szerethess engemet.

Minden óra fekete leves,
amelyet kikanalazni kell,
mégsem mondhatod azt, hogy szeress!,
akkor sem, ha szíved énekel.

Semmi nem jár alanyi jogon,
a levegőért is küzdeni kell,
de én már nem küzdök, feladom.
Ami maradt még, már nem érdekel.

Vérvörös pillanat

Rokont fordít rokon ellen a gyalázat,
lassan lemállik az arcokról a festék.
Fog vicsorít, köröm mered, nincs alázat,
ismét vérvörössé válnak az esték.

Szájzárat tetetnek másra emberek,
mint kutyára - kutyába sem veszik
a sorstársat, pedig sárban hempereg,
gőzölt mámort űz mindegyik.

Vízválasztóvá vált a vélemény,
az árok immár átugorhatatlan,
elillant, tovatűnt minden remény.

A szurok zubog,  csak forr a katlan,
hazudik a múlt, a jövő kemény.
Mi jön rád, magyar? Elmondhatatlan.



Csak magamban fecsegek

Reggel rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

Minden emlékképem olyan fakó,
hogy színhiányukon elképedek.
Talán fejüket csapta le egy bakó.

Én olyan szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, akár egy szigetlakó.
Marad a csend. Csak magamban fecsegek.

2017. szeptember 2., szombat

Tenyeremen hordom

Én tenyeremen hordom az égbolt ezer csillagát,
és Napokkal labdázva játszom,
de ha közelebb jössz hozzám, azt mondod: nahát,
itt oxigén sincsen, nemhogy ózon.

Szívem csillagévekre világít a homályban,
de benne csak a sötétség lakik,
jómagam mindig ebben a sötétségben vártam,
hátha majd földerítik valakik.

Zsonglőrködve dobálózom az évmilliókkal,
egy század csak egy pillanat,
de szívesen cserélnék életet egy pókkal,
ami az enyém, oly gyorsan elszalad.

És hatalmasra tágul pitvarom, kamrám,
belefér jobb-balba az egész világ,
de amim van azt egy ölelésért odaadnám,
mert az űr rajtam lyukakat rág.

2017. szeptember 1., péntek

A kín szégyene

A kínon túl a lét is szégyen:
a természet ellen való,
ha nem éled életed boldogan, szépen,
mert benned csak esik a hó.

Ha nincsen, aki szeretne téged,
az csakis a saját hibád.
Ha valaki mást gondol, az mind téved;
ez a tudat mindent kirág.

Az első ember

Maradt bennem az első ember,
akit olvasok, ha ír.
A szív üresen létezni sem mer,
és másra nézni se bír.

Szókép, hasonlat, jelzők árja.
Az érzés, a gondolat
oly ismerős, az ember várja,
hiányzik, ha elmarad.

Sok éve már, hogy barlangomban
kihűlve rezeg a csend.
Képtelen vagyok hinni, hogy jól van,
bár tudom, hogy ez a rend.

A hiánynak van csak alakja,
éles, határozott.
Az ember az alakot körbe lakja.
Él, mint a kárhozott.

A magány kínja

Kínlódom, mert egyedül vagyok,
nem szeretek, és nem szeret senki,
mert a szívem sötét, nem ragyog,
és nincs hova, csak az éjbe menni.

Kínlódom, mert ez az egész élet
átverés csak, semmire való,
pedig olyan egyszerű a képlet:
szeretni, míg meg nem jön a hó.

2017. augusztus 31., csütörtök

Vers-tusa

Úgy üvölt és hörög a vers a szélben,
mint akinek szívét szaggatják éppen.
Veres vért fröcsög ki folyton magából,
ha olvasod, a nyugalmadba gázol.

Elandalítana ríme, ritmusa?
Mögöttük küzdelem folyik, bősz tusa,
amely csak úgy dereng a szavak között,
mint pokol-tűz, amely belé költözött.

A vers hörög, üvölt, és átkozódik,
mint sebzett állat, futna a bozótig,
hogy rejtse a kínt rímébe, ritmusába,
hogy bele ne vessen a bősz tusába.

2017. augusztus 30., szerda

Inkább esőt

Inkább az esőt, a sok millió cseppet,
amely az égből percenként potyog,
s hogy olykor fényben ég a permet,
amikor rajta a szivárvány ragyog.

Inkább az esőt, az olykor fényben izzót,
mint a szürkén gomolygó ködöt,
hiszen az éltet virágot, fát, bimbót,
amíg a másik elvesz minden örömöt.

Inkább esőt, még ha folyó utána
kiszaggatott fát és bokrot cipel,
mint ha az ember sivatagban várna,
hogy mosdhasson, és nincs mivel, s kivel.

Fa nő szívemből

Ha meghalok, fa nő ki szívemből,
göcsörtös-tüskés akácia fácska.
Meg sem is áll, az egekig felnől,
de lehajlik földre százezernyi ága.

Azon kapaszkodik majd a felhők fölé
minden nappal, éjjel milliónyi lélek.
Sokuk beakad majd éles tüskék közé,
ki nem szabadíthatom én, attól félek.

Jobb lenne talán, ha almafává lennék,
szakajthatna rólam minden éhes ember,
és ez többet érne, mint egy ékes emlék:
Földünkön az éhség annyi, mint a tenger.

Csak hízom

Mióta nem látlak,
nem eszem, csak hízom.
És azóta már a
jövőmben sem bízom.
Mióta nem látlak,
sötétebb az este,
úgy élem életem,
mint verembe esve.
Nincs csillag az égen,
ami utat mutat,
fal fedi el. Régen
megásták a kutat,
amelyben ma élek
mélyen, eltemetve.
Egy mogorva lélek,
mint fogfájós medve,
aki már nem járhat
szabadon, csak szíjon.
S mióta nem látlak,
nem eszem, de hízom.


Hazugság

Minden csak hazugság, átverés az élet,
reménytelenség, szürke, és sivár.
Megtanulni. Tudni. Azután nem félhet
senki, hogy nem kapja azt, amire vár.

Mert nincs mire várni, jobb sohasem lesz.
Mindig csakis mások élnek meg csodát.
Az én marad az, kit majd a nyomor megvesz
kilóra, amíg már nem is lesz tovább.

Gyűlöllek

Gyűlöllek, mert nem szerettél,
mert mély kétségbe ejtettél,
mert szakadékban tartottál,
mert hozzám szívtelen voltál.

Mert gyűlölök, magam gyűlölöm,
az örömöt végképp megölöm.
Fakó az éj, szürke a Nap.
Minek élni, ha nem szabad?

2017. augusztus 29., kedd

Tenyérbe zárt pálmafa

Pálmafa nő tenyeremben,
ha közel emelem szemem elé.
Én tudom, hogy szerettem,
már nem nézek,  csak befelé.

Szél suhog az agyamban,
és búzamező hajladoz.
Boldog lenni akartam.
Nyugalmat a hajnal hoz.

Mohos szakállam lebben,
ha csillagfény rá vetül.
Miért nem éltem szebben,
miért nem éltem emberül?

Ma pálma nő kezemben.
Kókuszt terem virága.
A jövőt eltemettem.
Az élet így nem drága.

Elkopva

Az asztalon táncolt
széles jókedvében.
sosem ismert láncot,
nem járt feketében.

Feje fölött nyarak
szálltak el és telek.
Mindig állva marad,
sárban sem hempereg.

Ezt tartotta róla
három határ falva,
kemény, dolgos volna,
csak egy kicsit marha.

Egyre csak keresi,
s nem leli a helyét,
és folyton beveri
mindenbe a fejét.

Elteltek az évek,
mentek a gyerekek;
mint ki sose téved,
úgy hajtott szekeret.

Megritkult a vígság,
elmaradt a nóta,
lapos, szürke síkság
az idő azóta.

"Csak a gond redőzi
a homlokom folyton.
Ki az, aki győzi?
Holnap borba fojtom?"

"Elegem van", így szólt,
"vár reám a sátán."
Másnapra ott lógott
az almafa ágán.

Carol Rumens: A szitakötők után

                                                                 fordítás

A szitakötők olyan közönségesek voltak,
mint a napfény, amint az ő idejükben cirkáltak
hátramenetben, előre, meg oldalt,
mintha ők lennének az emlékezés;
ma már élnek olyan, örökké rohanó felnőttek,
akik soha nem láttak egyet sem,
és azt sem tudják, hogy ezek micsodák,
sosem látták az erezetet
a szitakötők fényből szőtt szárnyain,
és a levelek erezetét sem,
és az áramló folyóvizet sem;
a szitakötők a folyó színéből jöttek elő,
csak ők ismerték az utat,
és amikor megjelentünk szemükben,
mi voltunk az idegenek,
ők pedig elvitték fényt magukkal, ahová mentek,
itt semmi sem marad, aki emlékezhetne ránk


After the Dragonflies

Dragonflies were as common as sunlight
hovering in their own days
backward forward and sideways
as though they were memory
now there are grown-ups hurrying
who never saw one
and do not know what they
are not seeing
the veins in a dragonfly’s wings
were made of light
the veins in the leaves knew them
and the flowing rivers
the dragonflies came out of the color of water
knowing their own way
when we appeared in their eyes
we were strangers
they took their light with them when they went
there will be no one to remember us

2017. augusztus 28., hétfő

Hé, cigó, hé, magyar!

Hé, cigó
ölsz-e még,
ölsz-e még,
ölhet-e fehér cigány embert?
Ölhet-e cigány embert?
Ölhetsz-e te cigányt, he?
És te, cigány, ölhetsz-e?
Magyar, tudod-e, hogyan csapolj vért?
Mérgezel-e, leszúrsz-e zsidót?
Ölhetsz-e, mi? Cigó!
Lerohanhatsz-e fehért,
magyart, fejszével, baltával?
Hé, magyar, legázolhatsz-e egy falut
a Suzuki Samurajjal?

Hé, magyar!
Lehugyozol-e egy cigányt,
egy fekete pucér purdét?
Dobsz-e háza tetejére
lángoló molotov kokltélt?
Tudsz-e ölni,
ölsz-e még,
vagy csak törvényeid ölnek?
Kell-e ilyen rongy alak még
akármelyik magyar ölnek?

Hé, magyar!
Hé, tahó!
Eszköz vagy te! Bamba barom.
Bunkóként használlak téged ,
elhajítlak, ha akarom.
Hé, te bolsi! Hé, te náci!
Gyilkos vagy, akár apád volt!
Tőkét szolgálsz, mint az ősöd,
amit más tőled harácsolt.
Hé, te bamba, magyar majom!
Nemzeti szín, tarka marha!
Csillag lángoljon a falon,
a jövőnk meg le van szarva?!

2017. augusztus 27., vasárnap

Terjed a brutalitás

Egykoron civilizált országunkban
ma terjed a brutalitás.
Nem hiába: tolvaj kormányunk van,
a népnek mély gödröt ás.

Párttag gazemberek száguldoznak,
kábán az utakon,
közérdekű bejelentőt elhurcolnak.
A miniszter marha barom.

Szólni nem tud. Hallgat, mint sült hal.
Vagy tilos a nyilatkozat?
Bűnbanda védi a simlis Antalt,
de ebben nincs kockázat.

Milliárdokat tesznek zsebre,
a bíró bugyit válogat.
A gyilkos utazik Scheychelle-szigetekre,
és soha nem lesz vádirat.

Az ügyész is tagja a bűnbandának,
ez mára nyilvánvaló.
Nem segít templom, vagy a bűnbánat:
kötél várja, vagy golyó.

Bár egykoron civilizált országunkban
ma a tőke fosztogat,
de a nép, ha magához tér és föltámad,
igazságot osztogat.

Nem voltam mohó

Nem voltam mohó,
tudom. Sietni nem szabad.
Ha később szíved megszakad,
se légy sosem bohó!

A tárna-mély sötét,
de végigmenni rajta kell.
Ne hidd! Az ember ott se lel
bölcsek kövét.

A napvilágra ér,
kidobja majd  a sírgödör,
de számtalanszor meggyötör
még a szürke lét.

Marad a hiány.
Nincsen új a létezésben,
csak lenni, mint levél a szélben;
a lét üres, silány.

S nem lesz már mohó,
mert vár reá a végleges.
Új kihívást nem keres,
majd ellepi a hó.

Halat fogtam

Hatalmas halat fogtam.
Nem tudom, mit tegyek vele.
Eresszem vissza most,
vagy süssem, míg elfogy leve?

Ha visszadobom a tóba,
tuti, hogy majd éhes leszek,
ha megeszem, megfojt egy szálka.
És nem segíthetnek szeszek.

Fogtam egy hatalmas halat.
Még mérgező is lehet,
s ha a falat torkomon akad,
hát örökre végeztem veled.

2017. augusztus 25., péntek

Őrbottyáni téglagyár

Téglagyár áll Őrbottyánban.
Romos az épület.
Minden csendes a téglagyárban,
jogos a rémület:
ha nem gyárt téglát egy téglagyár,
mi a fenét csinál?
Elmegy pár év, és pár nyár,
a kemence hidegen áll.
Az őrbottyáni téglagyárba
ma tilos a bemenet.
Mennyi idő lehet még hátra,
hogy szanálják az üzemet?

Rák az ablakban

Benéz egy rák az ablakon át
ollóját fölemelve.
Dögöt fogott, nem vágott fát,
nem érzi magát átverve.

Mi a fenét keres egy rák
ott kint, a párkányomon?
Nincs is itt víz, csak csenevész fák -
agyamon ez átoson.

Rákom ollója ablakomon
koppant a síküvegen.
Verejték gyöngyözik homlokomon:
kinyitom? Beengedem?

2017. augusztus 24., csütörtök

Földárnyékban

Egy holdkráterben vakító a hajnal,
a terminátor kés-éles határ.
Ész nem, az esztelenség jár ott bajjal,
oxigénhiány űzhet, nem tatár.

A szirteknek ott éles tarajuk van,
nem homályos a múlt, sem a jövő,
ami még jöhet, azt mindig is tudtam.
Nincsen esemény, amely meglepő.

Földárnyékban az éj koromsötét lesz,
de mindig világítanak csillagok.
Dermesztő hideg téríthet ott észhez:
nagyon fázom, de még most is itt vagyok,
bár egyedül, mégis azt viszem véghez,
amiért jöttem, és a szívem dobog.

Csillaghulláskor a hegyen

Magas hegytetőkön sötét az éjjel,
távol van most tőled a világ zaja,
és ha leszámoltál a szenvedéllyel,
nem kérded már, de mint jutok majd haza.

Hátaddal nekidőlsz egy tölgyfa-törzsnek,
fejed fölött a tűpontos csillagok;
itt elkerülnek a nyáladzó szörnyek,
mondhatod: lám, most nyugalomban vagyok.

Lábad előtt szárazak a levelek,
és zizegnek, a már elszáradt füvek,
augusztus van. Szíved beleremeg,
ha egy-egy csillag lefut. Sötét üreg
marad mögötte más csillagok között.
Ami ott csillogott, most elköltözött.

2017. augusztus 22., kedd

Kiűzetés

Ez is ugyanolyan sztori, mint a napi százezer másik, az egyes szám első személy is pont olyan looser (hogy ne a vesztes magyar szóval éljek,), mint az 5 milliárd másik a Földön. Nem fogom pontról-pontra leírni, miért űzött el.

Elküldött, mára - ennyi idő után túl vagyok rajta, pont. Tudhatom, miért. Mert írtam egy-két dolgot, amelyet - egyébként jogosan - magára vett. És mert türelmetlen voltam, és mert nem volt jövő. Szerinte. Szerintem sem, de az másik kérdés, végül is nem én mondtam, hogy nem. És mert én majd két évtizeddel vagyok idősebb - Istenem! Volt, hogy az volt a baj, hogy bő fél évvel fiatalabb voltam. Nekem volt baj, mert egyébként akkor sem az volt.

És hogyan lehettem volna még türelmesebb? Azt hiszem, arra jött rá, hogy ennyi volt bennem számára, és nem több. De nem ezt mondta, hanem bűnössé tett. Vele szemben is. Mintha nem lett volna épp elég a másik bűn. Ami, persze, nem is bűn, figyelembe véve a figyelembe veendőket, és, persze, mégis csak az.
Persze, ezeket csak a kiűzetett találgatja.

Aztán már a beszélgetés is elmaradt, persze, noha arról volt szó, hogy az megmaradhat, de hát a civilizációs máz őrzésén kívül más oka, lehet, nem is maradt.
Másról sincs szó az írásokban: nem is írok másról. És másnak sem. Azóta sem, és akkor sem, ha másról, olyasmiről írok, ami nem érdekli. Csak azt veszi észre - ha egyáltalán észre veszi -, ami erről szól. Nem, mintha lenne olyan, ami nem erről szólna, és nem is hihető, hogy ez a tény bárkinek is meglepetést okozhatna.
Sokszor átgondoltam, hogy ez a - második, mert két évtizede már volt egy első is - kiűzetést vajon megelőzte-e eredendő bűn, nem provokáció következménye, de arra kell jutnom újra és újra, hogy a kiűzetett általában és most sem bűnösebb a kiűzőnél, aki alighanem előre készül - talán nem tudatosan - a kiűzésre. Mire is szolgálnának egyébként az olyan előre megadott tiltások, mint tudás fája, meg a másik, a halhatatlanság gyümölcse, amelyek tiltottak, noha nem maguktól nőttek azok sem, hanem előre ültetetten!
Kiűzlek! Ez mindig kény-döntés, és nincsen más oka, mint az, amely a kiűzőben magában rejtezik, és amely ok valójában meg sem ismerhető a kiűzött számára, hiszen még a kiűző sem artikulálja ezt az okot saját maga számára sem. Ha meg mégis artikulálja magának, akkor ez olyan ok kell legyen, amely miatt egyszerűbb bűnt deklarálni és büntetni, mint egy megokolhatatlan megokolással szégyenben maradni.

Pedig lehetséges hogy a deklarált indokolatlanság kisebb összköltséggel járna. Kevesebb fájdalom, kevesebb önmagunk elől (a kiűzető önmaga előli) rejtezéssel, és kevesebb megindokolhatatlan bűntudattal a kiűzetettben egyszerűen azt mondani: nincs bűn, de most mégis menj el, mert nekem így jobb. És még azt sem tudom megmondani, miért küldlek el. Csak.

Ja, így elmaradna egy több évezredig tartó, oktalan bűntudatból származó szenvedés. Mintha nem lenne elég szenvedés a kiűzetés maga a bűntudat nélkül.

2017. augusztus 19., szombat

Lelketlenül

Nincsen lélek. A pénz az úr,
bár fölöttünk még az ég azúr,
szíveink már feketék,
mert megint más húz ekét,
mint akié a haszon.

Csodálkozol a sok gazon?
Tegnap balra, ma jobbra ment,
olyan, akár a parlament,
megfojt mindent, ami igaz,
marad csak ő, a puszta gaz.

De mindig ez volt, soha se más:
a kétkedők, a sok Tamás
hívővé válik majd megint,
ha a haszon-szag rálegyint,
és hitet, múltat is eltagad,
ha a világ másfelé halad.

Elég egy szó (nem kell a kakas),
hogy lesz, amiből majd házat rakass,
a lélek áruba bocsátható,
bár halott már, amint hideg a hó.

Az ajtó zárva, bármint zörög
a vándor, a nyomor marad örök,
mert eleink bűne nem jelent
semmit. A parlament jobbra ment.

És lélek ma sincs, csak kép-mutatás.
A könny az arcokon új utat ás,
és gond redőzi a homlokot,
a vagyont míg védi hét lakat.

Amíg van a világban szegény,
a gazdagon úgy lóg az erény,
mint szarvasmarhán a bő gatya
- hiszi, vagy nem, hogy él az Atya.

2017. augusztus 18., péntek

Emlékeztek?

Emlékszel-e, Péter, emlékszel még arra,
hogy az ember-állat mekkora nagy marha?
Csak lohol arra, amerre farka mutat,
hegyen-völgyön át, ha nem leli az utat.

S emlékszel-e arra, mondd, barátom, János,
hogy a férfinek a magány ingoványos,
elmerülhet benne, mélyre húzza a láp,
ha nincsen, akinek énekelje dalát?

S mondjátok meg nekem, ti kedves többiek,
vajon Robinson-mód élnie hogy lehet
az embernek hosszan egy szigetre zárva,
ha nincs kiút onnan, és a szíve árva?

Már újra megalapozták...

          (Kányádi Sándor: Már megalapozták...  1987, Egyberostált versek)

Már újra megalapozták,
divatjamúlt, egyszer felszedett síneit
újra lerakták,
és már zakatol rajta a
múlt századbeli rémvonat.

Megint az a kérdés:
talpfáiból mikor lesz barikád

Akit szeretnek, értékes

Akit szeretnek, csak értékes lehet.
Értéktelen vagyok, mert senki nem szeret.
A lelkem sivár, mint sötétben a tenger,
mint sarki jégmező, amely küldi a telet.

Sötét a szívem, mint föld alatt a barlang,
ahol a fényhiány harapható,
és csak mély szakadékban, halkan
hullámzik benne egy fekete tó.

Amíg sötétjét fáklyafény nem járja,
ezer csodáját nem láthatja szem,
marad elképzelt rémek vad tárháza,
amelyben az álom eltorzulva leng.

Akit szeretnek, értékes ember.
Fényt derít szívére szeretet,
rémek közé, ha belépni nem mer
senki, sötétben élni nem lehet.


Hiányzol

a bőröm alól,
lélegzetvételemből,
hogy nem ülsz ott gondolataim között.
Palotákat építek a hiányból,
de minek, ha leendő lakója
belőlem már régen kiköltözött?

Azon jár agyam néha,
igaz sem volt az egész.
csak tudatom volt olyan léha,
játszi, hogy ilyen merész
álemlékeket generált fejemben,
legyen min rágódnom egy életen át:
"ha nincs, hát majd megteremtem
az egyszer volt boldogság mítoszát!"

Elássa

Csak lassan
jut az ember
odáig,
hogy élni
nem érdemes,
belássa.

Nincsen
semmi rendben
sokáig,
reményeit
véglegesen
elássa.

Csak az emlék

Nem kértem senkit,
engem sem kért senki
azóta soha.

Nem éltem semmit,
bennem csak a semmi.
Sorsom mostoha.

Magam kitártam,
a poklot megjártam,
eltűnt a talaj.
Maradt a jaj.

Semmim nincs,
csak az emlék,
Ez a kincs.
Jól ellennék?

2017. augusztus 15., kedd

Kőbe zárt tűz

Az élet nem más: kőbe zárt tűz,
tűzzel lobogó fájdalom;
a perzselő láng folyton űz,
tagadom, vagy vállalom.

Létünk lobog fáklyaként,
és mégis oly sötét a világ!
Égetünk mindent: szerelmet, ként,
fojtó füstünk mindent kirág.

Semmit nem látunk, és mindenki lát,
és néha oly nagy a sötét!
Kínt űzni verset használunk, s piát,
hogy feltörje tüzünk kövét,

vagy zenélünk, mint ki megbolondult.
Messzire száll a dallam;
mint vén zenész tépjük a húrt,
és feloldódunk egy dalban.

Ez oldat is csak efemer fáklyafény.
Körén kívül az árnyak
figyelnek minket. És ez tény,
hiszen végül kihűlnek a vágyak,

és nem marad más, csak kőbe zárt parázs,
a megcsontosodott pernye,
amely, ha kihűlt, elszállt a varázs.
Már nem is emlékszem a percre.

Folyóparton

Folyónál állva nézem a vizet,
hogy hullámok futnak rajta tova.
Hazugság, hogy a sors mindenért fizet.
Gyilkosnak is lehet nemes lova.

Rezeg a csillag a víztükörben,
a Hold, mint golyó az égen ragyog.
Szokást, falat soha nem törtem,
engem sem törtek. Egész vagyok.

A fű meghajlik talpam alatt,
a bogáncs megszúrja lábamat.
Százezer éve semmit sem haladt
semmi sehová a Nap alatt.

Még gyurgyalag rak fészket a löszben,
a fűzfák odvában seregély költ.
Merre tovább? Így, útközben
dönteni kell. Még nem vár a föld.

A folyóvíz a lábam előtt
megállás nélkül csak rohan.
Fejem lágya már régen benőtt.
Miért nem élek boldogan?

2017. augusztus 14., hétfő

Felzörgetem zörgetni a zörgetőt

Késő éj. Bezárkózom.
Zörgetnek az ajtómon.
Nézem: vajon ki lehet,
ki ijesztget engemet?

Kukucskálok: ismerős,
fehér bajszot viselő,
szemüveges, vén alak.
Vajon már hol láttalak?

Lámpát gyújtva kérdezem:
mi a dolga énvelem?
Én vagyok te, azt mondja,
és marad álláspontja,

pedig többször kérdezem,
hogyha bent lennél velem,
te lennél én, én meg te?
Már elmondtam, recsegte.

Hogy van az, hogy egy alak
(nem ily módon vártalak!)
két helyen van egyszerre?
Nézek ki az emberre.

Nem tudom, de itt lakom.
Te vagy az én tegnapom.
Én meg vagyok a jövőd,
ne láss bennem betörőt!

Honnan jöttél? - Itthonról,
tudom, agyad mit gondol
most őszülő fejedben.
Ezen én már átestem:

Meglátogatott magam,
hogy nem éltem boldogan.
Megkérdezte, hogy vagyok,
szívem miért nem ragyog?

Ha nem lesz bennem öröm,
az ő szívét megtöröm,
és nem élhet boldogan.
Ezért most hozzám rohan:

változtassak létemen,
hogy jobb legyen életem,
illetve majd őneki,
amint a szót keveri.

Mert míg idáig jutott,
múlt, jövő összefutott.
Én voltam a mesében,
és magamnak meséltem.

Eltelt negyedóra, fél.
A jövőtől mégis fél
szívem. Elment, itt hagyott.
A levegő megfagyott:

valamit változni kell,
ne jöjjek majd hozzám el.
Az ötlettől irtózom:
hogy zörgessek ajtómon.