2017. december 31., vasárnap

Fát ültetni jó dolog.

Én most arra gondolok,
hogy pár csemetét veszek.
Bár lehet, hogy csak szeszek
zavarták meg a fejem.
Nem találom a helyem
sehol sem a Nap alatt.
Hitemből már nem maradt
mostanra már semmi se,
s nem segít sem szentmise,
sem erős önáltatás.
Nem jön a feloldozás.

Mert bűnös az életem
(nem bűntelen senki sem),
az áldozat én vagyok,
mert a szívem nem ragyog,
mint ahogyan kellene.
A lemondás szelleme
lengi át az életem.
Mert nincs benne szerelem.

Talán, ha fát ültetek,
azzal gazdagabb leszek.
Ha tavaszra kifagyott,
is megtudom, ki vagyok,
és, hogy mivé is leszek.
Nem tartanak meg szeszek,
sem pedig a verssorok,
szélfútta papír lomok.

Más úton nincsen döglégy?

Halál előtt miért nincs élet?
Miért élek a föld alatt,
ahol levegő sem maradt,
s megfulladok, attól félek?

Nyertem volna életet,
hogyha akkor nem félek,
hogy majd másképpen élek,
és azt mondom, ég veled?

Hogyha más úton megyek,
talán élhettem volna,
a vers is másként szólna,
s nem szállnának meg döglegyek?

Vakhitet feladni

Szavát sem hiszem el soha.
Éveken át benne éltem,
hogy visszajön, attól féltem.
Nem vagyok ilyen ostoba.

Pedig ilyen buták vagyunk.
Én is, te is, meg a többi:
egymást is meg tudnánk ölni,
észérvekre mit sem adunk.

Mindig vakhit vezet minket.
Csak csodákban reménykedünk,
majd csak jó lesz egyszer nekünk,
s más hordja a csalán inget.

Szavát sem hittem soha sem.
Még szeme sem áll jól, ha néz.
Ha nem rakunk rendet, hiszem,
tej sem folyik itt, nem csak méz.

Nem lesz egyszerű ez, hiszen
vakhitet feladni nehéz.

2017. december 30., szombat

Két féltekém között

Hártyás szárnyú légy les
agyam két fele közt.
Zizegése fémes.
Fülembe költözött.

El most még fal zárja:
a csillámló a tudat,
hogy meg ne találja
agyamba az utat.

Tudat alatt zizeg,
bent bontogat engem,
belülről törni meg
fegyelmezett rendem.

Lábait dörzsöli
kiárasztva ködét,
hogy fényemet öli
a fertelmes sötét.

Vékonyodik falam,
csökken a védelem.
Sáncom szorgalmasan
versekkel bélelem.

Ha kitörne, végleg
borítana sötét,
potrohából méreg
fonná rám függönyét.

Nincs védelmem tőle,
csakis a tudatom.
Ha támadna őre,
ígérem, tudatom.

Harcomat folytatom:
építem a falat,
míg ép a tudatom,
azon át nem halad.

De tudom, ellene
nincsen más védelem,
erő, hogy kellene:
csakis a szerelem.

Agyagtábla-töredékek


Papírszemét szennyes szélben,
rajta írott jelsorok.
Számla? Nyilvántartás? Vétlen
számadás: ilyen vagyok?

Ékírásos eposz-részlet?
Száz szerelmi vallomás
eltépve, mielőtt kész lett?
Minek olvassa el más?

Halom szemét. Szerte fújta,
összekeverte a szél.
Aki agyagtáblát olvas,
létet érteni remél?


2017. december 27., szerda

A völgybe

Meredekebbé vált a lejtő,
hosszabbak a fák árnyékai.
Mire az ember végül felnő,
ereje, hite lesz néhai.

Sarkát még megvetné, ne csússzon;
ágak, szívek után kap keze.
Régen túl van már minden csúcson,
s még előtte van a neheze.

Felüvöltene, értelme nincs,
aki értené, mind elmaradt.
Ami jön: semmi. A volt a kincs;
belátja, bár néha még tagad.

Itt már egyre sűrűbb a bozót,
a fák törzse sima és magas.
Nagy a csönd, a fény is távozó.
A hegy mögött most szól a kakas.

Karácsony

Karácsony van.
Állnak az uccán
sorban az emberek enni.
Százezer kíván
innen végleg máshova menni.

Enyhe az este.
Fényben csillan a templom tornya.
A jólét festve:
úgy teszünk, mintha szegénység nem is volna.

Nőtt a fogyasztás.
Többet költünk borra, dohányra, mint hogy kéne.
Háromszázezer ember asztmás.
Kétszer annyian vannak, mint tíz éve.

Épül a pálya.
Újabb fűtött gyep kerül új stadionba.
A kölcsön drága:
nő a tartozás, akár esőn a gomba.

Pár nap, és Újév.
 Azt hiszem, ez sem lesz új; csak a régi.
Magyarország mára gúnynév.
Lassan olyan ház ez, amely faluvégi.




Cseppkő


Öt milliméter,
egy milliárdnyi vízcsepp
minden száz évben.

Hegyeket nézegetve

Cseng a fülem, szédülök,
majd' a szék mellé ülök.
Elnézem a hegyeket,
kiabálom: vegyetek!

Nem kellettem senkinek,
szívem semmi veszi meg.
Kiürül bent mind a tér,
a világ már belefér.

Hegyre nem megyek soha,
nem vagyok való oda.
Álljon csak más csúcsokon!
Én bányákban bujdosom.

Ezer méter föld alatt
az én szívem lent maradt.
Jöhetnek nyarak, telek,
magamban énekelek.

Fejem forog, zúg agyam,
az élet tőlem messze van.
Amíg végül elmegyek,
elnéztem a hegyeket.

2017. december 26., kedd

Molylepke decemberben

Most kék az égbolt.
Ragyogó sárgán izzik
a Nap korongja.

A fák ágai
görcsös, fekete ujjak.
Égbe markolnak.

A semmit fogják.
Ujjaik közt átcsorog
az égbolt vize.

A füvön szemét.
A papírfoszlányokat
a szél fújta rá.

A száraz avar,
szeméttel keveredett.
Megromlott turmix.

Lepkeszárny verdes
ablaküvegen belül.
Molylepke lehet.

Ablakot nyitok,
kirepül a hidegbe.
Holnapra megfagy.

Az ég fent még kék,
alja nyugaton szürkül.
Felhő közelít.

Téli hideg van,
bezárom ablakomat.
Most már didergek.

2017. december 24., vasárnap

Takaréklángon

Takarékon égettem mindig életem;
hogy hamar ellobban, féltem?
Most csak gyér világot ad fényem,
s már nem melegít fel a télben.

Karácsony este

Agyam facsartam
Karácsony este,
hogy egy versbe
foglaljam magam.

Három gyertya
lobogva leste,
mint száll majd testbe
a gondolat.

A gyertyafüst
bár itt lebeg,
szellememet
egy dísz ezüst
villanása vitte el.
Hívórímemre
válaszrím már nem felel.







2017. december 23., szombat

Valami démon

Valami démon rángat belsőmnél megfogva.
Érzem, olykor kifordulok,
nincs energiám finomságokra;
olyan vagyok, mint egy őstulok.

Néha reám mered a sötétből az éjjel:
zöldes gyíkszeme irizál,
nem űzöm el imával, vagy kéjjel;
és folyvást zajlik a fesztivál.

Valami láthatatlan erő folyton kerget
végig e ködös létemen.
Kiszív belőlem erőt és verset,
sehol nincs előle védelem.

Ráolvasással próbálom űzni a rémet,
legyen nappalom, éjjelem.
Néha melléfogok. Az ember téved.
És másnak mondja, hogy élj velem.

2017. december 21., csütörtök

Embertelen romok között

Néha mintha romvárosban járnék,
vak, kiürült betonvázak között.
Szél sem mozdul. Nincs semmi, csak árnyék,
ami a házakba beköltözött.

Tűz a Nap, vagy fenn, a szürke égen
a fellegek mind mozdulatlanok,
és nem tudni, az esemény régen
volt, vagy tegnap. Egy biztos: meghalok.

Nem azonnal. Van még egy kis idő,
semmi másra, csak szenvedésre jó;
így, egyedül, semmire sincs erő,
és ma vagy holnap elered a hó.
De a nagy csend addig is leverő:
beburkol, mint egy hideg vizű tó.

2017. december 20., szerda

A tél lehelete

Hideg télbe fordult az élet.
Maholnap már havazik.
Szőke hajam mára déré lett.
Reszkethetnénk tavaszig,
és ha jönne még a kikelet,
kibírható is lenne.
E hidegből, amely kivezet,
nincs út. Maradunk benne.

Mint jég, ha zeng, cseng a fül belül,
vagy maga a fagy zenél,
játszik a fejben kegyetlenül.

Az tavaszt nem is remél,
hisz elé csak jégmező terül,
amelyen süvölt a szél.

Karácsony előtt

Lámpafüzérek ragyognak végig a Duna parton,
csillogó karácsonyfává vált most Budapest.
A hideg sötétben arcomat a szélbe tartom.
Bármi mást tenne az ember, a végén rajta veszt.

Karácsony közeleg, amikor a Földre béke száll majd,
de vannak szívek, amelyekben gyűlik a sötét.
Bár a társ az, akit estére minden szív óhajt,
mégis akad, aki egyedül issza sörét,

lámpafüzér ide-, döglött pulyka oda,
és amíg az éjben a karácsonyi dallam szerte száll,
lesz, akinek ez az éj is csak kaloda,
mert megváltásra szíve már nem vár.

Edna St. Vincent Millay: Az első füge

(fordítás)

Gyertyám két végén égetem;
nem bírja végig majd az éjt;
De, óh, gyűlölőim, szerelmesem -
ragyogva szórja szét a fényt.

First Fig

My candle burns at both ends;
It will not last the night;
But ah, my foes, and oh, my friends--
It gives a lovely light.

Ellen Bryant Voigt: Lecke

(fordítás)

Amikor anyám,
aki kisgyereket tanított negyven éven át,
feltett egy kérdést,
már mindig tudta a választ.
A "szeretnél-e" azt jelentette,
hogy szeretnél. A "lennél-e szíves",
volt a másik, a "nem gondolod" pedig
úgy szólt, ahogyan a "nem gondolod,
hogy már hajat kellene vágatnod?"
kérdésben.


Úgyhogy, amikor abban a fehér szobában,
azon a szigorú ágyon azt mondta,
"szeretnéd-e látni?",
a kezei már a nyakánál jártak,
hogy kioldják a köpenyt,
le sem pillantva oda,
ahol a varratok nyüzsögtek melle helyén,
hanem egyenesen a szemembe nézve.

Azt tettem, amit mindig:
nem zokogtam fel - ő sosem zokogott -
hanem csak arcomat változtattam kedvesen falfehérré,
hogy bármit írhatott rá ismét,
amit csak szeretett volna.


Lesson by Ellen Bryant Voigt

Whenever my mother, who taught
small children forty years,
asked a question, she
already knew the answer.
"Would you like to" meant
you would. "Shall we" was
another, and "Don't you think."
As in "Don't you think
it's time you cut your hair."

So when, in the bare room,
in the strict bed, she said,
"You want to see?" her hands
were busy at her neckline,
untying the robe, not looking
down at it, stitches
bristling where the breast
had been, but straight at me.

I did what I always did:
not weep --she never wept--
and made my face a kindly
whitewashed wall, so she
could write, again, whatever
she wanted there.

2017. december 19., kedd

Visszatérő pályán

Sípol a fül és zakatol az elme,
csak egy pont körül kering a gondolat;
elküldött magától életed szerelme,
többre becsült nálad másokat.

Rég volt. Talán ezer éve,
amikor leszakadt rád az ég,
azóta lelked, mint széthullott kéve,
minden szél téged fújna szerteszét,

s mert nincs  biztos pont a mindenségben,
csak amely körül folyton léted kering,
másodfokú pályán röpülsz; most éppen
elhagytad, de visszatérsz megint.

Sípol a fül; kívül, vagy belül
nagyobb a nyomás?
Pályádon űz, kerget a semmi.
Várod, érintő mentén mikor repül
lelked távol, majd más,
új, biztos pontok felé menni.




Hogy' éljek már emberül?

Hány olyan ember van a világon,
aki nem kell senkinek?
Értéktelen, selejt. Álom,
de eldobva: minek?

Mennyi érzés mehet kárba
egyetlen perc alatt?
Mennyi lélek lehet árva,
egyedül maradt?

Mennyi embert kínoz holtig
a társas magány,
nő fel benne százezer voltig
kegyetlen hiány,

Hányan mondják, nem kellesz már,
meguntalak rég;
engem már egy új élet vár,
neked meg itt a vég?

Mennyi szív és levegővétel
van, ami elnehezül?
Mennyi agy, amely semmit képzel:
hogy' éljek már emberül?

Mióta elmentél

Mióta elmentél, nincsen bennem élet.
Ha mi erőm volt is, mind a semmié lett.
Izzíthattak nyarak, fagylalhattak telek,
addig erős voltam, míg szerethettelek.

Mióta elmentél, hosszabbak a napok,
nehezebben telnek, mert üresebb vagyok,
de gyorsabb az élet: nem bírom követni,
hogy nem vagy velem, és nem tudlak szeretni.

Mióta elmentél, hidegebb a tél is,
süt még a Nap nyáron, hűvösebb van mégis,
felhő sincs az égen, de szürke a világ,
hogy este vagy nappal nem várhatok terád.

2017. december 18., hétfő

Van kanál?

Vajon van-e kanál?
Néha fölmerül a gondolat;
jön-e majd a halál,
és elviszi-e a gondokat?

Nem csak illúzió
az élet is, mint a szerelem:
nincs benne semmi jó?
Nyitott, vagy hályog van szememen?

Összeáll

Mint aki harcolt, ébredsz fáradtan,
de a jelen gyorsan összeáll.
"Mi vár rám, mi, amit feladtam,
mert nem jön vissza úgysem soha már?"

Talpaddal a padlón, hajnal hűvösében.
Eső veri kintről az ablakredőnyt.
Valamit elértél? Ez nem túl nagy érdem.
S miért szeded nehezen a levegőt?

Alszik még a család. Odakint egy motor
indul. Berreg. Kezdődik a nap.
Csak remél az ember, tervez. Milyen botor!
Napról-napra él, majd a fűbe harap.

Elmennek az évek. Ha tükörbe nézel,
más néz vissza rád. Hát ez vagyok én?
Egyre több epével, és kevesebb mézzel.
Döntöttél. Haraggal? Szívvel? Nehezen? Könnyedén?

Mint a mantrát

Mint a mantrát, mondom a verset,
ritmusosakat, rímeseket.
Vöröset iszom, nem kevertet,
és nem eszem mellé krémeseket.

Rím és ritmus veri el éhem:
kitakarítja a valót.
Versből tudom, nem vagyok vétlen,
s hiába nyelek le olykor karót.

Mint a mantrát, zsolozsmázom
szellemet űzni ritmusomat.
Ha süt a Nap, én versben ázom.
De én vagyok az is, aki elmosogat.

2017. december 17., vasárnap

Tervezett bábok

1., Bámulnak bábok,
     oldalvást mászok
     tekintetük elől.

2. Csörrennek fémek,
    fényükben félek:
    élük majd leöl.

3. Ti narancs bábok,
    barnává váltok
    vörösbe keverve.

4., Semmit nem értek:
     minden az érdek.
     Ez Isten terve?

2017. december 16., szombat

Süketszoba

A szoba, mint kórházakban, fehér.
Csak éjjel jön elő a borzalom.
A szomszéd ágyból - nem létezik -ledér
rémek löködnek végig álmodon.

A hajnal mindig messze, hogy a rémek
a falakba majd eltakarodnak.
Az itt lakók nem bátrak, nem szépek;
itt nyoma marad a rémálmoknak.

A torok még egyben, és a fűrész
sem lebeg fölötte még éjjel.
 A lakó bekattant őrült? Művész?
Leszámolt a szenvedéllyel, kéjjel?

Szibériai medve

A medve hazája Szibéria.
Nagy hideget kell ki9bírnia:
a tél ott hosszú, igen jeges,
a medve aludni vackot keres.

Hogyha már keveset havaz',
nemsokára itt a tavasz.
A medve akkor előbújik,
éhes. Mézről gondolkozik.

Jó lenne egy málnabokor,
de a medve olyankor inkább kotor:
túl hidegek még a reggelek,
maradnak enni a friss gyökerek.

2017. december 14., csütörtök

A Zóna korcsmáiban

A Zónában állandóan esik.
A föld a vízzel sárrá egyesül.
Rég múlt az az idő, hogy némelyik
ember a napfényben pirosra sül.

Korcsmákban a légyzümmögés megáll,
hogyha belép a két ismert alak.
Ihat ott lókupec, zsivány, tanár,
retteg: meg ne kérdjék, hol láttalak?

Rejtett irodákban csinovnyikok
bélyegzőt csapkodnak szorgalmasan.
Asztalukon nyilvános a titok,
aki beletekint, mind arctalan.

A főokos előtt a rettegők
feszes vigyázzban rettegnek tovább.
Szemeik fölött mélyek a redők,
bár hiszik, a főnök az ostobább.

És odakint csak esik az eső,
mintha soha véget nem érne már.
Sok tehetetlen alkalomleső
egy el nem jövő alkalomra vár.

A Zónában mindig szürke a lét,
akkor is, hogyha vörös, ha narancs,
de míg a pultnál mérnek még ki lét,
végrehajtható marad a parancs.

2017. december 12., kedd

Ember-állat

A bőr alatti gépházba néztem,
oda, ahol a lélek lobog.
Még máig sem értem meg egészen,
mi is az, amit itt láthatok.

Életemet én majdnem úgy élem,
mint az öntudatlan állatok,
ha az erősebb erejét félem,
a gyengébbre meg rátámadok.

Az én célom: gyengének maradva
élni végig az életemet.
Hadd pattogjon másoknál a labda;
majd akad, aki megszeret,
és ha mégis én leszek a marha,
mást vádolhass, és ne engemet.

2017. december 11., hétfő

Iszony

Kis szobákban félhomály van.
Belülről árad a nyomor,
nem a külső lét komor:
nem úgy éltél, amint vártad.

Nem hiszünk már sok szabályban,
az áradás egyre sodor.
Elmerülsz? Nem marad fodor,
hogy mutatná: erre jártam.

Bűneinkért másban büntetnek minket,
hogyha léteznek, az istenek.
A lélek közben hiába didereg:
mi szőjük, más hordja a csalán inget,


A szobákban félhomály van.
Az iszony csorog a falakon,
s megváltoztatni nem tudom,
ha nem úgy élek, amint vártam.

A visszavert fény melege

A téli hidegben a visszavert fény is
tartalmaz meleget.
Ha elhagyott, hát jó, az a tény is
melegít, hogy most mást szeret.

A fájdalom múlik, az űr marad,
s bár széles a világ,
az űrt kitölti? Ítéld meg magad!
A hideg kirág.

A világ hatalmasaihoz

Ha csak a seggedet tartod a sátánnak,
sem marad a lelked tiszta.
Akik az alkura ráállnak,
nem kapnak semmit vissza.

Egy fenékkel két lovat
még soha sem ült meg ember.
Aki tanítana másokat,
az hazudozni magának sem mer.

Elérkezik majd az ítélet,
de lesz, aki meg se fizet.
A megalkuvóról az élet
se szedi le a keresztvizet.

De ha a seggedet tartod a sátánnak,
a szíved a mocsokba fúl.
A csábítások párállnak,
de a szégyen vár az utadon túl.

Plágium, parafrázis, idézés

Plagiare: gyermeket vagy rabszolgát rabolni

plagiarius: lélekrabló vagy lélekkufár.
Plágiumnak kell tekinteni minden olyan, más szerzőtől átvett tartalmat, amelynek forrását az átvevő nem jelzi egyértelműen. A szerzőt csak abban az esetben nem kell feltüntetni, ha az isemeretlen, de ekkor ennek a tényét kell jelölni.

Idézés:
Idézni azért szoktunk, hogy saját fejtegetésünket alátámasszuk vele, vagy, hogy értelmezzük - vagy cáfoljuk -  az idézett szöveget.

Az idézés lehet szó szerinti, ekkor az idézett szöveget idézőjelek közé kell tenni, és a pontos forrást (akár oldal számmal!) fel kell tüntetni.

Az idézés lehet tartalmi, más néven parafrázis (körülírás, hozzámondás).
A parafrázist általában jegyzetek, kivonatok készítése során használjuk.  Ilyenkor arra kell figyelni, hogy valóban tartalmi legyen az idézés, és részleteiben se forduljon elő szó szerinti ismétlés. Ez utóbbi esetben ugyanis idézőjel és forrásmegjelölés nélkül már plágiumot követünk el.

A parafrázis szűk értelemben az eredeti mű olyan átírása (például más műfajba) értelmezés céljából, amelynek során a mondatok szintjén érvényesül a gondolati párhuzam. Tág értelemben ugyan minden szabad átköltés és fordítás parafrázis (értelmezés), azonban nem parafrázis az eredeti gondolatok kifordítása, ellentétes értelemmel való felruházása. Az eredeti gondolatok cáfolatban való felhasználása során az idézés szabályait kell követni.

Átvételnek minősül a nyilvánosságra hozott szöveg olyan mértékű felhasználása saját műben, amely kb. a fél oldalt meghaladja. Ennek során az idézés szabályait kell alkalmazni: a korrekt idézéshez jegyzetben kell utalni az idézett műre és szerzőjére.

Az idézésnek ezek a szabályai évszázadok óta elfogadottak és állandók.

2017. december 10., vasárnap

A semmi verse

A semmi szele süvít a sorokból ismét.
Sorra eltűnnek a fényes csillagok,
várni, hogy fölkap, megcsiszol, vagy elfúj innét,
mielőtt megtudhatnám, hogy ki vagyok.

Hajó az ágy. A tengeren lebeg.
A homokdűnék sora alatta végtelen;
hiába kérdem folyton létem, csak hebeg,
mint hebrefrén. Amit mond, képtelen.

Csak csurran-csöppen a gondolat;
folyton a semmit fejem.
Elhagyom mind az élet-gondokat,
mert nincs mire: kiürült fejem.

Pedig tudom, nem a lét a semmi.
Ez nem az a színtelen közeg,
ez másik szagtalan, oda menni
menekülés magadtól, nem ütközet.

Melyik az ok?

Talán az érzés, vagy az állapot:
évek múlnak, megvénülünk.
Elnyomjuk magunkban az állatot.
Már nincs olyan fontos ügyünk.

A két dolog összefügg talán.
A kor hoz el sivatagot,
a vénséget hozza a semmi rám?
Az csinál emberből romot?

2017. december 9., szombat

Vizeletvers

Az egyet kéjforrás a vizelés marad
férfinak, nőnek hatvan után.
Igyál sokat, hogy jól érezd magad,
ne szomorkodj szárazon, bután!

Örülj a pisinek, mint egykor
a szerelemnek örültél nagyon,
hogyha végül elér az aggkor.
Hiába mondtad, majd nem hagyom!

2017. december 8., péntek

Azon a télen

Azon a télen egy nővel éltem
a tó és a hegy lába között.
A jég pattogott a vízen télen,
hogy az enyhülés beköltözött.
A jégtáblák a parti köveken
egymásra torlódtak mind,
már nem volt lehengerlő szövegem,
mert volt, aki folyton leint.

Azon a télen hideg volt nagyon,
és későn jött a tavasz.
Sokat csúszkáltunk kint a fagyon,
bár korcsolyám nem volt klassz.
Azon a télen volt, vagy később,
hogy sokat késett a vonat,
de a hó nem akadályozta még őt,
hogy meghívjon másokat.

Vendégek jártak hozzánk a télen,
és még többen a tavaszon.
Harminc éve volt, nagyon régen.
Együtt futottunk a havon.
Hóembert emeltünk a kilátónál,
bohóc-mód imádtuk őt.
A vonat várt a fagyott váltónál,
amikor hazavittem a nőt.

Egybe csúsznak az idősíkok:
 az akkor és az előbb.
Szaporodnak a szürke csíkok
már ritkul a levegő.
De azon a télen még nem féltem,
hogy milyen lesz életem.
Boldog voltam? Akkor úgy véltem.
Soha nem feledhetem.

Csomók

Galamb gubbaszt a párkány sarkában.
Nem moccan. Talán beteg.
Hideg szél fúj télelő havában.
Én tudom, szerettelek.

Havat hord a szél, veri ablakom.
Szinte rezeg az üveg.
Elmém időz nem látott alakon.
Csak füstölnek a tüzek.

Zümmög a csend, pedig nem zúg darázs.
A fülben csak vér dobol.
Csomókba gyűlt a megrázkódtatás.
Fel nem oldja alkohol.

Időnként

Néha jó volna lefeküdni a járdán,
aztán történjen, aminek történni kell.
Nem verne a szív tovább ilyen árván.
Ami jön még, már nem érdekel.

Időnként jó volna aludni egy nagyot,
és talán föl sem ébredni majd többé,
nem nézni, mi az, amit itt hagyott
az ember, és hogy' válik az egész köddé.

Néha jó lenne hagyni az életet,
hadd folyjon a maga medrében tovább,
azt se mondhatni senkinek, ég veled.
Vajon nem az, aki folytatja, az ostobább?

2017. december 7., csütörtök

A sivatag terjedése

Nem lehet leírni a sivatagot.
Hulláma van, mint a tengernek,
de nem érinti madárnak szárnya.
Hiába írod le a mondatot,
az még nem a sivatag maga.

Középpontja nincs, az te vagy, magad.
Bármerre indulsz, befelé haladsz,
előbb durva köveken, majd kavicson, homokon.
Növényzet nincs, vagy alig,
és nem él meg állat sem itt,
talán csak egy-két gyík és bogár.

Ott fehérlik rajta a só
- kiszáradt oázis helye ez? -
pár év és eltűnik, elfedi homok.
A dűnék folyton vándorolnak,
kétszer nem ugyanaz semmi sem.

Lábad alá nézz, mert ha egy kövön
bokád törik, meghalsz, mire bárki
rátalálna csontjaidra, már
fehérre koptak a napon és a homokviharban.
És folyton terjed. Most dél felé.

És ez nem a sivatag leírása mégsem.
Azt, magát nem lehet leírni,
és elmondani sem lehet,
csak átélni, benne eltévedéstől félni,
és érezni hajnalban a pusztító szelet.

Miért nem jó?

Egyre inkább fáraszt az élet,
s, hogy ne éljek, nem tehetem.
Soha nem volt, és attól félek,
nem is jön már a nagy szerelem.

Jól tudom, hogy van pár érdek,
amely ma még itt marasztal,
de lassan új útra térek:
vár a kiterítő asztal.

Miért nem jó nekem az élet,
nem tudom, bár fejem töröm.
Ami egyáltalán nem értek,
miért ilyen kevés az öröm.

2017. december 6., szerda

Stációk

1. Kés

Fogazott élű kenyérvágó.
Pengéjére kék színű nyelet
préselt műanyagból a gyártó.
Elvágja a nyakat és a belet.

2. Macskadög

A kerti fán akasztott macska lóg.
Csomókban hull a szőr a földre.
A szőrős földön eldobált karók.
Véresek. A dög gerince törve.

3. Semmi

Az éjszakából fülbe bőg a semmi.
Színtelen, nem lélegezhető közeg.
Betép a fejbe, szívbe tanyát ott végleg verni.
A barázdák és erek már kövek. Közömbösek.

4. Ág

Az ág az ablakom előtt
oly száraz, és halott,
mint szarvasdög, amelyet lelőtt
az orvvadász, és ott hagyott.

2017. december 5., kedd

Koldus-Karácsony

Télikabátban ringat az álom.
Fagy borzongat a bőröm alatt.
Csizmám fönt lóg a száraz faágon,
a régi jólétből ennyi maradt:

ég a tűz, és szárad a csizma.
Szikrát hány a pár fahasáb;
holnap még hidegebb lesz, mint ma.
A koldus hol tömje a hasát?

Télikabátban ringat az álom,
pillám lassan elnehezül.
A jólétet már hiába várom,
úgysem élhetek itt emberül.



Láp-sűrű köd

Piszkos szürke köd
lóg odakint, a fákon.
Megint csepereg.

Sárrá ázott rög
lett az egész világom.
A Lét didereg.

Mint egy bomló dög,
süllyedőn, kint, a lápon,
minden úgy lebeg.

Jövőt homály föd.
Az ösvényt már nem látom.
Én szerettelek.

Tar tengere

(Tar Béláé)
Tar tengere  támadt rám az este,
a szabadság, egy másik világ;
egy percre hittem, nincs minden elveszve,
nem csak síron nőhet még virág.

Éda képe nézett rám a falról:
kínlódó fa, vonagló rügyek.
Reflektor fény világított balról,
mozdultam, hogy árnyékban legyek.

A kép mögött hullámzott a tenger:
a végtelenre nyitott ablakot.
Pillanatra hittem, a sors nem ver,
nem átkoz, hogy most is itt vagyok,
élhetek még, akár, mint az ember,
aki tudja, lesznek holnapok.

A gyászidő után

Keménynek lenni, mint Nelli Némethnél a pusztán,
hogy a házban apja fekszik, nyújtva, asztalon.
A fájdalmat, ha akarnám, se tudnám
elűzni, de nem is akarhatom.

Letelt már a gyászidő is végül.
Kalapomat lecserélhetném.
Az ember bőre szinte belekékül,
hogyha, mint én, marad ilyen vén.

Nyakba hámot, jármot a vállra.
Ostor nincs, de húzd a szekeret!
Más lét többé úgysem fog már hadra,
mint amelyik végül eltemet.

2017. december 3., vasárnap

Boldogtalanul

Mélységesen, gyötremesen,
barnán bús, boldogtalan.
"Így élem én az életem,
ami abból még hátra van?"

"Reggel, amikor fölkelek,
a szürke ég tekint le rám.
Vonulnak rajta a fellegek,
és folyton fekete a ruhám."

"Mindig szerdára virradunk,
és a vasárnap olyan messzire már!
Rég elenyészett dalunk,
és ránk csak a szürke semmi vár."

Mélységesen, gyötrelmesen,
barnán bús, boldogtalan.
Elrejtené, fertőző ne legyen,
de így éli meg, ami hátra van?

2017. december 2., szombat

Íróasztalom

Talán az íróasztalomról kéne írnom,
amint a sok papírszemét rajta elhever.
Az őszi zápor néha már  ablakomra ver,
ha az írásnak adom boldogságom, kínom.

Mint vár, olyan az íróasztalom,
két bástya rajta cédékkel teli,
a ház előtti fán az ág veri,
ha fúj a szél, mellette ablakom.

Nehány dolog szanaszét az asztalon,
trehány vagyok, tudom, de így jó nekem,
míg a fontos dolgokat el nem verem,
a nagy kupit az asztalon meghagyom.

Egy óra rajta, egy félre tett regény,
egy kávés doboz, ez tollakkal teli.
lámpa, ernyős, olvasó: az éjjeli,
halom lemez, kockás kis füzet, szerény.

Egyik redőnye se zárható ma már.
Majd' szétesik oldalán a csapolás;
ütött-kopott ez, nem vadi új, csodás,
annak megfelel, aki ilyen szamár.

Előttem, bizony, már kiszolgálhatott
mást is, talán egy osztályteremben állt,
mögötte a tanár feleletre várt,
vagy rajta hivatalnok számolgatott.

És most szobámban tűri verseim,
amint tollal füzetbe körmölöm,
vagy gépbe kopogtatom. Nagy öröm,
hogy rajta vannak asszisztenseim:

a füzet, tollak, könyvek, nagy halom
cédé, billentyűzet, a monitor,
és, hogy ideülhetek bármikor,
ez nem hagy el, az íróasztalom.

Hatvan után

Fél deci kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
Hátha holnap is lesz,
s valami mást hoz.

Már fullad a hörgő
a bagófüsttől.
A szívhang is zörgő.
Az asszony nyüstöl.

Majdnem lefagy a fül
most a kalapban.
Kapaszkodtam, s végül
alul maradtam.

És most fél kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
A holnap is ez lesz,
tudom, nem mást hoz.

Késő őszi estében

Fejem fölött a három szilva ág,
most oly levéltelen, kopár, halott.
Már egyre hosszabbak az éjszakák;
tegnap hajnal-tájt erősen fagyott.

A fák alatt a füvön már zörög a száradó avar;
szél fújja szét,
és reggelente homályos ködök fedik
a sápadt Napnak melegét.

A napkorong hevítene,
talán a lángsugár,
ha bent parázslana a szívben,
másik szívnek oldalán;
a nappal éjbe így nem omlana,
s ha lenne mit, s kinek, s elmondanám,
az esti szél se rám sikoltana.

2017. december 1., péntek

Mezők fölött az este


Mezők fölött az este érkezik,
az idő majd éjbe fordul.
Az eget csillagok sem fényezik,
felhők komorlanak zordul.

A fűnek zöldje kékké változik,
a fák már feketén zúgnak.
Az ember itt nem első, második,
titka van minden útnak:

folytatásukat a kanyar mögött
elfedik fák és a bokrok.
Bármerre indulsz, talász majd ködöt,
nem látod, leszel-e boldog.


Koldus-erkölcs

Nem erkölcsös a koldus, mert a nyomor öl.
A koldusszívben nem virágzik szeretet.
A koldus-lét szorított ököl,
mérges kígyó. És kilopja szemedet.

A polgári erkölcs nem a nyomoré.
Milliárdot loptál? Azt meggyónhatod.
De ha nem szerzed meg, ami a gyomoré,
nem lesz többé semmi holnapod.

A nyomor nem erkölcsös. A polgár is gaz.
Kívül büdös az egyik, a másik meg belül.
Habár a szar ritkán robban, s ez nagyon igaz,
mégis lesz a koldus-erkölcs egyszer még felül.

2017. november 29., szerda

Az anyai pofonról

Fent az égen ragyognak a csillagok,
nem tudom, hogy ki vagyok,
csak azt tudom, kivagyok.

Úgy megszidott engemet a jó anyám,
azt mondta, hogy nyakon vág,
azt mondta, hogy nyakon vág.

Ha nyakon vág, megtudom, hogy ki vagyok,
a kezei jó nagyok,
a kezei jó nagyok.

Azután az egész égbolt felragyog,
szikráznak a csillagok,
szikráznak a csillagok.

2017. november 28., kedd

A nyomor

A nyomor nem erkölcs, mert az éhség öl,
széplelked a léttel hiába pöröl:
koldus szívben nem virágzik ki a szeretet.
A nyomornak nincs romantikája,
lehajolni hozzá kesztyűben sosem lehet.
A nyomor bűzlik, mint dög zöldes hája,
csakis számításból keresi kegyedet.
A koldus rothad, úgy él, mint egy féreg, lárva,
de embert láss benne, és ne szemetet!

Júliának

Júlia, látod, nem válaszoltál nekem,
míg én írtam levelet vagy harmincat is,
az én szívemben igaz volt a szerelem,
és akkor még magam sem voltam hamis.

Az egyet, amit megkaptam tőled
- mázsányi disznókat láttál, írtad -,
fiókom őrizte, s szívem, mint őr eb,
és nem jött több levél, hogy hírt ad.

Júlia, látod, elment az élet,
már negyven év is hogy elrepült,
és az ember - én - azóta is csak téved;
saját sorsától sehogy sem menekül.

2017. november 27., hétfő

Sikoltanék

Sikoltanék,de most már nem lehet,
hát megfegyelmezem magam.
Forró nyárra vágytam, kaptam telet,
és tavaszom már messze van.

Hát egyre fújom csak az éneket,
amíg belereped agyam.
Nem leszek koldus, aki kéreget,
rimánkodik szánalmasan.

Az egyre távolodó életet
rímbe, ritmusba szorítom én,
amióta így szólt: ég veled,
úgysincsen többé remény.

Sikoltanék, de nem lehet,
hát fegyelmezem magam,
csak versem az, ami be nem reked,
és szól a végig, ami még hátra van.



Hidegben eltörik

Persze, sokkal jobb lenne,
ha csillogna, átlátszó lenne,
kristályos és, mondjuk, kettőstörő is.
Nem kell, hogy optikailag aktív legyen,
de legalább bontaná a fényt spektrumára,
ha átesik rajta!
Vagy - felpolírozva - verje vissza
(hacsak nem abszolut fekete,
hogy mindent elnyeljen)!


De - azt hiszem - így kell elfogadni,
ahogyan van:
amorfan, alak és rácsszerkezet nélkül,
kristálylapok és szimmetria elemek nélkül,
opakon,
és, hogy olyan seszínű, piszkos szürke módon
szórja szét a ráeső fényt;
földes törésűnek, és olyan keménységgel,
hogy még a talk is megkarcolhassa,
aztán, ha valamit
bele szeretne karcolni a valóságba,
mindig úgy adódjon, hogy magamaga kenődik fel rá
jelként,
és ne bevésse belé jelenlétét,
hiszen szinte minden keményebb nála
a környezetében.

Persze, hidat, vártornyot, családi házat
nem lehet belőle építeni,
és talán túl könnyen alakítható,
faragható, formázható.
Kivéve, ha nagy hidegbe kerül.
Akkor merevvé, rideggé válik,
nem alakul,
hanem eltörik.

Csak a csípőjét feledném!

Csak a csípőjét tudnám feledni!
Mellei ívét, szeme mosolyát
mára szinte elnyelte a semmi;
tudom, most azt mondod nekem, nahát!

Talán Anna hangja volt oly selymes,
mint az övé, mint amilyen a rét
Juhásznál. Olyan mélyen keserves,
hogy nem élhetjük folyton a mesét!

Csak a csípőjét tudnám feledni,
két apró kezét kezeim között,
kék szín ruháját, és azt a semmit,
ami, hogy elment, helyébe költözött!

2017. november 26., vasárnap

A múlt idő nyomában


Lassú tűzben piruló hónap,
ne higgyél a hazudós szónak!
Ne higgy semmi igéretnek
azoktól, akik megvetnek!
Mert csak a láb lóg ki a böröndből,
a lélek úgyis belül dörömböl.
Ha kinyitod, száll, mint füst, feketén,
elszáll, mint a te meg én.

Látom az évet már elfogyni.
Kilyukadt, mint egy használt zokni.
Az élet megy át szürreálba,
egyre gyorsul, nemhogy leállna.
Szeretkeztél egy délutánon,
elszállt, mint egy hajnali álom.
Kirepült a nyitpott ablakon,
már a hangját sem hallhatom.

Rossz huzalozás bent a fejben,
fekete légy a fehér tejben.
Dobozba bezárva lábatlanul.
A lélek repülni így nem tanul.
Ágra akasztva leng a hinta.
Rézpénz szétszóródva, mint a
kukorica a tyúkoknak.
Már a napok egyre fogynak.

Lassú tűzben égő évek.
Lassan már a végükre érek.
Hóval befújtak a szelek,
a kedély már nem hempereg.
Hideg szélben egy fakolostor,
tornyában a semmi kolompol,
az ajtaja rég leszakadt.
A templom végleg üres maradt.

2017. november 24., péntek

November vége

Éktelen égen sodródó Nap,
hideg szélben didergő hónap.
Dérrel bevont a fakolostor,
amelyben a lélek kolompol.

Száraz ágak levelek híján.
Szél süvöltöz a lelkek hídján.
Véget ért már a nyár, jön a tél.
A fagyban az élet elalél.

A tavasz már messzire tőlünk,
csak saját leveinkben fővünk.
Tűz ég, de csak a bogrács alatt,
a szív-melegből ennyi maradt.

Véget ér majd lassan az élet.
Már nem a holnapoknak élek.
Zúzmara lepi a csipkebokrot,
hogy lehet így az ember boldog?

Szó nem szól már a sivatagban.
A kőtáblát kézhez sem kaptam.
Kihűlt köröttünk már az ég is,
a hóban tovább megyünk mégis.

Fehér elefánt

Ne gondolj a fehér elefántra,
bár ott van kamra és pitvar között.
Fölengedted a cseresznyefára,
s a két piros szem beléd költözött.

Ne gondolj rá, hiszen már a részed,
ha róla még beszélni sem szabad!
A gyümölcskertész néha nap téved,
hogy két cseresznyével lehet szabad.

Ne gondolj rá, hiszen az a két szem
nem is piros, és a fül sem fehér.
Hiába is mondanád, nem értem,
a kamrába az elefánt befér,
és a fát sem kaphatod meg készen:
magad nevelted föl a két szemért.

Ne gondolj a fehér elefántra!
Az a két szem már nem neked ragyog.
A fa kidől. Nem sok idő van hátra.
Hisz' már mondtad: most boldog vagyok.

2017. november 23., csütörtök

Nem hallod?

Nem hallod?
Folyton sikolt, dadog, üvölt a Lét.
Mint őrült motyog, forog, saját húsát tépi,
ahol te nem látsz mást, csak tündérmesét.

Nem hallod?
Döccen, csikorog a ritmus, a rím.
Sínen kerék sikolt, míg átrobog,
s a fényeket vörösre festi a kín.

Nem hallod?
Itt kis madár nem csacsog, dalol,
csermely nem csobog, nem pompázik virág.
Ha itt hagyod, meg is értem valahol.

Nem hallod?
A részeg nyomor öklend a versben.
Nem mondhatom el szebben, mint tudom,
csak köznapi módon, darabosan, nyersen.

Amikor nagy leszek

Amikor majd nagy leszek,
nagy költővé válok.
Dőlnek belém majd szeszek,
ragadnak rám a lányok.

Ha nagy költő leszek,
rám csak kritikus károg.
Mindenki más szerint remek
lesz minden, amit csinálok.

Amikor majd nagy leszek,
simán odébbállok
onnan, ahol nem szeretnek,
és más helyet találok.

Amikor nagy leszek,
mindenre fittyet hányok.
Megalkuvásban részt nem veszek,
dörögjenek rám hitványok.

Menj el!

Most menj el,
és ne gyere vissza többé,
akkor se, ha hívlak,
hogyha könyörgök!

Már elszakadtam tőled,
halvánnyá váltál, köddé.
Szinte alig bírlak,
nyomod szívemet,
mint sárgöröngyök.

Ne lebegjen arcod
felhőben, az égen!
Hadd vívjam a harcot
egyedül, mint régen!

Ne nézzen szemed rám
falevelek közül!
Hadd legyen, hogy eztán
szívem másnak örül!

Most menj el,
és ne kísérts engem többé,
akkor sem, ha szétesem!

Mocskoljam magam szennyel;
válj csak szürke köddé
egykor volt szerelem!

Mintha imádkoznál

Mintha imádkoznál, verset úgy kell írni,
akkor is, ha már nincs semmi hited,
amikor a léttel már nem lehet bírni,
és nincs olvasód, ha van, az kinevet.

Csakis az igazat írhatod meg benne,
akkor is, ha csal, és hazudik a szád,
és ha a sorokra életed rámenne,
megkéselnek, rád lő egy ágyunaszád.

Nem ér semmit, ha csak szép szavakkal játszol,
ha csak zsonglőr vagy a betűtengeren;
ha másnál egy fejjel magasabbnak látszol,
guggolj le, árnyékba bújjál el velem!

Verset úgy kell írni, mint aki fohászt mond,
pedig jól tudja, hogy nincsen már kinek,
és mindegyik hangja nyugalom-falat bont.
Írni mást is lehet verset. De minek?

2017. november 22., szerda

Fiatal és keserű

Egy szót vártam, de elmaradt.
Máshonnan érkezett.
Rám fagyott, de már meghasadt
rajtam a vértezet.

Megfuttatott. Atomcsapás!
Vesd el jobbra magad!
A menetre volt ez a ráadás.
De a kín megmaradt.

Levegő híján voltam, és
elegem volt nagyon.
A hadnagy volt velünk gané,
gondoltam, nem hagyom.

Levágtam magam a földre akkor,
mindegy volt már nekem,
hogy nem érhet el majd az aggkor,
és meddig tart életem.

- Le ne vegye a gázálarcot! -
tajtékozott a szám.
Én nem adom még föl a harcot!
Ketten ugrottak rám.

Fiatal voltam, és keserű
volt szívem, de erős.
Amikor szólt a hegedű,
táncom volt levegős.

Kacagott eső a hátamon,
sírt vas talpam alatt.
Az érzést, ha tudom, átadom,
már ami még bennem maradt.

Levelet vártam. Nem érkezett,
és többé már soha.
Úgy  élek, mint aki vétkezett,
és a sorsa is mostoha.

A múltam néha meghasad.
Szilánkban jön elő,
ami volt, és ami elmaradt.
Az egész leverő.

Lehetett volna másképpen is.
Nem égetne hiány.
De csak egyszer történhetett genezis,
és az eredmény silány.

Ma panaszra nem lehet okom,
cserélnének velem sokan.
Másra nem, magamra fogom,
hogy nem élek boldogan.

Ezra Pound: Historion

műfordítás

No man hath dared to write this thing as yet,
And yet I know, how that the souls of all men great
At times pass athrough us,
And we are melted into them, and are not
Save reflexions of their souls.
Thus am I Dante for a space and am
One Francois Villon, ballad-lord and thief,
Or am such holy ones I may not write
Lest blasphemy be writ against my name;
This for an instant and the flame is gone.

'Tis as in midmost us there glows a sphere
Translucent, molten gold, that is the "I"
And into this some form projects itself:
Christus, or John, or eke the Florentine;
And as the clear space is not if a form's
Imposed thereon,
So cease we from all being for the time,
And these, the Masters of the Soul, live on.


Ember nem írta még le soha ezt,
bár tudom, hogy minden lélek nagy,
ha rajta üt a gyorsuló idő,
és habár beléjük olvadunk,
nem tükröződik bennünk lényegük.
Így jómagam lennék tán Villon is,
a ballada-úr, és gazember lopó?
Vagy én lennék-e Dante is, magam,
vagy más hasonló nagyság lennék én?
Balszfémiával állíthatnám csak:
a szellem világa röpke pillanat.

Közöttünk mint egy fénylő gömb, ragyog
átlátszó, olvadt, aranyként az "én",
és e formába vetíti be magát
Krisztus, János és Florenti is
mint a tér sem üres, ha egy forma
ott található,
tartózkodj az régmúlt létezőktől,
és a Lélek Mesterei élnek majd.

Hajózunk

"Magyar" nyelven a dilettáns*
pejoratív fogalom.
Ha nem tudom, mi az a szextáns,
és nem is akarom,
matróz attól még lehetek,
nem kell ahhoz sok ész.
Húzd a vitorlát, a kötelet,
és megy a hajó, tengerész!

A kalózhajót megláthatom,
ha az üveg a szememen.
Az árbocra a kötélhágcsón
te is feljöhetsz velem,
és ha nem tudod, hogy mit jelent
a szél felől, s -alól,
majd megtanulod a fedélzeten,
ha a mestered rád szól.

Rímben írni, én jól tudom,
ma már nem érdemes:
a szerkesztő-szállítmányozó
nem vitorlás hajót keres.
De ha a vásznakat felvonod
és a nyílt vízre kimész,
még mindig lesz pár utasod,
aki fedélzetedről kinéz.


* műkedvelő, műértő, nem professzionális: azaz nem a művészetből él

2017. november 21., kedd

Eszmélet 6./1-2

Már nem hiszem, hogy a magyarázat
mind kívül található,
bár felhőkig érhet a gyalázat,
és a világ, mint a hó;
nem oly fehér, de olyan hideg,
jeges sivatag,
s bár komplex, megérteni lehet,
de megértheted magad?

Az érzés bár nem belül fakad,
de ott található.
Az ember néha magának tagad,
és fekete, mint a tó;
felszíne sima, de a mélyben, lent
zubog, és forr nagyon.
És nem segít rajta az ima,
sem az, hogy á, hagyom!

A szenvedés belül marad,
és korlát csak a beszéd,
hogy közöttük megtarthasd magad.
Ha elveszíti eszét
az ember, néha a rettenet
magából tör elő,
Csak a megértés, a szeretet;
nem segít más erő.

A bűnöket, naiv vagyok,
ha magamra veszem.
Ha azt hiszem, hogy kívül az ok,
hát elment az eszem.
Ha érthető ok nincsen,
és a szenvedés marad,
osztozhatsz bármilyen kincsen,
de az ok te vagy, magad.

2017. november 20., hétfő

Agyam erdejében

Az agynak erdején bolyongva
elvesztem az emlékek között.
Kívül szótlan vagyok, mogorva.
A bánat újra belém költözött.

Vannak fényes tisztások ott
a homályos, sűrű vadon mélyén,
de rájuk többé nem találhatok.
Eltévedtem, hiába kérdem: miért én?

Lidércláng csap bokorból felém,
mocsár inog meg talpaim alatt.
Túljutottam már rengetegem felén?
Körbe járok? Életem nem haladt.

Az agynak erdejében járva
bolyongok foszlott emlékek között,
úttévesztve, mint gyermek, egy árva.
Az élet ez, amelyet agyam visszatükrözött.

Nincs élet szerelem nélkül

Ha nincs lehetőség vagy képesség,
a vágy akkor is megmarad.
Kell a világnak, szét ne essék,
hogy kergessünk álmokat.

Elmegy a tavasz, múlik a nyár is,
támad az ősz és már itt is a tél.
Most kezdődött, vége máris?
Vágy nélkül az ember mit remél?

Érte szól még minden a dalban.
Hogy hallgassak, nem tehetem,
mindegy, hangosan mondom, halkan,
nincs élet, ha nincs szerelem.

A bűnszövetkezetek természetrajza

A FIDESZ bolsijai komcsizzák az államuktól a saját alaptörvényük szerint
- és a közigazgatási tananyaguk szerint is - független bírákat.
Ha az elszámoltatási biztos narancselvtárs Budai Gyula lenne az egyetlen valódi bolsi a FIDESZ-ben, tahósága, ignoranciája és kulturálatlansága elnézhető lenne, hiszen amúgy nyilván igen elvhű, jó elvtársa a Pártnak. Csakhogy a többségi (úgy is, mint bolsevik) Párt prominens politikusai mára gyakorlatilag egytől-egyig átvették elődeik, a Horthy-éra pöffeszkedő nagybirtokosait kiszolgálók, a nácizmus és a sztálinizmus valamint a FIDESZ-illiberalitásba átmentett brutális-tahó mentalitását, és még nem is titkolják. Csak ma orwelli jólbeszélül "polgárinak" és "kereszténynek" nevezik.
És ezen a gyökérségen - illetve a FIDESZ bolsi-náci mentalitásán - az sem segít,
ha az elvtárs legközelebb nem hagyja bekapcsolva a mikrofonját, csak az, ha majd végleg kipusztul a fajtája, mint ahogyan a dinoszauruszok is kidöglöttek a mezozoikum végén.
Mert tisztázzuk csak! Budai Gyula nem személyesen komcsizik. Ez a náci-bolsi mentalitás a FIDESZ gyökereinek (úgy is,, mint illiberálisa tahóinak) lényege.
Arról az apróságról már nem is beszélünk, hogy Budai Gyula elvtárs (ma már narancsbolsi elvtárs) a ma kommunistának nevezett rendszer katonai ügyészeként (elvtársaként) kezdte máig töretlenül ívelő karrierjét sok más vörös bolsevikból narancs bolsevikká átszíneződött társához hasonló módon. Azután - más FIDESZ-prominenshez hasonló módon - köztörvényes bűncselekménnyel - ő éppen ügyvédi irodájával magánokirat-hamisításban játszott szerepet - folytatta, amelyből annak felderítetlensége miatti elévülése következtében nem emeltek ellene sosem vádat. Később jószolgálataira való tekintettel a vizsgálatot is befejeztette az elvtárs ellen az illiberális államot építő Párt. Ezek után kezdett jogi tanácsokat adni mai elvtársainak, a FIDESZ bolsevik (többségi) pártnak.

2017. november 19., vasárnap

Emlékezem rád

Egy verssor, egy dallam,
egy mondatrész egy filmben,
egy felriasztó éji hang:
elég, hogy emlékezzem rád.

Tűnődve megállok, halkan
sorok szólnak bennem, versben,
felbuzog, ami lappang,
pedig azt sem tudom, hogyan iszod teád.

Megáll a szívverés, nem dobog verő.
A pillanat, mint eltört sütemény,
teához, délután. Metsz a levegő,
a világ fakó, nincs benne remény.

Kimozdulok, majd tovább megyek.
Beindul agy, újra lép a láb,
kopnak ismét, emelkednek hegyek.
Fakul a kép, de emlékezem rád.


Ez lesz az utunk?


Hajnalban keltünk, akár a tömeg,
s míg testek között lökődtünk buszon,
- mindig zsúfoltak voltak, szűkösek -,
egyre mondtuk, jaj, mennyire únom!

 Mindig ugyanaz az esztergapad,
a vetélő is ugyanúgy szalad,
a szövőszék mellett kösd be hajad,
nyolc órán át majd nyűdd csak a vasat!

A szombat szürke, akár a hétfő,
és még vasárnap sincsen pihenés:
az építkezéshez még kell két fő,
a fizetés pedig nagyon kevés.

Árkot ásni csákánnyal hétszámra,
tégláról-téglára rakni falat.
Nem volt szükség ehhez tudományra,
hittük, a világ jó felé halad.

Nosztalgia? Fiatalok voltunk,
ott buzgott bennünk még a tetterő;
ha bedöglött, autót is toltunk,
bátor volt mindünk de nem vakmerő.

Nem hiszem, hogy csak illúzió volt:
hit, és egy nagy kísérlet volt csupán,
összedőlt: lelkünkön ne legyen folt,
s ne szomorkodjunk elmúltán bután!

Elment, akárcsak a fiatalság,
tovatűnt, mint egy fényes pillanat.
Jövőnk akkor is, mint ma, elcsalták.
A szabadságra remény sem maradt.

Most hajnalban kelünk, mint a tömeg,
de munkánkból megélni már nem tudunk.
Új uraink is buták, dölyfösek.
Amerre visznek, az lesz az utunk?

Köszöntő

A vers nagyasszonyához szólok mostan.
Szív az értelemmel nála egybecseng
a versben. Én csak egy köszöntőt hoztam;
ez nem oly vers, min az ember elmereng.

Jobbak leszünk mind olvasván az írást,
a verset, amely a tolladból fakad,
néha a torkunkat szorítja sírás
ahogyan versben megosztod magad.

Vannak költők szép számban itt e honban,
majdnem mindegyikük egy külön világ.
A Te helyed közöttük régen ott van,
és nincs irigység, amely onnan kirág.
És mivel most a születésnapod van,
hát köszöntsön ez a vers és sok virág!

Átszaladni a piroson

Futnom kellett volna a villamos után.
Átszaladni még a piroson,
míg zöldre vált, nem várni meg bután,
amint az életem végleg eloson.

Egy villamosról mindig lemaradunk,
arról, amelyen az élet utazik.
Soha sincs elég erős akaratunk,
hogy elszaladjunk vele a falig.

Sárgák a levelek az ablakom alatt,
kint a novemberi köd didereg.
Ez az élet projekt nem sokat haladt
az évtizedek alatt veletek.

Ritkul a levél odakint az ágon,
mint fog a szájban, haj a fejtetőn.
A csodát én már régóta nem várom.
Kalapban megyek az őszi esőn.

Futottam is a villamos után
akkor ott, mégis elhagyott.
Elmúlt életeket sajnálok bután,
és már nem remélek holnapot.

2017. november 17., péntek

Jön a tél

Kerten át, a fák között
az ősz lopva beszökött.
Potyog róluk a levél,
hordja-fújja azt a szél.

Fénylő nyaram messze már,
nem süt rám a napsugár.
Felhő fedi az eget.
Elhagyott. Már nem szeret.

Az avaron lépkedek.
Azt se mondta, ég veled.
Holnap érkezik a tél.
A hajam már hófehér.

2017. november 16., csütörtök

Nem változott semmi sem

Ne hidd, hogy bármi változott,
hogy Napom leáldozott!
Vagyok, mint szélfútta levél,
fagyott, ha jön a téli szél,
bár szemem tavaszra rácsodálkozott.

Ne hidd, hogy elfeledhetem
azt az időt veled, velem!
Tudom, hogy rég volt már a dél,
itt az ajtón kopog a tél,
de az emlék megmaradt nekem.

S ne hidd, hogy én még azt hiszem,
lehetne szebb az életem!
Tudom, hogy rég elmúlt a nyár,
és rám a tél fehérje vár:
nem érdekel, mi lesz velem.

Itt nem változik már semmi sem.

Ostoba vénember

Ostoba, szomorú, fáradt vénember:
olyan, aki soha már élni sem mer.
Lassan baktat a ragadós sárban,
azt sem nézve, hogy mennyi van hátra.

Ostoba, konok és fafejű vénség.
Folyton kerüli a jó meg a szépség.
Élni a múltban él csak, félek,
olykor álmodik benne a lélek.

Ostoba, önző, makacs öregember,
amije van, azzal élni nem mer.
Amije nincs, folyton azt sajnálja,
jó szerencséjét a pokolra kívánja.

2017. november 15., szerda

Le akarom írni

Le akarom írmi az ősöreg HÉV döcögését.
A ficamos nőt, aki sántít; a Dunát, ahogyan árad.
A kínt, ami gyomron vág és hirtelen görnyeszt hétrét,
amikor már saját elméd sem marad várad.


Le akarom írni a gémeskutat a pusztán,
hogyan árad abból a bűz, a dögtetemé,
mint retteg a lét, jaj, a holnapot, csak megúsznám!,
és hogy' vacog ágyakban úgy éjfél felé.

Le akarom írni, hogy mindegy még a kín is,
amikor az ember néha lebegve lép,
hogy a képzelet olykor olyan világba elvisz,
hogy elhalványul minden templomi kép.

S le akarom írni, milyen a bíbor hajnal,
ha egy vonatablakból a bozót fölött ragyog,
s, hogy hiszem,'a boldogság sem járhat mindig bajjal,
még akkor sem, ha csupán ember vagyok.

Jadvigáról

Majdnem egy hétig boldog voltam
(nem vagyok fajsúlyos, mint András).
Azóta csak lézengek holtan,
szövegelek folyton, mert nincs más.

Boldog voltam majdnem egy hétig.
Szinte folyton a légen jártam,
volt, hogy fölrepültem az égig,
mint András, Jadvigámat láttam.

Messze fújta a szél el tőlem
ölembe hullott boldogságom;
sosem csalódom többé nőben,
előttem csak Jadvigám látom.

Homályos minden már a hídról,
pára gomolyog a hegyek ormán.
Nem feledkezhetem a kínról,
melyet egykor Jadviga rótt rám.

Lassan a ködbe fullad minden:
barátság, egykor volt szerelem,
de Jadvigámat őrzöm: kincsem,
és amíg élek, nem feledem.

2017. november 14., kedd

Magyar vagyok

Magyar vagyok a Duna partjáról.
Rólam nem fecsegnek a habok.
Hallgat a mélye, és az sem mámor,
amire nap közben gondolok.

Önsorsrontók itt az évszázadok.
Miért ne lenne az az életem?
Sorsom ellen én soh'sem lázadok,
az ég is csak félig van velem.

Az acélt edzik kalapács alatt,
én folyton csak magamat ütöm.
Többet hátra, mint előre haladt
a lét itt. Nem toporgunk tűkön.

A vízbe kéne nézni egyszer,
hogy meglássuk: arcunk visszanéz.
A múlt most jövőnk ellen a fegyver.
Persze, ezt fölismerni nehéz.



2017. november 13., hétfő

Nem fordítok hátat

Megint benne voltál egész nap fejemben.
Mit is tenne vajon más az én helyemben?
Mit tenne tiédben? Hogyan lenne élet,
remény a jövőben, amely még feléled?

Elment ez a pár év, akár egy pillanat.
Mennyi tavaszt lát még fiad, és hány havat?
Lapos minden írás. Harsog a sok közhely.
Akár csak az övé, még hány élet tört el?

Belekeveredtem. Cukor? Só, teába?
Fejem töröm, hidd el! Sajnos, mindhiába.
Ha megoldás nincs is, elnézni nem fogok.
Odakint most esik. Őszi eső kopog.

2017. november 12., vasárnap

Nem is ugyanabba

                                                                                   Márknak, Mártonnak

Mi mindannyian a rejtett városba tartunk,
de akik láb nélkül vannak, nem jöhetnek velünk.
Néha igazán túlságosan sok múlik rajtunk,
de akiknek keze nincs, nem foghatják kezünk.

Jó sokan vannak, akik félúton kidőlnek,
vagy el sem tudnak indulni az útra soha,
hiszen ők nem is számítanak egy főnek.
Aki velük marad, a többinek mostoha.

Hát nem is ugyanabba a városba tartunk.
Másoknak az út egészen máshová vezet,
és különböző dolgokért folytatjuk harcunk.
De azért néha nyújthatnánk egymásnak kezet.

Ahol az ösvény véget ér

Van egy hely, ahol az ösvény véget ér.
Mielőtt beleveszne a vadon sűrűjébe,
és mielőtt végleg elborítanák a szömörce bokrok,
egy ragyogó tisztáson halad át,
amelynek smaragd zöld füve,
és a rajta átcsobogó csermely hívogat.

Van egy hely, ahol az ösvény véget ér.
Mögötte ismeretlen a táj,
soha nem jött még vissza onnan utazó.
A tisztás végét lezáró tüskebokor-sövény
oly sűrű, áthatolhatatlan,
mintha át sem ment volna rajta eddig senki lény.

Lassan sétálunk ezen az úton,
a sövényfal mindegyre csak közeleg.
Ma fogy el ösvényem talpam alól? Holnap? Nem tudom.
A tisztáson még megpihennék veled.

Míg új a szerelem

Míg új a szerelem,
csillámló, vörös, és kék, zöld ragyogás.
Csak legyél te velem,
úgy érzem, sohasem kell már semmi más.

Míg új a szerelem,
nem számít semmit, hogy múlik az élet.
Mi lesz majd telemen?
Nem gondolok rá, előre nem félek.

Míg új a szerelem.

2017. november 11., szombat

Tiszavirág-lét

Tavaly még itt legelgetett
egy első fű csikó.
Mára már mindent belepett
a dér-lehelő hó.

A fű, a fák már hó alatt,
és a kis csikó hova?
Szekeret húz, jármokat
vett nyakba. Jövője oda.

Tavaly tavasszal lábra állt,
még üdén, szinte remegőn,
holnapra már csak a halált
várja a hideg levegőn.

Így múlik el az életünk.
Rövid, mint tiszavirág
élete: jövünk, megyünk.
Lesz-e sírunkon virág?

2017. november 10., péntek

Őszbe ragadtan

Megragadtam nyár és tél között,
noha az ősz belém költözött.
Az ablakon innen csak esik,
itt dobol. Hallgatom reggelig.

Akkor állt meg nekem az idő,
hogy hittem, még valami kinő.
Fönt az égen izzott épp a Nap,
reméltem, hogy leszek boldogabb.

Akárhogy is, őszbe ragadtam.
Talán jobb lenne már halottan,
hiszen nem kívánhatok telet,
anikor a hó majd eltemet.

Ha kevés, amit veszíthetsz

Üres a kamra, üres a pitvar.
Szelepén át csak a vér zubog.
Az egész élet egy nagy ótvar,
amikor egyedül vagyok.

Üres a jászol, üres az állás.
Én vagyok csak barom, magam.
Nem lesz senkinek szívemben szállás
addig már, ami még hátra van?

Mit érdekeljen vircsaft, az úri,
izgasson hazugok hada?
Pitvarba, kamráig úgysem tud jutni,
én meg sosem jutok haza,

hisz haza csak ott van, ahol a házad,
amelyben várad az ölelés,
és az ember úgysem lázad,
ha a veszítenivaló kevés.


2017. november 9., csütörtök

Emlékek mellé ülve

Kétezer ötvenháromban
egyedül ülök egy váróban.
Mellettem ül szerelmesem,
az, aki már rég nincs velem.

Felidézzük az emlékeket.
Ő lesz, aki majd eltemet,
most is olyan karcsú, kecses.
nem fogtak rajta a telek.

Hogy volt, elmeséli nekem,
amikor még ott a hegyen
egymáséi lettünk végre,
és együtt néztünk az égre.

Kedvesem rég halott, tudom.
Egyedül ülök a padon,
mégis itt van ő is velem,
és újraélem az életem.

Megölelném, fáj a karom.
Megcsókolnám: nem akarom.
Átfúj rajta már a szél is:
hologram. Szeretem mégis?

Minden élet elviharzott

Már csak szürkében látnak szemeim.
Mint fellegek, fedik előlem az eget gondok.
Azt gondolom, sohasem voltam boldog,
és már nem is leszek többet megint.
Folyton ajtókat zárok magamra,
és nincsen kulcs, amely kinyitná őket.
Már el nem űzi semmi az esőfelhőket,
ködös, homályos szobám, mint egy kamra.
Kábulatomból, lehet, már föl sem ébredek.
Elviharzottak mellettem mind az életek.


2017. november 8., szerda

Kimosta a verset

Egy hete egy sort sem írtam hozzád
(minden versem neked írom én).
Úgy vitted el tőlem, mintha hoznád,
így nem maradt számomra remény.

Nem okolhatlak téged, nem teszem,
és már magamat sem vádolom,
nem mondom, hogy elvesztettem eszem,
de néha még fájón szól dalom.

Mind kimosta belőlem a verset
a napok piszok-áradata.
Lassan szinte őrületbe kerget,
nem tudom, mint jutok haza.
Csak magamban cipelem a terhet.
Már nem segít senkinek szava.

Jadviga pránája

Piros pötty a homlokán;
egy pöttömnyi kisleány
Indiában él,
ahol szikhek szikhvizet
mérnek, s aki nem fizet,
semmit nem remél.

Ő mindig csak meditál,
míg odakint kiabál
a feldúlt tömeg.
Ölnek hindut, keresztényt,
keresnek tele erszényt.
Ezt ki érti meg?

Miként lett ő Jadviga?
Nem kell neki tudnia.
A múlt ködébe vész.
Pránáját fenyegeti
- sokkal fontosabb neki -
most ezernyi vész.

Nem látsz több házfalat

Elomlom én is egyszer,
mint a megroskadt házfalak.
Nem segít ezen vegyszer,
és az, hogy mily sokat vártalak.

Egyszer én is elomlom,
kő kövön nem marad.
Segít majd minden gondon,
de nem látsz több házfalat.

2017. november 7., kedd

A nap végén

Bill Evanst hallgatok egy szürke nap végén.
A zongorahangok kisimítják a felborzolt idegeket.
A zenét el sem kezdve hagytam abba én.
Mások zenéje az, amely beburkol, magába temet.
Egész nap a folyóirattal küszködtem,
nem értem, miért mondják, hogy szétesett a lap.
Én nem látom szétesttnek, nem jött könnyen,
de az én képernyőm nem alap?

Este van, úgy gondoltam, olvasok,
vagy talán még írok is valamit.
Téma ugyan számomra volna sok,
csak van-e olyan ember, akit
felvillanyoz, ha arról olvashat verset,
hogy Bill Evans szól a hangszórókból?
Pedig ezzel a zenével is csak nyerhet
bárki, aki undorodik már a hamis szótól.

2017. november 6., hétfő

Kalapban

Az egyetlen férfi
az egész városban,
aki kalapot visel.
Úgy tűnik, érti,
nem jön károsan,
nem tudja cserélni mivel.

Télen posztót,
nyáron szalmát,
noha már nem divat.
Néhány prosztót
(magyar? dalmát?)
aki beszól, leugat.

"Én kalapot hordok.
Ha nem tetszik,
elhordhatod magad.
Magyar vagyok,
a svájci sapid
neked fejedre ragad.

Kolbászt eszem,
és véres hurkát,
viselem a kalapot.
Feleségem
sem hord burkát.
Úgyhogy, most jó napot!"

Az egyetlen férfi
az egész városban
fején kalappal.
Ne hidd, elnézi,
fetrengsz a porban,
és fürdesz ganajban!

Ne menj le kutyába
te sem, hogy fejeden
nem hordasz kalapot!
Ne mondd, hogy hiába,
én nem tehetem.
Kalap, oszt jó napot!




2017. november 5., vasárnap

Ez az ajtó

Ez az ajtó vezet be a házba.
Durván ácsolt deszkák, fém keret.
Ha idáig jöttél, szíved árva.

Hogy itt állsz előtte, nem baleset.
Úgy tűnik, hogy lelakatolt. Zárva.
Tovább mennél, ha már így esett?

De mégsem. Most nyílik. Ez határfa
az élők és a halottak között.
Merev arccal nézed. Mint egy lárva.

Az élet belőled kiköltözött,
vagy mégsem? Hát milyen útra térnél?
Az élet itt halállal ötvözött.

Az ajtón túl a lét minden rémnél
rettenetesebb lesz. Ne várj csodát,
és nincs visszaút, ha visszalépnél!

2017. november 3., péntek

Nincs rá gyógyszer

Ugyanaz a régi
gyulladás lobog
ugyanazokban a formákban.

Hiába üznénk el
magunktól messze, hogy
friss vér járjon át.

Lehet, hogy már halott
a test, és megújulásra
nincs elég életerő?

Újabb ötletekre
és új gyógymódra
lenne szükségünk,

de nincs még rá
gyógyszer.

2017. november 1., szerda

Éjszaka

Mint víz alatti táj, az éjszaka.
Homályos, kékes-zöldes ázalag
fedi az ég vizén hajózó Holdat el.
A kérdésekre semmi nem felel,
hogy honnan jöttem, miért vagyok én.
Megérteni nincsen semmi remény.

Ha majd jön is, a hajnal messze még.
A víz alatt a mécses úgysem ég,
nem világít semmi itt az éjben.
Ez más világ, mint azt hittem régen.
Kívül és belül csak nő a sötét,
Nap, s a Hold hiába járja körét.

Üvegfalak mögötti életek.
Tompán hallatszik át az ég veled,
a csonttörő ütés puffanása,
a sikoly: az égi földi mása,
vagy gúnykacaj, a semmiből szálló.
S csak pörög a Lét. Nincsen megálló.

Ha lesz, az lesz majd a végállomás.

Megérteni próbálom

Próbálom megérteni a világot,
és benne saját helyem.
Sok dolog van, ami rág, és kirágott,
néha csupa lyuk a fejem.

Látom, az eszmék miként fajulnak el,
hogy' támad embertelenség
érdekből. Vajon ki felel,
miért? És nekem miért tessék,

hogy bunkónak használjuk gyűlöletünk,
mert hisszük, hogy az az igaz,
amint nem a másik, hanem, mi hiszünk,
s a másik embertelen gaz?

A világot megérteni próbálom,
és benne saját magamat,
de azt hiszem, a megértés csak álom,
és nekem már az is marad.

Robog velem

Visz a vonat, fölszálltam rá.
Sehonnan megyek sehová.
Onnan indult, ide érek.
A fülkébe még beférek?

Fizetős, vagy potyautas?
Hogyha potya-, ki a ludas?
Én mindenért megfizettem,
még mielőtt utas lettem.

A sín mellett gazos kertek.
Soha nem ütöttek, vertek.
A vonat meg egyre robog,
amíg csak a szívem dobog.

Van, aki kérdezi, minek
utazom, hogyha a hitek
régen elhagytak már engem.
s nem tudom, hová kell mennem.

Vagy én hagytam el a hitet,
mert csak csalódással fizet.
Nem oda megy, mint gondoltam,
hogy a vonatra szállottam.

A vonat meg egyre robog,
leszállni róla nem tudok,
leugrani meg nem merek:
a töltésoldal meredek.

Értelmetlen

Nincs értelme semminek,
most már lassan meghalok.
Nem éltetnek istenek,
pokolra visznek angyalok.

Hidegen süt fenn a Nap,
barnul az élet, nem zöld.
Nem vagyok ma sem szabad.
Fülemben csengő üvölt.

2017. október 29., vasárnap

Nem hagyhatom szó nélkül

A FIDESZ Magyar Polgári Párt (amelynek nevéből a Szövetség és Demokraták szó ugyanúgy kiveszett, mint a Fiatal és minta a politikájukból) két oszlopos vezér heréltje, Selyem fővadász elvtárs és Rezsibiztos fősertés (elnézést a disznóktól, mert azok értelmes állatok) állítólag ugyanazon párt funkcionárusaiként egyazon napon ragadtatták magukat a miniszoknyás nők védelmére (a kiugrott keresztyén egyházfi, aki egyazon fenékkel szeretne Krisztuson lovagolni, mint amelyiket parancsnokának kínált föl), és küldték el női képviselőtársukat fodrászszalonba (Rezsiszilárd elvtárs).
Selymes stüszi vadász döbrögi elvtárs megszólalása sem volt túlságosan sziporkázó, amint az itthon történő zaklatás ellen emelte föl szavát, amelynek tettesei mind az ő korosztályából kikerülő "echte" magyar (rác, román, tót, zsidó, ukrán és Istene tudja, még miféle) férfiak, miközben Rezsibiztos Sertés elvtárs éppen a disznókénál is csekélyebb intelligenciáról tett tanubizonyságot.
Hányni lehetne ettől a bolsevizmusból itt maradt csürhétől. És ezek a véglények beszélnek nekem erkölcsről.

2017. október 28., szombat

Nő, domborulat, csúszós és nedves

A nő, a férfi, és gyermek,
amikor nedves, és csúszik,
a járda, retteg,
mint akit fenyegetnek, vernek,
hogy majd elesik.

Van, aki négykézlábra áll,
mintha részegen mászna,
hogy ne koppanjon a fej, az áll,
ne törjön kéz, a kar, a láb ma.

Olyankor kutyát sem visznek ki,
amikor kutya idő van neki,
bár ő a hóban elszaladgál.

Amikor jegesek a dombok,
nem szánkózik rajtuk gyerek.
Mind otthon ténfereg,
a férfi meg töri a jeget,
homlokát felhőzik gondok.

Belátom, ez a vers blőd lett.
De van benne nő, domborulat,
nedvesség és csúszás.
Az alapötlet csak ennyi.

(Néha tiszta őrület,
hogy az ember miként mulat,
ha egy vershez kap ötletet,
de ez szinte már túlzás:
hidegben nem jó meztelenkedni)

Kiskutya és kisgyerek

A versben, akár egy filmben,
ugyanúgy kell, hogy szerepeljen
egy kisgyerek, vagy egy kutya.

Nem igazi a feelingje,
és nem lesz jó marketingje,
ha nincs, mert a költő buta.

A versbe gyermeket tegyünk,
vagy kutyát, velük csak nyerünk:
lesznek, akik majd olvasnak.

Amikor más van egy versben,
írhatnál mindennél szebben,
a sorok összeolvadnak.

Nem tudom, hogy törvény-e ez,
a vers, mint csiszolt fémlemez,
vagy mint egy drágakő csillan

az olvasó szeme előtt,
hogyha a költő beleszőtt
kutyát, vagy gyermekszem villan.

Gyávaság


Láttam (és hallottam) egy embert
a villamoson, aki kiabált
egy kisgyerekkel, talán a fiával,
és pofon is legyintette.

A kisfiú majdnem elesett mellette,
de nem sírt fel hangosan,
csak a könnyek eredtek meg szeméből
és folytak végig csendesen arcán.

Rajtam kívül senki nem látszott
észrevenni az esetet;
mindenkinek éppen az ablakon kívül volt
éppen valami megfigyelni valója,

vagy éppen akkor kapott üzenetet
a telefonon,
éppen lapozott egyet
a kezében tartott könyvben.

Amikor az ember észrevette,
hogy szúrósan nézem,
rám nézett, és
a következőket mondta:

Mi van papa? Nem tetszik,
hogy nyakon csaptam a fiamat?
Csinálni akarsz valamit
ezzel kapcsolatban?

Nekem eszembe jutott,
hogyan legyintettem szájon egyszer
kislányomat, és ettől
hogyan harapott rá szája szélére.

Amikor a villamos megállt,
mégis leszálltam róla
a következő megállónál,
és inkább megvártam a következőt.

Vagy húsz centivel és tíz kilóval
volt nagyobb nálam, és
vagy harminc évvel fiatalabb,
de ez nem ment föl a gyávaság alól.

Most itthon ülök,
és ezt a verset írom az esetről.
De mondta valaha is valaki,
hogy a versek megváltoztathatják a világot?

2017. október 27., péntek

A hídon át

Átkeltünk a hídon.
Keskeny volt, és ingott alattunk.
Nem tudtuk, hová jutunk.
Átkeltünk a hídon,
ezen a parton maradtunk,
itt vezetett tovább utunk.

Átkeltünk a hídon,
az mögöttünk a mélybe szakadt.
Átkeltünk a hídon,
a visszaút reményéből már nem maradt.

Még élni is kellene

Még élni is kellene,
de az idő kevés.
Már itt a végnek szelleme,
hozta a rettegést.

Az avar halomba gyűlt
a kerti fák alatt,
a fáknak ágain, felül
már semmi nem maradt.

A méhek és a szép tavasz
régen messze már.
Sötétedik. A lét ravasz:
a télnek szele vár.

A napkorong alkonyra hull,
és jön a sötét.
A lélek újat nem tanul,
nem adja közönyét.

Csak ballagunk míg véget ér
egyszer majd az út.
A hó, a haj ezüstfehér.
Mindenki télre jut.

2017. október 24., kedd

Ha bejön

Kántor Péter: Ha bejön az élet c. verse nyomán
ÉS 2016. febr. 19.

Ha bejön az élet,
csillagot tűznek rám
vörös posztóból.

Ha bejön az élet,
egy kicsi munkára visznek.
Mindenki vályúnál kosztol.

Ha bejön az élet,
egy emberé lesz ismét
az egész határ.

Ha bejön az élet,
éjféltől nem is kell dolgozni
ma már.

Ha bejön az élet,
Megint lőnek az utcán,
mint ötvenhatban

Ha bejön az élet,
lágerbe visznek a pofonért,
amelyet kaptam.

Ha bejön az élet,
hullák úsznak a Dunán
lefelé.

Ha bejön az élet,
nem járhatsz hat után
kint, estefelé.

Ha bejön az élet,
tűzre vetik majd
ezt a versem.

Ha bejön az élet,
ismét krumplit eszünk
nyersen.

Ha bejön az élet,
kirúgják alólam az utcán
a lábam.

Ha bejön az élet,
senki sem hiszi majd később,
amit láttam.

2017. október 23., hétfő

Esős reggelen

Szürke katyvasz most az ég,
úgy az ágybam maradnék még,
hiszen kimenni sem lehet,
ha esernyő nincs veled.

Az ágyban, a paplan alatt
tested melege itt maradt,
a párnán fejed lenyomata.
Várlak. Mikorra érsz haza?

Kinyitom szemem, fölébredek:
hiszem nem is alszom veled!
Régen elmúl t az az idő.
Odakint csak esik az eső.

2017. október 22., vasárnap

Shalimar

Nem jártam sohasem Shalimarban még,
nem láttam szárongba öltözött lányt,
de a szépségük folyton a szívemben ég,
hiába űzném belőle a hiányt.

Úgy táncol a szépség szemeim előtt,
mint illanó harmat, mint távolodó 
alakod, amely nekem szárongba öltözött,
te Taj Mahal vizén sikló-táncoló.

Bár Agrába sohasem juthatok el,
eljött hozzám maga a szépség, 
megjártam az Édent, szívem énekel,
mert nekem annak emléke az érték.

A funkciót!

                                                        telefonbeszélgetés fele

A funkciót, azt tudják mind, a funkciót;
a keze meg, mintha el lenne törve mindnek.
Hat éves koruk óta b...ák őket szájba, sőt!
Nagy talentnak kell lennie, hogy tovább vigye.

A funkciót, azt tudja mind, a funkciót,
de kettőig elszámolni még egyikük se bírt.
Nem, dehogy! Csak azt az egy adót!
Minden mást a könyvelőnk már leírt.

A funkciót akarja mind, a funkciót,
hányszor magyarázzam még neked el!?
Á, hamarabb bírsz szóra talán egy rigót.
Hiába kérdezem, erre sohasem felel.

2017. október 21., szombat

Budapesten ébredve

A redőny még lehúzva,
de az óra rád erőlteti akaratát.
Az ablakon túl zúzma-
ra, bent szuszogva alszik a család.

Ébred a város. Álmosan
csikordul sínjén a HÉV.
Azután már minden zsong, tülköl, rohan,
én meg az ágyban maradtam volna még.

Kapkodom riadtan
ruhám magamra:
le ne késsem! Jaj, Istenem!

Pár éve, reggel, futva
csúsztam el, estem majdnem hasra,
akkor még átvágva fönt, a hegyen.

Rózsaszál

Sajnálom azt a rózsaszálat,
amely az asztalon maradt.
Többé téged, bár nem látlak,
fölidézem arcodat.
Ott felejtett rózsaszálak!
Az idő már meghaladt.

Nyárutó

Nyárutó volt. Én kezemben
rózsaszállal vártalak.
Fölöttünk, a végtelenben
izzón ragyogott a Nap.

Megérkeztél, és azóta
az idő állt, nem haladt:
hogy elmentél, az a rózsa
az asztalon ott maradt.


2017. október 20., péntek

Az üvegbúra alól

Az ég fölöttem szilánkra tört.
A semmi néz le rám.
A búra, amely meggyötört,
már nem házam, hazám.

Üvegcseréppel telt a föld;
roppan, ha lép a láb.
A legszomj nemrég majd' megölt,
most menni kell tovább.

A szivárvány megszabadul

Az este
leszáll, hegyes
vasrúdjai földbe fúródnak.
A sötétség csapóhídja
fölvonódik.

A színes üveggolyó
kihull a kézből,
csörömpölve szilánkra törik,
s a fogoly szivárvány
ellobban az égen.

2017. október 18., szerda

Amit emeltem

Hogy mondjam másként?
Itt élsz még bennem,
bár arcod, hangod
elfelejtettem.

Léted, lám, mégis
belém költözött.
Egyetlen lettél
milliók között.

Hogy mondjam, mégis,
ha nem szólhatok:
a gátak közöttünk
de igen nagyok!

Nem a szokások:
nem attól retten
szívem: a gáttól
amit emeltem.


2017. október 17., kedd

Őszi ablakon kibámulva

A napok, évek szennye, hordaléka
kimosta belőlem arcod.
Már csak mint álom, merülsz föl néha
emlékeim között.
Már évekkel ezelőtt végleg
feladtam a harcot.
A hiány helyébe aztán
a szürke űr költözött.

Lassan lehajlik az élet;
a pálya íve végül földet ér.
Ilyen tapasztalat után nem téved,
az ember ölelést már nem remél.

Mozdulatlanok az ágak
kint, az ablakom előtt.
Az őszi ég kékje
világít át most rajtuk,
meg se rebben a sok
sárgászöld levél.

A nyíl, amelyet a pöttöm istenség
szívembe belelőtt,
beletörött,
ott korhadt el a csonkja.
Hagyjuk!
Örüljön, aki ily élményt megél!

Már arcod, hangod is kimosta
belőlem az egyre gyorsabban folyó idő;
alakod a múlt homályán
még néha átdereng,
mint egy madár,
ha jár az ágak között,
amelyeken pár fonnyadt, puha, sárga levél
ritmusra leng.

2017. október 16., hétfő

Sőtét, őszi este

(antitézis Adyra)

Sötét ez az őszi este
(mindegy, kintről? bentről nézed?),
szinte feketével festve.
Nem látod?
Fene sötét ez az este.

Sötét itt már minden ablak
(mindegy, kintről? bentről nézed?).
Ma! Az enyészetnek adlak.
Véged lesz.
Be van zárva minden ablak.

Ezt gondolod, vagy gondolsz mást
(mindegy, kintről?, bentől nézed?),
álmodat várod, már az alvást.
Rémálmot?
Hason, hanyatt, vagy oldalvást.

Más, mint örömöt keresve
(mindegy, kintről?, bentről nézed?),
persze, szerelembe esve.
Volt ilyen?
Sötét ez az őszi este.

Miért nem másként?

Miért van így? Ezt még mindig nem tudom.
Miért nincs másként? Pedig lehetne tán.
Sört ihatnék, vagy bort, nem lenne teám,
s nem villamossal járnék, hanem buszon.

Miért van így? Mondanám, talán unom.
Elválaszt a másiktól egy óceán,
hisz' semmi szüksége sem volt reám,
és ez így marad, amíg föl nem bukom.

Nem hiszem, hogy másként lehetett volna.
Bár néha napján az ember szinte száll,
más napokon, meg mintha haldokolna.
Ellene olyankor minden összeáll.
Már nem lesz másként, fogy az idő gyorsan,
pedig volt már, hogy szinte felragyogtam.



2017. október 15., vasárnap

Mindig rosszul csinálom

Én nem tudom, hogyan kell jól csinálni.
Hogy' lenne jobb, ha hagynám, vagy ha nem?
Mikor hajtani, és mikor megállni,
nem ment nekem ez eddig még sohasem.

Sosem tudom, hogy érdemes-e várni,
vagy indulni kell végül most már tovább,
hát várok rendületlen, jöjjön bármi,
míg nem lesz már nálam senki ostobább.

Jól csinálni. Csak egyszer tudtam volna!
Talán a légben lenne valami más,
a víz a folyókban ma másként folyna,
vagy nem zavarna ennyi banalitás?
Nem zengne fejem, mint üres kápolna?
Másként élnék. És ez nem lehet vitás.

Elérhetetlen messzeségben

Egervári József: Elérhetetlen messzeségben című írása alapján (facebook)

Állandóan azt hallotta, olvasta, milyen nagyszerűek a versei, mennyire igaz, amit ír és milyen átérezhető. Mennyire jól kezeli a szavakat, milyen szépen csengenek a rímek, és hogy mindig egyedi a stílusa: olyan dolgokat versel meg, am,elyek másnak eszébe sem jutnának.
Elküldött egy-két versét egy-két lapnak, ahonnan egy év múlva sem kapott választ, de továbbra is áradt felé az elismerés. Közben érezte, menthetetlenül beleragadt az önismétlésbe, ráadásul amit ír, azt százszor, ezerszer megírták már előtte, sokkal kifejezőbben, sokkal árnyaltabban és pőlasztikusabban, mint amire ő valaha is képes lesz.
Olvasgatta a kortársakat: ő is milyen csodálatos szókapcsolatokat talál szinte minden versében. Milyen árnyaltak annak is a jelzői, az ő versei meg - noha szinte szkköztelenül ír - azonnal a szívig hatolnak.
Próbálta utánozni a stílust - persze nem direktben, annál több esze volt -, de rá kellett jönnie, erre ő képtelen.
Próbált nem az ő kurva nagy bánatáról írni: időről-időre elővett-egy-egy társadalmi problémát, lehetőleg időtlent - hiszen a "nagyok", mint József Attila például, szintén írtak ilyeneket, egy költőnek elhivatottnak kell lennie, nem fordíthat hátat a társadalmi iszonyoknak! Írt a sajtószabadságról, a hajléktalanságról, a világ eltorzult pofájáról, sőt, még arról is, hogy ő maga is milyen eltorzult ebben az egész eltorzult mindenségben.
Általában csak leírta az első sort, és már jöttek is a gondolatok, ritmusosan, mindegy, rondó- vagy szonett formában, megbicsakló tercinákban, vagy szonáta-formára összerakott szakaszokban, ahogy adódott, de soha nem volt vele elégedett.
De már föl sem nézett a Parnasszus csúcsára, hiszen az egyre távolabb menekült tőle, minél jobban erőlködött volna elérni. Talán így is van rendjén, gondolta, és elővett egy új kötetet, hogy ötletet merítsen belőle a legközelebbi verséhez. Már tudta, a legközelebbi írás tagadni fogja azt, ami most megtetszik neki: mindent fordítva tartalmaz, nehogy fölismerhető legyen. Bár annyira nem félt a plágium-vádtól: egyrészt az emberek - főleg az írók és költők - nagy része nem olvas sokat, másrészt pedig ki olvasgatja a múlt század elejének és közepének elfelejtett amerikai költőit, akiknek verseit le sem fordította senki magyarra! Ráadásul úgysem azokat írja meg újra, úgyis csak az ötlet az, ami lendületet ad a következő írásának.
Mi lenne, ha most rövid prózát írna? Mondjuk az imént olvasott írás antitézisét: mondjuk legyen a címe: elérhetetlen messzeségben, és persze ez a messzeség vonatkozzon a Parnasszus tőle mért távolságára!


2017. október 14., szombat

Költő-e vagy? II.

Költő-e vagy? Magyar-e?
Libsi-bolsi agyar-e?
Szereted a rózsaszínt?
A szentegyház erre int?

Bevándorló rossz migráncs?
Űzd el innen! Rá se ránts!
Libsi-bolsi egy kutya,
mindnek USA az ura!

Törvényed sarkallatos?
A szájad lesz mosolyos.
Gyökér-e vagy, vagy virágl,
amit libsi-bolsi rág?

Költő-e vagy? I.

Tudol te írni-e rímeket,
nőket és néha hímeket?
Magyar-e vagy, vagy idegen szívű-e,
árulsz hazát és nemzetet-e?

Véded sarkalatos törvényeink?
Az anyaszentegyházad is erre int!
Vonzóvá, fogyaszthatóvá teszi azt,
hogy így hozzon el keresztyén tavaszt.

Felhatalmazáson nyugvó plebejus-e vagy,
Ahol a közéletnek a kereszténység az örök alap?
Gyökér-e vagy te vagy a virág,
amit a gonosz liberalizmus kirág?

Kormányod kormányzása kormányoz,
vagy benned az ellen ármányoz?
Egyet-e értsz kerítésünkkel,
ha nem, a Jó Isten nem bottal ver!

Primates

Dobd el az ősi primátes agresszióját,
és vége az emberiségnek,
mert ami pusztít, a faj azzal jól járt;
a csatadal a legrégebbi ének.


Dobd el a szerelem kínját-keservét,
és vége a művészeteknek,
felejtsd a tudást, az ember értelmét,
többé nem aratnak, vetnek.

Ha nincsen halál, és vágy, nincs ének,
és vége az emberiségnek.

Ghazal

Már nem iszom bort többé, mert bár szeretem,
a józanság többet számít már ma nekem.
Rózsát a kertben sem vágok le soha,
ott szép, és nem lesz vázában a csoda.
Bort a kupába csak másnak töltök,
nem leszek ittas már, hacsak meg nem öltök.

Táncol a szélben az almafa levele,
hull a szirom, tele már kertem vele.
Csupa illat a szél, csupa lonbsuhogás,
az ember a fák közt boldog, dudorász.
Bánatot itt ma csak egy gondolat teremt,
e gyönyör is elhagy, mert te nem vagy velem.

Hát mégis bort a kupámba a tavalyiból,
és számról majd új dal, és új ritmus szól!

2017. október 13., péntek

Miért szürkül?

Semmi nincs, csak szürkeség.
Nem vár, csak halál.
Az acélos, jeges ég
majd készen talál.

Elfutott minden remény,
el a szeretet.
A semmi sosem kemény,
az marad veled.

Volt-e vajon más jövő?
Volt ígérő szó:
ami az ottból kinő,
színes lesz, és jó.

És ha volt, miért szürkül el
minden, ami szép?
Vagy az ember nem fülel,
hogy halljon új mesét?

2017. október 12., csütörtök

Aktualitások és örök aktualitások

Beer Miklós váci megyéspüspököt, egyebek mellett Aradszki András kereszténydemokrata képviselő kijelentéséről kérdezték.

A püspök úr szerint "ez egy ügyetlen megszólalás volt."
Szerintem nem ügyetlen, hanem tudatosan gonosz, ember- és főként keresztény-ellenes, tipikusan az emberi értékeket a hatalom kedvéért ignoráló, a hatalomhoz törleszkedő alja ember felszólalása volt. És pont.

Mi is volt a felszólalás lényege?

„A sátán/Soros terv ellen küzdeni keresztény kötelesség”



Mi is a Soros terv?


Az ilyen alja népnek semmi keresnivalója a nemzetet állítólag képviselők között, a legjobban tenné, ha már ma lemondana mandátumáról, hogy a tisztesség minimális látszatát fenntartsa magáról, bár erre igen minimális az esély.

A stüszi vadász lovas Döbrögi Semjén Zsolt pártelnökről szólva a püspök úr visszafogottan jegyezte meg, hogy nem Soros György a migráció kiváltója. Ez igaz, mert - teszem én hozzá - az ilyen idióta politikusok és az őket támogató nagytőke, mint Selymes stüszi vadász úr-elvtárs a kiváltó.

A püspök szerint tehát a narancsos képviselő felelőtlen, meggondolatlan.

Szerintem pedig egy képviselőtől, akinek feladata, hogy választóit képviselje, azok életkörülményeinek javításáért dolgozzon, még a felelőtlenség, meggondolatlanság is eltűrhetetlen, nemhogy az erkölcstelenség, azoknak a keresztény elveknek a világi hatalomhoz való törleszkedés érdekében történő kiforgatása, amelyeket állítólag képvisel.

Az ilyen helyzetben az egyetlen, az eddigi etikátlanságát mentő cselekedet az lenne, ha a képviselő úr
örökre távol tartaná magát a továbbiakban a közügyektől. Erre - éppen megnyilatkozásából következően - semmi esély nincsen.

Az a magyar kormány - amely ilyen "keresztény" képviselők támogatásából él,  "együtt tud szenvedni" a szenvedőkkel, mondta ma a református lelkészi zsinat vezető lelkésze nyilván arra gondolván, ahogyan a magyar kormány a kórházak helyett kisvasutat, és focipályákat épít, ahogyan a munkahelyek teremtése szerint közmunkát fejlesztett az "elmúlthatévben". Így szenved együtt - szöges drót kerítésekkel, és koncentrációs táborokkal - a szenvedőkkel.

Közben a papból (lelkészből) politikussá vedlett, kiugrott keresztény Balogh, akinek az "emberi erőforrás minisztériuma" a nevében is jelzi: itt az ember nem más, mint erőforrás - vajon mihez is? -  az egy fenékkel két lovon jeligével azt mondja: "a közel kereti keresztények szenvedésén keresztül lehet megújítani a keresztény Európa alapjait".

Ez volt a bolsevikok és a nácik ideológiája is, sőt, ennél a bolsevikoké emberségesebb volt: ők ugyanis - ideológiájukban - csak a gazdagoktól vették volna el a gazdagságot erőszakkal, és ideológiájuk sem a mások szenvedésén keresztül történő jobbítás volt (bár gyakorlatuk igen). Balogh kiugrott pap ideológiája ellenben egyértelmű: mások, tömegek szenvedésén keresztül újítsuk meg a mi alapjainkat. Ennél embertelenebb ember még nem volt magyar államigazgatásban fontos pozícióban, és ez az alávaló gazember a "humánerőforrás-miniszter".

Balogh megfogalmazta a narancsbolsevizmus alaptételét: addig megy előre a mi gyarapodásunk és hatalmunk, amíg más szenved. Ez az egész narancsbolsevik rendszer filozófiája, amely keresztény szemmel nézve bizony, azt gondolom, a Sátántól és nem pedig Istentől való.

Ártunk és Orbánunk mellesleg - jó bolsevikhoz illetve nácihoz híven (szabadon választható a hazug államszervezet mivolta) -  a konzultációs kérdőíven is felismerhetően hazudik a kérdésekben is:

Az 5. pont szerint például a Soros-terv alapján Brüsszelnek arra kellene köteleznie a tagállamokat, hogy a menedékkérőknek fizessen 9 millió Ft állami segélyt. Ez csúsztatás, ami eufemisztikus megfogalmazása a szemenszedett hazugságnak.
Az elképzelés szerint ugyanis nem a tagállam, hanem az Európai Únió támogatná a letelepedést és beilleszkedést összesen 30 ezer dollárral, 15-15-tel egy egy évben két éven keresztül. Ráadásul a 9 millió is csak akkor igaz, ha ártunk és Orbánunk tovább rontja a forintot, ugyanis a dollár napi árfolyama alapján ez az összeg 1,5 millióval kevesebb a hazudott 9 milliónál.

A 6. pont szerint a Soros-terv azt kívánja elérni, hogy "a bevándorlók enyhébb büntetést kapjanak az általuk elkövetett bűncselekményekért". Ez az állítás hazugság, ugyanis az alatta lévő magyarázat is kénytelen kiemelni, hogy csak a jogellenes határátlépéssel kapcsolatos büntetőjogi szankciókat tartja aggályosnak az eredeti írás, azaz szó nincs a kormány által állítottról. Még csak elérni sem akarja a terv, mivel csak "aggályosnak" nevezi.

A 7. pontban ártunk és Orbánunk magyarázata egyértelműsíti: a kerítés nehezíti a Soros-terv végrehajtását, amelyet egyébként az Európai Unió - amelynek Magyarország tagja - elfogadott. Magyarul a magyar kormány szándékosan és tudatosan nehezíti annak a szervezetnek döntésének végrehajtását, amelynek jogszabályai automatikusan a magyar jog részévé válnak a csatlakozási szerződés alapján. Azaz ártunk és Orbánunk alkotmány- és jogellenes politikát folytat a kerítés megépítése óta - saját állítása szerint.

És nem mellesleg: azokon a területeken, ahonnan ma háború dúl az egykori társadalom szövetét éppen az európai kapitalizmus által indított változások verték szét. Ezek indították azokat a háborúkat, amelyek elől milliók próbálnak menekülni, csakúgy, mint ahogyan 1956-ban próbáltak menekülni százezrek ebből az országból a megtorlás elől, és milliók az Orbán-kormány által tartósított jövőtlenség elől.
Vajon, ha 1956-ban Ausztria visszadobálta volna a menekülteket Magyarországra, majd a magyar aknazár előtt telepített volna aknazárat és drótkerítést, mi lenne Orbánunk és Ártjának véleménye ma? Vajon, amikor a romániai forradalom idején (és utána egy ideig) Romániából érkeztek menekültek Magyarországra, Ártunk és Orbánunk politikája alapján ott is drótkerítést kellett volna felhúzni?
Másrészt pedig világosan kell látni: a népvándorlás ügye igen komoly ügy. A jövőt, történelmet megváltoztató hatása lesz. Ezt értelmes ember kihasználja, és nem ellene szegül. Ártunk és Orbánunk amellett, hogy gonosz, buta tökfejekből is áll. A kerítés és a jogi csűrés-csavarás tarthat egy ideig, aztán a hatalom jelenlegi birtokosai eltűnnek a történelem süllyesztőjében, de a nép soha nem mossa le magáról az ő gyalázatukat.