2017. augusztus 18., péntek

Emlékeztek?

Emlékszel-e, Péter, emlékszel még arra,
hogy az ember-állat mekkora nagy marha?
Csak lohol arra, amerre farka mutat,
hegyen-völgyön át, ha nem leli az utat.

S emlékszel-e arra, mondd, barátom, János,
hogy a férfinek a magány ingoványos,
elmerülhet benne, mélyre húzza a láp,
ha nincsen, akinek énekelje dalát?

S mondjátok meg nekem, ti kedves többiek,
vajon Robinson-mód élnie hogy lehet
az embernek hosszan egy szigetre zárva,
ha nincs kiút onnan, és a szíve árva?

Már újra megalapozták...

          (Kányádi Sándor: Már megalapozták...  1987)
Már újra megalapozták,
divatjamúlt, egyszer felszedett síneit
újra lerakták,
és már zakatol rajta a
múlt századbeli rémvonat.

Megint az a kérdés:
talpfáiból mikor lesz barikád

Akit szeretnek, értékes

Akit szeretnek, csak értékes lehet.
Értéktelen vagyok, mert senki nem szeret.
A lelkem sivár, mint sötétben a tenger,
mint sarki jégmező, amely küldi a telet.

Sötét a szívem, mint föld alatt a barlang,
ahol a fényhiány harapható,
és csak mély szakadékban, halkan
hullámzik benne egy fekete tó.

Amíg sötétjét fáklyafény nem járja,
ezer csodáját nem láthatja szem,
marad elképzelt rémek vad tárháza,
amelyben az álom eltorzulva leng.

Akit szeretnek, értékes ember.
Fényt derít szívére szeretet,
rémek közé, ha belépni nem mer
senki, sötétben élni nem lehet.


Hiányzol

a bőröm alól,
lélegzetvételemből,
hogy nem ülsz ott gondolataim között.
Palotákat építek a hiányból,
de minek, ha leendő lakója
belőlem már régen kiköltözött?

Azon jár agyam néha,
igaz sem volt az egész.
csak tudatom volt olyan léha,
játszi, hogy ilyen merész
álemlékeket generált fejemben,
legyen min rágódnom egy életen át:
"ha nincs, hát majd megteremtem
az egyszer volt boldogság mítoszát!"

Elássa

Csak lassan
jut az ember
odáig,
hogy élni
nem érdemes,
belássa.

Nincsen
semmi rendben
sokáig,
reményeit
véglegesen
elássa.

Csak az emlék

Nem kértem senkit,
engem sem kért senki
azóta soha.

Nem éltem semmit,
bennem csak a semmi.
Sorsom mostoha.

Magam kitártam,
a poklot megjártam,
eltűnt a talaj.
Maradt a jaj.

Semmim nincs,
csak az emlék,
Ez a kincs.
Jól ellennék?

2017. augusztus 15., kedd

Kőbe zárt tűz

Az élet nem más: kőbe zárt tűz,
tűzzel lobogó fájdalom;
a perzselő láng folyton űz,
tagadom, vagy vállalom.

Létünk lobog fáklyaként,
és mégis oly sötét a világ!
Égetünk mindent: szerelmet, ként,
fojtó füstünk mindent kirág.

Semmit nem látunk, és mindenki lát,
és néha oly nagy a sötét!
Kínt űzni verset használunk, s piát,
hogy feltörje tüzünk kövét,

vagy zenélünk, mint ki megbolondult.
Messzire száll a dallam;
mint vén zenész tépjük a húrt,
és feloldódunk egy dalban.

Ez oldat is csak efemer fáklyafény.
Körén kívül az árnyak
figyelnek minket. És ez tény,
hiszen végül kihűlnek a vágyak,

és nem marad más, csak kőbe zárt parázs,
a megcsontosodott pernye,
amely, ha kihűlt, elszállt a varázs.
Már nem is emlékszem a percre.

Folyóparton

Folyónál állva nézem a vizet,
hogy hullámok futnak rajta tova.
Hazugság, hogy a sors mindenért fizet.
Gyilkosnak is lehet nemes lova.

Rezeg a csillag a víztükörben,
a Hold, mint golyó az égen ragyog.
Szokást, falat soha nem törtem,
engem sem törtek. Egész vagyok.

A fű meghajlik talpam alatt,
a bogáncs megszúrja lábamat.
Százezer éve semmit sem haladt
semmi sehová a Nap alatt.

Még gyurgyalag rak fészket a löszben,
a fűzfák odvában seregély költ.
Merre tovább? Így, útközben
dönteni kell. Még nem vár a föld.

A folyóvíz a lábam előtt
megállás nélkül csak rohan.
Fejem lágya már régen benőtt.
Miért nem élek boldogan?

2017. augusztus 14., hétfő

Felzörgetem zörgetni a zörgetőt

Késő éj. Bezárkózom.
Zörgetnek az ajtómon.
Nézem: vajon ki lehet,
ki ijesztget engemet?

Kukucskálok: ismerős,
fehér bajszot viselő,
szemüveges, vén alak.
Vajon már hol láttalak?

Lámpát gyújtva kérdezem:
mi a dolga énvelem?
Én vagyok te, azt mondja,
és marad álláspontja,

pedig többször kérdezem,
hogyha bent lennél velem,
te lennél én, én meg te?
Már elmondtam, recsegte.

Hogy van az, hogy egy alak
(nem ily módon vártalak!)
két helyen van egyszerre?
Nézek ki az emberre.

Nem tudom, de itt lakom.
Te vagy az én tegnapom.
Én meg vagyok a jövőd,
ne láss bennem betörőt!

Honnan jöttél? - Itthonról,
tudom, agyad mit gondol
most őszülő fejedben.
Ezen én már átestem:

Meglátogatott magam,
hogy nem éltem boldogan.
Megkérdezte, hogy vagyok,
szívem miért nem ragyog?

Ha nem lesz bennem öröm,
az ő szívét megtöröm,
és nem élhet boldogan.
Ezért most hozzám rohan:

változtatssak létemen,
hogy jobb legyen életem,
illetve majd őneki,
amint a szót keveri.

Mert míg idáig jutott,
múlt, jövő összefutott.
Én voltam a mesében,
és magamnak meséltem.

Eltelt negyedóra, fél.
A jövőtől mégis fél
szívem. Elment, itt hagyott.
A levegő megfagyott:

valamit változni kell,
ne jöjjek majd hozzám el.
Az ötlettől irtózom:
hogy zörgessek ajtómon.

2017. augusztus 12., szombat

Magyar vagyok

Nem vagyok polgár és nem vagyok paraszt.
Nem vagyok civil és katona sem.
Hallom, hogy szél fúj: zörög a haraszt,
vele a rendszerváltás üzen.

Mert ráférne erre a népre egyszer,
hogy jöjjön a felszabadulás,
ne üljön nyakán e maffia-rendszer.
Elég volt végre az ország-dúlás!

Nem vagyok vörös, és fekete sem,
nem vagyok keresztény, vagy zsidó.
Rothadt narancsot sosem eszem,
tudom, hogy méreggel élni nem jó.

Pedig már ömlik, terjed a méreg.
Agyakat fertőz és szíveket.
Ép embert nem látok, bármerre nézek,
olyan rengeteg már a beteg.

A narancs a vörösnek árnyalata.
Az irígység-sárgát keverte bele,
aki csinálta. Lesz vádirata:
ez is mind csak zsebét rakta tele.

Minden "eszme", mely kábít, fertőz,
a rablást hivatott fedni el.
Minden hazugság lopást kendőz.
Látja, aki csak kicsit figyel.

Nem vagyok vörös, nem vagyok barna.
A szabadság az életem,
nem vagyok egy hülye Isten barma,
hogy bolsevik igába hajtsam fejem.

Polgár vagyok: tudom a jogom.
Fegyvert is fogok érte, ha kell.
Magyar vagyok születés-jogon.
Az ellenforradalom nem érdekel.

Augusztus

Az ablak előtt ág bólogat.
A hő most is szinte rémes:
az égen tüzes a Nap-fogat,
enyhülés nem esedékes.

Nyilaitól véres a szívem,
vagy emlék rág, míg el nem fojton?
Harsog most a nyár, de nem színben:
csak szürkében látom folyton.

Hogy lett ilyenné ez a világ?
Izzik, mint a pokol-katlan.
Kívül még zöld, bent elhamvadt fák.
S nem múlik. Felfoghatatlan.

2017. augusztus 10., csütörtök

Senki sincsen a fák hegyén

A fák fölött az éj kigyújtja
holnap is a csillagot.
Kinek jövője nincs, csak múltja,
nem fél. Magára hagyott.

Nincs jövőm, sem múltam nékem,
én már nem reménykedem,
hogy nem lesz felesleges létem,
hogy tartalmas lesz az életem.

Senki nincsen a fák hegyén:
a csillag távoli tűzgomoly.
Bizakodás és a remény
elhagyott. Létem komor.

A fák fölött a csillagot
csak a sötétség gyújtja fel.
Mi van, ha minden elhagyott?
A kérdésre a semmi felel.

Már senki sincsen a fák hegyén,
csak tűhegyes, üres csillagok,
mióta nincsen te meg én,
és két szemed rám nem ragyog.

2017. augusztus 8., kedd

Belső Móriában

Ágak nyúlnak bennem égbe -
semmit markoló kezek,
itt maradtam tűzben égve,
és elveszítettelek.

Gyökeréről elszakadva
a tengeri liliom,
úgy sodródom elhagyatva.
Nehezen, kibírom.

Tárva Mória barlangja.
Lepik szörnyetegek.
Lelkem azóta sötét lakja,
hogy elveszítettelek.

2017. augusztus 7., hétfő

Téged dalol

Téged dalol minden levél a fákon, kint a ház előtt,
ha eső vize folyik, vagy a Nap fénye ragyog rajta.
Azt mondják rám, hinni lehet, a fejem lágya már benőtt,
pedig pontosan tudom, nem vagyok egy benövős fajta.

Vízben ülök ismét, számba csap a gőz, csak ámulok,
míg a fényinterferencia játszik a kád fenekén.
Ha mindent fölleltározok, mivel lassan már elmúlok,
életemből nem hiányzott semmi, csakis a te meg én.

Földbe elásva

Amit föld alá elásunk,
hisszük, mindig ott marad.
(Mélyen eltemetve bennem
ne maradna meg szavad?)

Hogyha mag az, eltemetve
föld fölé nő, fényre fel.
(Az elásott szerelem nem
hajt ki. Ott rothad el).

2017. augusztus 6., vasárnap

Szabadon szállva

Szabadon szállok,
nem köt semmi.
Kötésre várok,
tovább menni.

Szél fúj, mint pelyhet
balra, jobbra,
repülni merhet,
akinek nincs gondja.

Semmi alattam,
az űr előttem,
kötélről szakadtam,
vákuumból jöttem.

És most repülök,
mint a kő, zuhanva.
Kihűlt az üszök,
száll a hamva.




Kimosta a verset

A hőség kimosta belőlem a verset,
gondolkodni is képtelen vagyok.
Nem ettem ma főttet, kizárólag nyerset,
amiket leírok, zagyva és dadog.

Pedig lenne mit új versben megírnom,
ha lenne hozzá elég energiám,
bár tudom, magamnak kell ezekkel elbírnom.
Nem tartozik másra senkire ám.

És lám, ez is csak ritmusos szöveg,
hiányzik belőle valami plusz.
Ezt hallaná az a "Teszlek Föveg"
verstől elzavarna messzire: slussz!

Yandex


A Miniszterelnöki Kabinetiroda megrendelt egy páncélozott személygépkocsit az alvállalkozótól, amely azt le is szállította számára, ám a Kabinetiroda tudtán kívül rakétavetőt épített a gépkocsiba. Az átadáskor azt leparkolta a Parlament épületével szemben.

A Miniszterelnöki Kabinetiroda illetékese átvette és kifizette a gépkocsit, majd beült, hogy elindítsa. A gyújtáskapcsoló elfordításakor a rakéta becsapódott a Parlament épületébe és felrobbantotta azt. Sajnálatos szerencséjére a miniszterelnök éppen nem volt ott, csak a Parlamenti szolgálat tartózkodott az épületben, éppen Kövér eligazítását hallgatta arról, hogy holnaptól kezdődően minden képviselőt, aki meg mer szólalni az ülésteremben, a Ház előtt a Dunába kell lőni, így jelentős kár nem keletkezett.

A Nemzeti Elhárítási Bizottság elnökének ma reggeli sajtótákjékoztatója szerint a balesetben a gyújtáskapcsoló volt a felelős, de amúgy tragédia nem történt: a miniszterelnök nem sérült meg, hiszen éppen hazafelé tartott Bicskéről a gyermekvasútján, a Miniszterelnöki Hivatal minisztere pedig éppen helikopteren utazgatott, tehát neki sem eshet baja.

A 360 elhunyt fő emlékére a Parlament helyét felszántják sóval, és egy Putyin emlékművet építenek közadakozásból, amelyet adószerűen vetnek ki.

A Miniszterelnöki Hivatal vezetője már aláírta a következő páncélozott személygépkocsiról szóló szerződést.

2017. augusztus 3., csütörtök

Nagyapa táncol

Nagyapa táncol a járókerettel.
Nemsokára itt van a reggel.
Infúziót is hozott magával,
a kemény ritmus tipikusan rá vall.


Szakálla zászló, a légben lobog,
az ócska kockakövön papucsával dobog.
Jöjjön nővér! Bolond a beteg!
Ropja a táncot, már szinte lebeg!

S nagyapa táncol a járókerettel,
most már hangos is: hozzá rappel.
Kopog a vasváz, szteppel az öreg,
az infúzión lengnek a csövek.

Rémálom-lét

Reggelenként rémálomra ébredek.
Kint tűz a Nap bár, de bent szakad a hó,
agyam borítják kifakult képzetek.

És minden emlékképem olyan fakó,
hogy a színhiányon már elképedek.
Talán szívüket vágta ki egy bakó.

Én oly szívesen örülnék veletek,
de magam vagyok, mint egy szigetlakó.
Csöndem marad. Csak magamban fecsegek.

Ha álmot látok, az mindig ragyogó,
de elfelejtem, amire fölkelek,
s a csönd körül vesz. Ez fogvacogtató.

Ébren csak ebben a csendben élhetek,
bár álmom lehet örömöt is hozó,
reggelenként rémálomra ébredek.

Vers a verstükörben

Sokáig mosta volna bőr alá eső ruhámat,
de nem találom rég a csókot.
Magányomat facsarta fájdalom a versbe,
sokáig vágytam még utánad.
Nem volt mivel lemossam már az arcom:
a könnyeid nem tenyerembe folytak.
Nem tükörbe, égre nézve arcodat lebegni láttam,
s a két szemedből arcom nézett vissza.
Sokáig nem szerettem volna lenni másként.
Ma már csak a hiánnyal telve lelkem.

2017. augusztus 2., szerda

Túljutni

Odakint, az utcán meleg van újra.
Hány éve nem élek már hozzád bújva!
Dühöngtek télen kint száguldó szelek,
soha nem feledtem, hogy szerettelek.
Túl sokszor néztem föl az üres égre.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Nem kértem azt bután, hogy kezdjük újra.
Azóta folyton csak emlékszem a múltra,
pedig nem volt hosszabb, csak néhány hónap,
hogy' is hihettem pár szédítő szónak?
Hibáztam végül? Nem néztem, hogy sért-e?
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Azóta itt bent nem múlnak a telek.
Élek, mint a féreg: szárnyalni nem merek.
Tollaimra vastag jégcsapok fagytak,
szemem is bezártam. Jobb lennem vaknak:
nem érdekel többé, aki hall, ért-e.
Túl kellene jutnom már rajtad végre.

Összeláncolva

Az utcán járva láttam egy embert.
Magát vezette láncon
szemét lesütve. Fölnézni sem mert,
nehogy nézése ártson.

Hová mész, kérdeztem, csukott szemmel?
Csak megyek magam után,
mi mást tenne egy leláncolt ember?
Csörgeti láncát bután?

Átesel láncodon, vigyázz nagyon!
mondtam, hogy tovább haladt.
Ügyelek rám, míg vezetni hagyom,
és követem magamat.

2017. július 31., hétfő

Esterházy Péter

Láttam egyszer Esterházyt. A szavak
csodálatos életéről beszélt az
egyetem auditóriumában.
Nagy hallgatósága volt a teremben,
be se fért mindenki, korábban mentem
egy hirtelen ötlettől vezérelten,
mégis, ő az egyik legjelentősebb,
még élő írónk. Akkor volt. Azt mondták.
Egy éve már, hogy meghalt. El kellene
olvasnom azt a könyvét, amiből az
előadás anyaga származott, vagy
talán fordítva, az előadásból
lett a könyv. Nem emlékszem semmire sem,
amit mondott, csak arra, ahogyan ott
állt az emelvényen lobogó hajjal,
és a szemüvegén megcsillant a fény.

2017. július 30., vasárnap

Nem veszteségek számbavétele

Életünk ma puszta számbavétele a veszteségnek,
és a lista mindhalálig egyre nő.
Elmúlt aranykorunk után a szívben vágyak égnek;
az, hogy nem tér vissza többé, leverő.

Másban reménykedünk az életünkben, persze, folyton,
hiszünk: jön még egy másik, egy szebb jövő,
de én saját vágyaimat már régen mélyre fojtom:
majd egy újabb nemzedék: egy felnövő.

Talán egy újabb nép, újabb kor, egy másik nemzedék;
nem náci, és nem is bolsevik, talán,
hiszen sokat ment a világ, és gondolom, menne még;
leírja e kort is a többi után.

De a lét nem csak a veszteségek számbavétele,
az nem lehet! Én magam nem így hiszem.
Több legyen! Embernek nem elég fedél és  étele,
kell még legyen életében szerelem.

Július

Nincsen most
felhő a
csoda-kékben fent,
zápor és
zivatar
szabadságra ment.

Lángolhat
a homok
tavak partjain.
Vöröslik
is nyakam,
karom, vállaim.

Kalapot
teszek föl:
már éget a Nap.
Tüze a
hátamba
is beleharap.

A gödör
alján most
áll a levegő.
Talicskát,
lapátot
mégis vedd elő!

Kiásod
az árkot,
mire este lesz,
legyen a
lapát bár
forró fémlemez.

Dolgozik
az ember,
mint a vadszamár,
az ég kék,
szikrázik,
és izzik a nyár.

A kiscserkészből elfajulrt másodvonalbeli (fülke)forramadlmár

Rétvári Bence elvtárs megint elhazudta magát, mint kiscserkész kora óta rendszeresen, és nem is parancsra, hanem önkéntesen:
tessék mindenkinek tudomásul venni, hogy az álomtitkár elvtárs hazugságával szemben nem dupla családi pótlék jön augusztusban, hanem a szeptemberit IS kifizetik előre, ennek megfelelően - Rétvári elvtárs duplázásával szemben - szeptemberben NEM jön családi pótlék. Csakúgy, mint ahogyan a tavaly decemberi "dupla családi pótlék" után nem jött januárban. Mellesleg ez világosan látható a Kormányhivatal tájékoztató oldalán is:
http://online-kalkulator.hu/kormanyhivatal-csaladi-potlek-utalas-osszege-feltetelek/

Update: valaki szólt az elvtársnak, mert egy újabb nyilatkozatában helyesbített: nem kéthavi lesz ám az a nagylelkűség, hanem a szeptemberi családi pótlék előrehozása, azaz szó nincs dupla családi pótlékról, nagylelkűségről, ugyebár.

2017. július 28., péntek

A világ peremén túl

Ülök a világ peremén.
Nincs velem már a te meg én.
Hamis dalt dúdolok,
meg soha nem halok.
Itt nem lesz több esemény.

Elrúgom magam a világtól,
mint egy gyümölcs a faágtól.
Örökké zuhanok,
meg soha nem halok.
A vég a halálban meggátol:

fekete lyukba zuhanok.
Agyamban zongorafutamok.
Átesem a lyukon,
amíg pályájukon
robognak távoli csillagok.

Egy másik Földre érkezem.
Ott majd jobb lesz énnekem.
Ott boldogan élek,
maradok végleg:
sosem lesz hamis az énekem.

Shultz elvtársnak üzenem

Orbán, úgy tűnik, visszatért oda, ahonnan indult: a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Az - állítólag - jobb oldali politikus már a Szociáldemokrata Shultzot elvtársazza, "Shultz elvtársnak üzenem".
Nem csoda: rendszere a nácizmus és bolsevista kommunizmus bájos elegye - most putyinizmussal bővítgeti éppen - nyilván feljogosítja erre, mint ahogyan KISZ-es előélete is. Bárt az "ő" "Shultz elvtársa" soha nem volt kommunista, amíg Orbán elvtárs KISZ szervezetének eredeti neve: Kommunista Ifjúsági Szövetség, amellyel szemben csak azért alapította meg sajátját, mert volt egy ellenlábasa, aki kigolyózta őt a KISZ Központi Bizottság tagságából. Úgy hívták: Gyurcsány Ferenc.
Megjegyzésre méltó, hogy valóban: sem a nácizmus, sem a bolsevizmus nem volt liberális, mindkettőre méltán illik a liberalizmusból fosztóképzővel képzett jelző: illiberális.

A szóról tudni kell, hogy pontosan fedi Orbán álmát: a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapuló rendszer tagadását, amely tehát az állampolgárok rabságán, és származásuk, vagyonuk, bőrük szín és egyéb tényezőkön alapulő megkülönböztetésüket hírdeti, minthogy tagadja ezen liberális elveket. Tagadja a véleménynyilvánítás, a vallás és a gondolkodás megválasztásának szabadságát, tagadja a piacgazdaságot, és általában mindenféle szabadságjogot.
Ennyit a kommunistából illiberálisáá vedlett politikusról, aki a vallás egykori ócsárlásából ("csuhások térdre") érdekből templom-járó csuhássá vált maga is - noha a pata kilóg a reverenda alól.

Siratlak

Még ma is siratlak szinte szüntelen,
mint vizét siratja patak, kiszáradt,
mint fáit erdő, ha tűnt a rejtelem,
mint kőhalom sirathat büszke várat.

Visszahangzik egyre bennem még a dal,
üres barlangban a medvebrummogás,
ahol semmié már mind a diadal,
s az idő a falba víznyelőket ás.

Siratlak még: így csúcsát siratja hegy,
amelyet az idő dombbá koptatott.
Magamat siratom? Az mind egyre megy:
teveled régi énem is itt hagyott.

2017. július 26., szerda

Párhuzamok, ellentétek

Szél fúj. Hallom hangját, arcomon érzem.
Patak csobog. Bőrömre freccsen vize, látom, mozog.
A felhők az égen kelet felé szállnak, űzi őket a szél.
A falevelek patakban úsznak. Azokat a víz viszi el.

Ha a Nap lenyugszik, sötét az este: fény-hiány.
Elment a kedves, fényét elvitte. Már nem jön vissza.
Reggel lesz még, a Nap holnap fölkel újra,
de a kedves nem jön vissza. Itt marad a sötét.

2017. július 25., kedd

Nem tanultad meg?

Eddig nem tanultad még meg:                                                                  Ember arcú
holnap a te hajad tépik,                                                                     nacionál-bolsevizmus
pedig volt idő, temérdek.                       „Ez egy olyan kockázat, amit én személyesen vállalok.
Elhurcolnak? Újra nézik.                                       (Orbán Viktor 2006. október)

Nézték akkor is, amikor
vittek málenkij robotra.
A fanatizmus eltipor.
Most a tőkének nincs bokra,

csak tövise szögesdróton.
Újra láger már az ország.
Nem gondolkodsz ember módon:
agyad is átprogramozták.

Nappal-éjjel dől a szennylé,
a hazugság már kiárad,
hadonásznak a cinkosok:
hazád többé már nem várad.

Eddig nem tanultad még meg:
ők az erőből értenek,
pedig régen ismert tények:
a szolgák sosem emberek.

Akik most a hajad tépik,
körmöt téptek hatvan éve.
Ezek nem újak: a régik.
Ugranak a "bolsi" névre.

Igaztalan vagyok? Lehet.
A gondolkodásban gátol,
csahos csürhe kísért eget:
egytől egyig provokátor,

nem ember a csürhe többé,
csak üvöltő farkasfalka.
Összegömbölyödhetsz gömbbé;
inkább fejszéd fogd marokra!

Jajong a semmi

Üvölt a semmi.
Jajong, mint hegedűje Bergnek.
Már nincs mit tenni.
Az istenek nem bottal vernek.

Motyog, jajong, dadog a semmi
ott, szemközt a villamos ülésen.
Hány évig kell együtt ezzel meglenni?
Rettenve hallgatom és nézem.

2017. július 24., hétfő

Cipeljed!

Már nincsen idő elaprózni többé.
A kimondott már vissza nem vonható,
s ha nem érzed át, még nem válik köddé,
lerakódik beléd, mint a guanó.

Kővé válik. Szíved pokolra húzza,
minél könnyedebb, annál biztosabban.
Nem nő ki belőle jövőre búza.
Luftballon maradsz, felfújt hólyag. Rabban.

Már nincsen hely írni csacskaságot:
a Kapu nyílik, bezárul az idő.
Mondani, amit te, és más nem látott,
ez nem opció, hanem kötelező.

Tégy kavicsot szádba, ha dadog a nyelved!
Rád szakadt a málha? Cipeljed!

A döntés

Egy kimerevített pillanat:
az örökkévalóság benne összpontosul,
éppen, mielőtt átadod magadat.

Még nem dőlt el semmi,
még minden visszavonható,
de erre fogsz tovább menni.

Kívül hőség. Belül a hó.

Talán a csillagokra

Talán az éji csillagokra,
talán a holdtöltére várna:
a semminek nem nő bokra,
a nincs nem borul virágba.

Talán, ha lépne olykor párat,
mozdulna túl az éjszakákon!
Magára a semmi nem várat;
másra vár minden faágon.

Talán, ha szállna. Ha magába
nem lenne zárva kulcsa-vesztve.
Nem nézne fel minden ágra,
terasz-korlátra és ereszre.

Talán, ha Napja kelne égre,
talán, ha megritkulna ködje,
tisztában látna hátra végre,
hogy magát előre lökje.

Roncstemetőben

Elvesztem a ködös éjszakába,
már nincsen irányfény hozzád.
A karambol óta fejem kába;
s e józanságra nincs gyógyszer, csak, ha te hoznád.
Hajóm kamrájában légritka tér páráll.
Még ott rezeg a végtelen pillanat,
de az ködgomolygás is a sötétbe hátrál.
Csak a rozsdás hajóroncs maradt,
amely a korall színű szirteken megtörött.

Árbochoz kötözött a legénység,
hogy a tengerbe ne vessem magam,
szirénszavak édes hangja felé, és
megtaláljam az utat vissza, ha van,
de elhagytam a Jó Reménység
fokát, és hullámok dúltak alant.
Vadul dobálta hajóm a tenger;
Szkülla karmai kapkodtak felém.
Úgy hittem, már nem vagyok ember.
Pedig korábban egy isten hordott tenyerén.
Mára a Saragasso hajótemetőjébe értem.
Szél nem fújja el már belőlem a ködöt.

2017. július 22., szombat

Visszazuhanva

Lépcsőt léptem, s légen jártam.
Rám nézett szemed.
Ágy fölött, lebegve háltam:
álmodtam veled.

Piros lámpa érkeztemre,
rögtön zöldre állt,
A világ, bár vétkeztem, de
mégis csak rám várt.

Lépcsőn lépek, sárban járok.
Szemed nem rám néz.
Álmom agyagos, mély árok.
Epekeserű, mint méz.

A villamosajtó zárul
az orrom előtt,
Saját testem is elárul:
nem kapok levegőt.

Aszály

Az eső Nikki Giovanni* szerint
Isten spermája,
amellyel megtermékenyíti a földet.

Amikor nagyon esik odakint,
csendes, unalmas délutánon,
bent, a szobákban is itt
az idő esőhullatásra.

Régóta tart az aszály.


*Nikki Giovanni: Rain

Remélem,

senki sem sír majd utánam,
hogyha egyszer meghalok.
Életemben arra vártam,
átölelnek majd karok.
Lerothadtak már mind mára.
Nincsen kar, nincs ölelés.
A személyiségem ára?
Nagy ez az ár, nem kevés!

Ha sírsz majd a temetésen,
ott essen ki két szemed!
Oda figyelj! Legyél résen!
Aki élve nem szeret,
ha meghaltam, miért áztatná
a friss földet fölöttem?
Nincs alatta semmi más már,
csont, hús, melyet rothadás jár át,
agy, mellyel szerettem.

2017. július 21., péntek

A korallszigeten


                                     The coral isle, the lion-coloured sand
                                     Burst in upon the porcelain reverie:
                                     Impetuous troubling
                                    Of his imagery
                                                                   (Ezra Pound)


Mára az évek óta folytonosan
csak rá szakadó problémák
jól leapasztották.

Most nincs más,
mint főtt rák dögleni kint a napon, a homokban:
égni pirossá, pecsenyére.
Még két koktél, és ez elég lesz képzeletének.

Balatonra menni rangon alul van.
Ott csak az alja, büdös proli lézeng.
Itt, a fehér ragyogású homokban
nem formálja ma át szellemét semmi nézet
(Nem képez most, persze, gondolati relációkat
azzal a néppel).

Poharában meglötykölvén a bogyókat
kér még, hogyha a pincér egyszer arra téved.
Régen volt az a nietschei csitt-csatt
ott, a szobában a kollégiumban;
estére majd újra a meccset
nézi meg inkább
- már menne is nyomban.

Zizzen az Iphone a tálcán,
a panamára letéve.
Később.
Csak a balfácán üzen neki olykor,
bár párszor már meg is érte.

Tegnap az éjjeli filmben
az a szellem
rá is ijesztett;
elaludhatott ott az ülésben,
hirtelen azt sem tudta,
nyert-e vagy vesztett
(nem is játszott már szelvényekkel
az elmúlt huszonöt évben).

Még ereje teljében van a sportos testben;
pár lépés csak a tenger,
futva egy perc sincs, már el is éri.
Ugrik a lépcsőről mert fejesére büszke az ember,
és még hallja, amint az apja tanítja vagy negyvenöt éve:
a hideg vízbe vetődni veszélyes ezzel a forró testtel.


Amerre járt

tarka virágok nyíltak meg két lába előtt, és
eltaposott szirmok száradtak lába nyomán szét.

Rózsa a réten

Régi nyárban rétet járva
rózsaszálra leltem én.
Illatozó szép virágja
árván virult rejtekén.

A tőt elhagyottnak látva
kebelembe rejteném,
gondoltam, mert tőle hátha
visszatér majd a remény.

Bár virult a rózsa nálam,
s körbelengett illat ár,
sokkal gyorsabban, mint vártam,
végére ért az a nyár.

Tüskéivel szép virágom
- bántottam? -, sebet hagyott,
miért? Magammal vitázom.
Elment. Végleg elhagyott,
emléke ma sem halott.





2017. július 19., szerda

Közérzet

Képét nézem a rothadó világnak,
az a kurva meg visszabámul belém.
Engem a kétség, a hiány kirágnak,
s nincs csókos csábmosoly fogaik helyén.

Szívem lyukasztják, az agyamat eszik,
dupla pofára zabálnak belőlem
hajnalban  kezdve, be nem is fejezik,
és soha nincsen menekvés előlem,

mert bennem tenyészik mind, ami sötét,
s noha lehet kívül részmagyarázat,
aki nem tapasztalta még az övét,
talán meg sem érthet efféle lázat,
amelynek delíriumától
üvöltésre nyílik meg a száj,
és ha abban a modor majd meggátol,
hát hangosan káromkodni muszáj.


Billiárdgolyó-műhelyben

Egy való-hasadásban
tűnik tova az idő,
hogyha az agyakban sár van,
gondolatot-nyelő.

Élhet-e lélek a falban,
hiszen hallanak ott a fülek.
Közöttük éltem? Haltam?
Túléltem? De minek?

Most is nő a pszichózis -
vagy csak átalakult?
Újabb agygyanta-dózis
formál embert vadul.

Csiszol újra golyóra.
Barázdákat simít,
Immúnissá tesz jóra,
szürkít, elkeserít.

A búvár harangon kívül
egyre nő a nyomás.
Az én soha nem kint ül.
Frusztrált. Haragot ás.

Nagyra nőttek az orrok.
Ritkul erre a lég,
és a fazék nem fortyog,
nem veti le fedelét.

Naggyá nőtt fenekekkel
lett tele kéklő egünk.
Hogyha az ember felkel,
csak néz: nincs elegünk?

Kiesett néhány évünk,
épül újra jövőnk:
még csoda az, hogy élünk,
bár fogy már levegőnk.

Szenny potyog ránk az égből,
csak duzzad a csatorna-ár.
Magunkkal cipeljük régről,
újra nagy lesz az ár.

Egy való-hasadásban
tova tűnt két évtized.
Gyermeked, meg a társad,
kamattal fizeti meg.

2017. július 18., kedd

Hőség

Az ég tüzes bársonykalap,
lángol, mint a pokolkatlan szája,
a levegő forró, mégis teli szájjal harap,
és bár van a külvilágnak valamiféle bája,
felforr a velő a homlokcsont mögött,
és egy percre sem csitul, szürke zaj az elme.
A nyomás nyomán gazzal minden benőtt,
amióta elhagyta élete szerelme,
pedig volt pár hónap, reményteli,
vagy esetleg egy-két éve is talán;
mára útja néha már pokolbeli;
rémárnyképeket nézeget éjgödrei falán.

Öreg. Lassan mozdul, mint ólom, elnehezedett,
és minden változástól már előre fél:
jót nem hozhat, rosszat meg úgysem vihet,
és egyre csak dühöng az a bolond szél,
amely már minden ismert emberséget  annulál,
látszólag legalább. Ha értené!
Agyában a szenny az alpárinak gazsulál;
elitista lenne? Jobbat nem remél.

A Sátán üvölt fejében folyton,
vagy megőrült szeráfok kara
harsonázik, és rángatja acéldróton,
hogy ideje lenne elmenni végre haza,
bár régtől tudja, ahol az otthon,
a haza ugyanott nem található.
Ha nem itt, a Földön, talán majd a Holdon.
És a hőségben csak szakad a hó.

Több éve már szakad, állandóan esik,
talán csak fejében, legbelül;
szétzilálódott falak közt belső szemek lesik,
és kacagják: haha! Mégsem élsz emberül!
Bár mi az, úgy élni?
Szépen, nemesen, és talán még boldogan is?

Persze: nem félni, bátornak lenni,
de hogyan, ha az egész lét hamis,
csaló és megcsalatott, hitehagyott?
Vagy a struggle for being  az igaz,
amit már Darwin láttatott?
A győztes mindig szívósabb? Ő a gaz?

Folyik a víz a hát közepén,
már a váltókon döccen a vonat,
persze, kín, a sosem volt temegén,
az ég folyton tüzes bársonykalap,
amely velőt rothaszt a fejben,
és csomósodó hajhullást okoz,
olyan, mintha légylárva zizeg tejben.
A múló idő minden kínt felfokoz. 

2017. július 17., hétfő

Még reszket

Még reszket a szív, ha látlak.
Még gyűlik a múlt idő.
Még mások azok, akik bátrak,
az én a halálba nő.

Még rezzen a pilla a néven.
Még mosolyra mozdul a száj,
pedig elmúlt a nyár már régen,
másfele nézni muszáj.

Még látom néha az arcot,
az álmom dobja elém,
de lassan feladom a harcot,
a szívben már nincs remény.

2017. július 16., vasárnap

Hondurasi konzulunk


Mindig tudtuk
róla, soha sem
állt be a szája,
de amikor
elpofázta, hogy
a székház árát
az az iráni
faszi mosta tisztára,
majdnem lelövettük...

Aztán inkább
adtunk neki
egy konzuli
állást.

2017. július 14., péntek

Távozz!

Menj el tőlem, ha nem élsz velem,
ne kísérts emlékeddel tovább!
Tudom, soha nem volt szerelem,
s én sem leszek most már ostobább.

Menj el innen! Egyike vagyok
azoknak, kik sárba húznak majd.
Maradsz? Kiutat nem is hagyok;
puszta létem fojt, romlásba hajt.

Távozz tőlem: romlásba viszel!
Már levegőt sem szív a tüdőm,
amióta bennem nem hiszel,
s tudod: végleg lejárt az időm.

Én már éji tájak felé nézek,
ne zavarják meg szememet fények.

Lázár

Keljek, mondta, jönni ki, a fényre.
Zúg a Semmi fejben a sötét.
Emlékem a szürke, nincs is tényre
hatalmát apja bírta övét.

Nem szem látott tekerten még gyolcsba,
botlott lépcsőn mégse meg a láb.
Tüzét a hitetlenség eloltsa,
ura, mutatta, élet és halál.

És távolodik tőlem most Semmi
már az élet jön vissza belém,
csakhogy újra végig kell majd menni
az úton. Már nincs bennem remény.

Halottat támasztani csak ennyi:
"Lázár, jöjj!". De elmarad a fény.

Újra kezdeni

Előlről kezdtük már megint.
Ismerjük már régen,
mégsincsen, aki megint,
és vágna minket képen.

"Mire lehull a levél",
a fű pirosra festve.
A kilógó bél nem regél.
Bevonultunk Pestre.

Újra kezdjük minduntalan,
a véres orr hiába,
a célt, ha látnánk,  hasztalan:
fejünkl folyton kába.

Állandóan szól a dal:
"hogy lehullnak a levelek",
de nem mondja sok fiatal:
elo innen! Már le veled!

Könyvlisták

Kétségbeesetten rohanok olyasmi után,
amit úgysem érhetek el.
Olvasni listákat állítok össze bután
könyvekből, és egyikük sem felel
semmi kérdésre, amely fölvetődne,
és lenne benne értelem,
hogyan alakítsam, hogy jövőre
még értelmes legyen életem?

Visszavonhatatlanul

Valóban fölidézheti
egy elmúlt este emlékét
egyetlen, szempillán fennakadt,
majd hamarosan vízcseppé alakuló
hópehely,
ahogyan súlyossá válik,
lecsöppen,
és a szemüveg belső felületén át
az arcon lecsordulva
beleakad a bajusz szálaiba,
hogy egy kiálló szőrszál végén
gyűljön össze újból
rezgőn és csillogón?

Mert csillogásában
talán annak a lámpának izzásából
származó foton energiája
jelentkezik újra,
amely azon az estén
a kedves szempilláján megrezzenő
hópehely fehérségén csillant,
és tűnt el a sötétségben
visszavonhatatlanul.


Fejzúgás

Úgy zúg a fej, és zavaros az elme,
bár fent az égen két Nap is ragyog;
amióta elhagyott szívem szerelme,
az éj-sötétben magam vagyok.

Hiába izzik sötét égen csillag,
hiába fúj a lenge, nyári szél.
Magányosan a szív többé nem csillog,
az ember még a holnaptól is fél.

Csak zúg a fej. A fülek zengésétől
kába szinte minden gondolat.
Jó véget vársz a tündérmeséktől,
de csúf halálra készítsd fel magad!


2017. július 13., csütörtök

Jobbá lenni

Írnom kell, hogy jobb legyek,
mert mire való az élet?
Rögtön jönnek a döglegyek.
Elvesztem, attól félek.

Kereket taposni folyton bután,
amiben nincsen lélek?
Ha nem hagyok jelt magam után,
mi a fenének élek?

Nem hiszünk a halálban

Szakaszosan halunk meg, nem egyszerre.
Kanálban fordított képet néz arcunk.
Hiába várunk gyógyító vegyszerre,
a kéreg vastagodik rajtunk.

Előbb a szívünk szűnik meg verni,
majd elveszítjük a világot;
sötétben tapogatva kérdezzük: ez mi?
vajon ilyet még ki látott?

Fejre is állnánk, hogy a képünk
egyenes legyen a kanálban.
Pörgünk, táncolunk, azután végünk.
De nem hiszünk a halálban.

Kalap alakú

Fehér foltok az érdes kövön,
zúzmó lepi a megtört betont.
Hangya fut át rajta. Nem köszön.
Nem szólok. A csönd mindent befont.

Gaz nő ki a repedésein.
Tépkedem. Az idő telik.
Most lazult kissé kötése. Mint
lassú víz, folyik estelig.

Lassan kihűl a betonlépcső,
lejjebb ereszkedett a Nap.
Fehér foltok közt az ég kéklő.
Nézd! Az olyan, mint egy kalap!

Szélütött fa

Négy törzse van a fának:
már föld alatt elágazott.
Ívben lógnak róla ágak,
némelyikük száraz, már halott.

Egy hosszú ága rég kopasz;
hiányzik róla mind a kéreg.
Hiába jön rá új tavasz,
virágot nem hajt, attól félek.

De ághegyen, néhol csomókban
zöldell rajta még levél,
pár évet megmarad még. Hóban,
fagyban sem pusztítja el a tél.

Lehet, jövőre még új ágat hajt.
Meglátjuk majd.

Középkor

Véget ér az életünk majd egyszer,
rádöbbeni: miféle kárhozat!
Nem segíthet rajta semmi vegyszer,
és már nem telhet be minden rovat.

Hitünk, erőnk már napról-napra csökken,
s csak szaporodnak egyre nyűgeink.
Zsákot kapnánk vállra? Hátunk roppan,
és megzavar egy változás megint.

Napról-napra, s már rutinból élünk.
Határainkat megismertük jól,
ritka már a kiemelkedő évünk,
érezzük: az élet nem rólunk szól.

De előfordul még, hogy süt a Nap,
és így szólunk: "lehetsz még boldogabb!"

Ifjúkor

S az ifjú-lét: milyen derűre hajló!
Fölsejlik előtte a szebb jövő.
Pedig de keskeny az a deszkapalló,
amely a szakadékon átívelő!

És mégis élet: gyermek, munka, család.
Dolgozni csak!  Jövőbe visz az út,
bár a létnek mosolya néha csalárd:
hiába szép az élet, hogyha rút.

Gyűlnek a felhők a nyári égen fent,
de mégis felnő az az öt gyerek.
Az ember-ész úgy is életet teremt,
ha fejre állnak közben a hegyek.

Katasztrófákkal a háta mögött
körmökön lógva szakadék fölött.

Gyermekkor

Mint indián, futottunk kint, a réten.
A nyíl, az íj volt minden fegyverünk.
E vadnyugat már véget ért oly régen,
a részletekre nem is emlékezünk.

A töltés volt a kéklő Szikla hegység,
a Nagy Tavak két megmaradt, kis tó.
A gyermekbanda volt a törzsi egység,
akár a Nap sütött, vagy hullt a hó.

A röpke percnyi évek elfutottak,
miközben állní látszott az idő,
szellemünk nem érte aljas attak,
amíg a gyermek felnőtt létbe nő.

Elmúlt bizony. Igaz sem volt talán.
Ma az iszony csordul a való falán.

Áthuzalozva

Megváltozott a drótozás nagyon,
vagy mind átprogramozta agyát,
hogy többet és számára a vagyon,
mint ahogyan hitte azt. Nahát!

Ma más pályákon futnak a jelek,
mint futottak harminc éve volt.
A fő tényező: adjak-e? Vegyek?
És csak nő a szíveken a folt.

Egyre terjed már a rothadás.
Mást mondunk, mint amit gondolunk.
Közös jövőnknek jó nagy gödröt ás
visszahúzó, stupid államunk.

És senki sincs, hogy szóvá tegye ezt;
álomvilágban él a nemzetünk:
hatmilliónyi folyton rajtaveszt,
de buta mind, hogy bármit is tegyünk.

S a kirablásnak nincsen vége még:
csak nő a vagyon és a hatalom,
a határ ma is a csillagos ég.
Árulkó vagyok, hogyha hagyom.

Megváltozott a drótozás nagyon:
illiberális lett a bolsevik,
mert így növekszik nála  a vagyon,
amíg a fejét le nem veszik.

Csavarodott fa a ház mellett

Meggörbült fa, rajta levél
a háznak oldalán.
Holnap vagy ma? Közel a tél,
vagy itt is van talán.

A bocsánatra a remény:
magadnak megbocsáss;
ha ítéleted túl kemény,
az egész élet gyász.

2017. július 12., szerda

Van egy kis költőcske

Van egy kis költőcske,
mindegyre dicsekszik,
ő nem tud semmit se,

hogy ez szirom, vagy szik-
levél-e: onnantól,
ahol áll, nem látszik.

Egy verse arról szól,
hogy kertje virágzik,
tarka sok virágtól.

Aztán a madárkák:
csak füttyük hallatszik,
ülnek a fák ágán.

Kerti a madárka,
igazi kis sátán,
be nem áll a szája.

Zavarja az ének,
a piciny madárka;
a költő fülének.

A busz, a villamos
hangja a szebb ének:
szebb neki a város.

Én meg nem ítélem:
van, ami túl káros
(ez a nép, e város),
és mégis ezt élem.

Számbavétel

Leguggolva figyelte a hangyabolyt,
galambrajok röptében keresett rendszert.
Megszámlálta, a felhőkön mennyi a rojt,
és milyen hullámok borítják a tengert.

Följegyezte a pitypangon maradt pihék
számát egy-egy ráfújás után,
előásta, hogy egy-egy pribék
hány áldozattal végzett valaha Budán.

Számba vette a csókok gyakoriságát
a hét napjai, a nap órái szerint,
míg el nem érte a számbavétel határát:
az élet véges, és nem élhető elölről megint.

Háborúba ment

Az édesem a háborúba ment.
Ott messze földön védi a hazát.
Már réges-rég nem hallottam szavát.
Az édesem a háborúba ment.

Az édesemnek jó a fegyvere.
Most győzelemről szól a hír megint.
Ha sírok, majd a bizalmi megint.
Az édesemnek jó a fegyvere.

Az édesem a háborúba ment.
Most győzelemről szól minden plakát,
az ember hősen viseli magát.
Az édesem azt írta, hogy szeret.

Az édesem azt írta, hogy szeret.
Egy éve nem jött tőle már levél;
az ember azért folyton csak remél.
Az édesem azt írta, hogy szeret.br />




Bűzös borz

Mint bűzös borz,
amely illatfelhővel riaszt,
úgy riasztom el
az olvasót a verssel.
Mert a lét zord,
és nem található vigasz.
Csak a vers lehet,
amely soha sem kertel.


Hát riasszon
csak szaga a szavaknak,
oly rendben írva,
hogy ki nem mondhatók!
Itt nincs haszon,
nincsen fény a vaknak.
Szagold csak sírva,
becses olvasó!

2017. július 11., kedd

Egy görbe bot

Egy görbe bot.
Ronggyal áttekert.
A lét robot.
Máig sosem nyert
ellene senki még.

Kilencven év,
pár soros szöveg
a könyvben még,
ha lesz, aki fejtse meg.
Csak kéklik fent az ég.

Egy fejfa kint.
A sírhalom rogyott.
Örömöt? Vagy kínt?
Mi az, amit hagyott?
Göcsörtös, görbe bot.






A nép letéteményese

Meglátja ő, és majd parancsot ád
szörnyűségeset és rettenetest,
hogy minden egyes magyar énekest
irányítson egy kék színű plakát!

Mert jobban teljesít6 a nép, ha dal
ajakról, tollból messze száll megint.
A kék színű plakát is erre int:
magyar lesz majd itt a diadal.

"A nép letéteményese vagyunk.
Pusztuljon innen mind az áruló!
Nincs lázongás; az pohárban dúló
vihar, csak erre jár csökött agyunk.

Nem volt szabad a nép még azelőtt,
hogy kézbe fogtam volna a gyeplőt."


Holdtölte

A kerek Hold nyári égen
zsíros pofával rám röhög.
Próbáltam én élni szépen,
mégis kerültek örömök.

Pofáűja, mint amit tepsi
néhány tucatszor szájba vert:
vigyorog, mint hülye hapsi,
aki rajtam semmit se nyert.

Hej, kerek Hold, állhatatlan,
növekvő, folyton fogyó!
Csak bámulsz, mint forr a katlan,
s benne a lötty, a fortyogó,
hol lélek fő szakadatlan,
nőjön pofád, legyen fogyó!

A tőzeg gyémánttá nemesülése

A tőzegrétegből grafit
préselődik nyomás alatt,
hogy megírhassa titkait:
rétege mennyit is haladt.

Ha napvilágra jő a vers,
amiről a grafit mesél,
lehet ritmusa bármi nyers,
szertefújja azt majd a szél.

Nagy a nyomás a föld alatt;
a grafit gyémánttá nemesül.
A világ meg mit sem haladt:
sokan nem élnek emberül.

De ha tovább nő a nyomás
a rétegen, a föld alatt,
a kemény gyémánt utat ás
a fedőin át, ami maradt
fölötte még, mint elnyomó.
Azt szertefújja szél, a hó
leve mossa sárrá széjjel.
Nappalra majd nem jön éjjel,
a gyémánt marad ragyogó.

Vízbe fojtom a bánatot

Mint ércharang, egy megütött,
úgy zeng a fejem folyton.
A bánatot, az örömöt
ma már mind vízbe fojtom.

Bugyborékol lent az öröm,
lábai rángva rúgnak.
A fejét még be is töröm:
minek az ilyen úrnak?

A bánat is mellé fullad,
és velük majd az élet:
ha a lét mindkettőn túlad,
mi a fenének élek?

2017. július 9., vasárnap

Legyen világosság!

Legyen világosság!
És lett a fájdalom.
Magam nem áltatom:
a fény mögött ma már
a mély sötét az úr,
s ha nem hiszed, szamár,
neked marad azúr
az égnek kékje fent,
s a tengermély alant.
A butaság többre ment,
mint, ha igazat peng a lant.

Legyen világosság!
És lett a mély sötét.
Nem gallyra negy: tövét
szabdalja a halál
a létnek, mely ragyog,
mint éji csillag fent,
hogy legyen csak agyag,
gyártson élettelent
az élőből megint.
A lét hoz ránk halált:
az ember égre tekint,
és sötétségbe lát.

2017. július 8., szombat

Vége felé

A szarlapátolásnak lassan
végére értem.
Nincsen előttem a szebb jövő.
S nem mondom, hogy kürt, ha harsan,
mivégre? értem.
Jöjjön új nemzedék, egy felnövő!

Nekem ma már csak trágya bűzlik
bármerre nézek.
A rózsaszirmot elvitte szél.
Hidegben nem jutok a tűzig,
s helyet nem kérek.
Vén bolond vagyok: magában beszél.

Én nem csináltam ezt a létet:
keresztül élem,
míg a szarhalom csak egyre nő.
Nincsen oly remény, ami éltet,
és én úgy vélem,
később mi jön? az itt a bökkenő.

Vajon fiam is annak tartja
majd ezt a létet?
Vajon nő előtte még virág?
Van-e hit, amely végig hajtja?
S mi lesz, ha téved?
Neki is szarlapátolás lesz a világ?

2017. július 5., szerda

Csak tragédiákról

Csak tragédiákról vágyom írni,
mert tragédia az életem,
amit alig lehet kibírni,
amikor a vers nincs velem.

Belátom, hogy szövegeimben
nincsen sok költői erő.
Nézhetem onnan, vagy nézem innen:
nem emel, hanem leverő.

Írni csak tragédiákról vágyom
komor, sötét énekeket,
mert magam körül ezt látom.
Leragasztani szememet;
jó, hogy életből nincs kettő-három.
Minek, ha nincs, aki szeret?

Fehér zöldesen-barnás feketén

Ez itt fehér, mint a halál,
nem fekete, mint az élet;
száraz kenyér, mely arra vár,
elmorzsolják. Nagyon félek:

a semmitől semmi sem véd.
Fejem folyton beleverem
a lábába. Már megint rég
fán hintázik a szerelem.

Nyakánál lóg. Összeszáradt:
bőre ráfeszül a csontra.
A szivárgó barna bánat
festi szívemet mocsokra.

Zöld a nyelve, tátva szája.
Soha nem élt? Régen halott.
Varjú tépte máját? Kánya?
A varázslat mégsem hatott.

Világos után

Hogy fiatal voltam,
világos volt nekem,
hogy jelentőset alkotok majd én.
Idősebben mostan
sem állok a hegyen.
Mély völgyekben járok, nagy a sötét.

Szerencsés vagyok, mert
jártam dombtetőkön,
ott, ahol fejemre sütött a Nap,
és nem az élet vert.
Nem éltem erőmön,
és nem is lettem végül boldogabb.

Világosomon már
túljutottam mára.
A fegyvert vajon ott letettem én?
Már csak a sötét vár?
A fényből nincs hátra?
És vajon én dobtam el könnyedén?

2017. július 4., kedd

Éda tárlata

Virágot ültet a gyötrelem,
majd repülni próbál a szén alatt.
Fákon ráncos-zöld arc terem,
a maszk a feléről leszakadt.

Templomtorony részegen
perzselő napkorongra néz;
a képeket nem élvezem:
egyik sem édes, mint a méz.

Itt egy barázdás arcvonás,
fába faragott férfialak,
hagymázas, kavargó rémlátomás;
a feloldás sokszor elmarad.

Ez még nem végső állomás:
a folyamat, félhetsz, tovább halad.



Reétiné Nagy Enikő tárlatára


Keserű folyó

Keserű folyó folyik a városon
át, a keserűség álmába átoson
az alvónak, hogy hajnalban felriad
dörömbölésre: itthon-e van fiad?

Az ajtódat nyissad most azonnal ki,
öreg! Házkutatást jöttünk ejteni
meg. Ha kit rejtegettek, add elő
gyorsan, el ne fuss, mert a puskám lelő!

Öreg folyó, a vize oly keserű,
partjain több volt ború, mint a derű.
Egy halált hozó, fekete kór után
tarolt a vörös itt Pesten és Budán.

A hangja csak folyton - de keserű folyó! -
zokogó. Partjain a szégyen-zászló
lobog. Vörös a vize, kifolyó vér
festi, partjain az élet mit sem ér.

Keserű folyó! Leszel-e még narancs
vajon? Ver-e majd minket még karmos mancs
agyon? Lesz-e vized még egyszer szőke,
mint volt, vagy eltapos minket a tőke?

2017. július 3., hétfő

Telefon-bánat

Leesett a telefonom.
Eltörött az üvege.
Ettől én most elgondolom,
hogy kevesebb vagyok-e?

Szíven ütött a baleset,
hozzám nőtt a telefon,
bár tárgy volt, ami leesett.
Ezt magam is jól tudom.

Mintha kevesebb is lennék,
hogy tönkre ment egy tárgyam,
és még csak nem is volt emlék,
nem is ez minden vágyam,

s bár valami bánat befon,
meg mégsem szereltetem:
Ez csak egy vacak telefon,
nem eltörött szerelem!

2017. július 2., vasárnap

Kopár vidék

Kopár vidék.
Itt-ott megmetszetlen burjánzó fa nő,
gyümölcsfa egykoron talán,
de mindent fölver már a tüske.
Hiába jön tavasz,
már gaz se nő meg itt;
szablyát vagy fejszét végy kezedbe,
ha erre visz utad,
és élelem is legyen veled!
Bár gyümölcsös táj volt ez egykoron,
de mára már madár se járja.

A fák termése megmérgezi az embert -
az őslakosnál megszokott a folyton-kábulat,
de a frissen érkezőt mellbe vágja
a fáknak kék levélzetéből
szivárgó méreg.

Nem maradhat immúnis rá senki sem.
Hiába hányod falra, szemre,
szembe is hiába köpheted magad,
a méreg áthat.
Savat ragadnak tőle vénné vált banyák
- egykoron volt polgár asszonyok -
szemébe öntik bárkinek,
ha mert beszél, vagy háborogna tán szivárgó mérgen,
s hogy nincs kilábalás a sárból,
pedig oly ritka az eső,
hogy sivataggá válik minden hirtelen,
ami tegnap még virágos völgy, mező volt;
vagy miazmát lehelő
atomreaktor nő ott ki a földből.

Jól vigyázz, ha azt hiszed,
hog téged nem lehet becsapni!
A méreg beléd szivárog,
ott van napjaidban,
álmaidban és a gondolatban:
egy újabb napra ébredek.

És egyre csak szivárog,
mindent megint eláraszt
mint narancsra kifakult,
vörös, maró iszap.

Ha erre jár a vándor,
ne kérdjen semmit senkitől;
e kertben nem beszélnek nyelveken,
csakis sajáton,
és e nyelvet ott se érti meg minden ember.

Így megy ez erre
több száz éve már,
hát mi ok legyen, ha az únos-untalan
említett balsors - amely a kertet régen tépi -
nem változtat semmin itt e
kopár vidéken?

Színjáték


Rőt muskátli
zöld ládában
meszelt házfalon.
Három szín.
A képet tovább
nem is árnyalom.


Piros a vér,
zöld a mező,
fehér a halál.
Ami a szívből
kiveszett rég,
vissza nem talál.

Fehér felhők
zöld föld fölött,
vörös ég alatt.
Vajon az
öröklött vérből
még hány csepp maradt?

Őszi rózsa,
vörös szekfű.
Zöld a levele.
Ha a szabadsághoz
nem hű,
gyorsan el vele!

2017. július 1., szombat

A sötét fogságában

Kavargó dübögés a mintázott halál;
mint víz alatti áramlatok,
vagy ha szigonyhegy szívcsúcson talál,
ragadnak el a gondolatok.

Woodoo dobognak dübögésében
sejlik fel a bizonytalan.
A varázslónak bőre ében.
A szilárd való meg messzire van.

Szavak úsznak, nem kender-mámor.
Magunkkal emeljük életünk,
várunk. Hiába: már nem jön Ámor.
Marad a woodoo csak nekünk.

Varázslatot űzünk, tán mágiát:
a kín lassan átlényegül,
betűket használunk, nem piát,
és mégsem élünk emberül.

A külvilág roncsol, vagy belőlünk árad
a külvilágba a sötét?
Már a saját egód se várad,
még, ha el sem talált sörét.

Ráng a háló, mint írva van.
Magunk gabalyodtunk már bele,
bár lehetne még élni boldogan,
hisszük. Mire megyünk vele?

Sötét a nappal, sötét az éjjel.
Nem kell más, csak egy kis lökés.
leszámolunk szerelemmel, kéjjel,
a halál vár, az élet meg kés.

Kavargó dübögés a mintázott halál.
Csak árad, mint másból a gondolat.
A hajnal még sokszor ébrenm talál,
de a napfény azután elmarad.




2017. június 30., péntek

Létlatolgatás híján

Szemtelen szemekkel szúrtam szavakat
számtalan versemben tollhegyre én.
Remélem, túl sokszor nem írtam szemetet,
ha a vers nem is szállt könnyedén.

Szavakat raktam szakadhatatlan sorba.
Kitöltötte szinte az életemet.
Soha sem fojtottam magamat sörbe.
Szavakkal láncoltam le állatomat.

És most egy vers megint magáról.
Hát , ebben sem dadog benne a lét,
ami emel, máskor meg legázol.
Néha meg elbújik a szemét.

Faluszéli házban

Fél hét körül futni indul
minden szombaton ma már.
Férje távol: barát, korcsma.
van két gyerek: süket szamár.

Falu szélén áll a szép ház.
Este új vers keze alól.
Pár hónap, és ha így maradsz,
a télre bőröd alá hatol.

De más az este. Kitárul akkor
ujjai alatt a nagyvilág.
Szárnyal az írás, mindenki látja,
erős. Bár vannak benne hibák.

Számtalan a rajongója;
dicsérik versét szüntelen.
Hogy férje idejét máshoz hordja,
szívében ott egy új szerelem

2017. június 29., csütörtök

Keserves kettesben

Keblére hajolt izgatottan,
dereka roppant meg bele.
Derék! Hatottam rá, gondolta,
hogy most vele itt lehetek.

Csak felállni lesz aztán nehéz.
Az tiszta méz, hogy itt heverek.
De hogy keveredek majd két lábra,
már ha véget ér ez az egész?

Ha elkap egyszer az isiász,
nem kérdi: most mit csinálsz. Maradsz.
Egy araszt sem mozdíthatsz rajta,
ez a fajta fájás nem ereszt.

Hát maradj csak így, a kebelen
heverve, amíg nem múlik el
a lét, vagy a derékfájdalom.
Bár fájlalod, majd nehéz leszel,
de hidd el, még keresve sem lelsz
szebb helyet, mint így ketten vele!

Együtthatók

Recseg. Nem siklik biztosan.
Nagy az együttható.
Máskor, mint szél, rohan,
száguld, mint hat vadló.

Nyekereg. Kenetlen kerék.
Pont, ha gurulni kellene.
Hiába a szekérderék,
ha űrrel van tele,

mégis nyomja. A kátyút lent,
majd elsüllyed tengelyig.
Más útra térni? Mást nem üzensz?
Kibic. Na? Még megtelik?

Tévedés

Akkor "bal melle fölé hajoltam."
Már remegtem, mint kamasz gyerek,
azóta csak létezem megholtan;
messze fújták tőlem vad szelek.

Azt gondoltam előtte, hogy érett,
és tapasztalt férfi vagyok én;
de aki ezt hiszi, az mind téved,
ha szerelemhez nyúl könnyedén.

Ráborultam testére zokogva,
könnyem csorgott, mint eső pereg,
és azóta az idő mogorva:
nincsen tavasz, csak ősz, és telek.

Az idézet Faludy György Szerelmes vers c. verséből való.

2017. június 28., szerda

Randevú

Ott álltam az óra alatt.
Fent az idő menetelt,
a mutató gyorsan haladt,
holmi eső szemetelt.

A csokrot, már azt gondoltam,
ha nem adhatom oda,
mert nem jössz el, akkor mordan
kidobom: egye kuka!

Aztán az ötlött agyamba,
míg verte fejem eső,
nem leszek vele goromba:
vigye el az első nő!

Az eső szakadni kezdett,
majd megjöttél; el is állt.
Tudtam, az még csak a kezdet,
hogy a szívem rád talált.

Ez az az idő

Ez az az idő,
ami, ha megnő,
kifordít magadból,
és nincsen erő,
lelket emelő,
amikor harang szól.

Nem holnap jön el:
tegnapra felel
az, kinek szeme van.
Ez súlyos teher.
Vállon vinni kell.
Élj csak így boldogan!

Héjvastagodás

Rárakódnak a magra a héjak,
egyre csak nő rajta a súly,
sárba lehúznak. A földbe bebújjak?
Ráncos a mag is. Már nem új.

Egyre a múltba réved az agyrém.
A jelen elfüstöl, mint pillanat,
a jövőt nem látom. Hatása nincs rám.
Az ember úgyis a földbe ragad.

Csodálkozol, hogy szaggat a szöveg,
csapong és ugrál, mint szöcske bak,
bár nem is te, hanem én vagyok öreg,
és az én szívem, amely néha kihagy?

Rárakódnak a magra a héjak,
és hiába szeretném repeszteni,
a döntés, kacagjak-e? Sírjak?
nem rajtam áll. Furcsa ez, mi?

2017. június 27., kedd

Ha tudnád

Ha tudnád, hogy' hiányzik, hogy vágyott legyek!
Az ember hibázik, azután a legyek
lepik el az agyát, és nyúlós, zöld takony
lesz belőle végül. Ezt nem akarhatom.

Ha tudnád, hajnalban mint kapkod a tüdő,
mert szokott álmomban kevés a levegő,
hiszen nem repít az érzés; a föld alá
kényszerít a lélek-vérzés, vár a halál!

Azt is tudd, hogy magad: te voltál az élet,
és bárhogyan apad el árja, nem félek,
hiszen ha egyszer az emberre rátalált,
nem riaszthatja többé aztán a halál.

2017. június 26., hétfő

Csodaszép nap volt

Csodaszép nap volt.
Vége lesz nyomban.
Elég három volt
a lámpásomban,
hogy ágyhoz találjak.

Ja, hát az ágyam
kint áll a kerbetn.
Szellő fúj lágyan,
eső sem cseppen,
miért is bent háljak?

Fölöttem szállnak
már denevérek,
suhannak árnyak,
és mégsem félek.
Sokáig vártam.

Bár már a torony
éjfélt harangoz,
ehhez van jogom:
ily éji kalandhoz
egyedül, nem párban.

Sok-sok év után

Véget ért az esti műsor. A lába nehéz.
A gyermek alszik. Még utolszor oda benéz.
A közös szobában még a tévé duruzsol,
ezt elkapcsolni nem meri, bár látták párszor.


Férjére néz. Az magát könyvébe temeti.
Élete oly sótlan. Szólítani sem meri.
Elnézve sérvét, nagy hasát, hiányzó fogát,
csodálkozik, mi tartja itt annyi éven át.

Ajtóban állva szédeleg. Néz maga elé.
Kellett volna még gyerek. De többet nem remél.
Az ember folyton dolgozik, nem is részeges,
de alig élnek már meg így, csak annyit keres.

És neki nincsen munka, és nem is lesz talán,
pedig hogyan ragyogott az Isten asztalán!

Végnapok

Olvad a tundra a lábuk alatt.
Ezernyi rénszarvas menekül.
A jégsivatagból alig maradt,
a jéghegy tengerbe merül.

Olvad a jég, és árad a tenger,
a sivatag is mindegyre nő.
A melegedés oka lenne az ember?
A kérdés fölvethető.

A növekmény évente pár tized foknyi,
pár fok egy évtized alatt,
s mert nincsen gusztusa összefogni,
az ember-létből már kevés maradt,

mert olvad a gleccser fönt, a hegyekben,
Velence a vízbe merül.
A civilizáció ennyire kegyetlen?
Vagy az ember nem él emberül?



Feldolgozás

Amikor csak árnyéka vagy önmagadnak,
csak lengsz szédelegve a napsütésben,
jó, ha kikerülsz egy oszlopot éppen,
hajadba bogáncs, nem szirmok ragadnak,
a lehetőségek hidegen hagynak,
és már leszámoltál a múlttal részben,
még nem viseled, hogy bárki rád nézzen,
magadban helyet adsz az alkonyatnak,
akkor kell valami, ami felrázhat,
hogy halál ne vegye át az életet,
mert az ember életében hibázhat,
de hibában megmaradni nem lehet,
és csakis úgy múlhat el a gyalázat,
hogyha feldolgozod a történteket.

Aszfaltcsepp

Egy lecsöppent aszfaltcsepp maradt ott
a villamossínen egy délután,
Talán a feles volt, mi így hatott,
hogy lerakták a síneket Budán.

És hajnalban megindult a járat.
Zökkent egyet, nem volt érezhető.
Későbbiekben nyikordult párat
a kaszni, de be nem csorgott eső,

csak estére esett ki pár jobb kerék.
Az éjjel dolgoztak rajtuk páran,
munkájuk precíz is volt és derék,
másnap nem volt vezetékben áram.

Hát nekiláttak felszedni a sínt.
Feltörték a főutat mind végig.
Le nem írhatom már mindazt a kínt,
mely felhangzott harmadnap az égig.

A vállalkozó munkához jutott,
a munkába igyekvő szentségelt,
a gazdaság zátonyra nem futott,
és egy aszfaltcsepp sem tett kivételt,

mert a sínek újrafektetése
három hónap elmúltával véget ért,
csak a csepp maradt a sínbe égve:
a vállalkozó új munkát remélt.

2017. június 25., vasárnap

A repülés íve

Töretlen ívű görbén száll a fecske
az égen fent, csapongva esti fényben.
Már éltem én is életem nevetve,
amíg az alkony küszöbére értem.

A fecske őszre hosszú útra készül,
előtte sorba ül telefon dróton.
Verseim, akár a fecskék, majd végül
teljes sorba raknak engem ezen a módon.

Vajon íve életemnek töretlen,
mint a fecske röpte nyári ég alatt,
vagy megtörött a léten, mely kegyetlen,
és kecses ívén már tovább nem haladt,
s amíg a töréspont mind temetetlen,
röpülés helyett a vergődés maradt?

Mire hó esik...

Mire hó esik az égből,
elmegyek én is a létből.
Semmi sem tarthatja vissza,
azt, ki a bánatot issza.

Soha nem volt tán szerelmem,
pedig oly sokakat szerettem.
Mindük itt hagyott magamra,
hát elporladok tavaszra.

2017. június 22., csütörtök

Az elmúlt idő után

Akár a vaslábosban a sárga fű,
mindig fölveri fejét az élet.
Gyomnövénynek születtem, félek,
csak gaznak maradhatok halálig hű.

Az én lelkem nem kemény,
lágy, mint a viasz.
Minden, amit tapasztalok,
új nyomot nyom bele.
Elhagy minden remény,
nincs sehol sem vigasz,
ócska, öreg korsó vagyok,
ecettel tele.

Rólam nem hörpintesz
kortynyi szép világot,
de még habzó ég sincs
rímem tetején.
Hogyha untat mindez,
hát szemétbe vágod,
szamárfület mutatsz
vagy orrot felém:

ugyanaz a nóta!
Egyre csak azt fújod,
mint hogyha nem lenne
tele a világ
már kezdetek óta
széppel. Nem zeng húrod,
nem találod benne
a harmóniát?

Mint a felirat a tűzfalakon,
amelyet már átfestettek régen,
úgy halványul bennem a múlt.
Túl minden képzőn és ragon,
amelyet használok éppen,
a lét az elmúlt időbe hullt.

A posványosi beszéd

"Korunk minden politikai tapasztalata az egész világon antiliberális." Eltekintve attól, hogy aki mondta, képtelen "korunk minden politikai tapasztalatáról" beszámolni, valamint attól, hogy képtelen adekvátan kifejezni magát magyarul: hogyan lehet egy tapasztalat (ráadásul minden tapasztalat!) antiliberális? Az antiliberalizmus gondolkodás- azaz ítélet alkotás mód és nem tapasztalat, de ehhez a magyar nyelv fogalomrendszerének anyanyelvi szintű ismeretére lenne szükség, nem olyanra, amilyennel - hallhatólag - miniszterelnökünk rendelkezik.
Orbán szövege egyébként Benito Mussolinitől származik, aki a Fascizmus doktrinája című eszmei alapvetésében írta: "ha a demokrácia azt jelenti, hogy a népet ne szorítsuk ki az állami életből, akkor e sorok írója méltán definiálhatja a fascizmust szervezett, központosított, tekintélyen alapuló demokráciának."
A gond az, hogy a demokrácia NEM azt jelenti, hogy a népet ne szorítsuk ki az állami életből, hanem azt, hogy döntési - valódi döntési - helyzetbe hozzuk, azaz ellássuk mindazokkal az információkkal,  és körülményekkel, amelyek használatával racionális döntésekre lehet képes az állami és társadalmi életet, valamint saját sorsát illetően.

Nos ezt NEM teljesíti sem Mussolini, sem Orbán fasizmusa.

"megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát..." - mondotta Orbán Viktor föladva a magyarság évezredes álmát, amely államalapítónkkal kezdődött és amely Európához kívánta kötni a magyarságot.Helyette az új cél: a szabadságot korlátozó, a tőke koncentrációját magas fokon működtető Oroszország, Szingapur, Kína, India és Törökország, amely államokban - talán Szingapur kivételével - a társadalom szerkezetére végletesen jellemző a kevesek gazdagságának a milliók nyomorával való szembenállása.

A munkaalapú államokat ismerjük: Ez volt a Szovjetúnió, Kína (amely egyébként is példakép), Észak-Vietnam, Észak Korea és a Vörös Khmerek (a Khmer hazafiak? ) Kambodzsája. Hasonló "munkaalapú" államok még a történelemből a fáraók Egyiptoma, és Hitler Németországa.

El kell ismerni, a kormány azon igyekezete, hogy "az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon", jó úton halad a volt KISZ-vezető Rákosi elvtársának nyomdokain. Akinek pedig személyes érdeke, munkája nem áll majd szoros összefüggésben az államéval (és efelől, nincs kétség, hogy ki fog dönteni), az kiírta magát a közösségből.

Ez a megközelítés nem, hogy "nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé", hanem automatikusan akként értelmezi, amint az állam egyes számú köztisztviselője beszédének központi gondolata jelzi. Orbán úr tehát megint csúsztat (azaz magyar szóval mondva: szemérmetlenül hazudik), hiszen "az államot nyilvánvalóan valakiknek ....vezetőknek kell megszervezni és irányítani". Azaz, amikor ezek a valakik kijelentik, hogy "az ember személyes munkája és érdeke... összefüggésben kell álljon" a nemzet- azaz az állam - azaz az államot szervező vezető érdekével, már ellent is mondott saját magának.

A fizetett politikai aktivisták említése hallatán deja vu érzése van a polgárból ismét alattvalóvá devalválódó hallgatónak: mintha Rákosi elvtársat hallaná ágálni a "külföldi" imperializmus ügynökei ellen, aki "fizetett politikai aktivistákként" "meghatározható külföldi érdekkörök" számára dolgoznak. Ez Orbán úr véleménye a magyar civil társadalomról, és általában a polgári létről. Ez a gondolatmenet meglehetősen hasonlít Kovács törzsőrmester 1975-ös gondolatmenetére, gyaníthatóan onnan származik, mint az egykori KISZ titkár elvtársból antiliberális (bocsánat: illiberális) féldiktátorrá pöffeszkedett Orbán több más egyéb politikai-erkölcsi alapvetése is a Magyar Néphadsereg már akkor is primitívnek számító politikai fejtágítóiból származik.

Orbán nemzetvezető szerint a liberális szitokszó. Szerinte nem azt szabad, ami másnak nem árt, hiszen ki dönti el, hogy mi árt másnak? Ennél jóval hatékonyabb tehát, ha ő dönti el, mit szabad, és mit nem. Volt ez már így a magyar történelemben. Néhányan - közöttük a néhai Orbán Viktor is - pontosan azért vettek részt a manapság rendszer változtatásnak nevezett - ezzel kicsinyített  folyamatban, hogy ne Kádár elvtárs és fizetett vazallusai mondják meg, miről mit kell gondolni. Néhai, mert mára ez az Orbán Viktor halott. Agyhalott. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Orbánnak azért rendszerváltoztatás a rendszerváltás, mert Kovács úr(?) és felesége számára valóban mindegy, hogy Orbán elvtárs vagy Kádár úr mondja-e meg, miről mit gondoljon.

Tehát ez a beszéd pontosan jó volt arra, "hogy önök is pontosan tudhassák, hogy az álarcok mögött kik a valódi karakterek."



A fenti feljegyzések három éve íródtak, a posványosi beszéd után, amelyben az illiberális szörnyeteg már kivicsorította hústépő szemfogait, csak a leendő hús nem volt hajlandó meglátni azokat.
Hiába: dobj bele egy békát a zubogó, forró vízbe, kiugrik belőle, és semmi baja nem lesz. De tedd bele lanngyos vízbe, majd lassú lángon melegítsd a vizet. Puhára fő benne, hogy észre sem veszi.

Nem lesz változás


Nincsen változás,
ha az érdek szabja meg a képet;
rothasztja epe-zöldre a szellemet,
szemrést szűkítve lőrésbe
bozontos szemöldök alatt,
a behúzott farkú,
dögevő hiéna csonttörő pofája felett.
 
Az utcaképen megint a szebb jövő világol,
és amint kanálisán keresztül
az ürülék folyóba,
úgy ömlik plakátjain és álhírein át
lelkekbe a mocsok.
 
Panellakásokat bombáz szét
részegen-hagymázas, esztelen ötlet;
pofádba bronírt rókakép röhög;
a falakra festve arab-cigányok háztüzek között
csonkára rajzolt gyermektesteket ölnek,
csak a hatalom hízik.
A sunyító gyávaság itt örök.
 
A lázakból szavak potyognak,
mint lószar-pöröly csépelnek szét élő szövetet.
Jövője nincs már fiatalnak, agganak,
itt országvesztő főurak kapnak dicséretet.
 
Deszkázott kirakatok verik
arcélünket vissza
lerothadt villamossínek között.
Emitt egy szakállas polgár
olcsó borát üvegből issza
A szenny a többség szívébe költözött.
 
Korcsmába lépnél? Még szabad.
A házi főzet
réz íze át sem üt a kábaságon.
Odébb egy kórház dől össze,
éppen a halottakat szállítja el
a vállalkozó egy óriás lapáton.
 
Amott egy potentát siet.
Gyíkbőr táskáján jól élne évig
egy öt gyermekes család.
Magából fiatalt külföldre kivet,
elűz e romhalmazzá vált nemzetgazdaság.
 
Vitáznak bent a házban.
Röhögnek rajtad álviták:
mennyi legyen holnap a képviselő-fizetés.
Az ágyon nyomorékok fetrengnek delírium-lázban:
gyógyszer, és kötszer az hiány,
az ápoló és orvos is kevés.
 
Műfüvön rókázik korunknak hőse,
a tömegek közmunkába mennek hétszámra, gyalog.
Ha nem vagy senkinek sem ismerőse,
holnapra a te szemed is kopogni fog.
 
De jobban teljesít a nemzet!
És holnapra még jobban talán.
Az, akit apja ebbe a világba nemzett,
csak szavazócédula a Párt plakátfalán.
 
A nyár mezője még övé:
a réten ott virít a méteres medvetalp,
és ha jövőképe túl sötét,
és szólna, hát jobb, ha halk:
elferdül majd az orrsövény.
 
Idegünk most túl laza háló:
folyton kisiklik belőle múltunk.
Már megint pár tucat báró
szabja meg jövőtlenségünk, sorsunk,
és nem tanulunk: csak tapsolunk magunkban;
mint szenny, freccsen égre a tudatlan tömeg.
Vigasztalást találunk dohányban, borunkban.
Életünket majd fiunk fizeti meg.