Nem lehet leírni a sivatagot.
Hulláma van, mint a tengernek,
de nem érinti madárnak szárnya.
Hiába írod le a mondatot,
az még nem a sivatag maga.
Középpontja nincs, az te vagy, magad.
Bármerre indulsz, befelé haladsz,
előbb durva köveken, majd kavicson, homokon.
Növényzet nincs, vagy alig,
és nem él meg állat sem itt,
talán csak egy-két gyík és bogár.
Ott fehérlik rajta a só
- kiszáradt oázis helye ez? -
pár év és eltűnik, elfedi homok.
A dűnék folyton vándorolnak,
kétszer nem ugyanaz semmi sem.
Lábad alá nézz, mert ha egy kövön
bokád törik, meghalsz, mire bárki
rátalálna csontjaidra, már
fehérre koptak a napon és a homokviharban.
És folyton terjed. Most dél felé.
És ez nem a sivatag leírása mégsem.
Azt, magát nem lehet leírni,
és elmondani sem lehet,
csak átélni, benne eltévedéstől félni,
és érezni hajnalban a pusztító szelet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.