2014. január 31., péntek

Húsvét szigeti kőkolosszusok

Kőkolosszusok állnak a parton.
Távolba mered a tekintetük.
Komor arcukon nincsen pardon,
packázni az idő sem mert velük.

Vak szemükkel a vizet kutatják,
fülcimpájuk a vállukra lóg,
a vörös koronát már készen kapták.
Nem jönnek értük már soha hajók.

Miféle kor formálta meg őket,
miféle hosszú fülű ősi nép?
Miért rejtett el barlangba kincset,
mily titkot őriz az ezer év?

Kőkolosszusok néznek a vízre.
Saját lábukon mentek oda.
Százra rúg számuk, nem párszor tízre.
Mozgatta őket egykor a csoda.

2014. január 30., csütörtök

Vízfestmény a tengerről


Tengerhez kellene eljutnom egyszer
apám talán elvitt volna oda.
De apám már rég elnyelte a tenger,
vagy talán másik százezer csoda.

Nem láttam eddig még sose a tengert,
csak este, ülve a tévé előtt.
Néztem a sok barnára lesült embert.
Mehet, aki gazdag és már felnőtt.

Képet is festettem, rajta a vízzel,
távolban úszik egy fehér hajó.
Hogyha a pénzünket megszorzom tízzel,
akkor se' mondanák gyere, na jó!

Nagyapám azt mondta, látta a tengert,
de anyám sem volt még a partján soha.
Nagyapa átkelt a vízen, és nem nyert,
visszajött, így lett sorsa mostoha.

A többiek utaznak minden nyáron.
az osztályból még a tengerhez is,
Menjenek! Tőlük én nem sajnálom,
én nem leszek sohasem olyan irigy.

De el kell menni a tengerhez egyszer,
bár apám már nem vihet el oda.
Kérdeztem anyámat már százezerszer,
hol járhat. Nem jön már többé haza.

Te veled volt...

Kedves! Teveled volt ez az élet gyönyörű szép.
Eldobtad a szívem, de a láng most feketén ég.
Most még felidézem szemeidnek ragyogását,
bár már felemésztik szomorú életem álmát.
Kedves! Nem is értem, hogy az élet mire lesz jó,
hisz' már nem is ér majd soha semmit az adott szó.
Eldobtad a szívem, de az érzés ma is él még:
bár nincs szerelem már, no de megtart ez az emlék.

Akármiről

Akármiről is írhatok.
Nem korlátoznak jambusok.
Ha a sötét támad megint,
hát nincsen, aki majd megint.

A vers a pajzs, a ritmus az,
ha énem élve szétszakad,
az védi meg személyemet,
az őrület ha eltemet.

Akármiről is írhatok,
ha van, ha nincsen semmi ok.
A vers csak önmagáért jó.
Csak jön, ha hull a téli hó.

2014. január 29., szerda

Anyám rózsái

Ember! ha egyszer a réten rózsákat látsz,
tudd meg, lehet: éppen anyám kertjében jársz!
Nincsen kerítés anyám kis kertje körül,
ha látod a virágot, szíved megörül.

Bánat, és keserűség mindig tova már,
ha anyám kertjéből rózsa illata száll
Ember, ha rózsát látsz réten, le ne szakaszd!
Bár anyám rég nincs már, de a rózsa marad.

2014. január 28., kedd

Baromfiudvaron

Csak rohanok körbe az utamon,
amíg fölöttem kering a végzet.
Tyúkeszemmel majd megtapasztalom,
milyen is, ha csőröm csíp fel férget.
Vijjogása ijeszt, lecsapni nem mer:
az asszony jár most kint az udvaron.
Kezében fényesen villog a fegyver.
Hogyan használja, én nem tudhatom,
de engem véd, mint ahogy megvédett
korábban is, ha ránk támadt a vész:
visszaterel, ha a tyúk eltévedt,
ahol a baj nagy, mindig odanéz.
          Itt jön most is, megfog és felemel.
          Ez tényleg fegyver? vagy új eledel?

Ne igyál!

Nem szól soha semmit rá,
csak némán utál.
Pengeéles már a száj:
Jóska, ne igyál!

Előttem, az asztalomon
a boros üveg:
még az este kicsavarom
minden levedet.

Nem is iszom, csak az élet
megy le torkomon.
Hogyan élek, attól félek,
ha nem lesz borom?

Teendők

- Egy pár kesztyűt kell szereznem:
elveszett a másik.
- Inget venni átellenben.
Az meg már elvásik.

- Pályázatra kell feladni
tegnap megírt versem.
Nem túl modern, irodalmi:
majd kivágják nyersen.

- A gázszámlát befizetem,
ne maradjon el.
- Nagylányom az egyetemen
lép fel. Énekel.

- A gombóchoz nicsen prézli,
már mind elfogyott.
- Új szerető után nézni:
a régi elhagyott.

Versike

Jó ez a versike,
ne kérdezd, tetszik-e!
Nekem a Völgyzugoly
ugrik a szem zugból,
bár jöhetne még Zuboly
egy másik álomból,
nem volt még oly régen,
hogy ott künn a réten
táncoltam tűz körül,
az álom ekerült.

Nem volt gond semmi se,
(bár nem szólt szent mise),
más nótát daloltak
szomjúhozó ajkak.

Ifjú költő nem voltam soha

Ifjú költő nem voltam soha,
rajongani nem rajongtam versekért.
A költészet nem volt túl mostoha,
de nem voltam, aki mindent megért.
Csodáltam kezdetektől a költészetet,
és az embert, mind, aki csak verseket teremt,
és meg nem értettem sokáig, hogyan lehet,
hogy új világot alkotnak magukban, odabent.

Pedig a képlet egyszerű:
csak pár mondatot rakosgatok
egymás után, és összeáll a vers,
s ez lehet csodálatos és nagyszerű,
vagy lapos, sületlen, nyers,
hogy nem látja meg a másnapot.

Én nem hiszem, hogy nagy csoda
lenne mind, aki csak verset ír,
hiszen a vers is csak oda-
rakott szavakból áll, mint a hír,
ami az újságok címoldalán
kedélyedet borzolja fel.

2014. január 27., hétfő

Toldi utódai

Malomkövet elhajítottam,
farkas lábát megragadtam,
nagy bika szarvát leszorítottam,
mégis csak paraszt maradtam.

Lovas katonának álltam,
mert a helyem nem találtam,
török császárt ketté vágtam,
a trón elől tovább álltam.

Fövegemet fejemen hagytam,
húsz botot hátamra kaptam,
harminc határt átgyalogoltam,
míg a kölcsönt visszaadtam.

Háborúkat mind elbuktam,
a hazámból elbujdostam,
tengerpartig elfutottam,
szabadságom megtarthassam.

Én meg kubikosnak álltam,
hosszú csatornát kiástam,
azután meg vízre szálltam,
Új Világig meg sem álltam.

A sok mese nem szól rólam.
Érdemes-e élnem sótlan,
magamra zárt koporsóban?
Vagy ez csak amolyan szólam?

Megjelent verseim

Meridiánok
Az Allegória Művészeti Portál
és a Láncolat Irodalmi Műhely közös kiadványa:

















A kötetben a Kutyafejek című versem jelent meg.

Jelen-Lét Antológiák:
Minden nap ok című kötetében:























A József utcán és a Baleset című verseim jelentek meg.

A Megbúvó Csillagok 3
Éden Művészeti Hálózat és a Lícium-Art kiadó kiadása























A Tudd, hogy Te is című versem jelent meg.

Az "a tanítványi láncolat" és az Éden Művészeti Hálózat közös kiadásában megjelent Enigmák antológiában



a Papírfolyók című versem jelent meg.

A Magyarok vagyunk Európában című antológiában























az Egy ember a kék bolygóról, Halottak napján, Temetőben, Hargitai Advent, Szilveszter, Újévi regölés, a Lányok, asszonyok, Sajtószabadságot!, Szabad sajtót!, Fafej vagyok, Fájdalom-virág, A Költészet másnapján, Ha az Isten költő lenne, Hatágú csillag, Magyar vagyok, Tehervonatok, A kubikos, A mi munkánk, s a Tied, és a  Hősök, zsoldosok, árulók című verseim jelentek meg.

Nyár az őszben

Pár órára visszatért a nyár.
Egy délután szobámba lépett.
Nem láttam soha ilyen szépet:
újra felizzott a napsugár.

Ismét tarka lett az őszi kert.
Újból nyílt a fákon a virág,
ezer rigó dalolta dalát,
az enyhe szellő zöldet kevert.

Pár órára visszatért a nyár,
majd ahogy jött, csendben távozott.
Fakó lett a fényes napsugár,
de egy kis meleget itt hagyott.
Nem tudom, hogy álom volt csupán,
vagy számomra csoda adatott.

2014. január 26., vasárnap

Módosító kód

Tele van az agyam módosító kóddal.
Túlcsordul belőle az üde rigódal.
Ciklusban dolgozik, vissza-visszatérve,
nem kötik le mozik, nincsen pihenése.

Csak egy dolgon pörög, forog körbe-körbe,
s már régen nem nézek reggel a tükörbe:
nem nézem a szemem, hátha belelátni,
és az alján furcsán rémítőt találni.

Tele van az agyam egy adag sírással.
Nem volt sikerem az átprogramozással:
egyazon bemenet, ugyanúgy is végzem,
az eredmény-halmazt megdermedten nézem.


.





Aljas féreg


"Nem való vagy semmi jóra.
Bolond gombát ettél?
Nem hallgatsz értelmes szóra,
Igénytelen lettél.

Rossz anya vagy, látod,
kinek kell egy ilyen?
Undorító, átok,
buta is, úgy hiszem.

Az utcára ki se lépj, mert,
csak köpnek utánad.
Hogyha Isten csókoddal vert,
moshattam a számat.

Nem vagy való semmi jóra.
Hányszor mondjam még el?
Nincs még ilyen idióta,
haszontalan némber.

Nem tűröm a közelséged,
elég is volt mára,
ez is szinte már dicséret.
Megyek a kocsmába!"

A bank előtt, a járdán

A szemközti járdán, a bank előtt
hevert a járda peremén;
az ablakból láttam. Mint egy lelőtt
szarvasbika, vagy tehén,
amelyet orvvadász golyója talál,
úgy támolyog egy kicsit,
mígnem leteríti a halál,
amely már gyorsan közelít.

Csak hevert a bank előtt,
a járdán, ahova esett, és ahogy',
nem láttam fentről, hogy levegőt
vajon vett-e még, és kapott;
mozdulatlan volt már. Az idő is állt,
a villamos elrobogott,
és talán mindenki másra várt volna,
ha járnak ott.

De senki nem járt arra éppen.
A szitáló, ritkás hóesésben
már gyorsan sötétedett,
hát gondoltam egyet, merészen,
vettem kabátomat: lemegyek,
mert pár éve volt, hogy kapunk alatt
az egykor ott tanyázó hajléktalan után
csak pár szétfolyó gyertyacsonk maradt,
én meg csak sírtam érte titkon és bután.

Mentem, és ahogyan nyitom a kaput,
látom, hogy a járdaperemen
most senki nem hevert, vagy aludt.
Csak tréfált volna a szürkületben
rossz szemem és az értelem?
A járdaszél (már?) üres volt a bank előtt,
a túloldalon, szemben velem.

2014. január 25., szombat

Megcsalatottan

Megcsalatottan kiirtatott
immáron jó pár versem.
Magasból mélyre taszíttatott
a létem durván, nyersen.
Nem világos, hogy mi volt az ok,
de az ürügy funkcionált:
azóta, mint éhes farkasok,
csak mardos az önvád.

Mindenhonnan leszedetett
egypár jó kis írás,
ami kényes dolgot feszegetett,
s nem maradt, csak a sírás.
Az hogy mi volt a végső ok,
tán felfogja értelmem,
de azt hittem, hogy belehalok,
megmondom most nyersen.

2014. január 24., péntek

De profundis

Gödörből vonyítom kínomat az égre,
ide taszíttattam, tudom, hogy mi végre
nincsen irgalom.
Éjsötétben járok sűrű rengetegben,
vad, lidérces álmok űznek folyton engem,
hajt a fájdalom.

Fal felé fordulva, mint anyátlan árva
árnyékokba bújva, csúf dobozba zárva
megyek utamon.
Acsarogva élve, jót nem is remélve
a jövőtől félve, néha feleszmélve
bűnöm vállalom.

Kettős bűnben élve gyáván, szeretetlen,
bánatot elfojtva, szívemen kegyetlen
kemény kéreg ül;
örömből bánatba, a magánytól félve
magamba zárva, bár nem egyedül élve
mégsem emberül.

Gödörből vonyítom kínomat az égre.
Nem várok már többé sem jóra sem szépre,
amíg a világ,
hiába lesz minden fa, márvány faragvány
síromon, ha létem száraz sivatagján
nem hajt már virág.

Kézfogásra várva

Én sohasem éltem emberül,
és ezután sem fogok.
A bánat folyton lelkemen ül,
a fény rám nem ragyog.
Bár munkám van, és házam is,
és családom is nekem,
de egész életem hamis,
ha nincsen szerelem.

Sohasem számított nekem
hatalom és vagyon.
Életemet békében,
nyugodtan akarom
végig élni, ha lehet,
s ha ez nem túl nagy igény,
fogja valaki kezemet
túl életem delén.

2014. január 23., csütörtök

Homoksivatagban

Nem maradt már semmi,
a puszta homok.
Nincsen hova menni.
Belepusztulok.

Akármerre nézek,
kiszáradt a táj.
Semmit nem remélek,
az életem fáj.

Tudom, hogy ez nem jó,
de nincs más utam.
Majd ellep a nagy hó,
ha jön a tél, Uram.

Csak a csönd

Csak a csönd ne lenne!
Csak hallanám szavad,
korholással benne:
"Tudod, ezt nem szabad!"

Csak megmaradt volna
még egy csöppnyi remény.
A vers másként szólna,
ha nem ilyen kemény.

A sors. Mindig. Hozzám.
De mit panaszkodom?
Házam van és munkám,
s akad még jó borom:

nyitva áll az üveg,
még most is van benne,
előttem a füzet.
Csak a csönd ne lenne!

2014. január 22., szerda

Amióta

Amióta nem vagy, oly hideg az égbolt,
a lélek is megfagy. Ilyen sötét rég volt.
Keresem, kutatom, sehol sem találom
régi boldogságom. Mára már csak álom.

Mióta elmentél, a folyó kiáradt.
Vad vize elmosott utat, hidat, házat.
Nincs rajtam az áldás, nem járhatok vízen,
hozzád elérni már nem fog többé szívem.

Mióta elmentél, oly szürkék a napok,
azt sem értem, miért, milyen célból vagyok.
Ekét vonszolok, mint igavonó állat,
nem látok zöldet, csak kihalt, puszta tájat.

2014. január 21., kedd

Várni véletlenre

Várni véletlenre, s újra
nézni, hátha még elkapod.
Idő múlva, lopva, bújva
tervezni újabb holnapot.

Forrni tűzön. Lángon égni,
izzó rózsákkal arcodon,
kidobni egy mindenségnyi
hitet, vágyat kudarcodon.

Csendben keseregni, múlva,
azon: szerencséd elhagyott;
dúltan, csiriz-csöndbe fúlva
újra kívánni jobb napot.

Bánni mindent. Tagadni? Nem.
Sajnálni, ami elmaradt,
s zárni múltat, amennyiben
újra idézné lázadat.

S várni véletlenre, s újra
remélni, talán elkapod;
nem nézni sötétlő múltba:
lehessen még egy holnapod.

Téli eső

Ibolyán, vörösen csillognak a fények
a budai jégpálya falai fölött.
Nem olyan feketén makacsok a tények,
de a hitetlenség már beléd költözött.

A Vérmező sáros, és csurom víz a fű
a tarkopasz fák szikár törzsei között,
a köddel és homállyal kevert, keserű
eső ott már mindent lucsokká öntözött.

Csak néhány vén varjú lépdel a fák alatt,
sötét kabátjuk a szürke ködbe olvad.
Az izzó nyár mostanra messzire szaladt.
Szinte a kezedhez fagy ezüstös tollad.

A füzetlapokra is nedvesség pereg;
elkenődnek rajta a már leírt szavak.
Nem jön többé érted a felmentő sereg:
Sosem leszel többé még egyszer szabad.


Ólomlepke

Repülni? Szállni? Mégsem:
porban, sárban kúszni lassan,
araszolgatva, mint a féreg,
csak úgy, hogy elmondhassam:
éltem. Egy perc volt csupán,
vagy annyi sem lepke-létem,
lepergett mind a hímporom.
Volt pár pillanat: nem féltem;
most megint sorsommal alkudozom.

Bebújni föld alá, a sárba?
Bábozódni burokba bután?
Lepke-létem úgyis csak olyan árva,
mint a szobor a hegytetőn, Budán:
repülne az is, pálmaág kezében,
de talpa kő, a teste súlyos bronz.
Száz lepke repked ott a közelében,
pálmaága sokakat odavonz.

Döndülve csapódni porba, sárba:
ilyen az ólomlepke-sors.
De én nem állhatok a bronzszoborral párba:
kisebb vagyok,
                  és gyengébb, mint a bors.

Elhúzni

Elhúzni, mint vadludak, megint,
délkelet felé, ha jön az ősz,
szél szárnyán. Az ék alak,
míg a fény kicsit időz,
a levegőt hasítani segít.

Aztán úgyis a szürke ködfelleget
szeled, és már repít a szél.
- Én fagyasztottam a jeget,
vagy rám hozott fagyot a tél?

Csak elhúzni, mint a vadlúd,
keresztül ezerkétszáz kilométeren.
Hátra hagyni mindent, ami itt rút:
jégmezőn csak jégvirág terem.

Szabadságharcos nemzet

Asztalomon ma is ott az újságpapír,
a cikktől benne pofám leszakad.
Ez évben újra csak arról szól mind a hír,
hogy miért, hogyan nem leszel szabad.

Fortélyos cinizmus bunkóz földre minket,
sok buta birka barom-mód örül,
hogyan darálják szabadságát: a kincset.
Többé nem kell élnie emberül.

Nem mindegy, ha vörös, vagy narancs a marok,
hogyha hasonló módon csap kupán?
A diktatúrába én belepusztulok,
ha nem keményen, akkor majd puhán.

Senkiházi, nyikhaj, bitang birka-bábok
mondják esténként neked a tutit,
csak nézed a műsort, és nem is látod:
minden mondata öl, kifoszt és butít.

Rossz helyre születtél? Akkor bizony véged.
A "többség" társadalma bedarál.
Esti meséket néz, és kórusban béget,
száraz füvet rág milliónyi száj.

Az asztalon megint újságpapír.
Benne bátor pamflet, és karcolat.
Tollforgató fülkeharcos így ír:
Folytasd szabadságharcodat!

2014. január 19., vasárnap

Senki

Én sohasem voltam, csak egy senki.
Rövid időket élhettem csupán.
Vad változás vágott folyton kupán;
mindig is korán kellett elmenni.

Mire valaki lehettem volna,
már túl is lépett rajtam az élet,
mostanában pedig attól félek,
nem is maradhat számomra holnap.

Hiába család, munka és emlék,
ha nem látod magad másban soha,
arcod elfedi a szürke moha,
lelkedet felemészti a nemlét.

Soha nem leszek már, csak egy senki,
ha egy fényes szempár rám nem ragyog,
létem erdejében, mint a vakok
bóklászom majd; nem lesz merre menni.

Homokos síkon


Az ember homokos síkra ér.
A vihar talán már végleg elvonult.
A látóhatár sötét és csupa vér:
időközben hirtelen bealkonyult.

Csak varjú károg most a csendben;
kihalt, meddő és üres a táj.
Sem bokor, sem levél nem rebben,
a csend hasít fülembe. Fáj.

Előre? Hátra? Merre menjél?
Maradni? Indulni tovább?
Vajon, ha itt maradnál, lennél
az elmenőnél ostobább?

Az ember mindig homokos síkra ér.
Bár eget mérne, de semmire bólint.
Egy életbe vajon hány sivatag fér?
És hány varázs, ami néven szólít?

Bamba barna bábok

Barna bábok bámulnak bambán rám
céltalan, csillanó csöndek között.
Minden vágyam szívesen feladnám:
jobb, ha az agyba Semmi költözött.

Nem tudom, miért jönnek a képek,
nem értem, hogy' meredt meg az idő,
a nagyvilágból csak annyit érzek,
hogy szinte fullaszt már a levegő.

A szimbólummal, hogy: barna bábok
nem tud kezdeni e versem sokat,
én annyit azért még tisztán látok:
nincsen szívük, amit kés hasogat.

Bámuljatok bambán barna átkok!
Sík arcotok most mégis hívogat.


Parabola pályán

Egy húr elpattant.Elrepülve ívben,
mint parittyakő, amely messze száll,
hiperbola-pályám arra röpítsen,
amerre mindig fénylik napsugár!

Körpályán keringve központom körül
mint gravitáció, tartott a húr.
Csalogány-zeném számított bűnömül:
daloltam, akár részeg trubadúr.

A húr elpattant, a dallam véget ért.
Jeges szél süvít most talpam alatt,
s én azt hiszem, hogy zenei vétkemért
pályaként a parabola maradt.

Még folyton csak emelkedem; a légkör
határa már oly rettentő közel;
nyomáshiánytól reped itt a vérkör,
egy buborék, s embólia visz el,

s mire a másik ágon földet érek,
nem is leszek más, csak kihűlt tetem.
Egykoron volt, nagy, elszállt őrültségek
sorát kráterembe temethetem.

2014. január 18., szombat

Démon látogat

Démon vicsorít rám, borzaszt a jelen.
Nincs már temetőmben sírhely üresen.
Az éjtől félve tágra nyitom szemem.
Nem véd már meg a hű szerelem.
Némán állok a múltam előtt.
A búcsúzásra sem kapok én időt.
Volt egyszer az álom, volt a szerelem,
elmúlt, de az érzést már nem feledem.

Elmegyek katonának

Berukkolok katonának.
Csákót nyomnak a fejembe.
A többiek félre állnak,
míg beállok a helyemre.

Nem ölelek velük többé,
puskát tart majd a két karom;
Ami volt, elmállik köddé.
Nem jó így, de így akarom.

Elmegyek, katona leszek.
Gyűlölöm a katonákat,
ha nincs, akit megölelek,
engem öleljen a bánat!

Én elmegyek katonának.
A civil lét csak ledarál,
ha ott sem oszlik a bánat,
majd öleljen át a halál!

2014. január 16., csütörtök

Komor felhők jöttek

Komor felhők jöttek,
elsötétült az ég
zápor hull, mint könnyek,
sehol sincs menedék.

Arany tányérodból
nem etetsz már engem,
elhagytál, akkortól
nincs már hová lennem:

nélküled e szélben
nincs sehol sem hajlék.
Az, hogy egyszer éltem,
mára már csak emlék.

Nélküled a télre
nem jön tavasz többé.
Szívem oszlik élve
szomorú füst-köddé.

Komor felhők jöttek.
Éles hegyű dárda
roppan a szívemnek:
"Készülj a halálra!"

2014. január 14., kedd

A szerelem biokémiája

Ha arcodról száguldanak a fotonok,
és retinámra e fotonzápor zuhog,
idegrendszerem milliárd atomja rezeg.
Agyamba rohan jutalom-hormon sereg,
az ereimben vérem lüktetve zubog.

Amikor számon forró csók tüze lobban,
agyamban milliónyi kisülés robban:
az idegrostok viszik az ingerületet,
hogy megtudjam, milyen jó, hogy vagyok neked.
Az érzület szívemen is nagyot dobbant.

Amikor aztán már nem láthatlak többé,
az endorfin hirtelen eltűnik köddé.
Egyetlenegy görcsbe szorul össze a gyomor;
mogorva leszek, szomorú és búskomor.
Nem hiszek már benne, hogy létem öröklét.

Amikor már nem borít el hajad sátra,
magányos leszek és szerencsétlen árva:
még termelődik bennem a kötődés-hormon,
és én csak fuldoklom, akár hal a horgon,
mert nélküled már felkészülök a halálra.

Kérsz még?

"Kijössz", mondja,
aztán mégis marad;
"Nem kérsz?", kérded,
"Nem kérek". Ezt szinte vágja rá.

Ha úgy kérded, "kérsz még?",
a le sem nyelt falat
szinte torkán akad,
és visszhangzik nyomban
a "kérsz még" állítás.

Megjött a tél

Herceg! Végül megjött már a tél is.
Ködbe öltözött az őszi táj.
Lángoló szívem fagyott most, mégis
a nyár emléke egyre visszajár.

Vállaimban nincs erő, mint régen.
Ölelni sem nyitom meg már karom.
Ha szólok, nem nevetnek már az élcen,
és néhanap úgy hívnak: vén barom.

De Herceg! Még ha vicsorítja is rám
éles fogait a zordon tél,
és agyam sem vág úgy, mint a villám,
gazdagságot, sikert nem remél,
őszülőbe fordult fejem immár,
elég, ha még pár sorom zenél.

2014. január 13., hétfő

Beteg vagyok

Tudom, beteg vagyok.
Csak infrában látok,
ha nagyok a fagyok,
csak sötét világot.
Sem bent, sem kint
nem látok fehéret.
Mind, ami int,
csak halvány kísértet.

Ha éreznék,
az élet fájna nagyon,
és véreznék.
Ezt bizony nem hagyom.
Nincsen túl nagy bajom,
kicsit megzakkantam,
mint egy veszett majom,
mint sebesült vadkan.

Sötétben látom már
az egész világot,
elmémre borult rá
a fekete átok:
csak azt duruzsolja,
zakatolja egyre:
nem jutsz többé soha
föl a magas hegyre,
ha eddig nem mentél,
most már lent is maradsz,
míg szellemed bent él,
mígnem fűbe harapsz.

Beteg vagyok, tudom,
nincs gyógymódom semmi,
pedig de szeretnék
egészséges lenni!

Nincs is vadász

(Veszett dög)

Ki kellene mennem.
Nincs is vadász.
De kint vagyok,
hiszen be sem engedett!
Ebből a lyukas ólból
megveszett fejem
meg nem szabadítja varázs.

Ha jó napom van,
ma nem ver sokat,
és nem lesz belőlem még tetem.
De neki akkor sem hízelkedem:
az az átok kötele fojtogat:
drótkötél tart vissza,
hogyha mennék.

Megfojt, ha ugranék majd,
visszaránt.
Zavart agyamban
zümmög egyaránt a félelem,
és száz illat-emlék.

Az esőlé is hátamra csurog.
Szolgálj!
Fogd meg, és bukfenc!
Ül!
Fekszik, forog!
Csontot rághatok,
na de még meddig?
Csoda hát, hogy belebolondulok?

Undor, amit kapok,
és gyűlölet.
Pofámon már vérhabos nyál fröcsög.
Folyton ingerel,
aztán kiröhög,
bár lehet,
majd mégis csak megölet.

Torkára harapnék szájat.

Csendet!

Gondolni sem szabadna rá,
tudom.

Új csizma lépked felénk az úton.
Már a kapunál áll.
Ide csenget.

2014. január 12., vasárnap

Barátom, vén vagy!

"Barátom, vén vagy immár.
Az évek éjbe hulltak.
Jövődben élet nem vár,
ha visszatér a múltad."

Ha ráncos lesz az arcom,
csak élek, mint a vének,
a gyertyafénybe tartom,
amíg csak szól az ének.

"Barátom, vén vagy immár.
Nincs sok napod ma hátra,
a vég előtted itt áll,
készülj a másvilágra!"

Ha nem vigasztal óbor
és sújtanak az évek,
de szívem álma kóbor
csak szóljon még az ének!

Szarvasvadászat után

Farkas voltam, takaros.
A szám most folyton dadog,
a fejem is zavaros:
mindenkit megugatok.

Amikor tiszta az ég,
mert nincs felhő, csak fodra,
szürke szuka-ivadék,
vonyítok föl a Holdra.

Ne közelíts! Megmarlak;
lásd, a pofám is habos:
a halálnak átadlak,
ha nem leszel óvatos!

Magam marom veszetten,
szemfogam húsomba váj.
Volt, hogy viszontszerettem.
Amíg élek, addig fáj.

Szemem szüntelen ragyog,
mégis minden megaláz:
csak egy rühes korcs vagyok.
Agyonlőhet a vadász.

2014. január 11., szombat

Senkit az árokparton!

Ne hagyjunk senkit az árokparton,
taszítsuk bele végeg!
A nyomorultnak nincsen pardon:
eltapossuk a férget!

Amennyi vagyont összeloptál,
annyit is érsz, mint ember.
Csak kevés szenvedést okoztál?
Ilyen társ nekünk nem kell.

Nem hagyunk senkit az út szélén,
menjen be az erdőbe!
Rőzsét ne gyűjtsön onnan se, mert
majd lövetjük főbe.

Enyém az erdő, enyém a rét,
megdolgoztam érte.
Tákolmányom az égig ér,
a munka már megérte.

Nem hagyunk senkit nyomorba ragadni,
magunk taszítjuk abba.
Aki az országban kíván maradni,
az mind nagyon marha.

Ha nincs eszed, hát megérdemelted,
hogy nem tudsz itt megélni.
A következő négy nemzedékben
sem lesz mit remélni.

Nem, hagyunk semmit a véletlenre,
gondoskodunk róla,
hogy tekintet nélkül korra, nemre
felzengjen a nóta:

mi, aki jobban teljesítünk,
a múlttal leszámoltunk,
nem tehetjük, hogy veszítsünk,
csak nőjön a haszonkulcsunk!



Árnyat adó fa

Boldog a vándor, hogyha a pusztán fára találhat,
s árnyában lehevervén nyújtóztatja a hátat.
Aztán körbetekint, s rá a halál szele int:
Lombja alatt egy fejfa van ütve csekélyke halomba,
rajta e pár szó tudtodul adja, mi nyugszik alatta:
"Egyszer volt szerelem, többé nem feledem."

A gerlék elrepülnek

Beengedtelek szeretni. Nagykabátod
alá fért egy pillanatra szívem.
Elmémben őrzöm a percet híven,
ahogyan az ablakhoz lépsz, kitárod.

Én repülni nem tudtam;
a szobában maradtam bezárva,
akárcsak magára hagyott árva
fele egy szomorú ikerpárnak,
akikre már sehol sem várnak.
Véget akkor ért utam.

Aztán szárnyra kapva lebbentél az égre.
Bár kabátod otthagytad fejfámon,
én többé azóta sem találom
szívem, és szobánkból az utat a fényre.

2014. január 9., csütörtök

Félre szerénység!

Félre szerénység, én vagyok itt az ész!
Jól megy?  A főnökség szeme rám se néz,
s ha már viharrá nő a botrány,
jó, ha a vén hülye áll a vártán.

Nem lehet engem már kikerülni sem:
minden erővel védem az érdekem.
Ha gond van, akkor mindig engem
hívnak elő: gyere már segítsél!

Így a helyem már végleges is marad:
messze elűzték tőlem a gondokat.
Csak egy lehet még nagy baj eztán:
hogyha a főnökömet kirúgnák.

2014. január 8., szerda

Vágy citerára

Hinni akartam benne, újra remélni végre.
Életem így jobb lenne? Ráznám öklöm az égre?

Oly mindegy is. Most már csak vágyam citerázik.
Újra lapos kis sors vár végig a szürke halálig.

2014. január 7., kedd

Zabálj tovább!

Most is ott ül a madár a vállamon,
akkor is, ha tagadom, ha vállalom.
Éles csőrével szívemből csipeget,
nem űzi el rólam, csak a szeretet.

Néha, ritkán, felrepül, és odébbáll,
mindig túlságosan hamar visszaszáll.
Nem zavarja sem kereplő, sem duda,
túl süket? Vagy én vagyok nagyon buta?

Ha kiette mellkasomból szívemet,
nem lesz, amit megtöltsön a szeretet.
Nem lesz, ami elhajtsa a madarat,
amíg élek, a vállamon itt marad.

Hess te madár! Tőlem messze elrepülj!
Nehogy aztán más vállára odaülj!
Nem találtál magadnak még jobb helyet?
Na gyere csak! Zabáld tovább szívemet!

Reggel a parkban

Még kihalt a város reggel,
a parkban se' ballag ember
rajtam kívül. Csak magam
megyek gyalog, boldogtalan.

Mégis: íme, itt előttem!
Észrevettem, megelőztem;
két kutyával kódorog
egy nő: nem magam vagyok.

Köd előttem, meg mögöttem,
bizony, majdnem nekik mentem.
A kutyán fény villogott,
csak azért láttam meg ott.

Télikabátom van rajtam,
a hidegben majd meghaltam.
Ha szél fúj a parkon át:
jól jön a meleg kabát.

Végigmentem, ím, a parkon,
és ma sincsen semmi pardon:
kora reggel így esett,
befejeztem versemet.