mint parittyakő, amely messze száll,
hiperbola-pályám arra röpítsen,
amerre mindig fénylik napsugár!
Körpályán keringve központom körül
mint gravitáció, tartott a húr.
Csalogány-zeném számított bűnömül:
daloltam, akár részeg trubadúr.
A húr elpattant, a dallam véget ért.
Jeges szél süvít most talpam alatt,
s én azt hiszem, hogy zenei vétkemért
pályaként a parabola maradt.
Még folyton csak emelkedem; a légkör
határa már oly rettentő közel;
nyomáshiánytól reped itt a vérkör,
egy buborék, s embólia visz el,
s mire a másik ágon földet érek,
nem is leszek más, csak kihűlt tetem.
Egykoron volt, nagy, elszállt őrültségek
sorát kráterembe temethetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.