alá fért egy pillanatra szívem.
Elmémben őrzöm a percet híven,
ahogyan az ablakhoz lépsz, kitárod.
Én repülni nem tudtam;
a szobában maradtam bezárva,
akárcsak magára hagyott árva
fele egy szomorú ikerpárnak,
akikre már sehol sem várnak.
Véget akkor ért utam.
Aztán szárnyra kapva lebbentél az égre.
Bár kabátod otthagytad fejfámon,
én többé azóta sem találom
szívem, és szobánkból az utat a fényre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.