Tél

Az ágy terítve hófehér lepellel,
mintha volna téli szemfedő.
Az ablak zárva, mégis: kora reggel
bent is szinte metsz a levegő.
Künn, az utcán, házfalak tövében
mocskos, szennyes füstköd hömpölyög,
hogyha nyár van, bódult örömében
esténként pár részeg fölröhög.

De most a tél. Áll ott kinn az élet,
csak úgy, ahogy áll az odabent.
Az elme emlékből alkotna szépet,
szárnyalna, majd marad odalent.
Fehér a fal, és mintha lenne fedve
téli hóval az egész világ.
Nem is csoda: savanyú a kedve
a lakónak: itt nem nő meg virág,
ami volt, az régen mind elhervadt,
elszárították már a hibák.

Az egyszemélyes ágyon hanyatt fekve
a plafonon át a csillagok
fénye, mintha oda lenne kenve,
a szobába néha átragyog.
Magas az ég, kalandozásra hívna,
ha a lélek szárnyra kapna még,
és éj-hosszan nem démonával vívna.
Szólhatnának már: ennyi elég.

A házfalak olyan magasra nyúlnak,
az ablakon már be sem süt a Nap,
éjjel még harangok sem kondulnak,
a Hold is csak tűzfalat látogat,
de itt az otthon. Máshol nem jutott hely,
kint a világ lehet bármi nagy,
ha fogy a gáz, és hideg az égőfej,
az ember máshol is megfagy.

A hófehér lepellel fedett ágyon
a lélek csak vágyaitól fél:
elábrándozik egy régi lányon.
Hajnaltájt végül aludni tér,
s egy jobb világban, színes, forró nyáron
táncol, nevet; dalolva él.
A néhanap még feltámadó vágyon
lassan úrrá lesz a néma tél.