Az ember homokos síkra ér.
A vihar talán már végleg elvonult.
A látóhatár sötét és csupa vér:
időközben hirtelen bealkonyult.
Csak varjú károg most a csendben;
kihalt, meddő és üres a táj.
Sem bokor, sem levél nem rebben,
a csend hasít fülembe. Fáj.
Előre? Hátra? Merre menjél?
Maradni? Indulni tovább?
Vajon, ha itt maradnál, lennél
az elmenőnél ostobább?
Az ember mindig homokos síkra ér.
Bár eget mérne, de semmire bólint.
Egy életbe vajon hány sivatag fér?
És hány varázs, ami néven szólít?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.