Ködbe öltözött az őszi táj.
Lángoló szívem fagyott most, mégis
a nyár emléke egyre visszajár.
Vállaimban nincs erő, mint régen.
Ölelni sem nyitom meg már karom.
Ha szólok, nem nevetnek már az élcen,
és néhanap úgy hívnak: vén barom.
De Herceg! Még ha vicsorítja is rám
éles fogait a zordon tél,
és agyam sem vág úgy, mint a villám,
gazdagságot, sikert nem remél,
őszülőbe fordult fejem immár,
elég, ha még pár sorom zenél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.