hevert a járda peremén;
az ablakból láttam. Mint egy lelőtt
szarvasbika, vagy tehén,
amelyet orvvadász golyója talál,
úgy támolyog egy kicsit,
mígnem leteríti a halál,
amely már gyorsan közelít.
Csak hevert a bank előtt,
a járdán, ahova esett, és ahogy',
nem láttam fentről, hogy levegőt
vajon vett-e még, és kapott;
mozdulatlan volt már. Az idő is állt,
a villamos elrobogott,
és talán mindenki másra várt volna,
ha járnak ott.
De senki nem járt arra éppen.
A szitáló, ritkás hóesésben
már gyorsan sötétedett,
hát gondoltam egyet, merészen,
vettem kabátomat: lemegyek,
mert pár éve volt, hogy kapunk alatt
az egykor ott tanyázó hajléktalan után
csak pár szétfolyó gyertyacsonk maradt,
én meg csak sírtam érte titkon és bután.
Mentem, és ahogyan nyitom a kaput,
látom, hogy a járdaperemen
most senki nem hevert, vagy aludt.
Csak tréfált volna a szürkületben
rossz szemem és az értelem?
A járdaszél (már?) üres volt a bank előtt,
a túloldalon, szemben velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.