2014. július 31., csütörtök

Keleti szél

Megfordult az idő.
Száraz szél jön újra.
Hogy a vetés kinő,
majd jég veri, bújva
próbálja az ember
átvészelni megint,
mert felállni nem mer:
egy kéz majd rálegyint.

Megfordult az idő.
Fordult itt már párszor.
Rongyos a háztető,
a Hold bevilágol,
az eső becsorog.
Nincs, ki befoltozza.
Elfújja a vihar,
nincs, ki visszahozza.

Megfordult az idő,
nem mi fordítottuk.
Hogy fogy a levegő,
páran ordítottuk:
szerencsétlen népem!
Ezt tán nem kellene!
Mert kimászni kéne,
nem be, a verembe!

Megfordult az idő,
megint jön a sötét.
Amire majd benő
feje, kerül sörét
farába népemnek,
és nekem magamnak.
Fú a keleti szél.
Megmaradni! Magnak.

Levetkezem

     (Zajácz Edina: Néhány sorban)

Hogyha verset írok, levetkezem
mezítelenre, mégsem vétkezem,
bár úgy látsz, mintha nem lenne ruhám,
pőrén állnék eléd egy délután.

Hogyha verset írok, levetkezem.
Szélbe szórja vértem szét két kezem.
Bár rím a páncél, pajzs a cifra szó,
de sejlik mögüle a vérvaló.

Egybe folyik

Lassan egybe folyik minden:
a hegy, a rét és a folyó;
rongyaidon akár kincsen
osztoznak, majd ellep a hó
mindent, ami voltál, és vagy,
és ami csak számítana.
Emléked Nap szárítja, ha
még nem bánt el vele a fagy.

Lassan egybe folyik minden:
a gyilkos és az áldozat.
Elintézik felső szinten,
hogyan veszítsd el házadat,
és bár Isten után te vagy első,
nem te voltál: a gonosz turul,
amely népedet irtotta felső
parancsra durván és gazul.

Lassan egybe folyik itt minden;
a múlt lesz a jövő.
Ha van, csak bámul rád Isten,
miféle fajzatot teremthet ő,
ha nekidurálja egyszer
a létben önmagát.
Nem lesz teremtmény még egyszer
ilyen önző, hitvány és galád.

2014. július 30., szerda

Már nem is álmodom

Már nem is álmodom a nővel.
Kiüresedtek az éjszakák.
Az ember úgy van az idővel,
hogy évszázadokat fogna át,
pedig élete lepereg
egy röpke perc alatt,
az emlékből semmi sem maradt,
rossz, vagy bármi szép lehetett.

Már az arcát is elfeledtem,
nem csak azt, milyen volt a teste.
Pedig volt, hogy velem
aludt el  minden este.
Az az idő régen elment,
csak fakuló emlék,
amelyről pereg a festék,
maradt. A feledés felment?

Már nem is álmodom, csak vagyok.
Jövőt már régen nem remélek,
amilyen rémítők a holnapok.
Szinte csakis a mának élek,
noha pontosan tudom,
hogy lesz jövő másnak.
Nekem már gödröt ásnak,
míg meddő köreimet futom.

2014. július 29., kedd

A hegyről, a völgyről, a kriptáról

Nem írtam még a hegyről,
pedig az kellene legyen otthonom.
Magamat gyakran egyből,
ha eszembe jut, oda gondolom.

Sziklameredélyek tetején,
ahol a keselyű se' jár
élhetnénk ketten, te meg én,
ha szívünk akkor egymásra talál.

S nem írtam még a völgyről,
amely a hegylánc mögött található,
a szakadék fölött a tölgyből
ácsolt hidat ellepi a hó.

Arra csak egy út vezet,
át a hágón, a gerinc fölött,
és senki nem nyújt ott kezet,
ahol a csúcs ködbe öltözött.

A kriptáról neked már írtam.
Lehetett volna kis szoba talán,
megmondom egyenesen, nyíltan.
Semmi sincs fehérre festett falán.

Ablakán nem tűz be fény soha;
örök homályba öltözött
ez az egész létnyi kis szoba,
mint szívem, hogy beleköltözött.

2014. július 28., hétfő

Tükröt dobtam én a rétre

                                       (Máni népdal nyomán)
"Tükröt dobtam én a rétre",
mint egy sima tó, hevert ott.
Csillog rajta a Nap fénye,
ahogy' szívemen csillogott.

Megláthatta magát benne
az éj minden csillag-éke.
Hogyha még ma is ép lenne,
felhők fölé sütne fénye.

Fölé hajolt egy-két ember,
arca nézett onnan vissza:
saját arcod szemmel nem ver,
míg szemed más arcát issza.

Csizmás lábbal rátapodott,
sarkon fordult rajt' az élet.
Most csak cserepét kapod ott,
bármennyire keresgéled.

Tiszta tüze mély bíbor lett,
mint a vér, ha szívből cseppen,
s vele szivárog az élet.
De pár tükörképet csentem.


Lápra raktam?

Nem tudom, lápra raktam-é a várat,
vagy szikla áll az öregtorony alatt;
udvarunkon az ásott kút kiszáradt,
vagy kert hűvösében még forrás fakad?

Mert évek óta külön fekszünk este,
és reggelenként már külön indulunk,
hiába van arcunkra mosoly festve,
külön megyünk, habár közös az utunk.

Jó lenne még, ha egymás mellett élve
együtt is élnénk életünket végig,
sivár jövőtől többé sose félve,
és az ember szíve csak néha vérzik
a szépségre sokszor ráeszmélve.
Talán vannak, akik tényleg így élik.

Minden csillagban

Minden csillagban a te szemed ragyog,
és csillag nélkül a Föld sötét pokol.
Most vádlón néz rám, és mind engem okol,
azt képzelve rólam, hogy hűtlen vagyok.

Pedig nem is nézett égre még senki
hű szemekkel, mint fölnéztem én,
mert belőlük áradt számomra a fény,
amíg meg nem szűnök utánuk menni.

De mindhiába már: sötétül az égbolt,
ahogyan haladnék, gyorsabban forog.
Látóhatár alá ment le sok dolog,
ami csillogott, s fent, egemen rég volt.

Most hiába várom, a hajnali fényt,
elfutottam elől, nem jön felém.

Homokra raktam?

Nem tudom, homokra raktam-é a házat,
vagy vízérre amely alapja alatt szalad,
vagy talán túl kevés bennem az alázat,
néha úgy érzem, a pofám is leszakad.

Tudom, nem jó így nekem és nem jó másnak,
hogy csak vonszolom a napoknak terheit,
amíg egyszer majdan egy gödröt nem ásnak,
és beledobnak, élőt már nem lelve itt.

Kőre kellett volna építkezni akkor,
de a követ elmosta mind az áradat,
gondoltam, nem várom, hogy jöjjön az aggkor:
öregen nem építheted már váradat.

Nem tudom, ma sem, homokra vertem házat,
vagy ég peremére egy márványtemplomot,
víz mosta el alapját, vagy az alázat
volt, amely engem már jó régen elhagyott.

Kevés a gyógyszer, hogy csitítsa a lázat.
Nem tudom, hányszor látok még szép holnapot.

2014. július 27., vasárnap

A bőrről


Úgy hiszem, hogy az emberi bőrt
nem pótolja semmi.
Ha nem érinted a szeretett nőt,
lehet a halálba menni.

Nélküle meleg gyapjúkabát,
sál lehet simogató,
de hideg marad az éjszakád,
ha nem is hull a hó.

Úgy hiszem, hogy a szerelmet
sem pótolja semmi.
Ha elvesztetted, az életedet
nem tudod hová tenni.

Hiába süt az égen a Nap,
hiába dalol a nyár,
benned a tél hideg hava marad,
ha nem szeretnek már.

Bár úgy vélem, az emberi bőrt
nem pótolja semmi,
de nem szeretném soha a jövőt
lámpaernyőként élni.

Jól van a bőr ott, ahol van,
ne nyúzd a másikat már!
Ha kifeszíted a bőrét, holnap
rád is egy nyúzás vár.

2014. július 26., szombat

Az ámítás csillagai

Fönt az égen százezernyi a csillag.
Csalfa fényük emberi szívbe csillog.
Bársony estén felfele száll a sóhaj
néma egekbe.

Régi órák jártak eszében egyre:
nem mehet tán fel soha már a hegyre.
Újra járná, hogyha lehetne, útját
hanga mezőkön.

Hogy' van az, hogy egyre jönnek az árnyak,
eltemetted mára, de visszajárnak?
Esti égen százezer éji csillag
egyre csak ámít.


Kiűzetés II.

Nem is volt tükör a rétre vetve ott,
csak pár csillogó üvegcserép.
A szél játszott holmi buta dallamot,
és álma járt eszében még.

Tompán zizzent fejében kósza gondolat,
hogy holnapra már nem lesz tovább,
de lerázta magáról mind a gondokat:
volt ő már ennél is ostobább.

A napfény átszűrődött a levelek között,
de nem gondolta azt, hogy mindez jól van,
mert szívébe most a bánat beleköltözött,
amikor a bőrönd puffant lent a porban.

2014. július 20., vasárnap

Ne reménykedj!

              (Derek Walcott: Szerelem szerelem után )

Ne reménykedj!
Már nem jön idő,
"amikor ujjongva ünnepled érkező önmagadat"
párod ragyogó szemében,
"s mindkettőtök a másikra mosolyog."

Ne reménykedj!
A langyos víz már csak azért folyik,
hogy lemossad kellemetlen szagodat,
te észre sem veszed,
de őt irritálja.
Azért sül a hús,
a bor és kenyér is csak azért kerül asztalodra,
mert holnap is működnie kell a gépezetnek.

Ne reménykedj,
hogy majd bármi is megváltozik;
önmagától nem változik meg semmi sem,
még te magad sem változol meg önmagadtól.

Ne reménykedj!
Autista fiad soha nem lesz fenomén,
a skizofrén sem fogja tudni
megtartani önmagát az árokszélen.

Hát vesd el a múltból itt ragadt képeket,
az a múltad sem volt, és nem a jövőd!
A jövő nélküled,
vagy veled is
reménytelen marad.

2014. július 19., szombat

Vízparton

Harsog a napfény most az egeken,
szemüvegem orromra felteszem.
Nem köt le se Tőzsér sem Szepesi:
szemem kiveri a sok bikini.

A fejem is kába, szinte forog,
de mégis csak egy új versbe fogok.
Ebből se' lesz már "Az év versei",
nincs olyan lap, amelyik megveszi.

Van szabad hely az újság peremén,
most is oda írom versemet én,
bár kissé kuszák lettek a sorok.
Pont olyanok, amilyen én vagyok.

Harsog a Nap fenn, a fáknak hegyén,
vízparton új verset körmölök én.
Nem jönnek most szellemes rímhegyek,
kapom magam, és a vízbe megyek.

2014. július 18., péntek

Elhagyott a szerelmem

- Elhagyott a szerelmem.
- Megesik az ilyen. -
Elcsevegünk kedvesen,
nincsen vita semmiben.
Egyetértünk dolgokban,
tán jobban, mint egykoron,
mióta más dolga van,
s vele nem találkozom.

- Elhagyott a szerelmem.
- Engem nem most, már tavaly. -
Összeszereltem lelkem,
úgyhogy most már nem zavar.
Azaz már nem annyira,
mint ahogyan egy éve
zavart volna panasza,
hogy ki lett szűre téve.

- Elhagyott a szerelmem.
- Nos megesik az ilyen. -
A társalgást terelem
más témára, azt hiszem.
Valahogy' nem érzem át
a mélységes bánatot,
és tétova panaszát.
Egy éve, hogy kidobott.

2014. július 17., csütörtök

Senki sincs felettem

Én úgy vélem, senki sincs felettem.
Leszarom az egész életet:
kenyerem javát már megettem,
úgyis lesz, aki majd eltemet.

És úgy vélem, senki sincs alattam
(most sem, s évek óta már).
Amiben voltam, abban maradtam,
hiába várna rám ezer határ.

2014. július 16., szerda

A második személy

Második személyed lettem.
Az ő-ből lettem a te.
Esetleges és véletlen
eset, szűk időre-e?
Mint Petrinél a görbe szög,
virtuális út porán,
én második személy lettem
azon a szép délután.

Nyelvtani szerkezeted lettem,
harmadik személyből második.
Érte vajmi keveset tettem,
és már hiába álmodozik
szívem, hiába is ragyogna
tündöklő fénye a semmiért.
Már csak múlt időben vagyok ma
számodra a második személy.

Megcsúszott idő II.


Megcsúszott a réteges idő.
Fölgyűrődött fényes szövete.
Ez a hullám végig követ-e,
vagy a szárnyam egyszer még kinő?

Fölkavarodott bennem a múlt.
Sivítanak ősi démonok,
árnyak serege, mint rém morog.
A jövő ködös mocsárba fúlt.

Mint paleolit fosszília,
vagy más, őskor előtti tetem,
szétnyomódva, rétegfelszínen,
amiért nem is kell sírnia
már embernek, ha előkerül,
kísért sok emlék, ha fölmerül.

2014. július 15., kedd

Senkit az árokparton!

Lökjetek az árokszélre
engem, és hagyjatok ott!
Nem én tettem, hogy az élet
rajtam átgázolhatott.

Nyilván csiklandtam a talpát,
ezért táncolt ily sokat
rajtam, taposva a marhát,
aki szolgált másokat.

Szolgálatomra nincs szükség.
Már nem kell a két kezem,
nem számít már semmi hűség:
napok óta nem eszem.

Rólam mindenki lemondott.
Én polgár már nem leszek,
és hogy ne okozzak gondot,
árokszélre lökjetek

Vissza a sivatagba

Volt időm egy ölelésre,
s nem vagyok elégedett,
pedig a tűz két szemében
minden bűnt elégetett.

De a sivatag visszatért,
a homok majd eltemet,
beissza a kiömlött vért,
s vele bűnös tettemet.

2014. július 14., hétfő

Szívtelenül

Szívsebészet? Egy szív kéne.
Egy újabb, hogyha lehet.
Elcserélném egy egészre
félbe törött szívemet.

Fáj a helye, úgy hiányzik!
S hogy eltört, már nem ragyog.
Tudom, hogy a szív hiánycikk,
de így szívtelen vagyok.

Csigavér!

Mentők? A Vérmezőn fekszem.
Lábam térdből leszakadt.
Robbantottak, drága szentem,
itt mindenki kiakadt.

Körben állva bámulnak rám
itt csak a jóemberek,
nagyon érdekes lehet ám,
aki vérben hempereg.

A trafóház mellett fekszem,
ha siet, még ideér.
De óvatosan vezessen!
Ne hősködjön! Csigavér!

Nincsen kocsi? Megáll az ész!
Majd villamosra ülök,
de sajnos, most már leteszem,
mert végleg lemerülök.

A Csillagútra kéne ülnöm?

Talán a Csillagútra kéne ülnöm,
a szélire, hogy ott lógázzam lábam.
Csillagvilág-csodákban elmerülnöm,
hogy messzire kerüljön el a bánat.

Talán tenger mélyére kéne szállnom,
hogy a magas vízoszlop súlya alatt
szét ne feszítse szívemet az álom,
amely évek során még benne ragadt.

Talán csak egy ölelésre kell várnom,
amely hosszú és forró, mint az élet,
oly simogatón gyengéd, mint a bársony,
hogy kiűzi belőlem a rémet,
mire túljutok minden forró lázon,
és elérem majd utamon véget.

2014. július 13., vasárnap

Hintában

Ma nagyobb a Hold, mint más éjjeleken:
mint egy ezüst tányér, függ fejünk fölött.
Fák lombjában ott susog a szerelem,
ami szívünkbe most beleköltözött.

Nem volt ily világos éj még sohasem,
ennyire csendes és mégis ragyogó,
és mintha muzsika szólna odafenn,
pajzánul csintalan, szertelenül bohó.

Nem lesz mindig velünk ez a nyugalom:
a hegylábon már villámlik, és dörög.
A távoli morgást félve hallgatom;
nincs olyan szerelem, amelyik örök.

Bár ma bennünk tűzben izzik a kohó,
holnaptól már ismét folyton hull a hó.

A költő ember

Nem a lélek mérnöke
a költő: a szó mágusa.
Mindegy, hogy megértik-e,
fejében dúl a tusa
gondolat és szó között,
ha bűnös, ha bűntelen,
hogyha beleköltözött
agyába a végtelen.

Nem festett egekbe lát,
azt nézi, mi az igaz.
Ember, tévedhet tehát,
és számára nincs vigasz,
mert olyan sok a nyomor,
és az öröm oly kevés.
Sok vers azért oly komor,
mert marad a szenvedés.

Nem tudja, hogy hol az út,
még magáét sem leli.
Kék eget keres, azúrt,
ha a felhő elfedi,
hogyha esik, vagy ha fúj,
vagy szél játszik tó vizén.
Régi a gondolat? Új?
A költő ember. Mint én.



Mi végre a szó?

Hiába indulok korán villamoson,
vagy mehetek munkába minden nap gyalog,
ha szívembe a kétség folyton beleoson,
és soha nem értem, mi célból is vagyok.

Versnek mondott dolgokat írok,
és naponta munkát is végez két kezem;
verseimben néha bosszankodom, sírok,
közben folyton csak dolgomat teszem.

Ebből állna csak az egész élet?
"Küzdeni erőnk szerint a legnemesebbekért?"
Ha így van, akkor attól félek,
ebből az egészből senki egy szót sem ért.

Mit ér a szó, ha háton szíj hasad?
A megvallott szép, a hit mondd, mit ér,
ha vasalt csizmád ér gerincet, hasat,
ha hitedet bunkóként forgatod a semmiért?

Hiába indulok itthonról el korán
 - nekem ma még megvan az otthonom -,
ha semmit nem és a Biblia, Korán,
hacsak önmagammal meg nem alkuszom.

Most a puszta földön fekve nézem,
amint a Nap az égen delel,
soha meg nem értettem egészen,
ha van, aki tudja, vajon miért nem felel.

2014. július 12., szombat

Homokdűnék

Ezredévig elhallgatnám,
hogyan pereg le a homok
a buckák oldalán,
amelyek tetején a fű zizeg.
Még sohasem értettem ám,
miért vagyok ilyen konok,
hogy csak várom, jön talán,
amiben már régen nem hiszek.

Minden évben odébb mennek
a buckák egy pár méternyit;
elvándorolnak helyükről hosszú időn át.
Én sohasem tartottam magamat szentnek,
most is csak a domb alján fekve
hallgatom a lepergő homokszemek dalát.


2014. július 10., csütörtök

Életjel

Ölelte, mint aki készen
még soha semmit nem kapott,
most indul lenni merészen,
mindent maga mögött hagyott.

Ölelte, mintha életét
óvná így a haláltól,
bejárta már e féltekét,
ölelte, mint aki vádol.

Ölelte, mint aki tudja,
már nem lesz ölelése,
idejéből már nem futja,
de föl nem adja most mégse'.

Ölelte, mintha a léte
múlna az ölelésen.
Ebből tudja, hogy élt-e,
vagy csak halott volt egészen.




Az irgalom hazája

A csodákban már nem hiszek.
Minden visszájára fordul:
ecetet kapsz, és nem vizet,
aki adja, is rád mordul,
ha fejjel lógsz a kereszten,
bár benned barna bánat ás,
s várod, hogy itt, Budapesten
legyen még egy feltámadás.

A csodákban már nem hiszek,
pedig estek már meg velem,
de csak azt adták e hitek,
hogy véresen lóg a belem.
Ha eltűnnének a szögek,
a kín fogyna, amit érzek,
de hiába mind a szöveg:
ha fejre esem, elvérzek.

Három napig tart a csoda,
nem többet, nem kevesebbet,
s jön az utolsó vacsora,
hogy megehesd levesedet.
Nyitva áll a pokol szája,
míg fent maradsz a kereszten.
S irgalomnak nincs hazája
Palesztinában, sem Pesten.

2014. július 9., szerda

Mészárszék

                                    (Zajácz Edina: Privilégium című versére)

Szívtelenné tett engem a komor tél,
nem hathatott meg, ahogyan rám néztél;
véredet vettem a fehér szűzhavon,
tettemet megbánni nem akarhatom.

Úgy hajtottak korbáccsal ide elém,
más volt, aki elítélt, nem pedig én:
hiába is zokogott volna lelkem,
amikor föléd a taglót emeltem.

Kampóra tűztem felezett lelkedet,
Isten bocsássa meg ezt a tettemet!
Karomra folyattad gyöngyfényű nyálad,
de végre megértésre leltem nálad.

Minden jövődet örökre elöltem,
miközben fehér nyakadat öleltem.

2014. július 8., kedd

Néha, ha verset olvasok

Néha, hogyha verset olvasok,
nehéz a szívem, mintha századok
árnya nyomná lelkemet.
Súlyuk szinte eltemet.

Néha, hogyha verset olvasok,
mintha szürke felhő volna sok
egemen, árnyat adó,
szomorúságot hozó.

S olykor, hogyha verset olvasok,
habzó szájú, dühös ordasok
foga rágja szívemet.
Űzném őket, s nem lehet.

2014. július 7., hétfő

Utálom

Utálom életem, nincs benne vigasz.
Az ég sincs énvelem, semmi sem igaz
abból, amit hittem, abból, ami szép.
Zakatolok, mint egy ócska, törött gép.

Minden nap ugyanaz, soha nincsen más,
Az élet robot, és nincs megváltás.
A halál, ha eljön, már kit érdekel,
ha a sírkereszten varjú énekel?

Minek írok verset? Fésülöm a szart?
Pántlikásat? Nyerset? Olyat ki akart?
Szemétre megy úgyis, hogyha elmegyünk,
király voltál? Bugris? Mindegy lesz nekünk.

Hogy' is volt csak?

Csípőssé váltak az éjszakák,
amikor már késő őszre járt.
Elkelt már rajtam a nagykabát,
szívem egy találkozásra várt.

Rólam mindig csak szakadt a víz,
amire az este véget ért.
Első csókja fanyar szilvaíz
volt, oda nem adnám semmiért.

Kora ősztől késő tavaszig
állandóan meg voltam fázva.
Néha csak dünnyögtem dalaik,
rekedt-hamisan, tétovázva,
de legényest jártam hajnalig,
mintha meg lennék babonázva.

Beázott

Befolyik a víz az új metró tetején.
Dunában tocsognak a beázott sínek.
Alig-alig van már egyszer-volt te-meg-én,
feltámasztásában már nem is hiszek.

Szemembe süt a Nap a két torony fölött.
Üres a levegő, nem repül most madár.
Szívembe a semmi visszaköltözött,
égető homályát szórja rám a nyár.

Kőszobor a téren, varjú ül a fején.
Az Alagút szája sötéten visít.
A sarokról eltűnt a polimer tehén,
nem tegnap. Már évek óta nem látom itt.

A Vérmezőn reggel oly csöndes az élet,
mire átballagtam, a versem is kész lett.

2014. július 6., vasárnap

Minek a vers?

Írjak még szonettet, ódát,
bús elégiát a távozónak?
A Styxen semmi más nem hord át
úgysem, csak a rajta ingó csónak.

A nyelvre majd hiába lészen
téve százezernyi rímem,
a rév csak a rézpénzen
visz át a Styxön, hiába hírem.

Minek tehát szonett, a jambus?
Bús tercinát miért soroljak?
És hogyha megdöccen a taktus,
talán saját kardomba omoljak?

Jobb lesz-e nékem, hogyha írok?
És másnak lesz-e jobb?
Vajon melyik a fontosabbik indok?
Ha már tudod, meg ne mondd!

Gyönyörű

Azt mondom, gyönyörű,
nem mondtam semmit sem.
Ruháit levetve pőrére vetkezett.
Szép arcán a derű
ragyogva, fényesen
jelezte, hogy tudja: semmit sem vétkezett.

En bloc


Nyűglődve nem bocsát meg
magának, a semmire
rajzol folyton új arcot,
azt nézi tükör helyett,
elveti tízszer, százszor.
Az egyik talán jó lesz,
gondolja: mindig másik,
a következő talán,
hiába, az se lett jó.

A virágok elnyíltak,
minden szirmuk lehullott,
szirmokkal terítve
a mára elfogyott tér,
ma tarka virágszőnyeg,
holnapra elrothad mind,
addigra új virágok
kell, hogy szirmot szórjanak.

Sok idő elfolyt eddig,
a szirmok majd elfogynak,
a semmi egy darabig
még elérhető marad
önarcképet rajzolni,
azután elfogy az is,
nem marad a semmi sem.

Másnap

Lenéz rám a képem a falon keretben,
hogy' kínlódom itt az asztalom előtt.
Tegnap egész este töményet vedeltem,
hát nehezen szedem most a levegőt.

Bebasztam, nem vitás. Megártott a sok szesz.
A fejem most is mint körhinta, forog,
és hogyha ebből majd sűrű ismétlés lesz,
a család legvégül jogosan morog.

Már nem is hintázik alattam a padló.
A dühöngő vihar elcsillapodott,
csak fejemben nyerít, dobog három vadló.
A kinti világ szürke, megkopott.
Tegnap meglepett, hogy utánam szólt: Halló!
Utoljára régen szólt nekem kokott.

Délután a Bartók Béla úton

Az égen izzott a Nap korongja,
ezer bakancs a platánok alatt
trappolt ismét régi indulóra.
A gyáva nép mind otthon maradt.

A város dübörgött körülöttem,
és rezgett a levegő teste
a hőségtől, amerre csak jöttem.
Messze volt még az aznap este.

Új törvénytől harsogott az újság:
holnaptól már csak egy voks lehet,
és a hírek nem is voltak furcsák,
régről tudták azt az emberek,

hogy életed akkor biztosított,
hogyha szolgálod a maffiát
rabszolgaként, s ahol szád kinyílt, ott
garantáltan nem kapsz több piát.

Nem látszottak utcán koldusok már,
elsöpörte őket mind a rend.
Templomokban fennen zengett zsoltár:
a menet kint félelmet teremt.

Vállalkoznál? Bedolgozó leszel,
annyiért, amennyit mi adunk,
aki vitázik, majd leszerepel,
nem lesz vele többé már bajunk.

Munka nincs, a köz munkája vár rád.
Nem ingyenélő agysebész leszel.
Cipeld magaddal évszázadok árnyát!
A Nagy Vezér a Rendbe beterel.

Itt a Rend, ahol a szabadság van,
tudja nálunk már mindenki jól.
Mások élnek az álomvilágban,
ami eltér a valóditól.

2014. július 5., szombat

Semmiség

Semmiség,
csak a szokásos kín gyötör.
Nem is ég,
erős vagyok, mint egy ökör,
elmúlik,
mire véget ér az élet.
A túlig
úgysem kísér el már téged.

Semmiség.
Ezen nem segíthetnek a
szentmisék,
ez az alfa és ómega,
az élet
amelyet soha nem éltem
tevéled.
Amelytől ezért csak féltem.

2014. július 4., péntek

Neonmagányban

Neonmagányban, metrófényben,
harsogó reklám-szendergésben,
fém-műanyag csatazajban
csakis érted éltem, haltam.

Neved írtam folyóra. Égre
rajzolta villám, s mi végre?
Króm és műanyag folyamban
vesztemet már elfogadtam.

Villódzó, sikoltó éjben
tűzvarázsodtól megégtem:
Földre tartó, tüzes  ívben
hamvadtam el szép szelíden.

Neonmagányban, metrófényben
élem-halom most az éltem.
Fény a Naphoz, por a porhoz.
Itt lenn csak a sín sikoltoz'.




Riport részlet

A pályázatra meghívtuk,
hisz' közeli volt a cég.
Ismerjük, benne megbízunk,
ennyi legyen is elég.

Nem ér el egy értékhatárt,
tendereztetni nem kell,
nem tűröm a gyanúsítást,
törvényesen jártam el.

Nincsen itt gyanús momentum.
Nekem tiszta a kezem.
Nem nyilatkozom, és punctum!
Ha mást ír, beperelem.


Marci

Hintázni széken,
billegni járdaszélen,
hogyha hagyják.
Nevetni porszemen a fényben,
bámulni küszködő kis hangyát,
repeső kezekkel markolni semmit.
Az élet nem adott, csak ennyit,
nincs szerelem, tudás, Isten.
Még a mindennapi lét sincsen.
Nevetni mégis teli szájjal,
ingerkedni a nagyvilággal,
néha önfeledten felkacagni.
Nem tudni, hogyan kell,
így soha föl nem adni.

2014. július 3., csütörtök

Szabásminta

Ha rápillanthatnánk egy ember életének vonalára,
szabásmintához hasonló ábrát láthatnánk,
mint amilyent az ismert humorista forgatott
ál-tanácstalanul az utcán maga előtt,
hogy meginterjúvolhasson pár gyanútlan járókelőt,
mutatnák meg neki a szabásmintán,
merre is van az előre,
és ugyanúgy éreznénk magunkat,
mint az ismert humorista,
el lennénk tévedve
az egymást keresztező,
egymás körül gomolygó,
párhuzamosan futó, majd ismét széjjelváló,
megvastagodó és újra elvékonyodó, kusza vonalhalmaz láttán,
amely a vizsgált személy környezetében élők,
és a vele kapcsolatba kerülők szabásmintájának szőtteseként
a vizsgálat alanyának vonala körül kavarog.

A vonalak néhol kiszélesednek,
hogy a vágy vörös színéből a gyász feketéjébe, a remény kékjébe
vagy a boldogság aranylón ragyogó sárgájába menjenek át,
majd elszürkülnek, és szinte láthatatlanná halványodnak,
hirtelen elkanyarodva vesznek új irányt,
egy ponton aztán kiemelkednek a térkép síkjából,
és láthatatlan dimenziókban folytatódnak.
Vagy talán végérvényesen megszakadnak?

Vajon van-e valami értelme ennek a bonyolult szőttesnek,
vajon létezik-e olyan nézőpont, ahonnan nézve
ez a kusza vonalhalmaz értelmet nyer,
valamiféle tervezett rendszert mutat,
vagy csak a vonalak pillanatnyi állapotában keresve
kell próbálkozni az irányváltások és a jövőbeli kapcsolódások,
szétválások, összefonódások előre becsléséhez?
Esetleg még rövid időtartamra történő előrejelzéshez elegendő információ
sem áll rendelkezésére annak sem,
aki nem csak egy-egy vonal egy-egy szakaszát szeretné áttekinteni
onnan, a vonalhalmaz belsejéből
maga is egy ilyen vonalon utazva,
és mit sem tudván biztosan arról,
hogy vonala a következő stációban
vastagabbá, vékonyabbá, ragyogóbbá és markánsabbá válik-e,
vagy fényét veszítve elhalványul,
esetleg tragikus hirtelenséggel megszakad?