Szívtelenné tett engem a komor tél,
nem hathatott meg, ahogyan rám néztél;
véredet vettem a fehér szűzhavon,
tettemet megbánni nem akarhatom.
Úgy hajtottak korbáccsal ide elém,
más volt, aki elítélt, nem pedig én:
hiába is zokogott volna lelkem,
amikor föléd a taglót emeltem.
Kampóra tűztem felezett lelkedet,
Isten bocsássa meg ezt a tettemet!
Karomra folyattad gyöngyfényű nyálad,
de végre megértésre leltem nálad.
Minden jövődet örökre elöltem,
miközben fehér nyakadat öleltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.