Nyűglődve nem bocsát meg
magának, a semmire
rajzol folyton új arcot,
azt nézi tükör helyett,
elveti tízszer, százszor.
Az egyik talán jó lesz,
gondolja: mindig másik,
a következő talán,
hiába, az se lett jó.
A virágok elnyíltak,
minden szirmuk lehullott,
szirmokkal terítve
a mára elfogyott tér,
ma tarka virágszőnyeg,
holnapra elrothad mind,
addigra új virágok
kell, hogy szirmot szórjanak.
Sok idő elfolyt eddig,
a szirmok majd elfogynak,
a semmi egy darabig
még elérhető marad
önarcképet rajzolni,
azután elfogy az is,
nem marad a semmi sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.