mint egy ezüst tányér, függ fejünk fölött.
Fák lombjában ott susog a szerelem,
ami szívünkbe most beleköltözött.
Nem volt ily világos éj még sohasem,
ennyire csendes és mégis ragyogó,
és mintha muzsika szólna odafenn,
pajzánul csintalan, szertelenül bohó.
Nem lesz mindig velünk ez a nyugalom:
a hegylábon már villámlik, és dörög.
A távoli morgást félve hallgatom;
nincs olyan szerelem, amelyik örök.
Bár ma bennünk tűzben izzik a kohó,
holnaptól már ismét folyton hull a hó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.