2016. november 30., szerda

Csontszilánk

Ébredsz bennem, hogyha a Hold
fényében két angyal sikolt.
Csont-emléked velem marad,
amíg lelkem létbe ragad.

Belém ágyazódott vétkem
bordaszilánk vénás vérben
átlyukasztva bal, jobb kamra,
hóhérhurok a nyakamra.

Rejteném barlangba bűnöm.
Sötét támadását tűrnöm
kell, míg  itt tart a lét-csapda.
Szomjazom. Nem járok csapra.

Míg  lelkem vergődik létben,
s a küszöbön át nem léptem,
fekhelyem kemény kő, s marad
szívemben is a csontdarab.

2016. november 29., kedd

Őszi dal

Gyümölccsel ékes ősz,
 ti napfényes napok!
A szívem elidőz:
merengek rajtatok.

Mily messze már a nyár!
Beérett a gyümölcs.
A pince mélye vár,
most bort pohárba tölts!

Aranyló, őszi fény,
rozsdálló levelek!
Bennem nincs más igény,
egy leszek veletek.

A medvebocs és a farkasok

A barlang előtt, a hegyoldalon
játszott egy medve gyerek.
Rászólt egy farkas, ó, borzalom!
Na mi van? Megegyelek?

Az oroszlán, persze, messze járt,
a kis maci barna lett,
a farkas gondolta, a szaga nem árt,
és jött volna a szörnyű tett,

de éppen megjött a medvemama,
és vele a többi bocsok.
A fű a farkastól most ama
barlangnál vérben tocsog.

Jött az ősz, majd ment a nyár.
Eltelt pár évtized.
Aki a bocsba köt, ma már
mindenért megfizet,

mert jó nagyra nőtt a medvebocs.
Bár málnázni szeretett,
a farkashúst sem veti meg most.
Huszat már meg is evett.

2016. november 28., hétfő

A kasznár meg a közteres

A térre mentek,
ahol hársfa állott.
Teához szedtek
róla friss virágot.

Le is szedtek már
vagy egy szakajtónyit,
akkor a kasznár
egyszer csak ajtót nyit:

Hát mit képzelnek?!
Ez itt az úr fája!
Virágot szednek?!
Majd gondom lesz rája!

Kéne teához?
Tessék megfizetni!
Mind a virágot
földre kiönteti.

Beletapossa
fűzős bakancsával
a földbe laposra
szeme villog, nyársal.

A térre mentek
és leültek padra.
A közteresnek
már ki is volt adva:

mind elkergetni
a csavargót onnan!
Rácsot szerelni
minden padra nyomban!

Ne szedjen senki
ingyen le virágot!
Padon aludni?
Ilyet meg ki látott?!

Közlések két kevert között

Nem szoktam túllépni embereken.
Hagyom, hogy ők lépjenek át rajtam,
és nem verek, csak magam veretem;
így élek, párszor már meg is haltam.

Az élet császára nem én vagyok:
vagyont nem gyűjtöttem, sem szerelmet.
Fiaimra semmit nem is hagyok,
és nem iszom grogot, csak kevertet.

Nem irigykedtem még soha másra.
Elslattyogott mellettem az élet,
el sem indultam az utazásra.
Ritkán vagyok bátor, mindig félek.

Voltam égben én is három hétig,
démonok azóta szívem tépik.

2016. november 27., vasárnap

Péter

Péter volt. Hogy vízen járt
Ő, elébe ment.
A tóra lépve a halált
találta volna lent.

Uram, parancsold, s járok én,
ahogy paroncsolod,
a tengervíznek felszínén!
Mert hitem lobog.

De jött a szél, és haragos
hullám gördült felé,
merülni kezdve alattomos
félsz szállott belé.

Tarts meg engem, ó, Uram!
Így kiáltott fel.
És kérdezte Ő kritikusan:
Miért kételkedel?

Ha merülni kezd azóta is
hozzá kiált sok ember,
lehet igaz, vagy akár hamis.
Felé fordul majd egyszer.





Péter pedig felelvén néki, mondta:
Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.
Ő pedig monda: Jöjj! és Péter kiszállván a hajóból, járt a vizeken,
hogy Jézushoz menjen.De látva a nagy szelet, megrémült;
és a mikor kezdett merülni, kiáltott, mondván:
Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtva kezét,
megragadta őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?
és a mikor beléptek a hajóba, elállt a szél.
A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborultak előtte, mondván:
Bizony, Isten Fia vagy!"

Isten Barma

Csak állok, mészárszék előtt vágóbarom,
vérrel elegy esővíz folyik le vállamon.
A nehéz bárd egyszer a nyakamhoz vágott,
már csak homályosan látom a világot.

Vízcseppek, mint gyöngyek vállamon görögnek.
Nem lettem, s nem voltam jó soha görögnek,
és mindig csak másnak jutott nagy ház, marha:
vagyok, ami voltam, én, az Isten Barma.

A mészáros megint emeli a bárdot.
Ismét oda súlyt, ahol először vágott.
Mire harmadszor is lecsap a fejemre,
nem számíthatok már semmi kegyelemre.

Rákóczi híd


Mikro-forgószélben keringenek
a száraz levelek az úton,
amint a játék-zikkurat és a bolsi-rokokó
épület mellett elrobog a vonat.

Inverz hajó hasítja a kőtengert a múltba,
a Lomonoszov egyetem giccsén nevelődött
magyar parvenü-polgár így mulat.

A kőtengerbe ágyazott,
NER-egyformára vágott,
csenevész fák tövén
fázósan két rongycsomó didereg.
Mellettük demonstrálva a szabadság szigorát
két egészséges erőtől duzzadó közeg.

Kigyúlnak az esti fények.
A giccsparádé, mint rokokónak álcázott műkarácsonyfa,
villódzik, és sziporkázva úgy ragyog.
Makacs dolgok a tények.
Bár népem egy-két igát már lerázott,
megint egyfajta bolsevizmusban vagyok.

2016. november 26., szombat

Nézeteim a kritikáról

A kritika a görög krimein igéből származik, ami azt jelenti: választani, elválasztani, azaz megkülönböztetni, szétszerelni.

A szétszerelés nem szétbarmolás. Ugyanúgy eszközök kellenek hozzá, mint az összerakáshoz.

A szétszerelés nem öncélú. Célja lehet annak kiderítése, hogy valami mitől működik, hogyan működik, de ugyanígy annak kiderítése is, hogy vajon miért nem működik, vagy miért nem úgy működik valami, ahogyan összeszerelője - elgondolhatóan talán - szándékolta, hogy működjön.

A szétszerelést bizonyos esetekben összerakás követi: az újonnan - lehetőleg az előzőnél jobban - összerakott dolog már hibátlanul, vagy legalábbis kevesebb hibával működik a diagnózist és a javítást követően, mint a szétszerelést megelőzően.
Van azonban, amikor a szétszerelt dolog oly sok hibától beteg, amelyeket a szétszerelés feltárt, hogy fölösleges javítgatni. Ilyenkor vagy szemétre kell hajítani, és újat készíteni, immáron a szétszerelés által feltárt hibák figyelembe vételével, azoknak a hibáknak lehetőség szerinti elkerülésével, vagy hasonló módon az egészet nulláról kezdve újra építeni. Általában ez és csakis ez - a működést akadályozó hibák feltárása, vagy a tökéletes működés demonstrálása - lehet a szétszerelés célja.

A hatékony, és célszerűen alkalmazott szétszerelés tehát nem az alkotót, mindig annak művét szereli szét. Noha sokszor előfordul, hogy alkotója saját magát teszi művébe, de az munkájának befejeztével  - ha akarja, ha nem - leválik róla, és önálló életet kezd élni, így, mivel a mű immáron függetlenné vált alkotójától, a szétszerelésnek sem szabad az alkotóra irányulnia, mindig kizárólag tárgyára, a műre.

Ez utóbbi alól a szabály alól azonban van kivétel: gyilkos, embertelen eszközök, eszmék alkotói esetében a szétszerelőnek kifejezetten nem szabad az eszmék esztétikai-logikai hibáit boncolgatni, és azt fejtegetni, milyen technikai bravúrokkal volt képes a mű a gyilkos, embertelen eszmét hiánytalanul átadni, vagy ott megállni, hogy milyen technikai hibák gátolták az alkotót emberellenes gondolatai hibátlan átadásában: a hiba ugyanis ezekben az esetekben alapvetően nem technikai/esztétikai/logikai hiba, hanem erkölcsi-etikai bűn. A hiba itt nem az eszközben, vagy a módszerben, hanem az eredeti mozgatórugóban, a szándékban van.
Az ilyen "alkotások" kritikájaként szükségtelen a létrehozásuk során alkalmazott eszközök vizsgálata. Az egyetlen etikus kritikai magatartás ilyenkor az eredeztető eszmék gonoszságának, emberellenes voltának feltárása, esetrleg az alkotó személyes motívációinak megvilágításával. Ezekben az esetekben az alkotó jellemrajza ugyanolyan fontos részévé válik "műve"kritikájának, mint az általa alkalmazott eszközök szemrevételezése.

A napfényes sávra

                                            in memoriam Petri

Ahogy a rekeszből kilépve
fölfelé ment a lépcsőn,
mint aki valamit megértett,
még visszanézett védőn.
Jaj! Megbotlik, úgy esik pofára -
riadtam meg, de kiért a napfényes sávra.

2016. november 24., csütörtök

Úgy volt, bizony!

               Bátai Tibor héttornyos versére (Úgy volt, úgy van)
 
Úgy volt bizony, de most már másként van.
A múlttal törődjön inkább az őslénytan!
Ma már másként vagyok, ahogy akkor voltam,
bár szívem nem ragyog: élve. És nem holtan.

2016. november 20., vasárnap

Három dimenziós fény

Sosem tudom,
örülni kell-e inkább még a voltnak,
vagy  búsulni rajta,
hogy nem jön vissza már.

Nem lehetnek
élővé már a holtak.
És aki emlékezős fajta,
vajon az mindegyik szamár?

Tudom, hogy lépni kéne,
csakhogy fejem verem be folyton falba,
hogyha lépnék.
Büdös az élet. Nem tudom, kén-e
ami bűzlik benne, s ha rúgna, mint ló, farba,
hát nincsen benne mérték.

Tudom, hogy egysíkúan látom ezt a tájat,
talán, mert én is olyan egysíkú vagyok.
De csak nézz rám, vállald, ami fájhat,
meglásd, fényem majd három dimenzióban ragyog!

Talán felnő a férfi is

Az ember útja kettő harmadánál
végül talán majd felnő a férfi is,
hogy eldöntse, mi az igaz, mi hamis,
és jobban tudja saját útját másnál.

És ha lenne, aki ellene ágál,
megtanulja később majd az is,
makacs kitartással épül piramis.
Csak jó, ha ott van egy férfi a háznál.

Persze, van, hogy katasztrófa az élet,
a férfi, vagy nő az elején téved,
és képtelenek helyre hozni többé.

A férfi léte így elszáll füstköddé,
életüket keresztüljárja méreg:
választottam. De miért éppen téged?


2016. november 18., péntek

Elhagyni mind a vágyat

Talán a vágyat kell elhagyni végleg,
úgy létezni tovább, mint a kő.
Senkinek se mondani, hogy kérlek,
míg az élet halálba nem nő.

Megtagadni mindent, ami szépség,
hiszen nincs jó, ami végleges,
és ha múlik, itt marad a rémség.
Akkor jön a fekete leves.

Talán végleg lemondani volna
jó reményről, hogy van még jövő,
hiszen egyre gyászosabb a holnap,
s halál csak, ami a mából kinő.
Akkor nem lenne dal, ami szólna,
levegőért sem zihálna tüdő.

2016. november 17., csütörtök

Novemberi rigódal

Azt hiszik a rigók, beköszönt a tavasz,
pedig itt áll előttünk még a hosszú tél,
de az ő szívük is, mint a miénk, ravasz:
végül minden állapotra csak jobbat remél.

November van. A fák fonnyadt levelekkel,
felkopaszodva várják már mind a zord telet,
sötét van, mikor az ember felkel reggel.
Rég volt, hogy a zöldben sétáltam veled.

Én is kopasz lettem: elhagytam a lombot.
Mint a fákra, fejemre is rászállott a dér.
Völgybe tartok lassan, elhagyom a dombot,
de a szív, amíg csak lüktet, még tavaszt remél.

Agyaggödörben

Agyaggödörben ült, a
fenekén.
Hiányzott nagyon a
te, meg én.
Emlékektől még zsongott
a feje,
bár többször is lehullott
a fák levele.

2016. november 16., szerda

Völgybe tartva

Nagyon rövid az élet.
Oly gyorsan múlik el!
Kérdem, miért, de félek,
hogy senki nem felel.

A percek szinte szárnyon
repülnek már tova,
és csak utólag látom,
mint voltam ostoba.

Hogy eltelt már azóta
harminchat hónap is,
ma szomorú a nóta.
és szinte már hamis.

Megfogni kell a percet,
de tudtam én pedig,
hogy lettem én a herceg!
Az évek elfedik.

"Maradni kell, nem menni!
Egy csúcsra értem én.
A mélyből visszatérni
utólag nincs remény.

Mefiszto! Óra állj meg!
Homok ne hullj tovább!
E pillanat a bölcsebb,
a holnap ostobább."

Az élet a kezemből
ma egyre csak pereg,
Maholnap egyszer rámdől
a vége, emberek!

2016. november 15., kedd

Írhatnék

Írhatnék már egy-két verset a tóról,
vagy a hegyekről, amelyeken nem villan fel őszi levél,
mert ki se látszanak fái a hóból,
amelyet rájuk halmoz a tél.
Írhatnék még csacsogó patakokról,
pisztrángról, mely villan a vízben lent,
de jobban érdekel az, mit az emberi ész kigondol,
és, hogy nekem mindez mit is jelent.

Írhatnék arpeggiókról, futamokról
zongorabillentyűkön halvány ujjak alatt,
de a ritmus, a rím versemben arról szól,
bennem utána vajon mi maradt.
Hát nem hiszem én, hogy füttyös,
víg csalitosról szól majd néha dalom,
noha jól tudom én, hogy hálás, üdvös
téma a víg dal. De én ezt nem akarom.

2016. november 14., hétfő

Hatvan körül

Hatvan körül fölmondja a regenerálódást a tested.
Egyre nehezebben viselsz egy elnyúló estet.
Hatvan körül megjelennek rajtad furcsa foltok,
úgy hiszed, hogy sosem voltál, s nem is leszel boldog.
Hatvan körül szinte mindenre van nyomós érved,
arra is, hogy miért nem műteted meg sérved.
Keveset alszol, néha éjjel felriadsz az ágyban,
gondolatban teljesítesz inkább, mint valóságban.
Hatvan körül egyre csak a múlton jár az eszed,
amit lényegtelennek tartasz, végleg félre teszed.
Hatvan körül nyugodtan csapod a szelet akár a húsznak,
az sem zavar, sőt élvezed, ha koroddal húznak.
Hatvan körül eltiltanak már az alkoholtól,
de mit ér a férfi, aki se nőt, se bort nem kostol?
Hatvan körül még számítasz vagy húsz évre hátra,
és ijedten nézel a megváltozott világra.
Hatvan körül még jól tartod a lépést koroddal,
de nem mázolod be képed többé már korommal.
Hatvan körül egyre formátlanabb lesz már tested,
ilyen korú embert, szépet csakis festő festhet.
Hatvan körül az élet már kifelé menőben,
és nem állsz meg, mint egy szamár a puszta levegőben.
Hatvan körül megalapozva életed értelme,
de mi lenne, nem fogod fel ésszel, meg szívvel se.
Ennyi a hatvan, hatvan körül. Lesz ez még majd kevés,
ha az ember nyolcvannak örül, és teher lesz a levés.

Árnyak között

Kis szobámban gyűlnek az éji árnyak.
Szétzavartam már, de ma visszajárnak,
s rám sorolják gondjait életemnek
újra, meg újra.

Elviselném mind, amit elsorolnak,
hogyha elmém szólna, hogy lesz maholnap
változás még ebben a szürke létben,
melyre születtem.

Most az árny már szívemet rágja egyre
azt susogván, nem mehet újra hegyre
az, ki csúcson elveti önmagától
mind, amit elnyert.

2016. november 13., vasárnap

Rózsatüske-tépett

Rózsaágyon nem sétálnak medvék.
Ott tüske van, málna, hogy leszednék,
nincs a virágok között.

Ha lámpást gyújt az égen majd a Hold,
koponyádban sok emlék felsikolt,
amint összeütközött.

Ne sétálj be vadrózsa bokorba,
maradj inkább örökre mogorva!
Lehelj csak ki füstködöt!

Amikor majd szétesik a lélek,
mondd magadnak: én azért sem félek,
nem is volt ép, csak törött.

2016. november 12., szombat

akkor sem lehettem normális

marasztal a mennyország
az az önként vállalt pokol
a semmiből nem jutnak morzsák
még saját versed is téged okol
te is szeretnél szeretve lenni
nem lehet asszimmetrikusan
egyszer csak elkezdünk öregedni
addig az egész élet elsuhan

csak a nincs épült az égig
az egykor ép mára megromlott
hogyan lehet az ilyet végig
hogy az agy meg sem bomlott
rímek zakatolnak a fejben
meg szaggatott ritmusok
"mennyi komor bikát fejtem"
az árny néha már rád susog

pedig még dalnak kellene szólni
nem monológnak a versben
ne legyinthessen rá holmi
nagyképű megmondóember nyersen
helikopteréből lakodalomba menet
"hogy éppen erre az útra léptem
hová is tettem az eszemet
akkor sem lehettem normális éppen"

Hinta állt a téren

Kint, a téren állt a hinta.
Volt léggömb, ló és rakéta.
Szállt velem az égbe fel.
Hová lett a ló, a léggömb?
Elolvadt, mint sarki jégtömb?
Erre senki sem felel.

A téren ma is áll hinta,
de a lét oly csalafinta:
hol lehet a régi ló?
Indián, ha ül ma rajta,
tolla láthatatlan fajta.
Űrhajó sem látható.

Fönt libeg a tiszta égen,
csakúgy ma, mint akkor, régen.
Rajta volna szállni jó.
Vagy vágtatni kint, a prérin,
nem a main, azon a régin.
Fejünkre sem hullna hó.

Kint a téen állt a hinta,
körülötte zsongtak, mint a
gyümölcs körül a darázs.
Már utunk nem tarthat soká.
még azt megmondhatnád, hová
lett szívünkből a parázs!

2016. november 11., péntek

Márton nap

Márton-napi libagége
lesz ma nálunk estebédre.
Jövőre nem éhezünk.
ha ma libahúst eszünk,

káposztával libasültet.
Vendéget asztalhoz ültet
akinek jól megy sora,
és van hordóban bora.

Egész este boldogságos.
Éhezik a bádogbános?
A templomba szaladj át!
Vidd a püspökfalatját!

Asszony iszik újboromból?
Mint egy macska, úgy dorombol.
Lúd jégen citerázik?
Karácsony vízben ázik.

Ma bálba viszek egy libát,
hátha nem csinál galibát.
Bálozunk libalábon,
jó bulinak találom.

2016. november 9., szerda

Egysíkú vers



Egysíkú vagyok, mint verseim,
mint a papírlap, ha nincsen ötlet.
Röhög, vagy dühönghet keservein
bennük, akit jobbra-balra löknek,
s ránctalan, mint mángorlónm áthúzott,
ropogós, fehér, tiszta lepedő,
kalapáccsal péppé összezúzott
tüdő, amelyben nincsen levegő.

Síkba terítve fekszem az éjen,
mint padlatra rakott járólapok,
rég volt, hogy mondhattam, féljen,
aki nem hisze, hogy szívem ragyog.

Spektrumom a vörösbe tolódott,
mert tudom, hogy már nem leszek boldog.

2016. november 6., vasárnap

Sárral vakolt fal

Sárral vakolta a golyónyomokat,
az első eső lemosta a falról.
Ő nem láthatta még át az okokat,
és, hogy kik lőttek jobbról és kik balról.

A szomszéd lakása üres volt soká.
Egy jó orvos lakott benne azelőtt,
Manyi néni emlegette csak tovább,
mindig, amikor nem kapott levegőt.

Egy esős napon azután új lakók
költöztek oda, az üres lakásba.
Manyi néni aztán sokat hallgatott;
háta fájt, nem volt levegőhiánya.

Aztán költöztek, hogy jött a karácsony,
egy új lakásban lett saját szobája.
A ház nem hordott nyomokat a falon,
anyának divatos lett a ruhája.

2016. november 5., szombat

Október (átírva)

Hagymát szelt. A könnye csak úgy potyogott,
aztán odatette főni a babot.
A rántás még várhat egész délelőtt,
ablakot tárt: alig kapott levegőt.

Két lépés a kamra. Hozta a csülköt.
Közben fél pohárral magának töltött:
nem lesz baj belőle, nem látja senki,
és ma délelőtt már nincs hova menni.

A nyitott ablakon bejött a lárma,
tömeg gyűlt a téren egy mulatságra.
De neki ilyenre sosem volt gondja,
nem járt az utcán, mint falu bolondja.

Falikúthoz vitte most a zöldséget,
- a petrezselyemhez még kicsit tépett:
Kevés lenne egynek zöldje levesbe,
mindig szerették, ha sok úszik benne.

Megmosta a zöldet, mindet a csapon,
elgondolkozott a bejövő zajon.
A fiókból éles kést vett kezébe,
a répát, gyökeret, vágni majd félbe.

Odalenn, a téren zúgott a tömeg.
Ropogás hallatszott: valaki lövet?!
Az ablakhoz lépett: mi ez a lárma?
Egy golyó eltévedt, fejen találta.

2016. november 2., szerda

Síkföldön

Félegyenes vagyok,
nem járhatok körbe,
hogyan nézhetnék
egykor a tükörbe?

Görbéket átmetszve
folytatom az utam.
A biztos pont messze.
Merre tartok, Uram?