2014. december 31., szerda

Útelágazások

Örök útelágazás az élet,
az Elágazó Ösvények Kertjében élünk,
és én folyton attól félek,
hogy ha rossz útra térek, végünk.

Pedig sokszor volt, hogy tudtam,
most a járatlanabb útra kellene térjek,
amelyet benőtt a bozót, gaz és dudva,
sáros földjén talán a férgek
hemzsegtek, és én a másik utat,
a szélesebb, kijártabb, simát
választva mentem vándorlásomban tovább.
A keskeny út talán vitt volna máshová,
vagy csak így, visszanézve vagyok ostobább?

Hetyke lépteim már megnehezedtek,
bátorságom tapasztalatra változott,
nehezen megyek már neki a hegynek,
de a Nap még le nem áldozott
fejem fölött.

Még fényesen süthet újra,
ha majd újabb elágazáshoz érek,
és döntést hozok, hogy melyik útra
lépjek, és mit hagyjak el, ami méreg,
magam mögött.

2014. december 30., kedd

Egy farakásban

Egy farakásban a fák
nem modellje a világnak.
Nincsen köztük a rák,
és a véletlen, ami kirágnak
mindent, ami jó,
és mindent, ami szép
lehetne, ha nem esne a hó,
és lenne fedezék.

De nincs fedezék, ha a gamma
sugarak lőnek rád.
Itt nem segít a hozsanna,
hiába sikolt a szád.

Egy farakásban a fák
nem modellezik a világot.
Itt nincs, ami visszavág,
hogyha a rönköt felvágod.

Nem sikolt senki fel,
ha a fejszét fogja kezem,
nincs akit hideg kilel:
már mind élettelen.

Eltakarodnál?

Na, eltakarodtál már?
- szólt a fiára az asszony.
Csöndbe' maradt pár száj:
szokta, viszályt ne fakasszon.

Mindez már beépült
az életnek medrébe.
Mára mindenki sérült.
Csak várnak halkan a végre.


A magukéra inkább;
s nem készülnek harcra.
Öröklődnek a minták?
Kódolva a kudarcra?

- Na, eltakarodtál már?
Nem tudom, miért ver Isten.
Rám csak a semmi vár.
Itt már örömöm nincsen.

2014. december 28., vasárnap

Lavina

Förgeteg sodort a hegyről a völgybe,
és eltemetett a hólavina.
Szerelmes voltam egy gyönyörű hölgybe,
és nem volt közöttünk semmi vita.

Ragyogó szépsége izzott a fényben,
mint ahogy' csillognak a hómezők,
a metsző fényben már szinte féltem,
egy lépésemmel megbántom őt.

S így történt. Förgeteg támadt nyomomban,
mint amikor a hegy maga dühöng.
Az egész hómező immár romokban,
én meg a lavina alatt ülök.


Bíbor pokol nélkül

Bíbor pokol. Kegyetlen ajándék.
Engem okol. Még utána járnék.
Hajnali kín. Meddő tüze éget.
Semmi el nem űzheti a rémet.

Üszkös romok, parázs hamu alatt,
fehér izzásból csak ennyi maradt.
Kormos füst száll fel a felhős égre.
Kiűzettem, s nem tudom, mi végre.

Néha látom még a kaput tárva.
A kép fakul: marad szívem árva.
Fehér a csend, most szinte kegyetlen.
Csak emlék, hogy valaha szerettem.

2014. december 26., péntek

Csobbanás a kútban

Választ kaptam a múltból.
megjött az üzenet,
egy visszhang a kútból:
"A béke legyen teveled!"

Kavicsot dobtam a kútba,
megvárva az időt,
koppan? csobban-e újra?
Vizet ad, vagy levegőt?

A hang jött vissza a kútból:
csobbant benne a víz.
A vödör leszakadt a rúdról.

Vize volt szilvaíz.

A kelő Nap előtt

A kelő nap előtt
az égen fény játszott.
A kelő Nap előtt
minden szépnek látszott.
A kelő Nap előtt
egész élet várt ott.

A nyugvó Nap után
vöröslött már az ég.
A nyugvó Nap után
maradtam volna még.
A nyugvó Nap után
végül megjött a sötét.

2014. december 23., kedd

Verset írok

Verset írok,
hogy gondolataimat megfogalmazhassam.
Verset írok,
hogy másnak átadhassam
hiányaimat és a gyötrelmet,
ami bennem lakik,
és nem hagy elaludni
sokszor hajnalig.

Verset írok,
mert csak így elviselhető a világ,
ahol egy fehér
féreg foga minden épet kirág,
és verset írok,
mert lassan leszek most már hatvan,
és senki sincsen,
akinek mindezt szóban elmondhattam.


Az ösvény végén

Hiába is lenne bármi igyekezet,
végül minden ösvény úgyis ide vezet.
Mindig tudtad úgyis, eljön majd a tél,
eszes ember, aki semmit nem remél.

Tavaszra is hiába jönne a nyár,
ha a szívben nyáron sem dalol madár,
ha nem repül szárnyon már a képzelet,
semmi nem űzi el többé a telet.

Nézz emberedre!

Nézz hát, asszony, emberedre!
Melletted él eltemetve.
Lába görbe, válla csapott,
már pár fogat is elhagyott.

Tollat koptat mind napestig,
a szavak tán majd lefestik,
miért él így, megdermedve.
Hát nézz, asszony, emberedre!

Nézz rá, ember, asszonyodra!
Nélküle virága, bokra
sincsen a jövőnek többé.
Ami volt, elporladt köddé.

Többé vissza nem jöhet már,
nem lehetsz az, aki voltál.
Eltemet az idő fodra.
Nézz hát, ember, asszonyodra!

2014. december 22., hétfő

Elefántcsorda

Volt egyszer egy elefánt csorda,
vízért mentek a folyóra.
Nem volt felhő fenn az égen,
eső sem esett már régen.

Csak ballagtak hetek óta,
régen nem szólt elefánt-nóta.
Keselyűk a fejük fölött,
a csorda porba öltözött.

Oroszlán lesett bokorban,
hátha elkaphat egy borjat.
Nem volt szerencséje semmi,
más vadra kellett rámenni.

Múltak napok, teltek hetek,
szomjasak borjak, tehenek.
Végül az elefántcsorda
megérkezett a folyóra.

Együtt ivott borjú, tehén,
öreg bika, ifjú legény,
velük ivott zsiráf, bivaly,
többé már nem volt semmi baj.

2014. december 21., vasárnap

Ha az élet szép lenne...

Hogyha az élet szép lenne,
a halállal nem foglalkoznék,
de nincsen semmi se' jó benne,
ami volt, az is immár elmúlt rég.

Feltehetően léteznek
egy páran, akiknek az élet szép,
ha nem találnák édesnek,
az emberi nem kihalt volna rég.


2014. december 20., szombat

Felhívhatnálak

Fölhívhatnálak, a számod még megvan,
bár írtad, elvesztetted telefonod.
Ami leírná, nincsen olyan nyelvtan,
hogy sorsod sorsomba így belefonod.

Nem, ne hidd, mert nincsen semmiféle baj,
csak néhanap még rajtad jár agyam,
és a szívem táján zörög furcsa zaj.
Nem vagyok már letört, csak boldogtalan.

Azon a számon már senki sem felel,
és az égen most sötét felhő rohan.
Ha a telefont nem hagytad volna el,
felhívhatnálak. A számod még megvan.

Karácsonyi gyermek

Írhatnám, hogy hideg volt, és szél hordta a havat,
de akkor az igazságból már semmi sem marad.
Betlehemben Karácsony tájt sem esik a hó,
nem csúszik hegyről a szán, nem kiáltják: hahó!

Tehát írom: hideg volt, de nem fújt havat szél.
Az új ember jöttével az öreg csak remél:
ő az, aki új világot hoz el minekünk.
Mindegy, miként küldi le a Földre Istenünk.

2014. december 19., péntek

Hogyan kellene írni?

Könnyedén kellene írni, mint Szilágyi,
a ritmust és a rímet kisujjból kirázni,
vagy ízesen és választékosan, mint Mészáros.
Ahogyan ő ír, már a művészettel határos.
Vagy nem is határos, az a művészet maga,
és ami Zajácz tollából kijön, sincsen izzadtságszaga.
A vers galoppozik, ha írja Zsike H Gábor,
az ember szinte táncol a daktilusától,
mikor Haász nekiveselkedik,
versétől a világ elcsendesedik,
és ha Zsigmond Eszter olykor nekiáll,
szövegétől a világ forgása megáll.
Elsorolhatnám még a költők közül Nagyot,
aki kétszer állt sorba, amikor tehetséget kapott,
és fölemlegethetem itt Szecsődy Kristófot.
A gondlat nála már a pelenkából kilógott.
Még sorolhatnám a neveket napestig,
amíg ez a jegyzetfüzet betelik,
azt hiszem, méltók a csodálatra a nagyok.
De én már csak ilyen darabos és szálkás verselő vagyok.

Valami meleg, gömbölyű

Valami meleg, fényes és gömbölyű
kellene most már nagyon nekem,
mert nélküle nem, hogy gyönyörű,
alig elviselhető az életem.

Mondanám, hogy tisztára csiszolom,
fényesítem, és a polcra felteszem,
de ettől koszorúba vajon fon
össze valami minket; őt énvelem?

Valami ragyogó, fényes gömbölyű
hiányzik életemből, de az nagyon;
éjszakánként felriadva a könnyű
csorog le orcámon, rajta hagyom,
ha reggel égre száll a Nap korongja,
az éji könnyet úgyis majd lemossa.


2014. december 18., csütörtök

Követségben

Vele szemben elhagy az erő.
Páncélja feketén csillogó,
hatalma, ereje oly leverő!
Fején a kitines csáprágó
csak nyit-zár, mintha arra várna,
feldarabolja szellememet.
Körülötte sötét a tárna.
A föld súlya nyom. Eltemet.

Atavisztikus félelmek rohannak
keresztül zaklatott agyamon:
a járat mélyén tetemek rothadnak?
De nem is szeretnék nagyon
elgondolkozni, vagy rémüldözni ezen.
Fejemben zendül a királynő hangja,
és én most csak dolgomat teszem,
hogy a jövőben az ember és a hangya
békében élhessen ezen a helyen.

Lenge árny

Lenge árnyék futott át a délen,
meg se' rezzent még a fényözön,
bár hideg volt, mintha lenne télen,
mint a sötét, hogyha rád köszön:

"Ne feledd, hogy végül majd én várlak!
Ne feledd, bár ragyog most az ég;
nem lehetsz a jövőben most már vak,
bár a szemed homályos ma még!"

Lenge árny, egy fuvallat csupán,
borzongás egy fényes dél után.

2014. december 17., szerda

Szabadságharc

Duna parti bankok felröhögnek,
mert a házban vezérürü szól.
Tornyokon leng foszlánya a ködnek,
megint jól átbasztak valahol.

Nincs itt más, csak narancs fényű izzás,
és a győztes bül-bül hangja száll.
Az eredmény - hogy' is mondjam - visszás:
a közös pénz gazdára talál.

Harcot folytat fejekben a szellem,
és a mocskos korrupció,
és nem tehetsz semmit sem az ellen,
csökkentik, hogy nőjön az adó.

Kék segély zsebekbe utat talál.
A folyó a disznóólra vár.

Volt szeretőm

Volt szeretőm. Illatos.
Kerek arc, az orr fitos.
Apró láb és kicsi kéz,
szeme tüzes, ha rám néz.

Haja szőke (festeti),
lelke, mint a teste, ni!
mint egy álom, oly csodás!
Ölelése látomás.

Mondta, hogy engem szeret,
neki adtam szívemet.
Aztán sötét lett az ég,
mert kirúgott tavaly még.

Szilánkra szaggat

Szilánkra szaggat a nincs.
Porrá zúzza a lelkem.
Elérhetetlen a kincs,
emberből féreg lettem.

A kripta hideg, sivár.
A csendben dermed a lélek,
már csak a semmi vár.
Nem tudom, minek is élek.

2014. december 16., kedd

Gyöngysor-szakadás

Szertegurult egy ragyogó gyöngysor.
Úgy pattogott lenn, a műkövön,
akárcsak a habzó, friss gyümölcsbor:
szétszalad, még vissza sem köszön.

Mint vízesés, gurult le a lépcsőn,
mint tavaszi zápor, kopogott
a földszinten, liftaknában. Későn
volt, a hölgy már nem is kapkodott,

hisz' így gurul el tőlünk a szépség,
szalad messzire a szerelem,
ha nem lehet többé semmi kétség,
hiába már mind a küzdelem;
szakadt, ami összefűzött nemrég
egy gyöngysorba téged énvelem.

Köd

Köd lepi el ma a várost,
szennyes a hajnali táj.
Mit tehetek én mármost,
hogyha a szívem fáj?

Írhatom én a verset,
szállhat a dal ma feléd,
győzi a szív a keservet,
vagy már ennyi elég?

Városomat lepi most köd,
nem süt az égen a Nap.
A légben a bánat röpköd,
lehetek még boldogabb?

Szívüregesedés

Üreget rágnak a szívbe a csöndek,
áporodott lyukakat.
A vér kifolyik, csengő nem csönget,
már minden csupa hab.

Ha mind kicsorgott a vér a szívedből,
tovább nő majd a csend,
megszabadul majd a lét is az ívtől,
amit a vér odacsent:

íves sugárban freccsen a bíbor
folyadék ki a seben,
míg van nyomás. Majd nem úgy, mint óbor,
megalvad kötszereden.

Csöndek zabálják fel a szíveket,
s nem csak Karácsony előtt;
ez is betegség. A csönd eltemet.
Hiába van levegőd.

Tedd az ujjad a lyukra, szívem!
Könnyen betapaszthatod,
tovább szárnyalhat akkor rímem.
És lehet holnapod.

Nincs Karácsony

Az én szívemben már nincs Karácsony,
az én szívemben esik a hó.
Nem járok már soha sem parázson,
csak egy úton, mint vak bányaló.

Nincs értelme írni panaszverset.:
nem ver földre, égbe nem emel
olvasót. Nem éli a keservet,
amely ott, a betűkben hever.

Tehát: bár a szívben nincs Karácsony,
mégse szóljon túl búsan a dal,
mert idén is lesz borom, kalácsom,
meg pokróc is, amely betakar.

2014. december 15., hétfő

Ordasok

Ordasok zabálják testünk,.
Már belénk is költözött
szellemük, átadtuk Pestünk.
Mind jólöltözött.

Elvették legelőink,
fekete tőlük a rét.
Kiszántják temetőink,
s a gyermek is kellene még.

Hát fogda a fejszét két marokra,
ne less csak bután!
Szakadjon a farkas gyomra
Pesten, mint Budán!
Jöjjön halál az ordasokra!
Nem birka vagy csupán.

A parton

A partról két út vezet tovább:
vízen és levegőn keresztül.
Nem lehetnél annál ostobább:
úszni, hogy hátadon kereszt ül.

Várhatsz itt, de mindig fú a szél,
és visszafelé menni nem lehet.
Hamarosan jön a hideg tél,
és elfújja minden tüzedet.

Hát repülni kellene talán,
át a tűzben égő egeken:
amíg meg nem talál a halál,
legyen veled forró szerelem,
mert a parton százezer sakál
zabálja majd szíved idelenn.

Itt semmi nincs, csak sívó homok,
de én a sakálokkal maradok.

2014. december 14., vasárnap

Te meg azt mondtad,

felejtselek el,
szakadjak le rólad,
bár nem bántottalak soha,
csak azt az egyet nem kellett volna,
meg még azt a másikat,
pedig én azt gondoltam,
érted, hogy nem ellened,
hanem érted szólt.
Még ma is van olyan gondolatom,
hogy szándékosan értetted félre,
hiszen az egyik,
amit szerettem benned,
hogy egy szempillantás alatt
mindig mindent átláttál.

Mivel azt is mondtad,
hogy így még lesz esélyed,
hát nem hagylak esélytelenül,
ha egyikünknek ad csak az élet,
légy te, akinek felderül.

Leszakadni? Mint alma a fáról.
Nőjön csak az, szépüljön tovább!
Felejteni? Majd egy más világból
ragyogjon még csillagom le rád!

Karácsony a Magyar Köztársaságban

Én nem alszom még a járdaszélen.
Ha arra jársz, se' botlasz énbelém.
Nem félek, majd mi lesz velem télen,
még mindig nem hagyott el a remény.

Ma még túl sok vesztenivalóm van,
és megszoktam már ezt az életet,
elhitetem magammal: valóban
rögös ez az út, de majd kivezet.

Pedig tudom, jobb nem lehet semmi,
hazugságra, gőgre alapuló,
emelt fejjel akkor lehet menni,
ha megtetted mind, ami várható,
hogy mindenki tudjon lakni, enni.
Másként szél fúj el, és belep a hó.

2014. december 13., szombat

Egy év

Még egy év, egy kitartó szólam,
ami nem szól már rólad, csak rólam.
Egy múlt tavasz, megőszült halánték,
lassú lépés. Még utánad járnék.

Újabb este, olyan, mint száz másik.
Az ember teste, lelke belevásik.
Új zsibongás kívül, a combomban,
de a hiány már örökre ott van.

És az ősz. Már vége lesz az évnek,
hamu alatt parazsak sem égnek.
Keskeny ágy, pokróccal megvetve.
Elmúlt egy év. Legyen eltemetve!

Hold-fragmentumok

A holdkorongon ezüst az éjjel.
A Szamos-víz itt fordul habosra.
Életünk nem telik szenvedéllyel,
a szennyes ár már nyakunkat mossa.

Hónapok. Az egyik, mint a másik,
úgy, ahogy jön, kárálva szalad.
Malomkeréken szívünk elvásik.
A szem elszáll, az ocsú marad.

Fragmentumok, mint tört kép keretben.
Szétesik a megfestett világ.
Semmi nyoma, hogy egykor szerettem?
A hiány már mindent kirág,
és a Hold, mint lyukas ementáli.
Ha dől a szenny, nehéz ellenállni.

Vérből kaloda

Sérelmeket hordozok magamban.
Véres, tépett szélű sebeket,
és nem hiszem, hogy mire lennék hatvan,
a többségük addig beheged,
mivel nem kés vágta fel a húsom,
nem golyó ütötte a sebet,
nem is hiszem már, hogy így, túl húszon
valaha még bekötözheted.

Minden sebből tályogos fekély lesz,
ha nincs, aki figyelne oda,
és te magad még ahhoz sem értesz,
hogy' lehet ketrecből palota.
Tapasztalat nem hiszem, hogy vértez.
Sok vérből is lehet kaloda.

2014. december 12., péntek

Karácsony-éj

Steppelt nerc. Ott lóg a birka ólban.
A tinta éjjel lilán rácsorog.
Két vonalban néhány csorba Hold van,
kalimpálnak róluk angyalok.

Tiszta este. Itt-ott egy fenyőgally
meggyulladt, és forrón fellobog,
a sűrű csendben minden bűnödről vallj!
Úgysem hallják a részeg rokonok.

Pulyka hűl a konyhakövön némán.
Szárnya-fosztott, belezett tetem.
Nincs szeme, hát vádlón nem tekint rám,
tudja tán, csak dolgomat teszem.
A ház tövén koldus vackot kapar.
Karácsony-éj. Mindent eltakar?

A szántóvető története

Szántóvető voltam,
megműveltem földem,
hogy foszlós kenyeremmé vált.
Magot vetettem barázdába,
kalászai szárba szökkenvén
műveltetnek meg már maguk.
Rögeim száradnak,
porrá hullanak,
szertefújja majd
a szél.

Hülye disztichon

Pindarosz ódát olvashatnék Thébaiban, csak
hát én ógörögül nem tudtam sohasem.

2014. december 11., csütörtök

Vízmosásban

Patakmeder.
Az évelő növények
levele az alján párolog.
Szúrós szeder,
szömörce, beléndek
tör át rajta, léptem nem dobog,
csak ág reccsen, ha töröm,
hogy tovább mehetnék.
Miért siessek?
Már nincs, amit temetnék.

Csermely csobog.
Néha vízre látni
a tavalyi, száraz levél között,
és ág ropog.
Jöhetne bármi,
fejemben régen összeütközött
múlt, jövő, patakmeder,
miért, hogyan, és az esték.
Kapaszkodik mind, tüskés szeder:
nem folyt el akkor rajta festék.

Kába alkonyok.

Hazaballagok.
Kopott házsorok,
szürke utcasarok,
s mint konok rokonok,
merednek rám az ablakok,
amint cipőm kopog,
hát dalba fogok.
Hogy halkan dúdolok,
az ég feketén forog,
felettem csillagok,
rajuk ezüstösen ragyog,
s míg bennem ritmusok
kavalkádja dobog,
szólnak égi szólamok,
de választ nem kapok:
miért?
A szívem, bár dobog,
a lélek hogy' nem ragyog?
Életem hová robog?
És én minek vagyok?
Csak írok, vagy alkotok?

Miért oly kábák az alkonyok,
és a hajnalok?

És érted is

Régen nem neked írom a verset,
már rég nem neked szól ez a dal.
Már csak bennem tartja a lelket,
amikor az menni akar.

Ébren álmodom évek óta,
más életről, nem teveled.
Folyton ezért szól ez a nóta.
Fáj? Hát nem baj. Te is elviseled.

Egyre csak azt fújom, kántálom,
nem jó nékem az élet itt,
mert olyan ez, mint egy lázálom.
Miért nem érted, az Istenit?

Megrészegít engem a ritmus,
ködbe bevonja buta agyam,
pedig értem is meghalt Krisztus,
mégsem élhetek, csak boldogtalan.

Ez az a  tiltott földi mámor,
ami hogyha fejedbe szalad,
ettől leszel majd könnyű, bátor,
elérni látszol az álmaidat.


Én csak magamnak írom a verset.
Tudom, ez  önkielégítés,
zabálok megrágottat, nyerset,
hiszen az élet olyan kevés.

Mellékdal:

Nekem az elmúlt jó pár évem
arról szól, hogy nincs feleségem.
Jól tudom én, hogy kurva kevés ez lírának,
a kritikus dolga lesz, hogy megbírálgat.

Mondd, mire jó (az általam írt) vers?

Mondd, mi a szarnak kell nekem írni verset?
Miért ne egyek főzöttet, miért egyek inkább nyerset?
Nem leszek úgysem mestere már a csodáknak,
mondd, ki lesz az, aki ezt eszi meg vacsorának?

Mondd, mire jó az üres fecsegés a vágyról,
annak, aki már régen elszakadt minden ágytól?
S mondd, ki lesz az, aki olvas inkább róla,
mint, hogy benne, magában zengene fel a nóta?

Mondd, mire jó, hogy ennyi papírt teleírtam?
Súgd a fülembe, vágd a szemembe nyíltan!
Több dolog az, 'mit az ember szíve megérez,
mint ami kell, alapként egy verséhez.

Mondd, mi a szarnak kell nekem verseket írni,
mennyivel jobb ez, mint sós könnyeket sírni?
Minek tárom a lelkemet én a világnak,
hisz' odakint csak az árusok kiabálnak?

2014. december 10., szerda

Szufi dal verselésről, borról, nőkről

A tegnap esteli órán körömbe mentem el én,
hisz' ott már senki se' szól rám, s megértés száll ma felém.
Hihettem volna magamról csak egy-két évvel előbb,
a vers majd ily ravaszul szól? De most ez a megfelelőbb.
Éjjel is írtam a versem, de nem lett kész ma se' még,
ne szóljon annyira nyersen. Nékem az nem elég.
Ha szólhatna szerelemről, idézné a lobogást,
egy ilyen versüzenetből kihallik az útmutatás.
De én most szólok a borról: amint a szívbe hatol,
megenyhül léted a sorstól. Fogyaszd mértékkel a bort!
Ha esténként a szobádban egy asszony és kupa bor
ott vár, mint Perzsiában, még az éj se'  komor.
Tehát idézze a dal most a jó bort és a leányt,
amint egyként megigéznek egy újoncot, s veteránt!

Lefolynak az estek

Lefolynak az estek
lelkembe, spirálban,
s én képeket festek
feketén, lilában.

Itt marad a Semmi:
sűrű, sötét éjjel,
majd oda kell menni,
felhagyván reménnyel.

Lefolynak az estek,
itt marad a zaccuk.
Kell valami? Nesztek!
Pontosabban? Hagyjuk!

2014. december 9., kedd

Gyémántbányász

Bányász vagyok, és az ékszerész.
Még a primadonna is én vagyok
- habár ellentmond a józan ész -,
a gyémánt az én keblemen ragyog.

Én szállok le a bányamélybe,
a nyersgyémántokat kifejteni
ásom magam a sűrű éjbe.
Én hozom fel. A Nap süsse: ni!

És a csiszoló is én vagyok.
Megcsiszolom fénylőre lapjait,
majd keblemre tűzöm: hogy' ragyog!
Kinek deríti fel napjait?




Látod-e?

Látod-e! Szöszke hajamban is ősz lett.
Látod, a szívemet is lepi dér.
Mennyire vártalak én! Szelid őzet.
Vissza az érzés már sose' tér.

Látod a bokrot szikla tövében?
Medve, a morgó húzta oda.
Mély üregében éji sötétben
rázárult a kőkaloda.

Látod-e, magamra húztam az ajtót,
bokrot barlang elé a medve,
de a bokor se' véd meg a bajtól:
húsz éve nem vagyok szeretve.

Álomtermelő

Tengerre szállt, mert ment hajó,
de csak hajósinas maradt,
majd azt gondolta, repülni volna jó,
de nem lelte a szárnyakat.

Hegyre mászott, de ott magasan
már ritkás volt a levegő,
a sztyeppén játszott unalmasan.
Az unalom olyan leverő!

Hiába szórta szerte szélbe
két marokkal a vágyakat,
nem kapkodott senki se' érte,
neki meg tengernyi maradt.

Koszlott csapszék pultjának dőlve
keresett folyton origót,
majd rohant a tavaszi erdőre,
hogy hallhassa a rigót.

Letört egy ág, és helyben hagyta.
Talán vérzett is kicsit.
Pénz nem volt, nem számolgatta,
nem nézte karcolásait.

A hajó indult, de ő aludt,
így végül a parton maradt,
és a csapszékben sem szórt hamut
fejére. Csak termelte az álmokat.


2014. december 8., hétfő

Nem vár Ithaka

Engem nem vár Ithaka
hisz' nem mentem sehova
el messzire innen.
Nem jártam még eleget
más földjén, a meleget
keresni, úgysincsen.

Tengerre nem megyek én,
inkább egy hegy tetején
élek majd csendben,
és amikor lejövök,
ha békénk is lesz örök,
élhetnénk szebben.

Engem nem vár Ithaka,
el sem juthat az oda,
aki nem hisz benne.
Éltemnek szép tavasza
elmúlt, de volt valaha.
Már ősz is lenne?

Mi a fenének?

Magamra zárom az ajtómat,
mert nincs már hova mennem.
Agyamban egy vád hajszolgat:
miért nem éltem szebben?

magamra zárom az ajtómat,
redőnyt húzok agyamra.
Úgysincs, aki bekopogtat.
Egyedül bújok ágyamba.

Magamra zárom az ajtómat,
mert értelmetlen az élet.
Rosseb egye a fajtámat!
Mi a fenének élek?

2014. december 7., vasárnap

Régi kép

Egy régi kép. Nincs is keret.
Rajta fiatal lány nevet.
Szinte kacag két szeme.
Ránézel, és szállsz vele.

Egy másik kép, sápadt leány.
Arca, mint a porcelán,
merev, fehér, konok, komoly.
Még szemében sincs mosoly.

Sötét haján fehér szalag,
megfakították telek, nyarak
a képet. Sok éve volt.
Emléke tiszta, nincs rajta folt.

Régi képek, nosztalgiák.
Elmúlt, letűnt, ifjú világ.
Elváltozott, vagy én változom?
Ifjú magamról ábrándozom.

Nincs már szerelem

Nincs már szerelem,
vége a mámornak.
Érzem szívemen,
kezek nem ápolnak.

Hittem még tegnap,
jobb lesz majd ketten.
A szél is felkap
most. Szívem retten.

2014. december 6., szombat

Pénelopé

Három év is eltelt bár,
de még nem készültem el.
Vissza már senki sem vár,
de még nincs kész a lepel.

Amit nappal megszövök,
reggelre visszabomlik.
Házam hangos. Ördögök
élik fel, hogy elomlik.

Várok még három napot,
hogy hírt kapjak felőled,
aztán végre szalagot
szegek a szemfedődre.

Remek hely

Mint kéjgázt, szívom magamba illatod.
Elbódít, eszemet veszítem.
Nélküled csak héj, amelyet elhagyott
lakója, úgy vagyok egészen.

Vérem feltódul fejembe. A szívem,
mint csúcsra járó, gépi pumpa,
dolgozik, hogy megtarthasson a színen,
amíg szorítlak két karomba.

Megrészegültem szinte, bár hideg fej,
jól tudom, most hatásosabb lenne,
hogy ne legyek holnapra végül seggfej,
inkább lehessek szelídített medve.
Két karodban átölelve - remek hely.
Ilyenkor mindenkinek jó a kedve.

2014. december 5., péntek

Mene tekel

Sosem értem, hogy' bírtam megélni
a remény tartott? Valami lobogás?
Jövőbe vetett hit még remélni,
hogy jöhet jobb, jöhet valami más?

Napról-napra csak álomban járni,
építeni a ködvárakat
vastag fallal; bár érkezzen bármi,
felfeszíteni a zárakat!

Így telt el szinte az egész élet,
várva jobbra és szebbre talán.
Visszanézve a felirattól félek,
amely ott lesz sorsomnak falán.


2014. december 4., csütörtök

John Updike egy születésnapjára


Updike már a Nyúlon túlról nézett.
Kétezerötöt írtak talán,
amikor a versbe öntött élet
száguldott át az író agyán.

A Nyúl regényeken én is túl jártam:
Harry lehetett úgy hatvanas,
(korban közelebbről nézem őt most bátran,
mint ki írta akkor, a pasas).

Fogy a levegő, akár az élet,
Updike sem fut: a Nyúl lemarad,
és lassan már én is attól félek,
hogy diadalt az idő arat,
apámon és rajtam is. A végzet
elmos mindent. A betű marad?

2014. december 3., szerda

Homályos idők

Néha eszembe jut,
vajon ki volt a spicli
körünkben?
Ma azt mondják,
hogy egynek kellett lenni
minden csoportban
(ők már csak tudják).

Talán a vicces Nagy,
vagy a törekvő Magyar lehetett?
A jó mellű Vadász lány?
Lehetségesnek tartom,
hogy többen rám gyanakszanak.
De engem akkor tényleg
nem szerveztek be?

Mániás-depressziós élet

Mániás-depressziós az élet:
most égbe emel, majd pokolra ejt.
Aki mást remélne tőle, téved.
Ha másra emlékszik, könnyen felejt.

Szellem-hullámvasút hintáztat folyton,
mily rémesek a huppanók!
Sikolyaimat öklömmel elfojtom,
amíg agyamat szaggatják álommanók.

Föl kellene ébrednem végre,
lerázni magamról rémálmomat,
mezítláb szaladni ki rétre,
ahol talán majd nem hasogat
fejemben a vészterhes huhogás.
Szenvedjen tőle inkább valaki más!

Voodoo dobbal

Voodoo dobbal próbálom
megvarázsolni a világot,
elűzni a bajt, keservet,
amely a szívembe rágott
óriási, cakkos szélű lyukakat.

Amíg dobomat püfölöm,
és kereplőm recsegtetem
ártó árnyakat elűzve,
nem leszek még merev tetem,
találhatok még járható utakat.

Fontos a vers- és lélektan,

de én nem értek ezekhez.
Csak fülem van (néha rossz).
Amit én hallok, az rendben van.
A vers is annak kedvez,
aki játszik, s nem gonosz.

Én vajon gonosz vagyok?
Fontos lehet ez a kérdés,
hogy eldöntsd, szemed rám ragyog,
vagy a szádból szóljon egy sértés.

Behúzom a függönyt

(Olav Hakonsson Hauge verse nyomán)

Én behúzom a függönyt, mielőtt lefekszem,
mert városon élek, ahol a szemközti ház ablakai
közelebbről bámulnak rám,
mint ahonnan saját fiam szuszogását hallom.
Ilyenkor sírbolttá válik a kis szoba,
de a háztetők és a füst miatt
úgysem látnék rá az Orionra.

Gyerekkoromban erre nem volt gondom;
ablakom néptelen, puszta térre nézett a magasból,
és a végtelen, sötét égre,
mert addig a magasságig
még az azóta embernyivé nőtt fák sem érnek fel.

Ma már nem is tudom követni
a Hold fázisváltozásait.

Miről fogok írni ma?

Hajnal. Úgy érzem magam,
mint aki nem él boldogan.
Vizes előttem az út,
jövőm sötét, múltam rút.

Az utcán nem járnak még,
egy ablak fényes: a pék.
Már süti a kenyeret.
Én feladtam teveled.

Bezörög a villamos.
Férfinak nem ildomos
a nyílt utcán sírnia.
Miről fogok írni ma?

2014. december 2., kedd

Alkonyattájban

Vattapaplan most az ég,
oly szennyes, szürke, megkopott.
Az utcasarkon lámpa ég,
alatta ott áll egy kokott.

Elhasznált, vén, ócska test,
kiló festék a ráncain,
csak ennyit adott neki Pest
bár itt él, belül sáncain.

Ha arra jár és rátekint
valaki, rámosolyog,
de nem vár új limuzint.
Mögötte köd gomolyog.

Olyan kevés

Olyan kevés, amit tudok,
hogy életem leírjam én!
Úgy élek itt, amint tulok
él e sivár földtekén.

Csodálom egyre csak a szép,
okos írásokat ma mind,
a sok zenét. És mennyi kép,
amely falakról rám tekint!

Olyan kevés, 'mit adhatok
magamból! És kit érdekel,
ki voltam én, és ki vagyok?
A versre senki sem felel.

Nem vagyok nyomorult

Nincsen nyomorult sorsom
Élek, büszkén mondom.
A bajjal, amit az élet támaszt,
akad csakis gondom.

Nem csak egyedül élek.
Nem csak magamért félek.
Egyedül könnyebb élni bátran,
de nem visz rá a lélek.

Folyton magam emésztem.
Sokszor az éjbe néztem,
volt, amikor már gödrömet ástam,
azt, amiben végzem.

Jobb a sorsom, mint másnak.
Bár sokszor ráznak lázak,
s bár volt, hogy sötét éjeken fáztam,
de sírt majd másnak ásnak.

Lehet, hogy utcán végzem,
csendesen elvérzem,
de nem lesz, amíg él ez az állam,
szociális temetésem!

2014. december 1., hétfő

Nincs lépcső,

a zuhanást körülíró,
hogy megszelídíthetné a hullámvasutat,
amely rendszeresen úgy hajít a mélybe,
hogy gyomrom a fejembe tolul,
és dermedten várom a földetérést.
Vannak vízszintes szakaszok,
de az újabb hullámvölgy
elodázhatatlan.

Óriások vállán

Óriások vállán állok.
Én vagyok a kicsi törpe.
A vállukról kiabálok,
csak így nézhetek tükörbe.

Hangomat a szél hordja el,
amíg szavaikkal játszom,
énekemre semmi felel,
hisz' vállukon nem is látszom.

Földre folyt sörök

Földre folyt sörök.
Az élet nem örök.
A föld beissza majd,
talán egy nap kihajt
egy kis virág azon,
és túlnő pár gazon,
míg leszakítja kéz
száráról. Nem nehéz.
Vázában hervad el?
Erre nem felel
senki sem neki,
ha megkérdezi.
A korsó leesik,
a pultról leverik,
és földre folyt sörök
jelzik, nem örök
erre semmi sem.
Véges az életem.

2014. november 30., vasárnap

Reméld csak!

Gyűlölheted, ami van,
soha nem lesz jobb talán,
hiába, hogy fasz kivan,
felkenődsz jövőd falán.

Semmi nem lesz jobb, reméld
csak, megváltozik életed,
és nem élsz úgy, mint herélt
ló, sorsod majd nem sérteget!

Ha egyszer földre esem

Ha földre esem, átlépnek fölöttem,
és kifoszt a kegyetlen világ.
Nem lesz, mindegy, mással hogy' törődtem,
aki elmondjon majd értem egy imát.

Tárcámat kiveszik a zsebemből,
és eldobják majd egy híd alatt,
mert pénz nincsen. Így az életemről
igazoló papír sem marad.

Nem bizonyítja semmi, hogy éltem,
ha elfedik majd a testemet,
szociális temetéshez mérten
majd adnak egy dugott szegletet.

De legalább nem én ások árkot
magamnak, ha egyszer kiderül,
másnaptól nem látom a világot,
és hogy a hon mocsárba merül.

Hárfátlanul

Nincsen életemben hárfa,
amely zenét zengene.
Megszomorít a hiánya,
hogy nem zendül a zene.

Nem borít el a hajsátor,
hogyha támad förgeteg.
A szívem így nem oly bátor,
félelmeket görgetek:

Köddisznóval küzd a lélek
- rettenetes árnyalak -,
egyfolytában attól félek,
hogy hiába vártalak,

nem lesz híd a vizek fölött,
nem tart erősen fogad.
Ha a szívbe űr költözött,
a folyó majd befogad.

2014. november 29., szombat

Tizen- éve

Tizen- éve fekszem
keskeny dikó-ágyon.
Azóta öregszem,
utam magam járom.

Hiába szökkenne
elébem egyszarvú,
mélyen a szívemben
üreget rág a bú.

Hiába is égne
gyertya szarvas ágán,
elhalna a fénye
már a szaruhártyán.

Párkányomra nem száll
soha tarka madár,
az idő meg nem áll,
rám már a vége vár.

Tarka réten sem jár
lábam többet veled,
el is felejtem már
titokzatos neved.

Tizen- éve alszom
egyedül az ágyban.
Azt bizton mondhatom,
más életre vágytam.

2014. november 28., péntek

Didergő

Hajnali didergő álmom:
verebek ülnek egy ágon.
Folyton csak csivitelnek,
az órák lassan telnek.

Aztán jönnek a varjak,
mindent elfoglalnak.
Nincsen már verébének,
kárognak, mint vének.

Ablaknál állva nézem,
hogy kinn, a hóesésben
már csak a varjak várnak.
Kár, hogy vége a nyárnak.

2014. november 26., szerda

A Látomás

Az éji ég oly csillogó,
mint fekete fény a föld alatt.
Fölötted ég a Rákfogó.
Az életedből ez maradt.

A rózsa szirma mind lehull,
ha rávilágít gamma fény.
Aki a múltból nem tanul,
annak jövője is kemény.

Hiába lenne életem
hosszabb, mint egy pillanat,
ha a szerelem nincs velem,
a múltból mindegy, mi marad.

Az éjbe néző szembe jutva
fehér papírra csordul át
kezed vezetve, hogy leírja,
a borzadályos látomás.

Ha rád telepszik, nincs előle
más út, amelyre rátalálsz,
de könnyű lesz a szíved tőle,
s a súlyt ledobva újra szállsz.