2017. június 30., péntek

Létlatolgatás híján

Szemtelen szemekkel szúrtam szavakat
számtalan versemben tollhegyre én.
Remélem, túl sokszor nem írtam szemetet,
ha a vers nem is szállt könnyedén.

Szavakat raktam szakadhatatlan sorba.
Kitöltötte szinte az életemet.
Soha sem fojtottam magamat sörbe.
Szavakkal láncoltam le állatomat.

És most egy vers megint magáról.
Hát , ebben sem dadog benne a lét,
ami emel, máskor meg legázol.
Néha meg elbújik a szemét.

Faluszéli házban

Fél hét körül futni indul
minden szombaton ma már.
Férje távol: barát, korcsma.
van két gyerek: süket szamár.

Falu szélén áll a szép ház.
Este új vers keze alól.
Pár hónap, és ha így maradsz,
a télre bőröd alá hatol.

De más az este. Kitárul akkor
ujjai alatt a nagyvilág.
Szárnyal az írás, mindenki látja,
erős. Bár vannak benne hibák.

Számtalan a rajongója;
dicsérik versét szüntelen.
Hogy férje idejét máshoz hordja,
szívében ott egy új szerelem

2017. június 29., csütörtök

Keserves kettesben

Keblére hajolt izgatottan,
dereka roppant meg bele.
Derék! Hatottam rá, gondolta,
hogy most vele itt lehetek.

Csak felállni lesz aztán nehéz.
Az tiszta méz, hogy itt heverek.
De hogy keveredek majd két lábra,
már ha véget ér ez az egész?

Ha elkap egyszer az isiász,
nem kérdi: most mit csinálsz. Maradsz.
Egy araszt sem mozdíthatsz rajta,
ez a fajta fájás nem ereszt.

Hát maradj csak így, a kebelen
heverve, amíg nem múlik el
a lét, vagy a derékfájdalom.
Bár fájlalod, majd nehéz leszel,
de hidd el, még keresve sem lelsz
szebb helyet, mint így ketten vele!

Együtthatók

Recseg. Nem siklik biztosan.
Nagy az együttható.
Máskor, mint szél, rohan,
száguld, mint hat vadló.

Nyekereg. Kenetlen kerék.
Pont, ha gurulni kellene.
Hiába a szekérderék,
ha űrrel van tele,

mégis nyomja. A kátyút lent,
majd elsüllyed tengelyig.
Más útra térni? Mást nem üzensz?
Kibic. Na? Még megtelik?

Tévedés

Akkor "bal melle fölé hajoltam."
Már remegtem, mint kamasz gyerek,
azóta csak létezem megholtan;
messze fújták tőlem vad szelek.

Azt gondoltam előtte, hogy érett,
és tapasztalt férfi vagyok én;
de aki ezt hiszi, az mind téved,
ha szerelemhez nyúl könnyedén.

Ráborultam testére zokogva,
könnyem csorgott, mint eső pereg,
és azóta az idő mogorva:
nincsen tavasz, csak ősz, és telek.

Az idézet Faludy György Szerelmes vers c. verséből való.

2017. június 28., szerda

Randevú

Ott álltam az óra alatt.
Fent az idő menetelt,
a mutató gyorsan haladt,
holmi eső szemetelt.

A csokrot, már azt gondoltam,
ha nem adhatom oda,
mert nem jössz el, akkor mordan
kidobom: egye kuka!

Aztán az ötlött agyamba,
míg verte fejem eső,
nem leszek vele goromba:
vigye el az első nő!

Az eső szakadni kezdett,
majd megjöttél; el is állt.
Tudtam, az még csak a kezdet,
hogy a szívem rád talált.

Ez az az idő

Ez az az idő,
ami, ha megnő,
kifordít magadból,
és nincsen erő,
lelket emelő,
amikor harang szól.

Nem holnap jön el:
tegnapra felel
az, kinek szeme van.
Ez súlyos teher.
Vállon vinni kell.
Élj csak így boldogan!

Héjvastagodás

Rárakódnak a magra a héjak,
egyre csak nő rajta a súly,
sárba lehúznak. A földbe bebújjak?
Ráncos a mag is. Már nem új.

Egyre a múltba réved az agyrém.
A jelen elfüstöl, mint pillanat,
a jövőt nem látom. Hatása nincs rám.
Az ember úgyis a földbe ragad.

Csodálkozol, hogy szaggat a szöveg,
csapong és ugrál, mint szöcske bak,
bár nem is te, hanem én vagyok öreg,
és az én szívem, amely néha kihagy?

Rárakódnak a magra a héjak,
és hiába szeretném repeszteni,
a döntés, kacagjak-e? Sírjak?
nem rajtam áll. Furcsa ez, mi?

2017. június 27., kedd

Ha tudnád

Ha tudnád, hogy' hiányzik, hogy vágyott legyek!
Az ember hibázik, azután a legyek
lepik el az agyát, és nyúlós, zöld takony
lesz belőle végül. Ezt nem akarhatom.

Ha tudnád, hajnalban mint kapkod a tüdő,
mert szokott álmomban kevés a levegő,
hiszen nem repít az érzés; a föld alá
kényszerít a lélek-vérzés, vár a halál!

Azt is tudd, hogy magad: te voltál az élet,
és bárhogyan apad el árja, nem félek,
hiszen ha egyszer az emberre rátalált,
nem riaszthatja többé aztán a halál.

2017. június 26., hétfő

Csodaszép nap volt

Csodaszép nap volt.
Vége lesz nyomban.
Elég három volt
a lámpásomban,
hogy ágyhoz találjak.

Ja, hát az ágyam
kint áll a kerbetn.
Szellő fúj lágyan,
eső sem cseppen,
miért is bent háljak?

Fölöttem szállnak
már denevérek,
suhannak árnyak,
és mégsem félek.
Sokáig vártam.

Bár már a torony
éjfélt harangoz,
ehhez van jogom:
ily éji kalandhoz
egyedül, nem párban.

Sok-sok év után

Véget ért az esti műsor. A lába nehéz.
A gyermek alszik. Még utolszor oda benéz.
A közös szobában még a tévé duruzsol,
ezt elkapcsolni nem meri, bár látták párszor.


Férjére néz. Az magát könyvébe temeti.
Élete oly sótlan. Szólítani sem meri.
Elnézve sérvét, nagy hasát, hiányzó fogát,
csodálkozik, mi tartja itt annyi éven át.

Ajtóban állva szédeleg. Néz maga elé.
Kellett volna még gyerek. De többet nem remél.
Az ember folyton dolgozik, nem is részeges,
de alig élnek már meg így, csak annyit keres.

És neki nincsen munka, és nem is lesz talán,
pedig hogyan ragyogott az Isten asztalán!

Végnapok

Olvad a tundra a lábuk alatt.
Ezernyi rénszarvas menekül.
A jégsivatagból alig maradt,
a jéghegy tengerbe merül.

Olvad a jég, és árad a tenger,
a sivatag is mindegyre nő.
A melegedés oka lenne az ember?
A kérdés fölvethető.

A növekmény évente pár tized foknyi,
pár fok egy évtized alatt,
s mert nincsen gusztusa összefogni,
az ember-létből már kevés maradt,

mert olvad a gleccser fönt, a hegyekben,
Velence a vízbe merül.
A civilizáció ennyire kegyetlen?
Vagy az ember nem él emberül?



Feldolgozás

Amikor csak árnyéka vagy önmagadnak,
csak lengsz szédelegve a napsütésben,
jó, ha kikerülsz egy oszlopot éppen,
hajadba bogáncs, nem szirmok ragadnak,
a lehetőségek hidegen hagynak,
és már leszámoltál a múlttal részben,
még nem viseled, hogy bárki rád nézzen,
magadban helyet adsz az alkonyatnak,
akkor kell valami, ami felrázhat,
hogy halál ne vegye át az életet,
mert az ember életében hibázhat,
de hibában megmaradni nem lehet,
és csakis úgy múlhat el a gyalázat,
hogyha feldolgozod a történteket.

Aszfaltcsepp

Egy lecsöppent aszfaltcsepp maradt ott
a villamossínen egy délután,
Talán a feles volt, mi így hatott,
hogy lerakták a síneket Budán.

És hajnalban megindult a járat.
Zökkent egyet, nem volt érezhető.
Későbbiekben nyikordult párat
a kaszni, de be nem csorgott eső,

csak estére esett ki pár jobb kerék.
Az éjjel dolgoztak rajtuk páran,
munkájuk precíz is volt és derék,
másnap nem volt vezetékben áram.

Hát nekiláttak felszedni a sínt.
Feltörték a főutat mind végig.
Le nem írhatom már mindazt a kínt,
mely felhangzott harmadnap az égig.

A vállalkozó munkához jutott,
a munkába igyekvő szentségelt,
a gazdaság zátonyra nem futott,
és egy aszfaltcsepp sem tett kivételt,

mert a sínek újrafektetése
három hónap elmúltával véget ért,
csak a csepp maradt a sínbe égve:
a vállalkozó új munkát remélt.

2017. június 25., vasárnap

A repülés íve

Töretlen ívű görbén száll a fecske
az égen fent, csapongva esti fényben.
Már éltem én is életem nevetve,
amíg az alkony küszöbére értem.

A fecske őszre hosszú útra készül,
előtte sorba ül telefon dróton.
Verseim, akár a fecskék, majd végül
teljes sorba raknak engem ezen a módon.

Vajon íve életemnek töretlen,
mint a fecske röpte nyári ég alatt,
vagy megtörött a léten, mely kegyetlen,
és kecses ívén már tovább nem haladt,
s amíg a töréspont mind temetetlen,
röpülés helyett a vergődés maradt?

Mire hó esik...

Mire hó esik az égből,
elmegyek én is a létből.
Semmi sem tarthatja vissza,
azt, ki a bánatot issza.

Soha nem volt tán szerelmem,
pedig oly sokakat szerettem.
Mindük itt hagyott magamra,
hát elporladok tavaszra.

2017. június 22., csütörtök

Az elmúlt idő után

Akár a vaslábosban a sárga fű,
mindig fölveri fejét az élet.
Gyomnövénynek születtem, félek,
csak gaznak maradhatok halálig hű.

Az én lelkem nem kemény,
lágy, mint a viasz.
Minden, amit tapasztalok,
új nyomot nyom bele.
Elhagy minden remény,
nincs sehol sem vigasz,
ócska, öreg korsó vagyok,
ecettel tele.

Rólam nem hörpintesz
kortynyi szép világot,
de még habzó ég sincs
rímem tetején.
Hogyha untat mindez,
hát szemétbe vágod,
szamárfület mutatsz
vagy orrot felém:

ugyanaz a nóta!
Egyre csak azt fújod,
mint hogyha nem lenne
tele a világ
már kezdetek óta
széppel. Nem zeng húrod,
nem találod benne
a harmóniát?

Mint a felirat a tűzfalakon,
amelyet már átfestettek régen,
úgy halványul bennem a múlt.
Túl minden képzőn és ragon,
amelyet használok éppen,
a lét az elmúlt időbe hullt.

A posványosi beszéd

"Korunk minden politikai tapasztalata az egész világon antiliberális." Eltekintve attól, hogy aki mondta, képtelen "korunk minden politikai tapasztalatáról" beszámolni, valamint attól, hogy képtelen adekvátan kifejezni magát magyarul: hogyan lehet egy tapasztalat (ráadásul minden tapasztalat!) antiliberális? Az antiliberalizmus gondolkodás- azaz ítélet alkotás mód és nem tapasztalat, de ehhez a magyar nyelv fogalomrendszerének anyanyelvi szintű ismeretére lenne szükség, nem olyanra, amilyennel - hallhatólag - miniszterelnökünk rendelkezik.
Orbán szövege egyébként Benito Mussolinitől származik, aki a Fascizmus doktrinája című eszmei alapvetésében írta: "ha a demokrácia azt jelenti, hogy a népet ne szorítsuk ki az állami életből, akkor e sorok írója méltán definiálhatja a fascizmust szervezett, központosított, tekintélyen alapuló demokráciának."
A gond az, hogy a demokrácia NEM azt jelenti, hogy a népet ne szorítsuk ki az állami életből, hanem azt, hogy döntési - valódi döntési - helyzetbe hozzuk, azaz ellássuk mindazokkal az információkkal,  és körülményekkel, amelyek használatával racionális döntésekre lehet képes az állami és társadalmi életet, valamint saját sorsát illetően.

Nos ezt NEM teljesíti sem Mussolini, sem Orbán fasizmusa.

"megpróbáljuk megtalálni a Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát..." - mondotta Orbán Viktor föladva a magyarság évezredes álmát, amely államalapítónkkal kezdődött és amely Európához kívánta kötni a magyarságot.Helyette az új cél: a szabadságot korlátozó, a tőke koncentrációját magas fokon működtető Oroszország, Szingapur, Kína, India és Törökország, amely államokban - talán Szingapur kivételével - a társadalom szerkezetére végletesen jellemző a kevesek gazdagságának a milliók nyomorával való szembenállása.

A munkaalapú államokat ismerjük: Ez volt a Szovjetúnió, Kína (amely egyébként is példakép), Észak-Vietnam, Észak Korea és a Vörös Khmerek (a Khmer hazafiak? ) Kambodzsája. Hasonló "munkaalapú" államok még a történelemből a fáraók Egyiptoma, és Hitler Németországa.

El kell ismerni, a kormány azon igyekezete, hogy "az emberek személyes munkája és érdeke, amelyet el kell ismerni, a közösség, a nemzet életével szoros összefüggésben álljon", jó úton halad a volt KISZ-vezető Rákosi elvtársának nyomdokain. Akinek pedig személyes érdeke, munkája nem áll majd szoros összefüggésben az államéval (és efelől, nincs kétség, hogy ki fog dönteni), az kiírta magát a közösségből.

Ez a megközelítés nem, hogy "nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé", hanem automatikusan akként értelmezi, amint az állam egyes számú köztisztviselője beszédének központi gondolata jelzi. Orbán úr tehát megint csúsztat (azaz magyar szóval mondva: szemérmetlenül hazudik), hiszen "az államot nyilvánvalóan valakiknek ....vezetőknek kell megszervezni és irányítani". Azaz, amikor ezek a valakik kijelentik, hogy "az ember személyes munkája és érdeke... összefüggésben kell álljon" a nemzet- azaz az állam - azaz az államot szervező vezető érdekével, már ellent is mondott saját magának.

A fizetett politikai aktivisták említése hallatán deja vu érzése van a polgárból ismét alattvalóvá devalválódó hallgatónak: mintha Rákosi elvtársat hallaná ágálni a "külföldi" imperializmus ügynökei ellen, aki "fizetett politikai aktivistákként" "meghatározható külföldi érdekkörök" számára dolgoznak. Ez Orbán úr véleménye a magyar civil társadalomról, és általában a polgári létről. Ez a gondolatmenet meglehetősen hasonlít Kovács törzsőrmester 1975-ös gondolatmenetére, gyaníthatóan onnan származik, mint az egykori KISZ titkár elvtársból antiliberális (bocsánat: illiberális) féldiktátorrá pöffeszkedett Orbán több más egyéb politikai-erkölcsi alapvetése is a Magyar Néphadsereg már akkor is primitívnek számító politikai fejtágítóiból származik.

Orbán nemzetvezető szerint a liberális szitokszó. Szerinte nem azt szabad, ami másnak nem árt, hiszen ki dönti el, hogy mi árt másnak? Ennél jóval hatékonyabb tehát, ha ő dönti el, mit szabad, és mit nem. Volt ez már így a magyar történelemben. Néhányan - közöttük a néhai Orbán Viktor is - pontosan azért vettek részt a manapság rendszer változtatásnak nevezett - ezzel kicsinyített  folyamatban, hogy ne Kádár elvtárs és fizetett vazallusai mondják meg, miről mit kell gondolni. Néhai, mert mára ez az Orbán Viktor halott. Agyhalott. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy Orbánnak azért rendszerváltoztatás a rendszerváltás, mert Kovács úr(?) és felesége számára valóban mindegy, hogy Orbán elvtárs vagy Kádár úr mondja-e meg, miről mit gondoljon.

Tehát ez a beszéd pontosan jó volt arra, "hogy önök is pontosan tudhassák, hogy az álarcok mögött kik a valódi karakterek."



A fenti feljegyzések három éve íródtak, a posványosi beszéd után, amelyben az illiberális szörnyeteg már kivicsorította hústépő szemfogait, csak a leendő hús nem volt hajlandó meglátni azokat.
Hiába: dobj bele egy békát a zubogó, forró vízbe, kiugrik belőle, és semmi baja nem lesz. De tedd bele lanngyos vízbe, majd lassú lángon melegítsd a vizet. Puhára fő benne, hogy észre sem veszi.

Nem lesz változás


Nincsen változás,
ha az érdek szabja meg a képet;
rothasztja epe-zöldre a szellemet,
szemrést szűkítve lőrésbe
bozontos szemöldök alatt,
a behúzott farkú,
dögevő hiéna csonttörő pofája felett.
 
Az utcaképen megint a szebb jövő világol,
és amint kanálisán keresztül
az ürülék folyóba,
úgy ömlik plakátjain és álhírein át
lelkekbe a mocsok.
 
Panellakásokat bombáz szét
részegen-hagymázas, esztelen ötlet;
pofádba bronírt rókakép röhög;
a falakra festve arab-cigányok háztüzek között
csonkára rajzolt gyermektesteket ölnek,
csak a hatalom hízik.
A sunyító gyávaság itt örök.
 
A lázakból szavak potyognak,
mint lószar-pöröly csépelnek szét élő szövetet.
Jövője nincs már fiatalnak, agganak,
itt országvesztő főurak kapnak dicséretet.
 
Deszkázott kirakatok verik
arcélünket vissza
lerothadt villamossínek között.
Emitt egy szakállas polgár
olcsó borát üvegből issza
A szenny a többség szívébe költözött.
 
Korcsmába lépnél? Még szabad.
A házi főzet
réz íze át sem üt a kábaságon.
Odébb egy kórház dől össze,
éppen a halottakat szállítja el
a vállalkozó egy óriás lapáton.
 
Amott egy potentát siet.
Gyíkbőr táskáján jól élne évig
egy öt gyermekes család.
Magából fiatalt külföldre kivet,
elűz e romhalmazzá vált nemzetgazdaság.
 
Vitáznak bent a házban.
Röhögnek rajtad álviták:
mennyi legyen holnap a képviselő-fizetés.
Az ágyon nyomorékok fetrengnek delírium-lázban:
gyógyszer, és kötszer az hiány,
az ápoló és orvos is kevés.
 
Műfüvön rókázik korunknak hőse,
a tömegek közmunkába mennek hétszámra, gyalog.
Ha nem vagy senkinek sem ismerőse,
holnapra a te szemed is kopogni fog.
 
De jobban teljesít a nemzet!
És holnapra még jobban talán.
Az, akit apja ebbe a világba nemzett,
csak szavazócédula a Párt plakátfalán.
 
A nyár mezője még övé:
a réten ott virít a méteres medvetalp,
és ha jövőképe túl sötét,
és szólna, hát jobb, ha halk:
elferdül majd az orrsövény.
 
Idegünk most túl laza háló:
folyton kisiklik belőle múltunk.
Már megint pár tucat báró
szabja meg jövőtlenségünk, sorsunk,
és nem tanulunk: csak tapsolunk magunkban;
mint szenny, freccsen égre a tudatlan tömeg.
Vigasztalást találunk dohányban, borunkban.
Életünket majd fiunk fizeti meg.

Pablo Neruda: Óda a sóhoz

This salt
in the salt cellar
I once saw in the salt mines.
I know
you won't
believe me
but
it sings
salt sings, the skin
of the salt mines
sings
with a mouth smothered
by the earth.
I shivered in those
solitudes
when I heard
the voice
of
the salt
in the desert.
Near Antofagasta
the nitrous
pampa
resounds:
a
broken
v oice,
a mournful
song.

In its caves
the salt moans, mountain
of buried light,
translucent cathedral,
crystal of the sea, oblivion
of the waves.
And then on every table
in the world,
salt,
we see your piquant
powder
sprinkling
vital light
upon
our food.
Preserver
of the ancient
holds of ships,
discoverer
on
the high seas,
earliest
sailor
of the unknown, shifting
byways of the foam.
Dust of the sea, in you
the tongue receives a kiss
from ocean night:
taste imparts to every seasoned
dish your ocean essence;
the smallest,
miniature
wave from the saltcellar
reveals to us
more than domestic whiteness;
in it, we taste infinitude.



Óda a sóhoz
Pablo Neruda

Ezt a sót,
a sópincében,
egyszer láttam a sóbányában.
Tudom,
hogy majd
nem hiszel nekem,
de
tényleg sódalokat
énekel,
a sóbányák bőre
földdel eltömött szájjal
énekel.
Borzongtam
abban a magányban
amikor hallottam
a só
hangját
a sivatagban.
Antofagasta mellett,
a salétromos
síkság
zeng:
egy
megtört
hangon,
gyászos
ének szól.

A só kesereg
barlangjaiban,
az eltemetett fény hegyei,
áttetsző katedrálisok,
a tenger,
az elfeledett hullámok
kristályai.
És a világ
minden asztalán
ott a só,
a pikáns por,
hogy
életteli fénnyel
szórjuk meg
vele
ételünket.
Az ősi hajók
rakterének megtartója,
a végtelen tenger  felfedezője,
az ismeretlen
legkorábbi
tengerésze,
amely az áramlatokon siklott.
A tenger pora, tebenned
a nyelv
az éj óceánjának csókját fogadja:
része vagy
minden ismert íznek,
te lényege az óceánnak,
a sóbánya
lekisebb,
miniatűr hulláma
többet tár fel nekünk,
mint a legtudósabb bölcsesség,
benne a végtelenséget ízleljük.

Hart Crane: Bor menazséria

fordítás

Nincs változás, ha a bor szabja meg a képet
mustársárgára szűkítve a szemrést;
mindig egy leopárd pihen a szemöldök alatt
szunnyadó pillantásba ágyazódva.
A csillanó palackon ott az utca fénye,
mindegyik magába foglal. Lassú
ünnepléssel megy át folyékony tűz az érbe:
- árnyuk ragyogásába írom magam.

Az imitált ónix burkolatban
(festett emulziók havon, búzán, trágyán és szénen)
fogadom a mosoly fogóját, amellyel őt megfogom.
Pergő izzadtság terjed szét haján. Szemei
kalapácsok, szilánkra szétverik a pillanatnyi létet.
Mi ez itt a kígyó-papság halmazában -
kinek a bőre, idő másolat, kibontott
nyolcszög, zafír angyalszobor a szem körül;
- a suttogó harangozás kitől repül
felgyorsuló nyílként a félelmes égbe?

Az ablaküveg ravaszsága megrajzolja arcom,
és amint féltékenységének mélyedése feltelik,
egy manó, amely kilép a hóból,
odalök egy dobozzal a bárpulton át,
míg augusztus mezei valahogy átkarolják arca ormát.
Minden fülke, kereszthajó, kancsító érme,
irgalmatlan vonal, érmébe préselt akarat -
gyarló csíkos testek föl- és kicsavarodva
nem tudván a stigmát, amelyet minden fordulat eltakar.

A fekete tüskék közt a rózsa ragyog!
Új határok, új anatómiák! Borházak
szabadságot építenek körém, nemesítik
képességemet - utazni könnyben
csillogón, magányban, más akaratán belül,
míg vérem elfogadó mosolyról nem álmodik,
amelyben csapdába ejt az új józanság,
ahol a keszegség lángjai előtt harangok
zengtek egyszer, talán a pokol minden kiöltött nyelvén.

Meggyötörten kiált a szellem énbelőlem:
"Jaj, a képességnek ezen megfagyott hullámai!"
Fektess új téglákat szerelembe és a gyűlöletbe!
A világba beépített fogak követnek.
Bár végül majd tudod, és számítsz némi homályos
homok-örökségre, mennyi egyenlíti ki a hó árulását?
Emelkedj ki a férgek közül! És sétálj el
átlépvén Holofernes lábát - a falon túl,
ahol levágott feje Jánoséval együtt repül.
Most ezt susogják: "- Száműzetésed tekerd magadra,
Petruska kedvessége tengelyén forog."











2017. június 21., szerda

A magyar szerint

(Marianne Moore: Spenser's Ireland-ja c. verse nyomán)
A magyar szerint
a magad baja nem ő baja,
és örömöd sem övé.
Bajban vagyok,
és örömöm sincs nekem,
mert Magyar vagyok.

Most akkor egy vers a versről,

ami a szavaitól lesz verssé,
nem a mondanivalójától,
az olyanoktól, mint a szerelemcsalogány,
vagy, a huszárszerenád,
persze nem biztos, hogy mindkét szó
ugyanabban a szövegben teszi verssé a szöveget,
mert a szöveg nem mondanivalójától,
hanem szavaitól,
mert nem is biztos,
hogy van neki az egyik,
az ellenben biztos,
hogy vannak neki (a másikak),
hiszen,
de ez meg már magától értetődő.

Kérdés-e, mit akar a szöveg,
illetve mit akar az, aki szövegel,
akar-e valamit, vagy mondani akar-e,
és az fontos-e valakinek, hogy mit mond,
és az fontos-e valakinek, hogy akar-e egyáltalán valamit,
és az fontos-e a szövegelőnek,
hogy fontos-e mindez valakinek?
Ez mind kérdés marad,
amit vagy megválaszol a vers,
vagy nem.
Egy biztos:
az fontos, hogy amit mond,
azt hogyan, mi módon mondja.

Nem lehet,
hogy csak magához beszél a szövegelő,
és amit szövegel, az csak a felszín,
a látszat,
ami eltakarja a szövegeléssel azt,
ami a szövegelés alatt,
mellett,
mögött,
fölött van,
esetleg azt takarja el,
hogy nincs is takargatnivaló?

És ezek után most egy vers a semmiről,
vagy egy vers a szövegről,
vagy egy vers a versről,
vagy a verselőről,
és a dolgokról,
és az emberről,
amelyek,
illetve akik
vagy fontosak az olvasónak
vagy valaki másnak
vagy nem?

2017. június 20., kedd

Emily Dickinson: Egy másik égbolt

saját fordítás

Létezik egy másik ég,
egy mindig ragyogó tiszta.
És van egy másik napfény,
bár a szem ott a sötétet issza.
De sose bánd, Austin, a fakó erdőt,
ne bánd, hogy csendes a rét;
ime, itt egy kis liget nőtt,
ahol mindig zöld a levél;
ez ragyogóbb, üdébb kert,
sosem járt benne a fagy;
virágai nem fonnyadnak el,
itt a méhzümmögés el nem hagy:
várlak, testvérem,
kertembe jöjj!


There is another sky by Emily Dickinson
There is another sky,
Ever serene and fair,
And there is another sunshine,
Though it be darkness there;
Never mind faded forests, Austin,
Never mind silent fields -
Here is a little forest,
Whose leaf is ever green;
Here is a brighter garden,
Where not a frost has been;
In its unfading flowers
I hear the bright bee hum:
Prithee, my brother,
Into my garden come!


Kihallgató szobán

Nos akkor mondja el megint,
hová is indult el ma reggel!
Ne siessen, van rá időnk! - legyint -,
és koppint egyet a ceruzaheggyel.

Az asztalon a lámpaernyő
most rám világít élesen.
A fény nagyon zavarba ejtő.
Jeleket keres viselkedésemen.

Az ablakon barna papír.
Hogy új választások jönnek,
még évtizedre van a hír.
A percek csendben görögnek.

Fiatalabb, mint én vagyok,
vagy egy évvel idősebb talán.
Odakint a Nap ragyog,
de lámpa világít szemembe asztalán.

Deszkatánc

Deszka verte talpamat,
csak úgy táncolt alattam.
Kerestem az alkalmat,
de magányban maradtam.

Már nem bírom a táncot,
térdem megfájdul nagyon,
és nem szaggatok láncot.
Minek? Jobb, ha úgy hagyom.

Védjen a szeretet!

Szívben, ha támad az éj,
csak biztass, hogy "sose félj,
őrizlek tiszta szememmel,
sose múló szerelemmel".

Amikor egy téli napon
kint fekszem majd a havon,
te legyél, aki felmelegít,
és a daloddal kedvre derít!

És amikor nyár tele jő,
s rád leszakad majd az eső,
verje a jég el fejemet,
védjen téged meg szeretet!

2017. június 19., hétfő

A sellő










Csak sötétedéskor
jött a vízből ki a kőre,
amikor a Nap már
tenger alá bukott.

Alakjára az égő égbolt,
- cseppektől volt nedves még a bőre -,
egy pillanatra
glóriát húzott.

Ha égre szállt a Hold,
ő vízbe csobbant egykettőre,
gyorsan el is elmerült,
de alkonyatkor, másnap, időre,
felglóriázva megint sziklájára ült.

Fél évtized

Ötvennégy éves koromtól vers-féléket írtam.
Nem láttam ki a pokolból, megmondom nyíltan.
Ötvennégy éves koromtól enyém az elme szabadsága,
mert tudom, ennek a társadalomnak nem sok ideje van hátra.

Ötvenhat éves koromban elvesztettem a fejem.
Ötvenhat éves koromban rám támadt a szerelem.
Ötvenhat éves koromban előbb a felhők között jártam,
majd megláttam mély pokolbugyrokat, s éltem halálra váltan.

Hatvan éves koromban támadtak meg a hangok.
Tisztán láttam akkor már, hogy soha sem leszek boldog.
Hatvan éves koromban már nem sok időm volt hátra,
Hát felkészültem szorgosan a dicstelen halálra.

2017. június 18., vasárnap

Nő a nyomás

Nő a fejemben bent a nyomás,
és nem tudom, mire véljem.
Sohasem voltam én babonás,
hogy a szellemeket féljem.

Zeng és cseng a fejem, mint üst,
ha megverik kívül egy bottal,
Nap ragyog bár, vagy a Hold, mint ezüst,
és meg nem szüntetem borral.

Kintről támad a világ nekem,
vagy a fejemben belül a vész?
Hogyha még kuszább lesz életem,
csak elhagyom majd, és kész.

Addig kell szeretni

Ahogyan haladok az időben előre,
egyre ritkábban feslik fel a való,
egyre jobban megszorul a hurok, a körme
torokba váj. Bizony, nem vigasztaló,
ha fellebben a mocskos fátyol róla olykor,
s a rothadás alóla rám acsarog,
hiszen nincsen túl sok módja, hogy a foglyokból
miképpen is lehetünk majd szabadok.

Ahogyan a víz partján elsétálva nézem
a lábam előtt gyorsan folyó időt,
emlékezem, és én egyszerűen nem értem,
miért volt a rohanás tegnapelőtt,
mert hiszen nekem még soha nem kellett semmi,
csak a hit, a remény és a nyugalom,
mert egyszer mindennek úgyis el kell majd menni;
ezt traumaként élni nem akarom.

De bármiként is állok a világhoz hozzá,
a kérdés az mindig előttem marad,
vajon csak elfogadtam, amikor meghozták,
vagy én is boldogítottam másokat.
Az embernek végül rá kell majd döbbennie,
hogy nagyon is kevés, amit itt hagyunk,
és túlságosan gyorsan megérkezik tele.
Addig kell szeretni, amíg itt vagyunk.

Körbe-körbe

Körbe-körbe mozdulatlan
egyre járni. Zúg a katlan,
bugyborékol, úgy rotyog.
Égen csillag nem ragyog.

Faltól falig, oda-vissza.
Aki a csend vizét issza,
és csak magában motyog,
annak szíve sem ragyog.

Körbe-körbe, mozdulatlan,
nem jut el, tagadhatatlan,
sehová sem emberünk.
Nem jutunk, csak szenvedünk.

Faltól falig vinni terhet,
az ember csak erre termett?
Soha nincsen szárnyalás,
csak pokol-öngyulladás?

Két kézbe fogva

A belét "két kezébe fogta"
egy vasárnap délután,
hirtelen felordított,
majd az óvóhelyre rohant vele;
elesett, és rángva kiszenvedett.

Gránátszilánk. "Így végzed  majd te is",
ha a "tátott tőke sárga szája"
ismét ránk lehel.

Dédapád volt, "korán meghalt",
mert háborúban korán haltak.
Egy golyót kapott vagy szilánkot,
más a gáztól hányt ott véreset.

S "a bögrét két kezébe fogta"
egy vasárnap délután,
csendesen felordított,
fejét rázva ült a félhomályban,
homlokán az izzadtságnak cseppje csorgott.
Arcát temette két kezébe
asztallapra hajtva,
majd felállt,
hogy elkergesse látomásait.

Mert a létet nem csak kívül,
de belül is rothaszthatja rossz.

S a fejem két kezembe fogva
nyomnám el fülzúgásomat,
és írom sort sor alá tapogatva, csak róva
semmi verseimet.

Tragédia. Így végzem majd én is,
hogyha a zúgás elviselhetetlenné válik.

Fejét a két kezébe fogva néz le Istenünk:
ímé az ember!
Ecce homo!
Csak szenvedünk.

2017. június 17., szombat

Disztichon

Úgy gondoltam, jobb, ha a szennyest rád hagyom én, mert
két hete egyszer már szétmállott a ruhád.

Felháborodás

Gyűlölettől rándul ökölbe az arca,
amint a sósavat a másik szemébe önti.
Úgy érzi: ez az ő igazsága, harca,
amellyel a hazugság hatalmát most megdönti.

2017. június 16., péntek

Nem múlik egészen

Soha semmi kín nem múlik egészen.
Beépül az sejtjeink közé.
Segít vagy akadályoz majd a vészben,
fájdalma marad az igazé.

Telhet idő, gyógyulhat, varasodhat,
elhalványulhat a seb rajtunk,
a kín megmarad, és azzal számolhat
az ember, az fáj, amit adtunk.

Mert a fájdalomra nincsen bocsánat,
ha lenne is, aki megbocsát,
hát jajszó el nem hagyhatja szádat.
Cipeld csak terheidet tovább!

2017. június 15., csütörtök

Egyre lustább

Egyre inkább ellustul az ember.
Vagy csak egyre fáradékonyabb.
Túl nagy kalandba már fogni nem mer,
csak szeretne lenni vékonyabb.

Korán ébred, és már korán álmos.
Egyre kevesebb dolgot szeret,
bár tudja, hogy rá vár még a város,
ha kedvében nagyokat nevet.

Jól megfogja még a munka végét,
csak ne kelljen olyat túl sokat.
Dalolna? Már nem üti meg a C-t,
csak, hogy meg ne sértsen másokat.

Néha meg-meg áll, és néz merengve,
elsuhanni látja az időt,
emlékezik egy-egy régi percre,
sok évre, ami abból kinőtt.

Egyre inkább ellustul az ember.
Egyre szűkebb lesz már a jövő,
nagyon előre nézni nem is mer.
A halálba lassan belenő.

William Carlos Williams: Csak szólok

I have eaten                                  Megettem
the plums                                      a szilvát
that were in                                   ami
the icebox                                     a hűtőben volt

and which                                     és amit
you were probably                        talán
saving                                            reggelire
for breakfast                                  tartogattál

Forgive me                                    Bocsáss meg
they were delicious                       finom volt
so sweet                                        olyan édes
and so cold                                    és hideg

2017. június 13., kedd

Szurokfolyam



Amint a gépem előtt ültem egy délután,
az ég színe kékből bíborba fordult.
A napkorong leereszkedett már Budán,
az égre meg ezernyi sötét madár tódult.

Ablakomra közülük egy fekete holló szállt le,
tollászkodni kezdett ott párkányomon;
megkocogtatta csőrével az üveget egypárszor,
majd karcot húzott rajta,
amíg a sötétség az ég boltozatára felosont.
Csőre csikorgó hangja szőrt borzolt fel hátamon,
az éppen égre tápászkodott Hold arca elfakult,
és az utca kövezete
hömpölygő szurokfolyóvá vált.

Csak néztem ezt a rémítő jelenetet
a zárt ablakon keresztül,
és gépeltem gépembe a fenti fejezetet,
érezvén, vállamon súlyos kereszt ül,
mert nem tudom értelmezni a jeleket,
és mert szobámban csak én vagyok egyedül,
nincsen, aki megfejthetné nekem ezeket.

A holló még ütött egyet az ablaküvegen,
s egy körbe rajzolt, kerek foltja vált annak köddé;
a lyukon kénes szag áradt szobámba, és idegen
lett minden; nem volt ismerős többé,

átalakultak a házak előtti ecetfák,
görcsösen nyúlt semmi felé águk,
földre le hullott mind a levél róluk feketén,
nem volt vita vagy hangos szó közöttük immár.
Tudta mind, semmi szükség nincsen rájuk,
és nekem nem volt vezetőm,
csukva az ajtóm; nem jön rajta virág be,
hogy vinne magával:

nem szólt a madár: „soha már”,
mint mondta Poe versében volt,
bár én tudtam: „te szamár!
Még élő vagy, még nem vagy holt!”
„Nem te mentél máshová,
a más jött ide el érted,
de nem jutsz innen el tovább,
mert az okát nem érted.”

Vagy a madár mondta volna?
Minden olyan sötét;
hogy véget ért a tegnap, a holnap
másutt issza majd sörét.

Még kalapál a kezem betűt keresgélve.
Azóta keveset eszem.
Ezt nem tehetem többé félre.

Hogy' volt csak még tovább?
Zavaros az emlék,
olyan, mintha ostobább,
vagy feledékeny lennék;
tisztán nem, csak tükörben
látom azt a képet,
homályosan, de tudom:
eltört minden épet.

De volt-e ép itt valami
valaha is eddig?
Nem tudom. Nem hallani a holló-dalt...
de nem is tetszik...
Pedig nem szólt a madár,
csak csikorgott a csőre,
ahogy' a lyukon munkált,
s készen volt egy-kettőre.

A résen át a szobámba ömlött a miazma,
(szurok?), körbe folyt, és hiába
szóltam, „Na! Mi az? Na!”, 
Nyaldosta az ágy lábát – oda menekültem,
és egy álló éjen át
kuporogva ültem
rajta felhúzott lábbal:
a padlóhoz ne érjek!
Vagy mégis szólt madár dal?
Harsogott egy ének:
Holló mondta: „Soha már” -
de ezt Poe-tól hallom.
A többi fújta: „Te szamár!
Jobb ezen a parton?
Pedig vár már a ladik.”
„Még maradnék", szóltam,
„kellene kis haladék,
és ez nem csak szólam:
még nincs meg a rézpénzem!
Hogyan is mehetnék?!
Egy darabig még nézem:
sötétek az esték.”

S minek mindez?
Jól tudom, félre csúszott régen.
Nem találom vezető csillagom az égen,
elfedi a félhomály...,
meg nem is kerestem,
amióta a bozótban szörnyen eltévedtem.

Visszahúz a sűrű bozót,
pedig repíthetne,
hogyha nem egy megkönnyezett
múlt tátogna benne.
És a jövő?
Oly sivár, mint a szurok ott kint?
Az ember – én – majd kivár,
de csak a halál int.