Addig kell szeretni

Ahogyan haladok az időben előre,
egyre ritkábban feslik fel a való,
egyre jobban megszorul a hurok, a körme
torokba váj. Bizony, nem vigasztaló,
ha fellebben a mocskos fátyol róla olykor,
s a rothadás alóla rám acsarog,
hiszen nincsen túl sok módja, hogy a foglyokból
miképpen is lehetünk majd szabadok.

Ahogyan a víz partján elsétálva nézem
a lábam előtt gyorsan folyó időt,
emlékezem, és én egyszerűen nem értem,
miért volt a rohanás tegnapelőtt,
mert hiszen nekem még soha nem kellett semmi,
csak a hit, a remény és a nyugalom,
mert egyszer mindennek úgyis el kell majd menni;
ezt traumaként élni nem akarom.

De bármiként is állok a világhoz hozzá,
a kérdés az mindig előttem marad,
vajon csak elfogadtam, amikor meghozták,
vagy én is boldogítottam másokat.
Az embernek végül rá kell majd döbbennie,
hogy nagyon is kevés, amit itt hagyunk,
és túlságosan gyorsan megérkezik tele.
Addig kell szeretni, amíg itt vagyunk.