2019. augusztus 14., szerda

Nincsen benne érdek

Ezek nem pokolbeli víg énekek,
hanem sötét bugyrai az elmének,
mind fekete fényben világló ének,
nem holmi minták, melyeket követek.

Hosszú napok telnek el így, és hetek,
hogy vissza-visszatérnek szürke rémek,
s én megszabott utamról le nem térek.
Hogy ilyen sötét, arról nem tehetek.

Vagy talán tehettem volna egykor én,
úgy lehetne számomra ma is remény,
de az idő, amely elszállt, temérdek.
Ma már csak az írásban vagyok serény,
csiszolgatom, ami feketén kemény,
és állítom, nincs benne semmi érdek.

Nem tudok

Én nem tudok. Ez csak sikoltozás.
Akkor tudnék, ha lenne helyette más,
tükör talán, amely létezőt nem tagad,
de amelyben nem én, te látod meg magad.

Én nem tudok, csak leírom azt,
ami másnak nem jelent, csak panaszt,
hogy cseng a fül, és folyton zúg az elme,
hogy elment, elmúlt életed szerelme.

Én nem tudok. Ez csak technika,
amiért nem lehetsz nagyon oda,
ha benned semmit nem okoz zavart,
hát vágd szemétbe, felejtsed el hamar!

Én nem tudok. S ha tudnék, volna haszna?
hiszen az olvasó még rá se nézne:
kit érdekel köldöknéző vinnyogás,
ha csak magad vagy benne, és semmi más?

Én nem tudok semmi újat sem talán,
nem állhat más majd kriptámnak falán:
tudatlan bolyongott rémei között,
mint akibe egy árny beleköltözött.

2019. augusztus 13., kedd

Egy nyugodt napot

Egy nyugodt napot szeretnék magamnak.
Gatyában állok a tűzhely előtt.
feldúlva hagytam ott a heverőt,
az edények még tegnapról ragadnak.

A fejem lágya már jó régen benőtt,
süketelő szólamok meg nem hatnak,
és már nem hiszem, hogy jó lennék vadnak,
még ha könnyebben is vennék levegőt.

De ha nincs más, csak rímek és szabályok,
melyekre mellesleg én fittyet hányok,
túl sok értelme nincs már az életnek.
Van, aki egészem másképpen érvel:
jó sokan vannak, szinte százezrével,
akik ezért akár meg is égetnek.

A nő

Hogy végigment a kerítés mentén a nő,
a tüdőben szinte megállt a levegő.
Árnyéka, amint egy repedést átlépett!
Hittem, nem láttam eddig még olyan szépet.
Szoknyája, amint a szellőben meglebbent!
Nem öltözhetett volna fel ennél szebben.
Lehetséges, hogy más nála sokkal szexebb,
de nekem azért csak ő marad a legszebb.

2019. augusztus 11., vasárnap

Levegőt!

Szűk drótháló egy börtönablakon
talpam alatt a mozaikkövek.
Kóválygásomat abba nem hagyom,
hisz' a Nap rám sugarakkal lövet.
Szürke a cement és halvány piros;
a veszélyesség mértékét jelzi,
szürkén állni lehet, lépni tilos.

Magas a vízszint, messze a felszín.
Felérni addig már reménytelen,
amíg tart tüdőmben a levegő.
Fulladok. Lila foltok testemen
jelzik, már nem túl hosszú a jövő,
még ha egy sávban a szürke cement
jelzi is: itt a lét veszélytelen,
a levegőtlen jövő leverő.

2019. augusztus 10., szombat

A kés

A testet a bozótban hagyta ott
a töltés oldalán.
Maga előtt még tagadott:
Még hazamegy majd talán.
A pengén barna folt maradt,
hiába törölte meg,
és amint az idő haladt,
felfogta: ő ölte meg.

A kést a földbe temette el
a Tisza árterén,
de kérdésre semmire sem felel.
Gondolja: nem én!
Én ki nem adom magam,
jöjjön bár vallató,
amíg a bűntárgy rejtve van,
messze a börtön, bitó.

S az árvíz elvitte a kést,
és minden bűnjelet.
A corpus delicti sem lett meg, és
a többi is elveszett.
Egy darabig várták vissza még
a gyilkos áldozatát,
de olyan sok ember cserélt
akkor nevet, és hazát!

És elelt egy pár év azután
majd néhány évtized,
Egy öreg ember nézett bután:
hol látott vajon ilyet?
A folyó partján, a fövenyen
egy kés csillogott,
a pengéjén feketésvörösen
egy ősöreg folt ragadt ott.

2019. augusztus 6., kedd

Csend ül a nyelvemen

Ott van a csend a nyelvemen,
és nem hagyja, hogy beszéljek.
Ha szólnék, nem engedi meg nekem,
és nem is visz rá a lélek.

Fejemben folyton sziréna szól,
a szívemben meg sejtelem:
ha szólnék, úgysincs, aki válaszol,
hát csend ül a nyelvemen.

Nem vagyok néma, ó, nem én,
és süket sem vagyok.
Hallom, ha megszólít a remény,
és értem, ha a világ gagyog.

 De választ adni rá nem fogok.
Maradok rejtelem.
Bármit kérdezel, nem válaszolok:
a csend ül a nyelvemen

2019. augusztus 1., csütörtök

Szeneszsákban

Szenes zsákban bújtam el
a téglagyár emeletén,
Mivel rajtam volt a jel,
nem maradtam teveled én.

Körüljárt, és megrugdosott
a szomszédék Pistája,
Úgy reszketett, majd' befosott:
hiányos volt listája.

Azután meg az égdörej.
Csak a cipők maradtak
bronzba öntve. Milyen röhej!
Emberhúst a halaknak!

Mind elúszott mindörökre.
Pista mindre lövetett.
Dunaparti bronzcipőkre
hordom rá a köveket.

2019. július 30., kedd

Nincs szerelem

Nincs szerelem,
csak a hiányát érzem,
ami maga a halál.
Nem szeretem,
hogy szinte vérzem,
amikor a helyén az ember
csak semmit talál.

Nincs szerelem.
Talán nem is volt soha,
csak elképzeltem létét.
Nem tehetem,
nem vagyok oly ostoba,
hogy kíntól ne görnyedjek kétrét.

2019. július 25., csütörtök

Célkeresztben

Célkeresztben vagyok, mint vadállat,
amely már csak kilövésre várhat.
Nyomon követnek figyelő szemek,
bármit teszek, akárhová megyek.

Piros folttal jelölik meg fejem,
el ne felejtsem, hogy hol a helyem.
Bár gondolhatom, hogy szabad vagyok,
szív-tájékomon is lézer ragyog.

Meg is néznek minden villamoson.
Ellépnek tőlem, ha nem is nagyon.
Le is ülök rajta. A fény hatott.
Azt suttogják: ez az ember halott.

2019. július 24., szerda

Negatív

Szivárvány után rohannék folyton,
hogy átmehessek végre alatta,
de csak vagyok, mint farok a bojton,
mint a hajók nélküli regatta,
mint hús nélkül föltálalt körítés
nem vegetáriánus étrendben,
tüskés drót nélkül NATO kerítés
húsz centis kilátó, de szétverten,
mint egy felszedett vasúti vágány,
hogy rajta hagyták a vágányzárat,
mint kopaszra nyírt húsvéti bárány,
amely színes tojásra nem várhat,
hiszen szalagot sem köt rá senki.
Nehéz dolog negatívnak lenni.

2019. július 20., szombat

Fél tucatnyian magam

Szinte fél tucatnyian vagyok magam.
A fejben többre válik szét az elme,
integritásom régen messze van,
hogy elhagyott életem szerelme.

Egy darabom fordul a múlt felé,
egy másik az ismeretlent kémli.
Egy része merészen áll jövő elé,
és ismét másik konokul a régi.

Angol verset olvas folyton egy,
a másik magyar rímes sorokat alkot.
De a fél tucatnyi mind csak egyre megy.
Sehogy sem találnak közös hangot.

Vagyok, mint Sally a lektűr regényben:
Naponta újra ketté hasadok.
Nem kapaszkodom már jövőben, reményben.
Habár fél tucatnyian, de magamban vagyok.

2019. július 15., hétfő

Mindent nem átkoz

Mindent nem átkoz.
Fölépült belőle, mondhatod talán,
de nem tért magához,
hisz' ott feküdt a létnek asztalán.

Kések szabdalták,
A hegek ma már láthatatlanok.
Boldogok a balgák:
Elhiszik, hogy "csak bízzatok!"

2019. július 14., vasárnap

Képzetek

Egy arc a lámpafényben.
Egy széteső kolostor.
Elhagyott az isten.
Kezében nincsen ostor.
Csontjaimon csak a csönd citerázik.

2019. július 13., szombat

Semmi a jövő

Milyen gyorsan az út végére érünk!
Még csak elindulásra várunk talán
egy helyet keresve, ahol majd elférünk,
és már csak egy folt vagyunk az emlékek falán.

Milyen gyorsan túljutunk rajta:
Gyermekkor, ifjúság, szerelem, család!
Vagyunk bármilyen pontos, figyelmes fajta,
már elrohant az idő. Megcsalt, csalárd.

Milyen hamar egyedül maradunk!
Mint elefánt, hegybe halni menő,
mi is folyton a magányba haladunk.
Múltunk kevés, és semmi a jövő.

A kőfalon túl

A kőfalon túl ezer rózsa nyílik.
Vörös a tüskéje, fekete virágja.
Vérrel locsolgatják, mondják, úgy hírlik,
de senki nem mondja azt, hogy ő már látta.

Magas a kőfal, madár röpül át csak
fölötte, meg maga, a szárnyas gondolat.
Tündér kert vár a fala mögött, vagy
megtalálod ott véres halálodat?

2019. július 7., vasárnap

Postumus Henry: Henry és az embertelenség

Hogy mások embertelenek,
nem jogosít embertelenségre.
Ha rám támadnak az elemek,
köpködhetek vádlón az égre,
de embertelen én nem lehetek.
Ezt meg kellene érteni végre.

Henry, gondolatmeneted remek,
szól mr Csont, de azt vedd észre,
ezekkel az elvekkel megélni nem lehet.
Sohasem várhatsz semmi segítségre,
ha potenciális szövetségesedet hergeled.
Ez állításra úgy tekints, mint tényre!
Ha visszavonulsz, átadod a terepet.

Nem érdekel. Én ember vagyok, és nem állat.
Szarok a szociáldarwinizmusra egészben,
Istened írásában akármi is állhat,
nem hagyom, hogy emberségem elenyésszen.
Hülye lehetek, de mondhatom, nekem
a magam tisztessége megvan, és megmarad.
Körém hiába is építenek
vastag és magas, elnémító falakat.

Postumus Henry: Én vagyok te, és te meg én

Vén, hülye Henry a tükörbe néz:
Úristen, de dagadt vagyok!
A hasam elfolyik, akár a méz,
a képem meg zsírtól ragyog.
Nem is értem, hogy' lehet ez,
hisz' nem is eszem sokat.
Életmódom fog, nem ereszt,
mint fogva tart másokat?

Többet kéne mozogni, tudom,
de a sport olyan megterhelő!
Örülök, ha végigmegyek egy úton,
és marad még levegő.
Úszni kellene járni talán.
De reggel nincs rá idő,
így is fölkelek igen korán,
a délután meg nem nyerő.

Vagy bringával járni dolgozni megint,
tekerni órákon át.
Szerintem, és mr Csont szerint
a mostani lét a halál.
- Okos vagy, Henry, de hülye nagyon -
mr Csont most közbe szól.
- Tudod, és nem teszed? Miért hagyom? -
és Henry így válaszol.

Azért, mr. Csont, mert te én vagyok.
E két személy bizony, csak egy.
Kétséget efelől már nem hagyok,
bár azt hiszem, hogy egyre megy,
de hiába társalgunk egymással itt,
hülye lehetek, de nem skizofrén,
bár sok szitu egymással vitába vitt.
Mégis: én vagyok te, és te meg én.

2019. július 3., szerda

Kinyújtott kezemben...

Kinyújtott kezemben fogom a szívet.
Forró, és még lüktetve dobog.
Forgatom. A koronária leír egy ívet.
A főaortából vörös vér csorog.

Lenézek mellkasomra. Lyuk tátong rajta,
a bordák terpesszel szétfeszíttettek.
Azt nem látom, a terpesz milyen fajta.
Voltak, akik a szívet kivenni segítettek.

Ideadták kezembe: Nézd! Tied!
Hogy' reszket, és még mindig dobog!
Jól nézd meg, többé nem látsz már ilyet,
amíg világít a Nap, és a Föld forog!

2019. július 2., kedd

Olyan fura volt:

dolgozni indultam reggel,
és nem ért a lépcsőig a lábam.
Emlékek jöttek sereggel,
puha gomolyfelhőkön jártam.

Kacagott reám az ég is,
Nap sütött folyton szemembe,
az eső csorgott, és mégis.
Miről jutott most eszembe?

Ja, mert megjártam bányát,
poklot és hullatermet.
És máig érzem hiányát,
mert az ember arra termett.

És bár már nem lebegve,
a földön, cipőben járok,
cammogva, lomhán, mint medve,
de lassan elmúlt az átok,

végül megszűnt a vérzés,
feljött az égre a Hold.
Megmaradt bennem az érzés:
olyan lebegőn fura volt.

2019. július 1., hétfő

Kavicsdobáló

Csak várj a parton,
dobáld a vízbe a köveket!
Nézd, ahogyan hangtalanul elmerülnek,
és ügyelj, ha egy is fönt maradna
a víz színén lebegve!
Kacsázni is próbálhatsz,
négyet-ötöt pattinthatsz a víz színén,
mire gondosan kiválasztott,
esetleg megcsiszolt
kavicsod végül elmerül.

Ám, ha egyszer mégis úszva maradna,
az lenne maga a csoda.
Hát csak dobáld a vízbe kavicsaidat,
és várj a csodára!

2019. június 30., vasárnap

Már készülnek...

Már készülnek az éghajlat-változásra
legéppuskázni a gyengét, öreget,
hiszen nincs is szükség semmi másra,
csak sok szájra, amit majd itat, etet
a ma huszonéveseknek serege,
akik érzéketlenek, kemények, mint vídia,
és nem mondja egy sem, hogy nem lehet,
nem szabad senkit kinyírnia.

Kaparj magadnak foggal-körömmel,
a többit tartsd rabszolga sorban,
te telj föl kényelemmel, pénzzel, örömmel,
a gyenge, élhetetlen pusztuljon, oszt' jól van,
csak még túlélni pár évtizedet
bármi áron.
Ha nyakamta teszik majd a kötelet,
nem bánom.
De nektek már nincsen hatvan évetek,
nekem még mindig van vagy húsz,
a képetek hiába olyan élveteg,
korom engem hiába húz.

Mi tart vissza?

Miért nem szabad kétségbeesnem?
Mi tart vissza, hogy zokogjak, üvöltsek,
hogy lassan szétesik elmém és testem?
Miért kell, hogy sztoikus legyek, mint a bölcsek?

Mi tart vissza, hogy szitkozódjam,
hogy hangosan káromoljam az életet,
mert folyton páros magányban voltam,
és akit szerettem, engem soha nem szeretett?

Mi tart vissza, ha szívem szúr,
Gyomrom fáj, és fejemben harangok zúgnak,
hogy átlépjek a kapun, és azon túl
nekivágjak egyszer csak a nagy útnak?

2019. június 29., szombat

Charles Bukowski: Alone With Everybody

(fordítás)

the flesh covers the bone
and they put a mind
in there and
sometimes a soul,
and the women break
vases against the walls
and the men drink too
much
and nobody finds the
one
but keep
looking
crawling in and out
of beds.
flesh covers
the bone and the
flesh searches
for more than
flesh.

there's no chance
at all:
we are all trapped
by a singular
fate.

nobody ever finds
the one.

the city dumps fill
the junkyards fill
the madhouses fill
the hospitals fill
the graveyards fill

nothing else
fills

A hús befedi a csontokat,
aztán az elmét rakják bele,
és néha a lelket,
és a nők vázákat vagdosnak falhoz,
a férfiak meg túl sokat isznak,
és senki sem találja
az egyet
de folyton
keresi
ágyakba be
és belőlük kimászva.
a hús takarja a csontot,
és a hús többet keres,
mint a húst.

de egyáltalán nincsen
esélye:
mi mindannyian
egy és ugyanazon végzet
csapdájában vergődünk.

Soha senki sem találja meg
az egyetlent.

feltelnek a szeméttelepek,
feltelnek a roncstelepek,
feltelnek a tébolydák,
feltelnek a kórházak,
feltelnek a temetők

semmi más
nem telik fel



2019. június 27., csütörtök

A pillanat

Zöld oázis a pillanat.
Előtte, mögötte sivatag.
A homok fölissza mind vizét,
és nem érzed már ízét.

Állomás a pillanat,
rajta ez élet áthalad,
átrobog, elzakatol,
és nem állítja meg szemafor.

Magas hegycsúcs a pillanat,
küzdöttél érte hónapokat.
Ha fölérsz, lefelé visz minden út.
Halványodik a szép, a rút.

A pillanat halom falevél.
Szertefújja azt a szél,
elfújja mind az emléket is.
Ami marad, az is hamis.

Postumus Henry: Kriptában

Henry ma is a betonszobában ül.
Fehérre meszelt fala puszta, sivár.
Semmi más sincsen a falakon belül,
csak Henry ül ott, és valamire vár.

Tán, hogy megint eltűnjenek a falak,
hogy jöjjön egy újabb kiszabadulás,
hogy a szívről lehullhasson a lakat,
egy percre legyen szabad, mint annyi más.

De Henryn ez a szabadság nem segít,
Hiába tűnnének el mind a falak.
Ha bárki más lenne, nyerne, ő veszít.
Szívén örökre ott van a lakat.
Hiába is káromolná istenit.
Henry életében nem lehet szabad.

Hűtőruha

Ha elromlott a ruhád hűtőrendszere,
az ötvenhét fok kint, a napon
rizikóssá teszi, hogy kigyere
a hűtött házból. Nagyon.
De így esély sincsen javíttatására,
hiszen nem várhatsz senki másra,
hogy a pláza hűtőszervízébe vigye.
Minek? Kérdezi mindenki. Ez nem az ő ügye.

Persze, ha dolgozni sem mehetsz ki,
hamar elfogy a hiteled,
és nem lesz, amivel lakásod hűtheted,
marad a kiszáradás, a halál.
Előbb-utóbb úgyis megtalál,
hát gondolkozz erősen, amíg képes vagy rá,
hogyan hozd használható állapotba hűtőruhád!

2019. június 24., hétfő

Postumus Henry: Henry némasága

Hat éve nem beszélek, mondja Henry,
és nem hallom, hogy szólnának hozzám.
A beton szobából ki tudtam menni,
de csak a semmi várt odakint is rám.
Májam szaggatta lila fertelem,
szívemben kaszás pók ütött tanyát,
béklyóim szét nem törhette értelem,
hiszen önként vettem föl rabigát.

S most beton szobában ülök folyton,
bármennyire tágulnak is a falak,
a gőzgomolygást írásba fojtom,
hogy néma maradhassak, mint a halak,
és a plafonon túl az eget nézem.
De soha sem esik belőle eső.
Epévé vált már minden mézem,
és ha meggondolom, ez azért nem felemelő.

De Henry, szól közbe mr. Csont most,
a tagadó szó helyett
az állítót is választhattad volna,
előkészítetted számára a helyet.
És már megint ködösen fogalmazol:
miért nem mondod kerek perec,
hogy mi az, amit így apránként adagol
ez a nagy halomnyi, nagy rakás jegyzeted?

Postumus Henry: Már rég IBUSZ-szal járnak

Bassza meg Berryman, gondolja Henry,
azt hittem, egy obskurus gyöngyszemre találok,
de ezt már fényesre szopták a fekete talárok,
rajt sincs már semmit fölfedezni.
Persze attól még jók azok a versek,
és meg sem értem őket teljesen.
Vadak, kaotikusak és nyersek.
Más az eredeti stílusom, de szeretem.

Vajon élek még, vagy el leszek felejtve,
és milyen létet szán nekem halálom után
a toll, amely sorsom szövi?
Én sem voltam azért fejre ejtve,
bár sokszor csak bámulok bután,
amikor hirtelen rám szólnak, csá, csövi!

Azt gondoltam, bozótban török utat,
pedig ide az emberek már régen Neckermannal járnak.

2019. június 23., vasárnap

Budapest-blues

A pesti flasztert rovom,
fiamat vezetem.
Az úton kezét fogom,
az igazat keresem.

Hobo zúg fülembe,
a New-yorki blues,
verejték szemembe
folyik, fiam húz.

Mások jönnek szembe,
idegenek, magyarok,
ki nem térne egy se,
bár hatvan fölött vagyok.

Félre lökik buszon,
villamoson fiam,
ha szólok rá, a huszon-
éves pöcs visszaszól, papa, mi van?

De félre állok az úton,
a sárt én is letörlöm,
ki tudja, meddig húzom,
míg istenemet pörlöm.

Megnézem még mindig
a lábakat, fenekeket,
a doktorok is hiába intik
az öregedő embereket.

Ha egy vén pap jön szembe,
megadom a tiszteletet,
ne vesse senki szememre,
lehet plébános, vagy tiszteletes.

Ha az eső lassan elered,
mintha csak könny potyogna.
Kérdi, mikor lesz eleged,
holnap csak, vagy már ma?

Verset írok magyarul,
a kocsma túra angol,
a zenészek nem játszanak szarul,
kora este már mind hangol.

De estére hazamegyek,
várnak a könyvek és a versek,
amíg be nem köpnek a legyek.
Lehetnek szofisztikáltak vagy nyersek.

Angolul olvasom,
és magyarul írom őket,
csípem, ami amerikai irodalom,
és tisztelem a magyar felmenőket.

A pesti utcákat rovom,
ki tudja, még meddig húzom,
hogy fiam kezét fogom,
ez most az én Budapest-bluesom.

2019. június 19., szerda

Altató

Enyhe, nyári éjjelen
míg elalszom, légy velem.
Fenn ragyognak csillagok,
halkan szólj, hogy itt vagyok.
Mondj egy altató mesét,
amely nem tép szét vesét,
szakadékba nem taszít,
nem fojtogat, nem vakít,
szívet nem ránt görcsbe sem
nem gyullad be tőle szem,
vaskampóra nem akaszt,
lidérceket nem fakaszt
többet is, mint kellene,
míg az álom szelleme
nem hozza a rémeket,
és élve el nem temet.

Álló vízfalak

Már megrepedezett az agyag
a tengerfenéken, olyan régen
szétváltak már a vizek;
és a mozdulatlanul álló vízfalak
között a lég a hőségtől oly régen rezeg.
A fáraó piramisait por lepi,
testük a kőtömbök alatt
felbomlott, nincsen benne semmi isteni,
a kősziklából fakasztott patak
vizét régen elnyelte a homok,
csak az évezredek peregnek el
konok, megállíthatatlan egymásutánban.

2019. június 18., kedd

Csillámló vizű...

Csillámló vizű, sejtelmes tavak
sima felszíne alatt az élet
nyüzsög úgy, ahogy én imádtalak,
mozdulatlan arcom mögött téged.

Ha feldugják fejüket a halak,
őket pillanatra látni véled.
Így dereng fel előttem az alak;
látva őt a fájdalom feléled.

De jégpáncélba öltözött a víz,
ne dobjon a felszíne alól
emléket, amely, mint a szilvaíz
a nyelven, vérkörömben úgy dalol,
mintha újra tajtékozna a tó.
Nem volt az semmi máshoz fogható.

2019. június 17., hétfő

Ellentétes érzelmek között

Az ősi tűznek szörnyű lángja éget,
és jégen heverve majdnem megfagyok,
mert elveszítettelek végül téged,
akiről hittem, hogy majdan megkapok.

Bár hálát adhatnék azért az égnek,
hogy utamba hoztak téged angyalok,
de szívemben pokol tüzei égnek,
és nem csitulnak el, amíg meghalok.

Bár jól tudom: a percei a létnek
csak fogynak. Már hátrafelé számolok,
de jeges sivatagjában a télnek
kitartó leszek, és maradok konok.

Habár semmivé foszlott minden álmom,
gyötrelmeimnek egy percét sem bánom.

2019. június 16., vasárnap

Talán marad pár igaz atom

A Gondviselésből egy szót sem hiszek,
és minden rokonszenvem az ősöké,
akik hitükkel fakasztottak vizet,
nem álltak be az aranyborjú mögé.

Nem hiszek semmi felső hatalomban;
farkasnak embere is emberfarkas.
Mindünknek vannak kártyái talonban,
és embert nem hívhatnak úgy, hogy hallgass!

Láttam nemes eszmét elaljasulni,
gerincest csáprágókat növeszteni,
félénk vérnyulakat sakálként dúlni,
szentséget szentségteleníteni.

De én nem állok patkánynak a szennybe,
aranyborjú mögé nem sorakozom.
Legföljebb nem jutok a földi mennybe,
s tán marad belőlem pár igaz atom.

Postumus Henry: Ezt gondolja Henry

Egy szó sem igaz belőle,
tagadja Henry,
és nem is volt igaz soha.
Fel is fordulhatsz felőle,
nem lehet senki
ennyire bután ostoba,
hogy megtartsa, amit mond,
vagy akár csak gondol.

Persze a világban ez egy gond:
másról mindenki csak legombol
mindent, amit csak lehet:
együttérzést, pénzt, szeretetet,
anélkül, hogy vissza akarná adni valaha.
Egy szó sem igaz semmi.

Amit várhatsz, csak: "az apád valaga!"
Ezt gondolja Henry.

Könyvhétre (Anna Ahmatovának)

Tisztának maradni szennyáradatban
talán a legfőbb parancsolat.
Megállni, ha az állás tarthatatlan,
el nem sodortatni magadat.

Míg a percemberkék tűzszája lángol,
és belőle habos vér csorog,
nagyokat kortyolni borzas világból,
hadd csacsogjanak hűs mondatok.

Megállni helyben, bár nem puszta léted,
csupán ember-voltod most a tét.
A jelen, bár nem, de hogyha megérted,
múltad és jövőd marad tiéd.

2019. június 12., szerda

Kora őszben

Lásd meg ez őszben, kedves, a véget,
bár odakint még harsog a hőség,
és az egekben Nap tüze éget,
szükségre vált a szívben a bőség.

Lásd, közeleg már gyorsan az este.
Elmegy a fény, a homály idetart.
Tűnnek a színek, fakóra festve
létünk, s egyre csak vonzzuk a bajt.

Ifjú szívünkben lángsugarú nyár
nincs. Elenyészett rég a kikelet.
Régen az őszben élünk immár,
s egyre csak várjuk már a telet.

2019. június 11., kedd

Tavaszi virágcsokrok

Virágszálak beszélgetnek
bokrétában állva.
Készülnek a szép tavaszra,
meg a forró nyárra.

Vajon miről beszélgettek,
tavaszi virágok?
Hoz-e majd a kora nyár
sok örömet rátok?

Vagy ősszel is pletykálkodtok,
elszáradó kórók:
mikor mentek közületek
férjhez az utolsók?

2019. június 9., vasárnap

Egyszer majd elfogy a szó

Már senki nincs a házban.
Bár tavaszodik,
de csak nem akar
világosodni sehogy,
az árnyak uralják a szobákat.
A sötétben is világos,
hogy a fény hiánya nem a Nap
hiányából származik, hiszen hétágra
süt odakint. Évek óta a félhomály idebent,
és nem valószínű,
hogy egyszer még fény járná át a szobákat.

Pedig tájékozódni is könnyebb
világosban: nincsenek
alattomos sarkok, amelyeknek nekimegy,
széklábak, amelyekbe kisujjával belerúg
az ember. Nem áll elé
hirtelen egy fal, ott, ahol az előbb
még csak a semmi volt.

És a félhomályban
egyre csak szűkölés;
tágulni kellene, azt várnád:
a falak majd feloldódnak a sötét
végtelenben,
de nem:
egyre szűkülnek,
egyre jobban rád nehezednek,
amíg egyszer csak elfogy majd
minden szó.

Európa apokalipszis közben

A búra alatt még zöld fák nőnek,
és ott belélegezhető a levegő.
Az élelemért ott ma még nem lőnek,
és a poros látóhatár nem leverő.

A búrát őrtornyok, és fal védik
szöges NATO dróttal fönn a tetejükön
a tornyok és géppuskák nem régik,
és az őrség előbb lő, azután köszön.

A falakon törik meg a tenger.
Ott hullámzik a rongyosok éhes hada,
oda kimenni senki sem mer,
mert biztos, hogy többé soha nem tér haza.

Visszatért a barbárságnak kora.
A városállamokban nagy a fegyelem,
bár az urakért senki sincs oda.
A hibáért halál jár. Nincsen kegyelem.

A falakon kívül embert zabál
az Isten. Szakállára vörös vér csorog.
Puszta a föld, mint teremtéskor volt minden,
lángpallossal ölnek az angyalok.

2019. június 7., péntek

Nagyapa

Nagyapa egész délután ott üldögél
a három rönkből (az ülés hosszában félbe
fűrészelve) ácsolt kerti padon.
Jobb nadrágszára félcombon visszatűzve,
két mankója a ferdén a padnak támasztva.
Kiveszi szürke zakójából szelencéjét,
cigarettát sodor magának, rágyújt gyufalángon.
Lába előtt ülök, mert rajzolni fog.
Mankójával kacskaringós vonalat húz
a lába előtti porba. Odaböki a mankót
az egyik végéhez: Fertőszentmiklós, mondja,
a másikhoz: Budapest.
Aztán bejelöli: Csorna, Kapuvár, Győr.
Lassan, komótosan rajzol.
Fölkerül a térképre Vitnyéd, Petőháza,
Almásfüzitő, Bicske, Szár is.
Közben füstöt ereget dús, ősz bajsza alól,
körmére ég a cigaretta,
elhallgat, letámasztja a mankót a másik mellé,
előveszi a szelencét, cigarettát teker, rágyújt.
Nagyanya már régen nem pöröl vele.
Az öregektől tudom,
hogy a cigarettától lett érszűkülete,
bármit is jelent az,
azért kellett levágni a lábát.
Én biztosan nem fogok cigarettázni.
A lábaimra nézek, vége a rajzolásnak.
Fölállok, és a baromfiudvar ajtaját kinyitva,
majd gondosan becsukva mögöttem
a kert végébe szaladok,
amelyiken túl
a homokbánya tilos gödre tátong.

2019. június 5., szerda

Késél

Elkéstél.
Olyan két évtizeddel.
Mist már maradok nyomorult.
A késél
vág. Nem tizedel.
Azt hiszem, mindez már a múlt.

2019. június 3., hétfő

Dupla whiskyvel

Azt hittem, Charlie hangját fújta át a szél
a vízen a whiskyvel, meg jéggel, ami belefér;
a zikkurat árnyékában álltam az esti fényben,
és nem éreztem magam rosszul éppen,
adók és a dolgaim rendben,
hát nincsen tartanom mitől,
az élet akár szép is lehetne.

Egy dal zümmögött bennem
felülírta Charliet, ha ugyan valóban őt,
arról, hogy valaha szerettem,
és a házat odaát a vízen
majd' szétvezette a buli,
csak álltam, és dúdoltam,
mikor jön a helyiérdekűm már.

Néha furcsa kürtöket hall az ember
a Burning Chrome-ból, és szoprán
hangok szólnak fejében,
bár odaát a vízen
talán Charlie énekel,
hogy ide hallik a jég
a dupla whiskyvel.

Posthumus Henry: Szép is lehetne

Szép is lehetne, gondolta Henry,
noha a gyalogos forgalom veszélyes és tilos,
ha nem láttam volna annyiszor már.
A folyó előtt a fák, előttük a tábla,
és a háttérben, ahogyan a kelő Nap
megvilágítja, a hegytetőn a vár.

És a folyó, mint őrült,
bár medrébe kötözve most,
rohan, és ismét hullákat sodor.

Uraim! - szól Henry -,
Artyom, és mr. Csont,
mondják, hol marad a jó modor,
miféle parvenű, csürhe banda ez?
Hiába, van, amiből sosem lesz szalonna,
emészthetetlen marad,
az ember gyomra
kiokádja folyton.

2019. május 29., szerda

Micsoda hét volt!

Micsoda hét volt!
A rendőrfőnök részegen
hugyozta körbe a falat,
a főkincstárnok szerint
a kincstárban nem maradt
egy kurva peták sem;
elverte a főkormányos
tőzsdén, vagy kártyán mind,
a templomszolga, a paszomántos,
meg folyton arra intett,
hogy áldani kell az Urat
itt, a városon,
mert a kilakoltatás utat
nyit, és végre átoson
a szabadság lehelete,
az üzlet felvirágzik,
akik kérdik, kellek-e,
azok mind brigantik,
és a távollátó készülék
mutatta a képeket,
hogy más világokban, a vén szülék
lássák, hogy nem lehet
megélni, bár már elviharzott
az egész nemzetünk
fölött a bú, és a bánat,
de mi jól megleszünk
az árulóknak hada nélkül,
ha szavazni kell,
az ember feje majd bekékül,
amire megfelel,
a követelménynek, hogy jó hazafi,
jó magyar legyen,
bár tarisznyában a hazai,
hogy valamit egyen,
és ismét elharsogta újra,
a napi hírmondó,
hogy egy akolba összebújva
élni nagyon jó,
és közöttunk a farkasokat
kiirtani kell,
mert a gyajas bárányoknak
pontosan így felel
meg a jövő, amit a szöges drót
védelmez cefetül.

Az ember gyomra forog,
de ebből nem menekül.
Micsoda hét volt!

2019. május 26., vasárnap

Milyen volt

Milyen is volt egykoron a szőkesége?
Mint hajnalpír, égen, hogyha játszik.
Elfeledni kellene, vagy talán még ne?
Életemnek vége mára látszik.

Barnán csillogott reám a szeme fénye,
mint őszi avar, ha esőben ázik.
Milyen is volt egykoron az ölelése?
Nélküle az életem kopár szik.

Néha nézek csak fel a csillagos égre.
Odafönt minden apró fény fázik.
Jól emlékszem most is minden semmiségre.
El nem érhető már csillag, másik.

2019. május 23., csütörtök

Hogy nem hivatalosan is beszélünk

Most, hogy végre nem hivatalosan
is beszélek veled,
elmondhatom, hogy már nem érdekel,
hisz a farkam föl sem áll.

Volt rá harmincöt év, elhiheted
nem volt egy diadalmenet.
Kitartottam harminc éven át
rendesen.
Ami még maradt nekem,
az a halál.

Ne jöjj nekem a nagy dumával,
én tudom, hogy neked ez végig megfelelt;
s én nem gyógyítom magam piával.
Az én időm ma már letelt.

És nézd, mi lett belőlem!
Senki. Pedig többre tartottam magam.
Minden reggel hivatalba menni
az időben, ami hátra van.

Jó, tudom, az öt gyerek.
De vajon mind megélnek majd?
Habár a három kettő nem is rossz arány.
Az ember életen át hajt,
de lelkén ott az árny.
S jövőre úgyis rosszabb lesz, mint volt tavaly.

Bár én sem látok át a léten,
számomra is sötét a jövő,
de megrögzött a pesszimizmusom,
csak azt tudom, hogy egykor régen
nem hittem, de többet reméltem,
nem vált be, nem fog. Ezt mára jól tudom.

Ne jöjj nekem azzal se most, hogy
mindezt magamnak köszönhetem!
Azt is tudom, hogy mindig ott hagy
minden szerencse.
Ilyen az életem.

De most, hogy végre nem hivatalosan
beszélek veled, elmondhatom,
hogy minden megy tovább.
Ne rémüldözz! Nincs okod neked rá.
Amíg nem jön értem a halál.

Berryman 50

John Berryman: Dream songs 50. fordítás

Virradatkor az állásom közelében gyülekeztek.
Valami rövid dalt dúdoltam, amikor
csillagok kialudtak, és megvizsgáltam
fegyverzetemet.
Gránátok, tárak, az anthrax tartály
a fecskendővel: rendben. Igen,
és ceruzáim többsége is kihegyezve.

A galaxisnak ezen a peremén
sokszor látható ilyen kemény védelem,
de ezt csak így lehet.
- Mr Csont, a gondjai szédítenek
& megfájdítják a hátam. Valahogyan,
amikor jeleneteit összehozom,
olyan érzésem van,

mintha a rózsás hajnalpírnak & az alkonyi fénynek
valami vén író művében joga lenne rá,
hogy kifelejtse a mi zöldünket.
A forrásvíz olyan vastagra nő,
hogy megcsomósodik,
és a szép hölgyek eltűnnek. Gondolom,
ön valami végzetes erő.

2019. május 22., szerda

A Fa és gyümölcsei

Újdonságot nem írok, csak verset,
nem érdekel, hogy megírta más.
A Fán sem egyféle gyümölcs termett:
volt piros, zöld, férges és hibás.

Más gyümölcse szebb? Mit érdekeljen,
ha enni az enyém is lehet?
A gazda még nem eléggé vert meg,
hogy ágra nem dobtam kötelet?

Nyomtató ló az agy. Körbe járkál
a fa körül, gyümölcsöt eszik.
Friss, vagy megrothadt, amit fölzabál
mások agya? Mindegy az nekik?

Szép gyümölcsre kell, hogy törekedjen
minden fa, noha az a való,
hogy féreg is megterem a kertben,
s gyümölcs lehet trójai faló.

Nekem a rím

Nekem a rím, a ritmus, a sortörés
is fontos néhanap.
Megázik fej, kiszárad gondolat,
ha rajta nincs kalap.

Formába nem foglalja semmi sem?
Így a legszebb gondolat se lényeges,
nem érdemes
figyelni rá. A gaz-áradatban is csak
az érdekes,
ami virágot terem.

2019. május 21., kedd

Minden szavát

Verseimnek minden szavát vállalom,
akkor is, ha utánuk néhanap fájdalom
következett.

Megírni őket nem volt mindig élvezet,
egy-egy gondolatról hiányzik az ékezet
néhanap.

2019. május 15., szerda

A fertő felé

Rabolnak gaz, arcátlan bitangok.
Himpellérek az Úr nevét veszik,
akinek nem számítanak rangok,
ő úgyis csak tiszta szívet eszik.

Vér csorog fogán, szája szöglete
meg nem emésztett bankókkal tele.
Kiköpi vajon, vagy lenyeli-e?
Mikor telik fel telhetetlen bele?

Hol van igazsága a mezítlábasnak?
A megszabadulás vajon hol marad?
Vannak, akik csak egy írást olvasnak,
világuk közben a fertő felé halad.

Időben kiszállni, hogy meneküljön,
van ilyen eszes, a vagyont, mit rabolt
biztos helyre vinné, hogy rajta üljön.
Legyen kriptája feketén vakolt!

Legyél átkozott, Vezérlő Nagyúr!
Verjen meg az, aki hatalmat adott!
Egyszer úgyis elpattan majd a húr.
Az veszejt el, aki urává fogadott.

2019. május 14., kedd

Henry az ajtónál

Úr vagy. Nem méltó,
hogy hajlékomba jöjj,
mondta Henry,
s becsukta az ajtót.

2019. május 13., hétfő

Együttélés

Románul üvöltött az egyik,
magyarul szidta anyját a másik vissza
az utca két oldalán nagy békességben.
Vajon a péknél a kenyeret,
a felest az ivóban
melyikük kérte románul, magyarul?

2019. május 12., vasárnap

Lépcsőn

Megbámult egy romot. Az meg visszameredt rá.
Egy pillanatra hitte, régi szerelme az.
Megbotlott a lépcsőn, ahol utoljára látta.
A hópelyhekre emlékezett,
ahogyan a lámpafényben kavarogtak.
A fény sárga volt, nátriumgőz-lámpák adták.

Még nem ismerte minden trükkjét
a romlásnak: neki még voltak emlékei,
csak egyre kevésbé tudta, mit kezdjen velük.
Hát takaros kupacokba rakta őket.
Bár másnak nincs rájuk szüksége,
majd kihordja valaki szemétre.

Szuszogott, a lépcső tetejére érve
megpihent. A vér fejébe szállt.
Elfelejttette vele a kavargást is.
Csak a sárga fény maradt.

26. Henry magasról tesz rá

Henry a hegyre menne reggel.
Csupa verőfény az idő,
szépség támadja nagy sereggel,
és kristálytiszta a levegő.
Távol tőle a város szennye.
A hegylábnál hullámzik alant.
Nem kérdés, kirándulni menj-e.
Fejében hallgat most a lant.

Miazmát gőzöl, páráll a város,
a szőke víz megint vérszínű,
de erre már gondolni is káros.
Henry tudja. Nem féleszü.
Színt váltott mára már az ország.
Aki lakja, csupa kaméleon.
Vörös volt, barna szabja meg sorsát.
Henry töpreng: van más bajom!

Miért törődjek a mocsokkal,
szennyel, lent, a lábam alatt?
Ok nélkül van-e, vagy jó okkal,
de a világ semmit nem haladt.
Aki felül van, kapzsi és tapos,
aki meg alul, mind nagyon hülye.
Tudom, e gondolat egy kissé lapos.
Szarok rá! Ez mások ügye.

2019. május 2., csütörtök

Új generáció



A gyerek bejött a szobába,
leült a gép elé,
és olyan rutinnal kezdte nyomkodni a billentyűket,
hogy csak néztem ki a fejemből;
persze, ez az új generáció,
ők már youtube-meséken és mobilon
nőnek föl,
egy-két év és saját operációs rendszert
faragnak maguknak,
mindenesetre azt ismerik meg a világból,
amit számukra a google vagy a facebook
megmutat,
a Varázshegyet vagy a Fiestát vontatottnak,
unalmasnak tartják,
figyelmük szerte szóródik,
egy két órás filmet nem néznek meg, mert hosszú,
hát abbahagyom, hátha eddig elolvassák majd.

Vagy csak én öregedtem meg

2019. május 1., szerda

Pszichodráma



Filmen a gazdag broker.
Apartment ablakon kinéz.
Kártyája mindig a joker,
szinte fölveti a pénz.

Szenved, kínlódik nagyon.
Családja még nincsen,
pia, kocsi, egy halom
könyv osztozik a kincsen.

Elhagyta a nője.
Kezében a fegyver.
Magát fejbe lője?
Dönteni még nem mer.