Görcsökbe rántja szívemet az a nő.
Vergődöm az elmúlt pillanat alatt,
könnyedségéből mára semmi maradt,
csak a hiány, ami belőle kinő.
Csomóitól a porban kúszom. Minő
végeláthatatlan - már ne is tagadd! -
az út! Szárnyam sárban; régen leszakadt;
vonaglom, amíg le nem győz az idő.
Mégis, ahogy rágondolok a múltra,
megért mindent a nagyszerű pillanat,
bánatot, hiányt és a borzalmakat
is beragyogja: éltem hozzá bújva.
Nem foszlott el, bár az idő elhaladt
fejem fölött: nem felejtem a nyarat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.