A fák a kertben olyan magányban állnak,
mintha ember lenne mindahány.
Talán mind egy szebb tavaszra várnak,
az ősz, a tél hosszú, és sovány.
Rég elszállott lombjuk már a szélben.
A zöld, a nyár ma már messze jár,
A fagy repeszt szövetet törzsében,
van, amelyik ledöntésre vár.
Csak még egyszer borulni virágba!
Illatozni, szálljon rá a méh!
Újra élni, talán nem hiába,
hogy felette felragyog az ég!
De a fák csak állnak. Egy se mozdul.
Holnap már fagy lehel mindre zordul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.