újabb megbocsáthatatlan
vétek. Eddig is volt elég.
Vége lehetne.
Áll a parton, mint a szobor,
mozdulatlan, szürke kőtömb.
Lába előtt víz folyik el.
A ködbe bámul.
Vak szemei, mint üregek,
ablakok a belső nincsre,
üvegtelen, sötét lyukak.
Távolba néznek.
Új, lekésett lehetőség?
Vissza nem térő alkalom?
Megsűrűsödött a semmi.
Meg nem ritkul már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.