Hatvankét éves lettem végül.
Bár szám széle még nem kékül,
lassan itt az végső hideg.
Küzdjek még ellene? Minek?
Hatvankét évem elment sorban.
Soha sem kellett élnem nyomorban.
Öröm is jutott, noha kevés.
Sosem volt elég a létezés.
Geológus lettem, mert mi más?
Ez is csak annyira felemás,
mint minden, ami történt velem,
amíg éltem az életem.
Volt pár leány, nem kellettem nekik.
A szerelem mindig máshol lakik,
megtanultam, bár időbe telt.
Aki kellett, soha sem felelt.
Aztán a bosszú, majd család,
az életed csak olyan galád,
amilyenné magad teszed,
ha felmérni megvan eszed.
És az évek, meg öt gyerek,
a homok egyre gyorsabban pereg,
a napok hamar bealkonyulnak,
az árnyak egyre hosszabbra nyúlnak.
Írni kell, mert nincsen más.
Az élet maga csak ráadás.
Csak sorok éltetik életem.
Már nincs bennem félelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.