2017. július 31., hétfő

Esterházy Péter

Láttam egyszer Esterházyt. A szavak
csodálatos életéről beszélt az
egyetem auditóriumában.
Nagy hallgatósága volt a teremben,
be se fért mindenki, korábban mentem
egy hirtelen ötlettől vezérelten,
mégis, ő az egyik legjelentősebb,
még élő írónk. Akkor volt. Azt mondták.
Egy éve már, hogy meghalt. El kellene
olvasnom azt a könyvét, amiből az
előadás anyaga származott, vagy
talán fordítva, az előadásból
lett a könyv. Nem emlékszem semmire sem,
amit mondott, csak arra, ahogyan ott
állt az emelvényen lobogó hajjal,
és a szemüvegén megcsillant a fény.

2017. július 30., vasárnap

Nem veszteségek számbavétele

Életünk ma puszta számbavétele a veszteségnek,
és a lista mindhalálig egyre nő.
Elmúlt aranykorunk után a szívben vágyak égnek;
az, hogy nem tér vissza többé, leverő.

Másban reménykedünk az életünkben, persze, folyton,
hiszünk: jön még egy másik, egy szebb jövő,
de én saját vágyaimat már régen mélyre fojtom:
majd egy újabb nemzedék: egy felnövő.

Talán egy újabb nép, újabb kor, egy másik nemzedék;
nem náci, és nem is bolsevik, talán,
hiszen sokat ment a világ, és gondolom, menne még;
leírja e kort is a többi után.

De a lét nem csak a veszteségek számbavétele,
az nem lehet! Én magam nem így hiszem.
Több legyen! Embernek nem elég fedél és  étele,
kell még legyen életében szerelem.

Július

Nincsen most
felhő a
csoda-kékben fent,
zápor és
zivatar
szabadságra ment.

Lángolhat
a homok
tavak partjain.
Vöröslik
is nyakam,
karom, vállaim.

Kalapot
teszek föl:
már éget a Nap.
Tüze a
hátamba
is beleharap.

A gödör
alján most
áll a levegő.
Talicskát,
lapátot
mégis vedd elő!

Kiásod
az árkot,
mire este lesz,
legyen a
lapát bár
forró fémlemez.

Dolgozik
az ember,
mint a vadszamár,
az ég kék,
szikrázik,
és izzik a nyár.

A kiscserkészből elfajulrt másodvonalbeli (fülke)forramadlmár

Rétvári Bence elvtárs megint elhazudta magát, mint kiscserkész kora óta rendszeresen, és nem is parancsra, hanem önkéntesen:
tessék mindenkinek tudomásul venni, hogy az álomtitkár elvtárs hazugságával szemben nem dupla családi pótlék jön augusztusban, hanem a szeptemberit IS kifizetik előre, ennek megfelelően - Rétvári elvtárs duplázásával szemben - szeptemberben NEM jön családi pótlék. Csakúgy, mint ahogyan a tavaly decemberi "dupla családi pótlék" után nem jött januárban. Mellesleg ez világosan látható a Kormányhivatal tájékoztató oldalán is:
http://online-kalkulator.hu/kormanyhivatal-csaladi-potlek-utalas-osszege-feltetelek/

Update: valaki szólt az elvtársnak, mert egy újabb nyilatkozatában helyesbített: nem kéthavi lesz ám az a nagylelkűség, hanem a szeptemberi családi pótlék előrehozása, azaz szó nincs dupla családi pótlékról, nagylelkűségről, ugyebár.

2017. július 28., péntek

A világ peremén túl

Ülök a világ peremén.
Nincs velem már a te meg én.
Hamis dalt dúdolok,
meg soha nem halok.
Itt nem lesz több esemény.

Elrúgom magam a világtól,
mint egy gyümölcs a faágtól.
Örökké zuhanok,
meg soha nem halok.
A vég a halálban meggátol:

fekete lyukba zuhanok.
Agyamban zongorafutamok.
Átesem a lyukon,
amíg pályájukon
robognak távoli csillagok.

Egy másik Földre érkezem.
Ott majd jobb lesz énnekem.
Ott boldogan élek,
maradok végleg:
sosem lesz hamis az énekem.

Shultz elvtársnak üzenem

Orbán, úgy tűnik, visszatért oda, ahonnan indult: a Kommunista Ifjúsági Szövetségből. Az - állítólag - jobb oldali politikus már a Szociáldemokrata Shultzot elvtársazza, "Shultz elvtársnak üzenem".
Nem csoda: rendszere a nácizmus és bolsevista kommunizmus bájos elegye - most putyinizmussal bővítgeti éppen - nyilván feljogosítja erre, mint ahogyan KISZ-es előélete is. Bárt az "ő" "Shultz elvtársa" soha nem volt kommunista, amíg Orbán elvtárs KISZ szervezetének eredeti neve: Kommunista Ifjúsági Szövetség, amellyel szemben csak azért alapította meg sajátját, mert volt egy ellenlábasa, aki kigolyózta őt a KISZ Központi Bizottság tagságából. Úgy hívták: Gyurcsány Ferenc.
Megjegyzésre méltó, hogy valóban: sem a nácizmus, sem a bolsevizmus nem volt liberális, mindkettőre méltán illik a liberalizmusból fosztóképzővel képzett jelző: illiberális.

A szóról tudni kell, hogy pontosan fedi Orbán álmát: a személyes szabadságon és törvény előtti egyenlőségen alapuló rendszer tagadását, amely tehát az állampolgárok rabságán, és származásuk, vagyonuk, bőrük szín és egyéb tényezőkön alapulő megkülönböztetésüket hírdeti, minthogy tagadja ezen liberális elveket. Tagadja a véleménynyilvánítás, a vallás és a gondolkodás megválasztásának szabadságát, tagadja a piacgazdaságot, és általában mindenféle szabadságjogot.
Ennyit a kommunistából illiberálisáá vedlett politikusról, aki a vallás egykori ócsárlásából ("csuhások térdre") érdekből templom-járó csuhássá vált maga is - noha a pata kilóg a reverenda alól.

Ez igen!

Az Orbán kormány úgy építi a jogszerűséget Magyarországon, hogy az Igazságügyi Minisztérium államtitkára olyasmiket nyilatkozik, hogy a bíróság döntése után sem kell már úgysem betartani azt a határozatot, amely miatt a bírósági eljárás megindult, hiszen annak hatálya megszűnik.
Ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy kormányunk szerint a magyar állampolgároknak is szükségtelen betartani bármilyen törvényt, amelyet a FIDESZ-parlament szavazott meg, ha addig tudják húzni a bírósági eljárást, amíg a FIDESZ-parlament és kormány meg nem szűnik, hiszen utána úgyis hatálytalanná válik minden FIDESZ-törvény, így azok nem-betartása úgyis jogszerű lesz.

Ki kellene már baszni ezt a bolsi kormányt a hatalomból, amelynek miniszterelnöke egy idegen országban szokta ismertetni saját hazájával a jövőre vonatkozó hagymázas rémálmait, állítólagos külügyminisztere  oda szarik a szájával, ahonnan a kaját kapja, és minden egyes fészekbe belerondít.
Undorító, disznófejű nagyura pedig sorban mondja a nagyobbnál nagyobb baromságokat, lévén most ő az ügyeletes idiótája a másik köcsög helyett, aki saját - és bolsi párttársainak - nagyobb üdvére képes volt bedönteni saját hazája valutáját.

 Időszerű lenne ezt a büdös bandát úgy kivágni, hogy taknyán csússzon ki ebből az országból, mert még egy évtized, és észak-Koreában találhatjuk magunkat a kibaszott, aknamezővel dúsított szögesdrót kerítésükön belül. Javaslom egyébként a Ceaucescu-terápiát a tolvaj-rablóbanda vezetői számára.

Siratlak

Még ma is siratlak szinte szüntelen,
mint vizét siratja patak, kiszáradt,
mint fáit erdő, ha tűnt a rejtelem,
mint kőhalom sirathat büszke várat.

Visszahangzik egyre bennem még a dal,
üres barlangban a medvebrummogás,
ahol semmié már mind a diadal,
s az idő a falba víznyelőket ás.

Siratlak még: így csúcsát siratja hegy,
amelyet az idő dombbá koptatott.
Magamat siratom? Az mind egyre megy:
teveled régi énem is itt hagyott.

2017. július 26., szerda

Párhuzamok, ellentétek

Szél fúj. Hallom hangját, arcomon érzem.
Patak csobog. Bőrömre freccsen vize, látom, mozog.
A felhők az égen kelet felé szállnak, űzi őket a szél.
A falevelek patakban úsznak. Azokat a víz viszi el.

Ha a Nap lenyugszik, sötét az este: fény-hiány.
Elment a kedves, fényét elvitte. Már nem jön vissza.
Reggel lesz még, a Nap holnap fölkel újra,
de a kedves nem jön vissza. Itt marad a sötét.

2017. július 25., kedd

Nem tanultad meg?

Eddig nem tanultad még meg:                                                                  Ember arcú
holnap a te hajad tépik,                                                                     nacionál-bolsevizmus
pedig volt idő, temérdek.                       „Ez egy olyan kockázat, amit én személyesen vállalok.
Elhurcolnak? Újra nézik.                                       (Orbán Viktor 2006. október)

Nézték akkor is, amikor
vittek málenkij robotra.
A fanatizmus eltipor.
Most a tőkének nincs bokra,

csak tövise szögesdróton.
Újra láger már az ország.
Nem gondolkodsz ember módon:
agyad is átprogramozták.

Nappal-éjjel dől a szennylé,
a hazugság már kiárad,
hadonásznak a cinkosok:
hazád többé már nem várad.

Eddig nem tanultad még meg:
ők az erőből értenek,
pedig régen ismert tények:
a szolgák sosem emberek.

Akik most a hajad tépik,
körmöt téptek hatvan éve.
Ezek nem újak: a régik.
Ugranak a "bolsi" névre.

Igaztalan vagyok? Lehet.
A gondolkodásban gátol,
csahos csürhe kísért eget:
egytől egyig provokátor,

nem ember a csürhe többé,
csak üvöltő farkasfalka.
Összegömbölyödhetsz gömbbé;
inkább fejszéd fogd marokra!

Jajong a semmi

Üvölt a semmi.
Jajong, mint hegedűje Bergnek.
Már nincs mit tenni.
Az istenek nem bottal vernek.

Motyog, jajong, dadog a semmi
ott, szemközt a villamos ülésen.
Hány évig kell együtt ezzel meglenni?
Rettenve hallgatom és nézem.

2017. július 24., hétfő

Cipeljed!

Már nincsen idő elaprózni többé.
A kimondott már vissza nem vonható,
s ha nem érzed át, még nem válik köddé,
lerakódik beléd, mint a guanó.

Kővé válik. Szíved pokolra húzza,
minél könnyedebb, annál biztosabban.
Nem nő ki belőle jövőre búza.
Luftballon maradsz, felfújt hólyag. Rabban.

Már nincsen hely írni csacskaságot:
a Kapu nyílik, bezárul az idő.
Mondani, amit te, és más nem látott,
ez nem opció, hanem kötelező.

Tégy kavicsot szádba, ha dadog a nyelved!
Rád szakadt a málha? Cipeljed!

A döntés

Egy kimerevített pillanat:
az örökkévalóság benne összpontosul,
éppen, mielőtt átadod magadat.

Még nem dőlt el semmi,
még minden visszavonható,
de erre fogsz tovább menni.

Kívül hőség. Belül a hó.

Talán a csillagokra

Talán az éji csillagokra,
talán a holdtöltére várna:
a semminek nem nő bokra,
a nincs nem borul virágba.

Talán, ha lépne olykor párat,
mozdulna túl az éjszakákon!
Magára a semmi nem várat;
másra vár minden faágon.

Talán, ha szállna. Ha magába
nem lenne zárva kulcsa-vesztve.
Nem nézne fel minden ágra,
terasz-korlátra és ereszre.

Talán, ha Napja kelne égre,
talán, ha megritkulna ködje,
tisztában látna hátra végre,
hogy magát előre lökje.

Roncstemetőben

Elvesztem a ködös éjszakába,
már nincsen irányfény hozzád.
A karambol óta fejem kába;
s e józanságra nincs gyógyszer, csak, ha te hoznád.
Hajóm kamrájában légritka tér páráll.
Még ott rezeg a végtelen pillanat,
de az ködgomolygás is a sötétbe hátrál.
Csak a rozsdás hajóroncs maradt,
amely a korall színű szirteken megtörött.

Árbochoz kötözött a legénység,
hogy a tengerbe ne vessem magam,
szirénszavak édes hangja felé, és
megtaláljam az utat vissza, ha van,
de elhagytam a Jó Reménység
fokát, és hullámok dúltak alant.
Vadul dobálta hajóm a tenger;
Szkülla karmai kapkodtak felém.
Úgy hittem, már nem vagyok ember.
Pedig korábban egy isten hordott tenyerén.
Mára a Saragasso hajótemetőjébe értem.
Szél nem fújja el már belőlem a ködöt.

2017. július 22., szombat

Visszazuhanva

Lépcsőt léptem, s légen jártam.
Rám nézett szemed.
Ágy fölött, lebegve háltam:
álmodtam veled.

Piros lámpa érkeztemre,
rögtön zöldre állt,
A világ, bár vétkeztem, de
mégis csak rám várt.

Lépcsőn lépek, sárban járok.
Szemed nem rám néz.
Álmom agyagos, mély árok.
Epekeserű, mint méz.

A villamosajtó zárul
az orrom előtt,
Saját testem is elárul:
nem kapok levegőt.

Aszály

Az eső Nikki Giovanni* szerint
Isten spermája,
amellyel megtermékenyíti a földet.

Amikor nagyon esik odakint,
csendes, unalmas délutánon,
bent, a szobákban is itt
az idő esőhullatásra.

Régóta tart az aszály.


*Nikki Giovanni: Rain

Remélem,

senki sem sír majd utánam,
hogyha egyszer meghalok.
Életemben arra vártam,
átölelnek majd karok.
Lerothadtak már mind mára.
Nincsen kar, nincs ölelés.
A személyiségem ára?
Nagy ez az ár, nem kevés!

Ha sírsz majd a temetésen,
ott essen ki két szemed!
Oda figyelj! Legyél résen!
Aki élve nem szeret,
ha meghaltam, miért áztatná
a friss földet fölöttem?
Nincs alatta semmi más már,
csont, hús, melyet rothadás jár át,
agy, mellyel szerettem.

2017. július 21., péntek

A korallszigeten


                                     The coral isle, the lion-coloured sand
                                     Burst in upon the porcelain reverie:
                                     Impetuous troubling
                                    Of his imagery
                                                                   (Ezra Pound)


Mára az évek óta folytonosan
csak rá szakadó problémák
jól leapasztották.

Most nincs más,
mint főtt rák dögleni kint a napon, a homokban:
égni pirossá, pecsenyére.
Még két koktél, és ez elég lesz képzeletének.

Balatonra menni rangon alul van.
Ott csak az alja, büdös proli lézeng.
Itt, a fehér ragyogású homokban
nem formálja ma át szellemét semmi nézet
(Nem képez most, persze, gondolati relációkat
azzal a néppel).

Poharában meglötykölvén a bogyókat
kér még, hogyha a pincér egyszer arra téved.
Régen volt az a nietschei csitt-csatt
ott, a szobában a kollégiumban;
estére majd újra a meccset
nézi meg inkább
- már menne is nyomban.

Zizzen az Iphone a tálcán,
a panamára letéve.
Később.
Csak a balfácán üzen neki olykor,
bár párszor már meg is érte.

Tegnap az éjjeli filmben
az a szellem
rá is ijesztett;
elaludhatott ott az ülésben,
hirtelen azt sem tudta,
nyert-e vagy vesztett
(nem is játszott már szelvényekkel
az elmúlt huszonöt évben).

Még ereje teljében van a sportos testben;
pár lépés csak a tenger,
futva egy perc sincs, már el is éri.
Ugrik a lépcsőről mert fejesére büszke az ember,
és még hallja, amint az apja tanítja vagy negyvenöt éve:
a hideg vízbe vetődni veszélyes ezzel a forró testtel.


Amerre járt

tarka virágok nyíltak meg két lába előtt, és
eltaposott szirmok száradtak lába nyomán szét.

Rózsa a réten

Régi nyárban rétet járva
rózsaszálra leltem én.
Illatozó szép virágja
árván virult rejtekén.

A tőt elhagyottnak látva
kebelembe rejteném,
gondoltam, mert tőle hátha
visszatér majd a remény.

Bár virult a rózsa nálam,
s körbelengett illat ár,
sokkal gyorsabban, mint vártam,
végére ért az a nyár.

Tüskéivel szép virágom
- bántottam? -, sebet hagyott,
miért? Magammal vitázom.
Elment. Végleg elhagyott,
emléke ma sem halott.





2017. július 19., szerda

Közérzet

Képét nézem a rothadó világnak,
az a kurva meg visszabámul belém.
Engem a kétség, a hiány kirágnak,
s nincs csókos csábmosoly fogaik helyén.

Szívem lyukasztják, az agyamat eszik,
dupla pofára zabálnak belőlem
hajnalban  kezdve, be nem is fejezik,
és soha nincsen menekvés előlem,

mert bennem tenyészik mind, ami sötét,
s noha lehet kívül részmagyarázat,
aki nem tapasztalta még az övét,
talán meg sem érthet efféle lázat,
amelynek delíriumától
üvöltésre nyílik meg a száj,
és ha abban a modor majd meggátol,
hát hangosan káromkodni muszáj.



Billiárdgolyó-műhelyben

Egy való-hasadásban
tűnik tova az idő,
hogyha az agyakban sár van,
gondolatot-nyelő.

Élhet-e lélek a falban,
hiszen hallanak ott a fülek.
Közöttük éltem? Haltam?
Túléltem? De minek?

Most is nő a pszichózis -
vagy csak átalakult?
Újabb agygyanta-dózis
formál embert vadul.

Csiszol újra golyóra.
Barázdákat simít,
Immúnissá tesz jóra,
szürkít, elkeserít.

A búvár harangon kívül
egyre nő a nyomás.
Az én soha nem kint ül.
Frusztrált. Haragot ás.

Nagyra nőttek az orrok.
Ritkul erre a lég,
és a fazék nem fortyog,
nem veti le fedelét.

Naggyá nőtt fenekekkel
lett tele kéklő egünk.
Hogyha az ember felkel,
csak néz: nincs elegünk?

Kiesett néhány évünk,
épül újra jövőnk:
még csoda az, hogy élünk,
bár fogy már levegőnk.

Szenny potyog ránk az égből,
csak duzzad a csatorna-ár.
Magunkkal cipeljük régről,
újra nagy lesz az ár.

Egy való-hasadásban
tova tűnt két évtized.
Gyermeked, meg a társad,
kamattal fizeti meg.

2017. július 18., kedd

Hőség

Az ég tüzes bársonykalap,
lángol, mint a pokolkatlan szája,
a levegő forró, mégis teli szájjal harap,
és bár van a külvilágnak valamiféle bája,
felforr a velő a homlokcsont mögött,
és egy percre sem csitul, szürke zaj az elme.
A nyomás nyomán gazzal minden benőtt,
amióta elhagyta élete szerelme,
pedig volt pár hónap, reményteli,
vagy esetleg egy-két éve is talán;
mára útja néha már pokolbeli;
rémárnyképeket nézeget éjgödrei falán.

Öreg. Lassan mozdul, mint ólom, elnehezedett,
és minden változástól már előre fél:
jót nem hozhat, rosszat meg úgysem vihet,
és egyre csak dühöng az a bolond szél,
amely már minden ismert emberséget  annulál,
látszólag legalább. Ha értené!
Agyában a szenny az alpárinak gazsulál;
elitista lenne? Jobbat nem remél.

A Sátán üvölt fejében folyton,
vagy megőrült szeráfok kara
harsonázik, és rángatja acéldróton,
hogy ideje lenne elmenni végre haza,
bár régtől tudja, ahol az otthon,
a haza ugyanott nem található.
Ha nem itt, a Földön, talán majd a Holdon.
És a hőségben csak szakad a hó.

Több éve már szakad, állandóan esik,
talán csak fejében, legbelül;
szétzilálódott falak közt belső szemek lesik,
és kacagják: haha! Mégsem élsz emberül!
Bár mi az, úgy élni?
Szépen, nemesen, és talán még boldogan is?

Persze: nem félni, bátornak lenni,
de hogyan, ha az egész lét hamis,
csaló és megcsalatott, hitehagyott?
Vagy a struggle for being  az igaz,
amit már Darwin láttatott?
A győztes mindig szívósabb? Ő a gaz?

Folyik a víz a hát közepén,
már a váltókon döccen a vonat,
persze, kín, a sosem volt temegén,
az ég folyton tüzes bársonykalap,
amely velőt rothaszt a fejben,
és csomósodó hajhullást okoz,
olyan, mintha légylárva zizeg tejben.
A múló idő minden kínt felfokoz. 

2017. július 17., hétfő

Még reszket

Még reszket a szív, ha látlak.
Még gyűlik a múlt idő.
Még mások azok, akik bátrak,
az én a halálba nő.

Még rezzen a pilla a néven.
Még mosolyra mozdul a száj,
pedig elmúlt a nyár már régen,
másfele nézni muszáj.

Még látom néha az arcot,
az álmom dobja elém,
de lassan feladom a harcot,
a szívben már nincs remény.

2017. július 16., vasárnap

Hondurasi konzulunk


Mindig tudtuk
róla, soha sem
állt be a szája,
de amikor
elpofázta, hogy
a székház árát
az az iráni
faszi mosta tisztára,
majdnem lelövettük...

Aztán inkább
adtunk neki
egy konzuli
állást.

2017. július 14., péntek

Távozz!

Menj el tőlem, ha nem élsz velem,
ne kísérts emlékeddel tovább!
Tudom, soha nem volt szerelem,
s én sem leszek most már ostobább.

Menj el innen! Egyike vagyok
azoknak, kik sárba húznak majd.
Maradsz? Kiutat nem is hagyok;
puszta létem fojt, romlásba hajt.

Távozz tőlem: romlásba viszel!
Már levegőt sem szív a tüdőm,
amióta bennem nem hiszel,
s tudod: végleg lejárt az időm.

Én már éji tájak felé nézek,
ne zavarják meg szememet fények.

Lázár

Keljek, mondta, jönni ki, a fényre.
Zúg a Semmi fejben a sötét.
Emlékem a szürke, nincs is tényre
hatalmát apja bírta övét.

Nem szem látott tekerten még gyolcsba,
botlott lépcsőn mégse meg a láb.
Tüzét a hitetlenség eloltsa,
ura, mutatta, élet és halál.

És távolodik tőlem most Semmi
már az élet jön vissza belém,
csakhogy újra végig kell majd menni
az úton. Már nincs bennem remény.

Halottat támasztani csak ennyi:
"Lázár, jöjj!". De elmarad a fény.

Újra kezdeni

Előlről kezdtük már megint.
Ismerjük már régen,
mégsincsen, aki megint,
és vágna minket képen.

"Mire lehull a levél",
a fű pirosra festve.
A kilógó bél nem regél.
Bevonultunk Pestre.

Újra kezdjük minduntalan,
a véres orr hiába,
a célt, ha látnánk,  hasztalan:
fejünkl folyton kába.

Állandóan szól a dal:
"hogy lehullnak a levelek",
de nem mondja sok fiatal:
elo innen! Már le veled!

Könyvlisták

Kétségbeesetten rohanok olyasmi után,
amit úgysem érhetek el.
Olvasni listákat állítok össze bután
könyvekből, és egyikük sem felel
semmi kérdésre, amely fölvetődne,
és lenne benne értelem,
hogyan alakítsam, hogy jövőre
még értelmes legyen életem?

Visszavonhatatlanul

Valóban fölidézheti
egy elmúlt este emlékét
egyetlen, szempillán fennakadt,
majd hamarosan vízcseppé alakuló
hópehely,
ahogyan súlyossá válik,
lecsöppen,
és a szemüveg belső felületén át
az arcon lecsordulva
beleakad a bajusz szálaiba,
hogy egy kiálló szőrszál végén
gyűljön össze újból
rezgőn és csillogón?

Mert csillogásában
talán annak a lámpának izzásából
származó foton energiája
jelentkezik újra,
amely azon az estén
a kedves szempilláján megrezzenő
hópehely fehérségén csillant,
és tűnt el a sötétségben
visszavonhatatlanul.


Fejzúgás

Úgy zúg a fej, és zavaros az elme,
bár fent az égen két Nap is ragyog;
amióta elhagyott szívem szerelme,
az éj-sötétben magam vagyok.

Hiába izzik sötét égen csillag,
hiába fúj a lenge, nyári szél.
Magányosan a szív többé nem csillog,
az ember még a holnaptól is fél.

Csak zúg a fej. A fülek zengésétől
kába szinte minden gondolat.
Jó véget vársz a tündérmeséktől,
de csúf halálra készítsd fel magad!


2017. július 13., csütörtök

Jobbá lenni

Írnom kell, hogy jobb legyek,
mert mire való az élet?
Rögtön jönnek a döglegyek.
Elvesztem, attól félek.

Kereket taposni folyton bután,
amiben nincsen lélek?
Ha nem hagyok jelt magam után,
mi a fenének élek?

Nem hiszünk a halálban

Szakaszosan halunk meg, nem egyszerre.
Kanálban fordított képet néz arcunk.
Hiába várunk gyógyító vegyszerre,
a kéreg vastagodik rajtunk.

Előbb a szívünk szűnik meg verni,
majd elveszítjük a világot;
sötétben tapogatva kérdezzük: ez mi?
vajon ilyet még ki látott?

Fejre is állnánk, hogy a képünk
egyenes legyen a kanálban.
Pörgünk, táncolunk, azután végünk.
De nem hiszünk a halálban.

Csavarodott fa a ház mellett

Meggörbült fa, rajta levél
a háznak oldalán.
Holnap, vagy ma? Közel a tél,
vagy itt is van talán.

A bocsánatra a remény:
magadnak megbocsáss;
ha ítéleted túl kemény,
az egész élet gyász.

Kalap alakú

Fehér foltok az érdes kövön,
zúzmó lepi a megtört betont.
Hangya fut át rajta. Nem köszön.
Nem szólok. A csönd mindent befont.

Gaz nő ki a repedésein.
Tépkedem. Az idő telik.
Most lazult kissé kötése. Mint
lassú víz, folyik estelig.

Lassan kihűl a betonlépcső,
lejjebb ereszkedett a Nap.
Fehér foltok közt az ég kéklő.
Nézd! Az olyan, mint egy kalap!

Szélütött fa

Négy törzse van a fának:
már föld alatt elágazott.
Ívben lógnak róla ágak,
némelyikük száraz, már halott.

Egy hosszú ága rég kopasz;
hiányzik róla mind a kéreg.
Hiába jön rá új tavasz,
virágot nem hajt, attól félek.

De ághegyen, néhol csomókban
zöldell rajta még levél,
pár évet megmarad még. Hóban,
fagyban sem pusztítja el a tél.

Lehet, jövőre még új ágat hajt.
Meglátjuk majd.

Középkor

Véget ér az életünk majd egyszer,
rádöbbeni: miféle kárhozat!
Nem segíthet rajta semmi vegyszer,
és már nem telhet be minden rovat.

Hitünk, erőnk már napról-napra csökken,
s csak szaporodnak egyre nyűgeink.
Zsákot kapnánk vállra? Hátunk roppan,
és megzavar egy változás megint.

Napról-napra, s már rutinból élünk.
Határainkat megismertük jól,
ritka már a kiemelkedő évünk,
érezzük: az élet nem rólunk szól.

De előfordul még, hogy süt a Nap,
és így szólunk: "lehetsz még boldogabb!"

Ifjúkor

S az ifjú-lét: milyen derűre hajló!
Fölsejlik előtte a szebb jövő.
Pedig de keskeny az a deszkapalló,
amely a szakadékon átívelő!

És mégis élet: gyermek, munka, család.
Dolgozni csak!  Jövőbe visz az út,
bár a létnek mosolya néha csalárd:
hiába szép az élet, hogyha rút.

Gyűlnek a felhők a nyári égen fent,
de mégis felnő az az öt gyerek.
Az ember-ész úgy is életet teremt,
ha fejre állnak közben a hegyek.

Katasztrófákkal a háta mögött
körmökön lógva szakadék fölött.

Gyermekkor

Mint indián, futottunk kint, a réten.
A nyíl, az íj volt minden fegyverünk.
E vadnyugat már véget ért oly régen,
a részletekre nem is emlékezünk.

A töltés volt a kéklő Szikla hegység,
a Nagy Tavak két megmaradt, kis tó.
A gyermekbanda volt a törzsi egység,
akár a Nap sütött, vagy hullt a hó.

A röpke percnyi évek elfutottak,
miközben állní látszott az idő,
szellemünk nem érte aljas attak,
amíg a gyermek felnőtt létbe nő.

Elmúlt bizony. Igaz sem volt talán.
Ma az iszony csordul a való falán.

Áthuzalozva

Megváltozott a drótozás nagyon,
vagy mind átprogramozta agyát,
hogy többet és számára a vagyon,
mint ahogyan hitte azt. Nahát!

Ma más pályákon futnak a jelek,
mint futottak harminc éve volt.
A fő tényező: adjak-e? Vegyek?
És csak nő a szíveken a folt.

Egyre terjed már a rothadás.
Mást mondunk, mint amit gondolunk.
Közös jövőnknek jó nagy gödröt ás
visszahúzó, stupid államunk.

És senki sincs, hogy szóvá tegye ezt;
álomvilágban él a nemzetünk:
hatmilliónyi folyton rajtaveszt,
de buta mind, hogy bármit is tegyünk.

S a kirablásnak nincsen vége még:
csak nő a vagyon és a hatalom,
a határ ma is a csillagos ég.
Árulkó vagyok, hogyha hagyom.

Megváltozott a drótozás nagyon:
illiberális lett a bolsevik,
mert így növekszik nála  a vagyon,
amíg a fejét le nem veszik.

Csavarodott fa a ház mellett

Meggörbült fa, rajta levél
a háznak oldalán.
Holnap vagy ma? Közel a tél,
vagy itt is van talán.

A bocsánatra a remény:
magadnak megbocsáss;
ha ítéleted túl kemény,
az egész élet gyász.

2017. július 12., szerda

Van egy kis költőcske

Van egy kis költőcske,
mindegyre dicsekszik,
ő nem tud semmit se,

hogy ez szirom, vagy szik-
levél-e: onnantól,
ahol áll, nem látszik.

Egy verse arról szól,
hogy kertje virágzik,
tarka sok virágtól.

Aztán a madárkák:
csak füttyük hallatszik,
ülnek a fák ágán.

Kerti a madárka,
igazi kis sátán,
be nem áll a szája.

Zavarja az ének,
a piciny madárka;
a költő fülének.

A busz, a villamos
hangja a szebb ének:
szebb neki a város.

Én meg nem ítélem:
van, ami túl káros
(ez a nép, e város),
és mégis ezt élem.

Számbavétel

Leguggolva figyelte a hangyabolyt,
galambrajok röptében keresett rendszert.
Megszámlálta, a felhőkön mennyi a rojt,
és milyen hullámok borítják a tengert.

Följegyezte a pitypangon maradt pihék
számát egy-egy ráfújás után,
előásta, hogy egy-egy pribék
hány áldozattal végzett valaha Budán.

Számba vette a csókok gyakoriságát
a hét napjai, a nap órái szerint,
míg el nem érte a számbavétel határát:
az élet véges, és nem élhető elölről megint.

Háborúba ment

Az édesem a háborúba ment.
Ott messze földön védi a hazát.
Már réges-rég nem hallottam szavát.
Az édesem a háborúba ment.

Az édesemnek jó a fegyvere.
Most győzelemről szól a hír megint.
Ha sírok, majd a bizalmi megint.
Az édesemnek jó a fegyvere.

Az édesem a háborúba ment.
Most győzelemről szól minden plakát,
az ember hősen viseli magát.
Az édesem azt írta, hogy szeret.

Az édesem azt írta, hogy szeret.
Egy éve nem jött tőle már levél;
az ember azért folyton csak remél.
Az édesem azt írta, hogy szeret.br />




Bűzös borz

Mint bűzös borz,
amely illatfelhővel riaszt,
úgy riasztom el
az olvasót a verssel.
Mert a lét zord,
és nem található vigasz.
Csak a vers lehet,
amely soha sem kertel.


Hát riasszon
csak szaga a szavaknak,
oly rendben írva,
hogy ki nem mondhatók!
Itt nincs haszon,
nincsen fény a vaknak.
Szagold csak sírva,
becses olvasó!

2017. július 11., kedd

Egy görbe bot

Egy görbe bot.
Ronggyal áttekert.
A lét robot.
Máig sosem nyert
ellene senki még.

Kilencven év,
pár soros szöveg
a könyvben még,
ha lesz, aki fejtse meg.
Csak kéklik fent az ég.

Egy fejfa kint.
A sírhalom rogyott.
Örömöt? Vagy kínt?
Mi az, amit hagyott?
Göcsörtös, görbe bot.






A nép letéteményese

Meglátja ő, és majd parancsot ád
szörnyűségeset és rettenetest,
hogy minden egyes magyar énekest
irányítson egy kék színű plakát!

Mert jobban teljesít6 a nép, ha dal
ajakról, tollból messze száll megint.
A kék színű plakát is erre int:
magyar lesz majd itt a diadal.

"A nép letéteményese vagyunk.
Pusztuljon innen mind az áruló!
Nincs lázongás; az pohárban dúló
vihar, csak erre jár csökött agyunk.

Nem volt szabad a nép még azelőtt,
hogy kézbe fogtam volna a gyeplőt."


Holdtölte

A kerek Hold nyári égen
zsíros pofával rám röhög.
Próbáltam én élni szépen,
mégis kerültek örömök.

Pofáűja, mint amit tepsi
néhány tucatszor szájba vert:
vigyorog, mint hülye hapsi,
aki rajtam semmit se nyert.

Hej, kerek Hold, állhatatlan,
növekvő, folyton fogyó!
Csak bámulsz, mint forr a katlan,
s benne a lötty, a fortyogó,
hol lélek fő szakadatlan,
nőjön pofád, legyen fogyó!

A tőzeg gyémánttá nemesülése

A tőzegrétegből grafit
préselődik nyomás alatt,
hogy megírhassa titkait:
rétege mennyit is haladt.

Ha napvilágra jő a vers,
amiről a grafit mesél,
lehet ritmusa bármi nyers,
szertefújja azt majd a szél.

Nagy a nyomás a föld alatt;
a grafit gyémánttá nemesül.
A világ meg mit sem haladt:
sokan nem élnek emberül.

De ha tovább nő a nyomás
a rétegen, a föld alatt,
a kemény gyémánt utat ás
a fedőin át, ami maradt
fölötte még, mint elnyomó.
Azt szertefújja szél, a hó
leve mossa sárrá széjjel.
Nappalra majd nem jön éjjel,
a gyémánt marad ragyogó.

Vízbe fojtom a bánatot

Mint ércharang, egy megütött,
úgy zeng a fejem folyton.
A bánatot, az örömöt
ma már mind vízbe fojtom.

Bugyborékol lent az öröm,
lábai rángva rúgnak.
A fejét még be is töröm:
minek az ilyen úrnak?

A bánat is mellé fullad,
és velük majd az élet:
ha a lét mindkettőn túlad,
mi a fenének élek?

2017. július 9., vasárnap

Legyen világosság!

Legyen világosság!
És lett a fájdalom.
Magam nem áltatom:
a fény mögött ma már
a mély sötét az úr,
s ha nem hiszed, szamár,
neked marad azúr
az égnek kékje fent,
s a tengermély alant.
A butaság többre ment,
mint, ha igazat peng a lant.

Legyen világosság!
És lett a mély sötét.
Nem gajra megy: tövét
szabdalja a halál
a létnek, mely ragyog,
mint éji csillag fent,
hogy legyen csak agyag,
gyártson élettelent
az élőből megint.
A lét hoz ránk halált:
az ember égre tekint,
és sötétségbe lát.

2017. július 8., szombat

Vége felé

A szarlapátolásnak lassan
végére értem.
Nincsen előttem a szebb jövő.
S nem mondom, hogy kürt, ha harsan,
mivégre? értem.
Jöjjön új nemzedék, egy felnövő!

Nekem ma már csak trágya bűzlik
bármerre nézek.
A rózsaszirmot elvitte szél.
Hidegben nem jutok a tűzig,
s helyet nem kérek.
Vén bolond vagyok: magában beszél.

Én nem csináltam ezt a létet:
keresztül élem,
míg a szarhalom csak egyre nő.
Nincsen oly remény, ami éltet,
és én úgy vélem,
később mi jön? az itt a bökkenő.

Vajon fiam is annak tartja
majd ezt a létet?
Vajon nő előtte még virág?
Van-e hit, amely végig hajtja?
S mi lesz, ha téved?
Neki is szarlapátolás lesz a világ?

2017. július 5., szerda

Csak tragédiákról

Csak tragédiákról vágyom írni,
mert tragédia az életem,
amit alig lehet kibírni,
amikor a vers nincs velem.

Belátom, hogy szövegeimben
nincsen sok költői erő.
Nézhetem onnan, vagy nézem innen:
nem emel, hanem leverő.

Írni csak tragédiákról vágyom
komor, sötét énekeket,
mert magam körül ezt látom.
Leragasztani szememet;
jó, hogy életből nincs kettő-három.
Minek, ha nincs, aki szeret?

Fehér zöldesen-barnás feketén

Ez itt fehér, mint a halál,
nem fekete, mint az élet;
száraz kenyér, mely arra vár,
elmorzsolják. Nagyon félek:

a semmitől semmi sem véd.
Fejem folyton beleverem
a lábába. Már megint rég
fán hintázik a szerelem.

Nyakánál lóg. Összeszáradt:
bőre ráfeszül a csontra.
A szivárgó barna bánat
festi szívemet mocsokra.

Zöld a nyelve, tátva szája.
Soha nem élt? Régen halott.
Varjú tépte máját? Kánya?
A varázslat mégsem hatott.

Világos után

Hogy fiatal voltam,
világos volt nekem,
hogy jelentőset alkotok majd én.
Idősebben mostan
sem állok a hegyen.
Mély völgyekben járok, nagy a sötét.

Szerencsés vagyok, mert
jártam dombtetőkön,
ott, ahol fejemre sütött a Nap,
és nem az élet vert.
Nem éltem erőmön,
és nem is lettem végül boldogabb.

Világosomon már
túljutottam mára.
A fegyvert vajon ott letettem én?
Már csak a sötét vár?
A fényből nincs hátra?
És vajon én dobtam el könnyedén?

2017. július 4., kedd

Éda tárlata

Virágot ültet a gyötrelem,
majd repülni próbál a szén alatt.
Fákon ráncos-zöld arc terem,
a maszk a feléről leszakadt.

Templomtorony részegen
perzselő napkorongra néz;
a képeket nem élvezem:
egyik sem édes, mint a méz.

Itt egy barázdás arcvonás,
fába faragott férfialak,
hagymázas, kavargó rémlátomás;
a feloldás sokszor elmarad.

Ez még nem végső állomás:
a folyamat, félhetsz, tovább halad.



Reétiné Nagy Enikő tárlatára


Keserű folyó

Keserű folyó folyik a városon
át, a keserűség álmába átoson
az alvónak, hogy hajnalban felriad
dörömbölésre: itthon-e van fiad?

Az ajtódat nyissad most azonnal ki,
öreg! Házkutatást jöttünk ejteni
meg. Ha kit rejtegettek, add elő
gyorsan, el ne fuss, mert a puskám lelő!

Öreg folyó, a vize oly keserű,
partjain több volt ború, mint a derű.
Egy halált hozó, fekete kór után
tarolt a vörös itt Pesten és Budán.

A hangja csak folyton - de keserű folyó! -
zokogó. Partjain a szégyen-zászló
lobog. Vörös a vize, kifolyó vér
festi, partjain az élet mit sem ér.

Keserű folyó! Leszel-e még narancs
vajon? Ver-e majd minket még karmos mancs
agyon? Lesz-e vized még egyszer szőke,
mint volt, vagy eltapos minket a tőke?

2017. július 3., hétfő

Telefon-bánat

Leesett a telefonom.
Eltörött az üvege.
Ettől én most elgondolom,
hogy kevesebb vagyok-e?

Szíven ütött a baleset,
hozzám nőtt a telefon,
bár tárgy volt, ami leesett.
Ezt magam is jól tudom.

Mintha kevesebb is lennék,
hogy tönkre ment egy tárgyam,
és még csak nem is volt emlék,
nem is ez minden vágyam,

s bár valami bánat befon,
meg mégsem szereltetem:
Ez csak egy vacak telefon,
nem eltörött szerelem!

2017. július 2., vasárnap

Kopár vidék

Kopár vidék.
Itt-ott megmetszetlen burjánzó fa nő,
gyümölcsfa egykoron talán,
de mindent fölver már a tüske.
Hiába jön tavasz,
már gaz se nő meg itt;
szablyát vagy fejszét végy kezedbe,
ha erre visz utad,
és élelem is legyen veled!
Bár gyümölcsös táj volt ez egykoron,
de mára már madár se járja.

A fák termése megmérgezi az embert -
az őslakosnál megszokott a folyton-kábulat,
de a frissen érkezőt mellbe vágja
a fáknak kék levélzetéből
szivárgó méreg.

Nem maradhat immúnis rá senki sem.
Hiába hányod falra, szemre,
szembe is hiába köpheted magad,
a méreg áthat.
Savat ragadnak tőle vénné vált banyák
- egykoron volt polgár asszonyok -
szemébe öntik bárkinek,
ha mert beszél, vagy háborogna tán szivárgó mérgen,
s hogy nincs kilábalás a sárból,
pedig oly ritka az eső,
hogy sivataggá válik minden hirtelen,
ami tegnap még virágos völgy, mező volt;
vagy miazmát lehelő
atomreaktor nő ott ki a földből.

Jól vigyázz, ha azt hiszed,
hog téged nem lehet becsapni!
A méreg beléd szivárog,
ott van napjaidban,
álmaidban és a gondolatban:
egy újabb napra ébredek.

És egyre csak szivárog,
mindent megint eláraszt
mint narancsra kifakult,
vörös, maró iszap.

Ha erre jár a vándor,
ne kérdjen semmit senkitől;
e kertben nem beszélnek nyelveken,
csakis sajáton,
és e nyelvet ott se érti meg minden ember.

Így megy ez erre
több száz éve már,
hát mi ok legyen, ha az únos-untalan
említett balsors - amely a kertet régen tépi -
nem változtat semmin itt e
kopár vidéken?


Színjáték


Rőt muskátli
zöld ládában
meszelt házfalon.
Három szín.
A képet tovább
nem is árnyalom.

Piros a vér,
zöld a mező,
fehér a halál.
Ami a szívből
kiveszett rég,
vissza nem talál.

Fehér felhők
zöld föld fölött,
vörös ég alatt.
Vajon az
öröklött vérből
még hány csepp maradt?

Őszi rózsa,
vörös szekfű.
Zöld a levele.
Ha a szabadsághoz
nem hű,
gyorsan el vele!


2017. július 1., szombat

A sötét fogságában

Kavargó dübögés a mintázott halál;
mint víz alatti áramlatok,
vagy ha szigonyhegy szívcsúcson talál,
ragadnak el a gondolatok.

Woodoo dobognak dübögésében
sejlik fel a bizonytalan.
A varázslónak bőre ében.
A szilárd való meg messzire van.

Szavak úsznak, nem kender-mámor.
Magunkkal emeljük életünk,
várunk. Hiába: már nem jön Ámor.
Marad a woodoo csak nekünk.

Varázslatot űzünk, tán mágiát:
a kín lassan átlényegül,
betűket használunk, nem piát,
és mégsem élünk emberül.

A külvilág roncsol, vagy belőlünk árad
a külvilágba a sötét?
Már a saját egód se várad,
még, ha el sem talált sörét.

Ráng a háló, mint írva van.
Magunk gabalyodtunk már bele,
bár lehetne még élni boldogan,
hisszük. Mire megyünk vele?

Sötét a nappal, sötét az éjjel.
Nem kell más, csak egy kis lökés.
leszámolunk szerelemmel, kéjjel,
a halál vár, az élet meg kés.

Kavargó dübögés a mintázott halál.
Csak árad, mint másból a gondolat.
A hajnal még sokszor ébrenm talál,
de a napfény azután elmarad.