Kopár vidék

Kopár vidék.

Itt-ott megmetszetlen burjánzó fa nő,

gyümölcsfa egykoron talán,

de mindent fölver már a tüske.

Hiába jön tavasz,

már gaz se nő meg itt;

szablyát vagy fejszét végy kezedbe,

ha erre visz utad,

és élelem is legyen veled!

Bár gyümölcsös táj volt ez egykoron,

de mára már madár se járja.

A fák termése megmérgezi az embert -

az őslakosnál megszokott a folyton-kábulat,

de a frissen érkezőt mellbe vágja

a fáknak kék levélzetéből

szivárgó méreg.

Nem maradhat immúnis rá senki sem.

Hiába hányod falra, szemre,

szembe is hiába köpheted magad,

a méreg áthat.

Savat ragadnak tőle vénné vált banyák

- egykoron volt polgár asszonyok -

szemébe öntik bárkinek,

ha mert beszél, vagy háborogna tán szivárgó mérgen,

s hogy nincs kilábalás a sárból,

pedig oly ritka az eső,

hogy sivataggá válik minden hirtelen,

ami tegnap még virágos völgy, mező volt;

vagy miazmát lehelő

atomreaktor nő ott ki a földből.

Jól vigyázz, ha azt hiszed,

hog téged nem lehet becsapni!

A méreg beléd szivárog,

ott van napjaidban,

álmaidban és a gondolatban:

egy újabb napra ébredek.

És egyre csak szivárog,

mindent megint eláraszt

mint narancsra kifakult,

vörös, maró iszap.

Ha erre jár a vándor,

ne kérdjen semmit senkitől;

e kertben nem beszélnek nyelveken,

csakis sajáton,

és e nyelvet ott se érti meg minden ember.

Így megy ez erre

több száz éve már,

hát mi ok legyen, ha az únos-untalan

említett balsors - amely a kertet régen tépi -

nem változtat semmin itt e

kopár vidéken?