Kavargó dübögés a mintázott halál;
mint víz alatti áramlatok,
vagy ha szigonyhegy szívcsúcson talál,
ragadnak el a gondolatok.
Woodoo dobognak dübögésében
sejlik fel a bizonytalan.
A varázslónak bőre ében.
A szilárd való meg messzire van.
Szavak úsznak, nem kender-mámor.
Magunkkal emeljük életünk,
várunk. Hiába: már nem jön Ámor.
Marad a woodoo csak nekünk.
Varázslatot űzünk, tán mágiát:
a kín lassan átlényegül,
betűket használunk, nem piát,
és mégsem élünk emberül.
A külvilág roncsol, vagy belőlünk árad
a külvilágba a sötét?
Már a saját egód se várad,
még, ha el sem talált sörét.
Ráng a háló, mint írva van.
Magunk gabalyodtunk már bele,
bár lehetne még élni boldogan,
hisszük. Mire megyünk vele?
Sötét a nappal, sötét az éjjel.
Nem kell más, csak egy kis lökés.
leszámolunk szerelemmel, kéjjel,
a halál vár, az élet meg kés.
Kavargó dübögés a mintázott halál.
Csak árad, mint másból a gondolat.
A hajnal még sokszor ébrenm talál,
de a napfény azután elmarad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.