2014. szeptember 30., kedd

A versírásról (már megint)

Verset írok,
és engem írnak verseim.
Szülési kínok
látszanak meg formakincsein.
A ritmus és a rím vezérli,
merre tart a gondolat.
Öröm és a kín a versben
írja vissza életedbe sorsodat.

Verset írok.
Mit törődöm azzal, olvasod?
Mert, ha nincs ok,
tudom, kevésbé érdekel,
mintha volna sok.
Téged írlak,
jövőd vagy múltad izzik ritmusomban,
ezért is bírlak,
kedves olvasóm, ha létezel,
hiszen jövőd vagy múltad
verseimben ott van.

Verset írok.
Mit érdekelhet engem holmi vélemény?
Felnőtt vagyok,
Régen levált már rólam mind a méhlepény,
és hogyha nem találod jónak,
vagy ha jobbat tudsz talán,
hagyd a verset értő olvasónak,
te meg menj el vásárolni délután!

2014. szeptember 29., hétfő

Öreg bringás

Öreg bringás már az Isten.
A mindenség dinamóját hajtja.
De ha megfárad, sem pihen,
az inát meg mégsem szakajtja.

Csak fénylik a sok-sok világ,
kering-forog kavarog az égen.
Pocok búzás zsákot kirág,
magot gyűjt ma is, akár régen.

Hosszú az út háta megett,
erdőn, mezőn, porban és a havon,
tarisznyából már megevett
majdnem mindent, mégsem éhes nagyon.

Egyre pedálozik Isten.
Honnan indult, hová jut el végül,
csak ő tudja. Meg sem pisszen,
kérdezheted, amíg belekékülsz.

Amíg bringáját tekeri,
addig nincsen vége a világnak,
de ha egyszer majd leteszi,
nem lesz, amit a pockok kirágnak.

Bíztató

Te, nézd! Ott a háztetőn!
Még mindig tűz a Nap.
Túl borún, és jégesőn,
lehetsz még boldogabb.

Te, nézd! Ott a csillagok
olyan szépen ragyognak rád!
Fogd a a kezem, hát itt vagyok!
Miért görbül a szád?

Te, nézd! Az a kis virág
feléd kitárja most
a szirmait, és hallhatnád
a csengő villamost,
ha fölemelnéd pillanatra
szemed, s nyitnád füled.
Nézd, és hallgasd,
ez a szép világ
mi mindent kínál neked!

A sötétség hercege

A Holdkorong elébe
kúszott a Napnak.
Nem biztos, hogy elég-e,
de eddig mind kikaptak.
Szól-e még egy ráadás,
a herceg zenéje?
Most egy ilyen támadás,
és mindennek vége.

Majd ha újra felragyog
a fényes Nap korongja,
a hangra, amit elgagyog,
a herceg, majd kimondja
a választ, csak várni kell.
Nincs még itt a vége.
És ha minket kicsinyell,
majd nézzen az égre!

Csiszolt diorit-kocka

Volt egy darab dioritom.
Vágókorong vágta.
Selymes síkját acéllapon
csiszoltam csodásra:

Előbb durva karborundum
port szórtam acélra,
hogy a sorját lecsiszoljam,
megfelelt e célra.

Aztán púder-szerű, finom
csiszoló port vettem:
simogassa rózsaszirom
a követ helyettem!

Minden oldala csillogott,
befejeztem végre,
csak tudnám, hogy havá tettem!
Elveszett pár éve.

Reggeli napsütés

Az ablakkeret kivágásában a háztető egy darabja látszik.
Alatta a kiugró faldarabot a Nap süti, ott élénk sárgán ragyog.
A két ablak közül az egyik nyitva áll a félig felhúzott redőny alatt: reggeli szellőztetés.
Fiatal nő könyököl benne, pongyolában, kócos, hosszú haja félig homlokába hull.
Cigaretta füstöl ujjai között. A levegőbe bámul.
Csecsemősírás hallatszik a nyitott ablakon.
Összehúzza magán megnyílt pongyoláját, hátra pillant, sóhajt.
Megvonja vállát, és elnyomja a cigarettát.
Becsukja az ablakot, és elhúzza a függönyt.
Emelkedik a Nap.

2014. szeptember 28., vasárnap

Ruhagyári denevér

Bőregér cirpel.
Egy kutya vonyít,
az hallja csak hangját.
Rovart fogni így kell,
ő csak ehhez konyít.
Nem is kerget hangyát.

Jól hall a sötétben,
nem kell neki villany,
ezért éjszaka jár.
Nem akad sövényben,
kergetnéd? Elillan.
Barlang nincs?
Jó egy üres ruhagyár.

Hibás működés

Hogy egyszer maradt ki,
még észre sem vette,
hisz' jól ment a verkli
mindig, reggel, este,
ha kellett, délután,
az éjbe nyúlóan,
ha így megy itt Budán,
hát nem bánta: jól van.

Átélt még egy ilyet,
egy bő félév múlva,
még csak meg sem ijedt:
nem volt nagyon durva.
Próbálta kivárni
a rendet fejében,
mi mást tenne bárki,
ha lenne helyében?

Zavarta azonban
a jajgatás nagyon,
de azt mondta nyomban:
nem baj, majd megszokom.
Sosem volt ilyesmi,
nem történt még velem,
kár lenne feladni
ettől az életem.

De az eset később
ismétlődött gyakran,
attól volt már félő,
egyszer majd bekattan.
A nők elkerülték,
- barátnőnek hála -
alig-alig kérték,
hívták vacsorára.

Aztán úgy gondolta,
a fele sem tréfa,
hogy néha már olyan,
mint egy marharépa:
csak fekszik ott csupán,
mereven a plázson,
titkolni próbálván,
hogy hülyének látsszon.

Akkor orvoshoz ment.
Az elmondta néki,
hogy jó gyógyszer nincs, de
nem kell nagyon félni.
Sokáig elélhet
ájulással Pesten,
csak arra vigyázzon
mindig, el ne essen.

Őt a hír ellenben
felizgatta nagyon,
hogy akkor átessen
egy újabb grand malon.
Az orvos kiáltott:
Siessen már nővér!
Ha nyelvét harapja,
nem folyik itt művér!


2014. szeptember 27., szombat

Hibás működés

Hogy egyszer maradt ki,
szinte észre sem vette.
Amikor másodszor,
bő fél év múlva,
meg sem ijedt akkor:
nem volt nagyon durva,
megzavarta viszont
a környezet lamentálása.
Azután, hogy gyakrabban
fordult elő, félni kezdett,
hogy majd bekattan:
elhagyta a barátnője,
és mind a nők is vele.
Nem hívták már társaságba,
sötét lett az éjjele.
Úgy gondolta,
ez nem tréfa,
néha majdnem úgy hever,
mint egy fagyott marharépa:
merev, buta mozdulatlan,
ez mindenkit jól lever.
Orvoshoz ment, és megtudta:
van rá gyógyszer, nem hatásos,
de nem kell aggódnia.
Még sokáig funkcionál,
ezen nincs semmi vita,
de vigyázzon, el ne essen!
Még beveri a fejét!
Rohamot ne kapjon nekem!
Nővérke! Az Istenért!


Rosszul vagyok

Rosszul vagyok tőled,
annyira vágyom rád,
hogy öleljem tested,
csókoljam a szád,
két karodba bújva
hallgassam meséd
százezerszer, újra,
hogy semmi sem választhat szét.

Szélbe kiáltott kérdés

A szél zúgását hallgatom,
fülembe zengi énekét:
hogyan lehettél ily barom,
hogy életed szórod szerteszét?

Szélbe kiáltom válaszom:
a sorsom az, ami terel,
mit csináljak? Nem változom.
A kérdésre csak a szél felel.

Lepke-sors

Hegyről hegyre
száll a lepke
szelek szárnyain
lebegve.

Rétről rétre
hétről hétre
várja: jobb lesz
majd a kedve.

Gyenge szellő,
égre kellő
libbenti át
új virágra.

Viharfelhő,
észveszejtő
készül vinni
más világra.


2014. szeptember 26., péntek

Teherhordó

Hát rád tették nehéz terhed,
míg meg nem halsz, kell cipelned.
Át nem veszi tőled senki,
így nehéz az úton menni.

Lábad remeg, inad szakad,
s nem hagyhatod félbe utad,
ha terhed nem bírja vállad,
hiába nem kísér társad.

Tovább menni négykézláb is,
nem lehet letenni máris,
végi kell vinni a célba,
s mégsem öltözni acélba.

Láttam

Láttam, és most jobban fáj
mintha nem láttam volna.
Belül puszta lett a táj,
és mintha szél szólna,
messze fújva a falat,
amit nehezen raktam,
ajtót, rajta hét lakat,
zára sohasem kattan.

Láttam, de tudom, fájna,
ha nem láttam volna,
minden ugyanígy rágna,
a dal sem másként szólna,
visszhangozva pincében,
eltemetve barlangba.
Miért nem élhetsz szépen,
miért maradsz magadra?

Még ólomkatona sem

Tudod, nem úgy megy, hogy ólomkatona
lesz az emberből egy szempillantásra,
és azután már nincs szüksége másra,
csak egy papírhajóra a csatorna
megáradt vízén, hogy vele a remény
ússzon akkor is patkányhadak ellen,
amikor nincs rá szükség, és a jellem
követelésére máshol kell kemény
csatákat megvívnia, amíg a tél
nem burkolja fehér jégpáncélba
a körötte zúgó szennyáradatot.
Nem mindenki ólom, hogy megadatott
volna neki, hogy eljusson a célba:
övé legyen az ólomkatona-lét.
Van, aki hiába élné a mesét.

Ott ehetné a fene!

Ott ehetné ám a fene az egészet,
nem volna érte nagyon kár,
mert lassan úgyis fölzabál az enyészet.
Vagy csak én voltam nagy szamár?

Ette volna ott a fene az egészet!
hisz' nincsen benne semmi jó:
állandóan csak taszígál a természet,
ha Nap süt, vagy ha hull a hó.

Ette volna ott a fene az egészet!
Hogyha tudom, ki sem jövök.
Halálra fagyhatok, vagy a tűz megéget.
Csakis a szenvedés örök.

De nehéz a felfogásod!


Fogd föl végre, senkid sincsen!
Te vagy egyedül, meg Isten.
S jobb, ha tudod, Isten sincsen,
kezed meg már a kilincsen.

Fogd föl végre, ez az ábra:
nem jutsz be a másvilágra,
s ne tervezz túl hosszú távra!
Nincs olyan sok időd hátra.

Fogd föl végre, véletlen vagy!
Mind, amit csak játszik az agy,
elmúlik a haláloddal.
Én nem ámíthatlak jobbal.

Fogd föl végre, senkid sincsen,
sokkal osztoztok a nincsen.
Az egész nem ér egy misét,
felejtsd el az összes mesét!

Fogd föl végre, mind hazugság!
Hogy majd szép lesz, csak hazudták.
Nem lesz szép és jó a semmi,
és majd egyedül kell menni.

Ballada, amelyet Faludy Villon-átköltésére írt


Úgy képzeltem, hogy majd egyszer élnék,
és nem kullognék mások mögött.
Nem lenne semmi, amitől félnék,
és elélnék a kövek között.
Minden sikerült, amit próbáltam,
harsogott bennem a csatadal,
nem volt baj, ha puszta földön háltam,
bírja az ember, míg fiatal.
Örültem a fényes napvilágnak,
amikor reggelre földerült,
bár tudtam, hogy rám sehol sem várnak,
és egyedül járok mindenütt.

Táncolt szívem, lábam éjjel-nappal,
sosem lepett meg az unalom,
hittem, lesz majd, akit csábít a dal,
nem megyek egyedül utamon.
Mára mögöttem van már az élet.
Több változás nem várhat reám,
kevés maradtam, most attól félek,
nem tartott rám igényt a hazám.
Megszürkült a halántékom immár,
a kor derekamra ráfeküdt,
a hideg tél a sarkon túl kint vár,
egyre hűvösebb van mindenütt.

Azt gondoltam, hogy hegyeket járok,
sivatagi széllel küszködöm,
gyorsan elillantak mind az álmok,
már nem topognak a küszöbön.
Egyik napról a másikra éltem,
bár mindig megvolt a kenyerünk,
nincsen olyan nagy szám, mint volt régen,
pedig felnőtt összes gyerekünk.
Élhetném az életemet máshol,
jobb is lenne talán egyebütt,
hisz' a hatalom is eltanácsol,
amely jelen van itt, mindenütt .

Próbáltam apám útjára lépni,
jártak rajta már nagyon sokan,
hogy legyen miből majd megélni,
de nekem más ösvény lett utam.
Van házam, borom és van családom,
van, olyan, ki büszke lenne rám,
de vajon élek-e még, s kivárom,
hogy élhetővé válik majd hazám?
Mert hiába: nem én vagyok a rém,
sok tisztes ember arról híresült,
hogy csalni, lopni jobban tud, mint én,
ezzel megélne bárhol, mindenütt.

Ajánlás

Francois, ha látsz a felhő széliről,
vagy hármas villa nyom szurokba most,
elfeledkezz penge éliről,
és társadat egy kicsit ne taposd!
Tekints el attól, hogy tőled lopok,
és tettemet érdemjelül kitűzd,
hogy soraidra billentyűm kopog
mert azt olvasom folyton, mindenütt.



2014. szeptember 25., csütörtök

A perc, amikor már nem szeretsz

Nézd a madarakat!
Egy sem száll a vállamra most.
Csak a szél lobogtatja hajamat,
amit szárnyuk verdesése kavar,
amint fejem körül repdesnek jajongva.

Nézd a halakat!
Mind tátott szájjal ugranak
ki a forrásban lévő vizekből,
hogy egy utolsó, néma sikoltással
habzsolják magukba az életet,
mielőtt puhára főnek.

És nézd a kígyókat, békákat,
rovarokat, és nyulakat mind,
amint semmivé porlad életük
egy röpke perc alatt,
amely rövidebb, mint a szenvedés,
és hosszabb,
mint a lét határtalan könnyűsége,
amikor viszontszeretünk.

Csilló remény

Csilló hajú remény üget,
és szánkázik a jeges hátú
vasderesek ágyba nyúló,
furfangos hegyén;
ha hozzá érsz, mint az üveg
széle: vág. Ha szél ráfú,
csak fehéren hulló
hó lesz a vers,
nem a sötét éden-lány,
meg én.

Lelkigyakorlatok


Most már nincsen rajtad kívül semmi sem,
ami még képzeleted tárgya lenne,
és ha rajtad nyílik még új lelki szem,
nem tűz lobog, csak hamu porlad benne.

Itt az idő értékelni létedet,
és készülni az egyirányú útra.
Nem feszíti meg magát a képzelet,
így nem várhatsz már nagy csodákra újra.

Fogd be szád, és ne zokogj, csak befelé
sikoltozz, hogyha szépen kérhetem!
Úgysem jön már senki, aki értené,
mert létedtől távol áll az értelem:
hisz', ha van, itt a megértés Istené.
Hogyha nincs, hát mindegy mi lesz énvelem.

2014. szeptember 24., szerda

Rácskert

Száraz fröccsöt ittam az este
a Rácskert asztala mellett.
Bár tegnap többre nem tellett.
de meg nem is nagyon kellett,
míg fülem a ritmust kereste.

Körülültük páran az asztalt,
csak jártak a kéziratok.
Ott most majdnem olyan vagyok,
akárcsak a régi nagyok.
Későn jöttem el: vers marasztalt.

Én is felolvashattam versem,
egy rímes, tizennégy sorost,
kritikát is kaptam, jogost.
Nem játszottam tán nagyokost,
csendesen megosztottam terhem.

A mélységbe rejtezem

A sötét vizek iszapos fenekén,
ott, ahol gyöngyöt izzad a szenvedés,
ahol már nem látni semmit, mert kevés
a ragyogó Napból leszivárgó fény;
s ott, ahol sötét kő rejti Nap hevét
milliónyi évek során keresztül,
hogy amikor majd a felszínre kerül,
adhassa kályhádnak téli melegét;
s ahol sötétben visszhangzó vízcseppek
építenek ragyogó cseppkő-csodát,
hogy jobbnak érezze mindenki magát,
és titkaikat látván majd bölcsebbnek,
ott, a mélységekben rejtezem el én,
ahol nem ér a fény, ha már nincs remény.

Előadtam jótékonysági délutnon 2014. szept. 25.-én a Zila kávéházban

Szarposzáták raja

Fröcsögő szarposzáta népem!
Flúgos bestia, középszerű!
Vajon majd elhagylak? Még nem?
Terítsd eléd a szőnyeget, s majd "száz lehű"
bűzös "varázslat" száll reád a légből,
s a tátott szájú, árvalányhajas tőke-szörnyeteg
bekebelez. Az nem lesz derű.

Álomittas nyomorultak népe!
Kutyám harap? Pofán csapom,
és nem nézem a fogát majd, hogy ép-e,
s a lánc nyakán fáj-e nagyon.
A kutyát hangjáért tartják, mint papot,
szolgálj!
De ha gazdáját megharapja,
megverem, vagy a sintérnek átadom,
"oszt jónapot!"

Csillagtalanul

Leesett a csillag, mind eltűnt az égről.
Mikor lesz már elég a hazug mesékből?
Ne hazudj magadnak, mondhatnám. Csak ennyi.
Pedig tudom én, hogy jó gyermeknek lenni.

Kár

A völgybe nem süt be a Nap,
elbújt a dombok mögött.
Lehetnék sokkal boldogabb,
de belém bánat költözött.

Költözött, vagy itt tanyáz?
Hol is van a lakhelye?
Az ember hiába magyaráz:
ki kérte, hogy begyere?

Nap nem jön az égre fel,
örök homály itt a táj,
kérdésekre nem felel
senki, szívem miért fáj.

A virág mind elfagyott,
a fán varjú mondja: kár.
A boldogság elhagyott,
nem jön vissza soha már.

2014. szeptember 22., hétfő

Csonka szonett

Nem halmoztam, csak sunyítottam gyáván,
nem tékozoltam, és maradtam árván,
mint kerge tücsök, aki folyton zenél,
aztán retteg, megfagy, hogyha jön a tél.

Asztalra nem csaptam, leköptek, arcon,
lemostam, folytassam bolond kis harcom.
És most - jobb híján - hasztalan keresem
benne az értelmet. Sehol sem lelem.

Végigjárom. A holnap még itt talál,
ha az álom az éjjel el nem kaszál.

Lélekfogyatkozás

Veled voltam, amíg a Hold
színezüst meséket dalolt.
Sötétség harapott bele,
elfogyott tallérja fele.

Velem voltál, amíg a Nap
fénylett, mint színarany-darab.
Sárarany volt? Széjjel mállott?
Besározott minden álmot?

Ragyogtam, míg velem voltál,
napsütötte virág-oltár.
Ragyogtál, mint fényes Napunk,
melyet végül mind elhagyunk:
sötét korong vonul elé,
megreszket világunk belé.

Nehezebb az éjjel

Az éjszakák nehezebbek.
Hiány vággyal verekednek.
Mire megjön majd a hajnal,
telve minden lila jajjal.

Könnyebbek tán a nappalok,
amikor egyedül vagyok,
ha nem is szól hozzám senki,
jobb fényben, mint éjben lenni.

2014. szeptember 21., vasárnap

Rágni magamat

Áll a szívem, nem dobog,
immár egy éve.
Pedig hátast sem dobok,
ahogyan kéne.
Csak élek, mintha életem
még tovább folyna,
a csönd és a félelem
velem nem volna.

Áll az agyam, nem forog
megállt az ész.
Csak magamnak dúdolok,
és nem merész
a forma, és a tartalom.
Semmi komoly:
csak rágódom a sorsomon,
mint könyvön a moly.

Áll az élet, nem lobog
bennem a láng.
Magammal jól kitolok,
mintha alánk
nem rakna elég tüzet
maga a lét.
Nézem keménységüket:
fejjel falakét.

Lehetnék

És én is lehetnék más, mint aki vagyok,
ehhez születnem sem kellett volna másnak.
Elnézném, amint a két szemed rám ragyog,
és még csak hívnod sem kellene Tamásnak.

Ha akkor, egyszer másfelé léptem volna,
vagy más Nap kelt volna az égre fel, talán
szívem dobogása ma másképpen szólna,
és nem lehetne mára ilyen sok hibám.

Lehetnék más is én, mint aki most vagyok.
Lehetnék életuntabb, százszor boldogabb,
lehetne űr, amit magam után hagyok,
lehetnék, mint voltam, sokkal hóbortosabb.

Ha akkor, egyszer másfelé néztem volna,
másként alakul mára már az életem,
másik örömbe és bánatba torkollna.
Lenne bennem akkor is ennyi félelem?

Zsil eltűnt a Zónában

A szögesdrótok felett ülő
géppuskafészket kijátszani
nem olyan túlságosan nehéz.
A trükk: nem szabad kilátszani
az iszapból, mely fehér, mint mész,
ha átsöpör a forrón sütő,
észlelő sugár fejed fölött.
De aztán, ha bent vagy, jól vigyázz!
Híába szerzel pár üreskét,
ha vissza nem térsz. Hát ne hibázz,
mert túl nem éled majd az estét!
Mint Zsil: hete, hogy elköltözött.

Állapotainkrul

Véget ért a rend.
Az ezredéves álom végül összeomlott.
Most hajadra kend
összes eszméd! Föl nem vállal senki itt már semmi gondot.

Hazánkban nyers erőszak lett úrrá megint,
és nem hiszem, ha bármit mondok,
halk szavam megint,
mégis harsogom, sikoltom újra,
bár hiszem, hogy végleg vége,
pince mélybe, barlangodba bújva
sem várhatsz már többé új mesére.

Igazgat minket itt a félelem,
hogy lesz-e holnap még elég az élelem,
ha bőröd színe más, mint szomszédodé lenne tán,
rád gyújtja-e házadat egy éjen, vagy egy délután.

A tőke dőzsöl.
De más ez most, mint volt a verseny.
Eszel, ha főzöl,
de rád itt nincs már szükség,
kimondták rólad durván, nyersen.

Házadra dobnak tűzvirágot
gonosz, hazátalan bitangok,
ha mennél, hát láss világot!
Nincs, mit hátra hagysz, és fájna:
itt kell hagynod.

Nemzet voltál. Csürhe lettél,
amelynek szolga szabja meg, hogy mit szabad.
Elmúlt a nyár, megjött a tél.
Csak barlangodban visszhangozhat még meddő szavad.

Nincs itt a rend.
Sem ezredéves keresztényi már,
beléje csent
a bírvágy mindent,
és csak dőzsöl,
amíg csak azt mondod, hogy elég,
és itt, és most megállj!



2014. szeptember 20., szombat

Nincs menekvés

Évezredek óta hallom a hullámverés moraját,
amint kaviccsá, majd durva-, majd finom szemű homokká
döngeti szét az eredetileg sziklás tengerpart gránittömbjeit,
amelyek egy örökkévalóság óta állnak a parton,
és állják az óceán felől fújó szél haragját is,
és a szél által felkorbácsolt hullámok ütéseit .

Mint a Húsvét-szigeti kőszobrok vak szemükkel,
úgy merednek a végtelen vízre,
mintha jöhetne onnan egyszer
a szélen és a hullámokon,
valamint a szél szárnyán ringatózó,
vadul rikácsoló,
a part menti hullámverésben halra vadászó sirályokon kívül
valami más is,
valami, ami felboríthatná a parti sziklák
homokká porladásának örök rendjét,
megállítaná talán, ha vissza nem is fordítaná az időt,
amely mintha csak a hullámok ritmusos döndülésében válna
valóságossá,
érzékelhetővé.

De nem jön.
A sziklák kaviccsá, majd homokká porladnak,
talán csak évmilliók múltán,
de bizonyosan.
Senki és semmi meg nem mentheti őket.

Generálpauza


                                                Karinthy  Frigyes: Nihil című verse nyomán

Egy ideig nem beszéltem volt szeretőmmel,
bár azt mondta, hogy mindig szívesen beszél velem,
de én tartottam tőle, hogy inzultusnak veszi,
meg magamtól is féltem, hogy majd olyasmit mondok,
ami immár nem volna igazán helyénvaló.

Végleg elbúcsúztunk, azt mondta, már nem szeret.
Így hát megpróbálkoztam mással megismerkedni,
de mindig rá kellett jönnöm, hogy reménytelen,
mert hozzá hasonlóan értelmes és szép nőt
úgysem találok soha olyat, aki szóba is állna velem.

Másokkal beszélgettem időjárásról politikáról,
még szerelemről is, kérdezgettem őket, hogyan élnek,
érdeklődést tanúsítottam minden iránt, amit mondtak,
volt, hogy érdekelt is, de valójában soha nem rendültem meg,
amikor eltűntek az életemből.

Soha nem alakult ki közöttünk olyan erős kapocs
- és itt most egyáltalán nem a szexről beszélek -,
mint amilyenre szükségem lett volna, és amilyentől
eredetileg féltem is, hogy kialakul.

És azt is éreztem minduntalan, hogy egyikükben sem
alakult ki olyan fokú érdeklődés irántam,
ami túlment volna a szokásos udvariasság keretein,
és ez volt, ami a dolgot számomra végül is érdektelenné tette:
nem volt értelme a befektetésre váró energia befektetésének.

Aztán csak megenyhültek közöttünk a dolgok,
és kiderült, hogy tényleg szívesen beszél velem
hébe-hóba, elmondja, mi történik vele, milyen gondjai vannak
- ez jólesik -, és meghallgat engem is,
bár mindig vigyázni próbálok, ne öntsek rá túl sokat.

Épp elég baja van magának is, csak abban reménykedem,
hogy amikor legnagyobb szüksége volt segítségre,
kapott tőlem igazi támaszt, akkor is, ha utána úgy gondolta,
hogy nem vagyok megbízható, vagy, hogy hátba támadom,
pedig csak saját kétségeimben és kettős bizonytalanságomban őrlődtem.

Már úgy hittem, végleg kigyógyultam belőle,
de időről-időre rá kell jönnöm,
hogy belőle nem lehet kigyógyulni,
csak mélyre eltemetni, és nem engedni,
hogy túl erősen föltámadjon megint.

2014. szeptember 19., péntek

Fenébe az egésszel!

Ott ehetné ám a fene az egészet,
nem volna érte nagyon kár,
mert lassan úgyis fölzabál az enyészet.
Vagy én voltam csak nagy szamár?

Ette volna ott a fene az egészet!
Hisz' nincsen benne semmi jó:
állandóan csak taszigál a természet,
ha Nap süt, vagy ha hull a hó.

Ette volna ott a fene az egészet!
Hogyha tudom, hát ki sem jövök.
Halálra fagyhatok, vagy tűz megéget.
Csakis a szenvedés örök.



2014. szeptember 18., csütörtök

Gondolatok a halálról

Olykor, bár másra gondolok,
belém hasít: majd meghalok.
Nem szörnyű ez a gondolat,
mert elűzi a gondokat:

Nem lesz utána hiába-vágy,
úgyis hidegen marad az ágy,
hideg a szív, és nem dobog,
amikor már halott vagyok.

Nem feszül többé fölém az ég,
amely vagy szürke, vagy néha kék.
Nem hallok madárdalt a fán,
ha meghalok, de nem ám!

Olykor, amikor magam vagyok,
halálra volna néha ok,
de olyan hideg a gondolat,
hogy elűzöm gyorsan a gondokat.

2014. szeptember 17., szerda

Fölém hajlott az est

Fölém hajlott az est
keresztül a városon,
lehet talán, hogy rest,
de az égen átosont,
és fent már sötét honol.

Fölém hajlott az est,
most lassan és puhán
ereszkedik le Pest-
re, és itt is, Budán
a napfény már megpucolt.

Fölém hajlott az est,
lámpák fénye gyúlt,
dereng, sárágára fest
polgárt, kurvát, s kigyúrt
stricit szűk sikátoron.

Fölém hajlott az est,
és itt ülök megint,
holnap majd újra lesd,
hogy halk szavam megint:
lépj túl a napi mámoron!

Vers, nem nekem

Verset olvasok, amely már
nem rólam és nem nekem szól,
mintha bajom nem volna sok.
Minek? - kérdem, és nem válaszol
a kérdésre senki, hisz' nem is ez a cél,
hanem az ok fontosabb talán,
hogy amire megjön majd a tél,
maradjon élet a pusztulás falán.

Verset írok, és olvasok,
létemet próbálom ragadni ezzel torkon,
amely, akár az ordasok,
űz, és marcangolna folyton.
Megragad egy kép, ha látom,
és csodálom: nézd csak! Ezt így is lehet!
Az élet közben pilleszárnyon
libben el. Segítsetek!

Verset írok, kifejezni,
azt, ami másképpen ki nem mondható,
amíg csak rám nem szól a létem: ennyi!
Itt a vég, most már csapó,
vagy meg nem szűnik tiszta elmém
működése, mely világot épít bennem,
elhitetvén érdemes még
itt a Földön egy darabig lennem.

Verset olvasok, és megfog.
Bár nem is nekem, és főleg
már nem rólam szól,
mert a kérdésekre, amelyek bennem nőnek,
a vers csak ritkán válaszol:
Honnan, és miért,
hová és meddig tart a földi lét?
Kell-e így tovább az úton menni?
Érdemes mesélni újra
önmagunknak gyermeteg mesét?



Ördög furulyája

Éjente az ördög furulyázik,
zenéjére vitustáncot járok.
Tudom, hogy nincsen életem másik,
ez eggyel majd hogyan vetek számot?

Vad zenéjét egész éjen fújja,
dallamától nincsen nyugovásom,
benne visszhangzik szívemnek búja,
mellyel egyre mély árkomat ásom.

Hajnalonta ördög hegedűje
vad nótákat harsog a fülembe.
Szívem szorítja össze, hogy tűrje,
miért véled estem szerelembe.

2014. szeptember 16., kedd

Örömre föl!

Kedvesem, ülj az ölembe ma újra,
vesd le magadról mind a ruhád!
Töltsük a nappalt ágyba bebújva,
süssön a napfény újra le rád!

Jöjj ide, kedves, hagyd el a gondot,
lásd, ma a vágyam mennyire ég!
Megnyitom újra az ingen a gombot,
két szemed látnom már nem elég.

Arcomat újra húzd az öledre,
mohó ajkamnak tárd ki magad!
Bárkinek feltámadna a kedve.
Az öröm hosszan velünk marad.

2014. szeptember 15., hétfő

Zárt ablak mögött

Hiába zárom ablakom,
a semmi szele fúj szobámba.
Nem csak a nyarat,
az őszt is elfelejtem majd tavaszra,
amikor a fákon már csak
a hiány bont virágokat.
Nem bánom mégsem,
hogy hangosan nyüszít
bennem a lélek,
és nem félek;
erős vagyok:
elmondhatom,
ha csak pár órát is,
de éltem.


Feleségem kutyát szeretne

Feleségem egy kutyát szeretne.
Rövid időnként előhozakodik vele,
szinte mindig, ha lányunk járt erre.
Volt kutyánk róla jut tán eszébe,
amelyet lányunk elvitt magával,
amikor itthonról elköltözött.

Feleségem azért akar kutyát,
mert bármit is mondhat egy állatnak,
az mindig hűségesen hallgatná.
Nem értem, miért hiányzik neki
a hallgatóság, mert egy ideje
nem is nagyon beszél semmit hozzám.

Talán, mert nem hallgatom meg sosem?

2014. szeptember 14., vasárnap

Azért sem igazodom

Nem fogok hozzátok igazodni,
bármennyire kapacitáltok, mégse.
Nekem egy versem sem büdös zokni,
hogy kimosom, és nincs szaga végre.

Bizonyosan van egy olyan stílus,
ami fekszik (vagy több is van talán),
olyan figyelmet fölkeltő típus,
a hirdető oszlopok oldalán,
vagy van másik, amilyenre én nem
leszek még úgyannyira sem kapható.

Túlcizellált jelzők, különleges
szavak rejtett értelmet, mint a hó
fednek el benne, kapkodom fejem,
hol van ebben az értelem, hahó?!

2014. szeptember 13., szombat

Nincsen hová állni


Nekem nincsen, ahová odaálljak,
meg nem mutattad magadat nekem.
Nem vagyok jó, de talán, mint az átlag,
rosszabb sem sokkal lettem, Istenem.

Nekem nem suttogott még a fülembe,
elmémbe nem dörgött soha szavad.
Szívem sosem vert még szabott ütemre,
mégsem lettem, Ó, Uram, szabad.

Lehet, hogy nincsen fülem a hallásra,
és a látásra túl vaksi szemem,
de nekem nincs szükségem a vallásra,
hogy megértsem, miért létezem.

Én el sem hittem még azt, hogy létezel,
talán nem is fogom hinni soha,
mégis csak várom, hogy majd jelentkezel,
különben marad sorsom mostoha.

Tengerparti sivatagban

Fönt, az égen gyűrűző spirálok,
itt, a parton folyton fúj a szél.
Magányomból, hittem, majd kilátok.
Amíg él, az ember csak remél.

Hullám mossa jéghidegen lábam,
előttem a sötét víztükör,
és én nézem csak, halálra váltan,
a szegélye, mint a krétakör:

húzna egyre magába a tenger,
szívna fel a csillaggyűrűs ég.
Üres a tér. Semmi bottal nem ver,
mégis, ebből már nagyon elég.

A nagy víz most hullámzik szelíden,
elültek a rémítő zajok.
Gyenge szellő szórja szerte hírem.
Azt sem tudja senki, hogy vagyok.





Repedezik

Repedések hálózzák át a lét finom szövetét,
elemeire hull a valóság kockája.
Táguló hasadékokból támad a sötét;
minden fényt kiűz nemsokára.

A buborék egyre tágul, belsejében
sok új, kisebb semmi keletkezik,
s én nem hiszek végében, sem elejében;
ember-voltom csak magamban rejtezik.

Archimédesi pont kellene, hogy legyek,
stabil, fénylő, irányt mutató,
de az űrt folyton bedongják a döglegyek
szívó szájuk vad, tátott, mohó.

2014. szeptember 12., péntek

Vízbe zuhant hajóágyú

Bár mindegy mostanra, mi történt akkor,
hogy hibáztam-e, és hibám fatális
volt-e, vagy csak úgy adódott, mert máris
senkivé váltam, és rám tört az agg kor.
Mindegy mostanra. Lehetett volna tán
más is a folytatás, de így alakult.

Olyan lehettem, mint egy elszabadult
hajóágyú. A palánk túloldalán
csak a mély és hideg tenger vize várt,
amelybe belezuhantam. Merülök
azóta is. Az emlék magába zárt.
Nap-mint-nap újra csak megszégyenülök.

A tengerfenék várja a vén betyárt.
Hiába a víz, a táj csupa üszök.

2014. szeptember 8., hétfő

Ott ehetné a fene

Ott ehetné ám a fene az egészet,
nem volna érte nagyon kár,
mert lassan úgyis fölzabál az enyészet.
Vagy csak én voltam nagy szamár?

Ette volna ott a fene az egészet!
hisz' nincsen benne semmi jó:
állandóan csak taszígál a természet,
ha Nap süt, vagy ha hull a hó.

Ette volna ott a fene az egészet!
Hogyha tudom, ki sem jövök.
Halálra fagyhatok, vagy a tűz megéget.
Csakis a szenvedés örök.

Tüskék

Fekete tüskék fehér márványra szórva.
Hegyükről mind alvadt vér csorog.
Nincsen hang, amely hozzám szólna,
az éj-sötétben oly magam vagyok.

Fekete tüskék fehér márványra szórva.
Ez a jelkép elcsépelt, hamis,
hiszen ez a vers is csak magamról szólna,
ha nem lennék tüske magam is.

2014. szeptember 7., vasárnap

Már csak ritkán szorul

Nem értettem, miért feküdtél mellém,
és azután miért hagytál ott,
Mi volt, ami úgy megváltozott,
hogy mára nem maradtál, csak emlék.

Nem értettem, hogyan választottál,
miért éppen én lettem a jó,
aztán mégis miért vitt hajó
messze tőlem. És a választ totál

felesleges várnom, hiszen vége.
Ma már tudom, úgysincs válasz erre.
Nem lett azóta sem tiszta, persze,
de szívembe költözött a béke.

Tovább mentél. Nem tudom, hogy merre.
Már csak ritkán szorul el a gége.

Késő délután

Nem értem, hogy mit esznek ezek még rajtam:
mellem és fenekem már megereszkedett,
tegnap mégis, hogy a gombot nyitva hagytam,
a sok férfi szem még újra megreszketett.

Nem értem, hogy mit is ehetnek még rajtam
a türelmetlen és mohó férfiszemek.
Bizony, lassan minden vágyamat feladtam,
hisz én nem vagyok örök, mint az Istenek.

Sosem értettem, hogy mit is esznek rajtam,
de mi tagadás, bizony nagyon jól esik,
hogy női létem, még majd' úgy vonz, mint hajdan.
Ha hívnának, bizony még mennék reggelig!

Túl az ajtón

Apám, mi van túl az ajtón?
Ha kinyitnám, mondd, mi vár?
Túl az ajtón más szobánk van,
abban alszik jó anyád.

Apám, mi van a szobán túl?
Ha kimegyek, mondd, mi vár?
A szobán túl ott a kertünk,
benne sok tarka virág,
amit csak neked neveltünk,
neked szórja illatát.

Apám, mi van túl a kerten?
A kerten túl ott a rét.
Ott szalad nyúl, lepke rebben,
eső dalol száz mesét.

Mi van túl a kerten, réten?
Hová repül száz madár?
Túl a réten nagy folyó van.
Vízét várja tengerár,
akit elvisz rajta csónak,
többé nem jön vissza már.

Apám, mi van a folyón túl?
S van-e rajta híd, szilárd?
Túl a folyón magas hegynek
hágóin mind fúj a szél.
Havat hord, akit betemet,
boldog lesz, ha tovább él.

Apám, mi van a hegyen túl?
Meddig tart a nagyvilág?
A hegyen túl ott a város,
fala őriz száz csodát,
széles tengerrel határos,
ember nem ment rajta át.

De mi van a tengeren túl?
Meddig tart a földi lét?
Ki tovább megy, majd belefúl,
s nem lesz többé tarka rét,
nem lesz szellő, drága napfény.
Nem lesz többé száz határ,
ha elragad, többé nem ad
létnek vissza a halál.

Mi van aztán túl halálon?
Mi van túl az életen?
Olvastam, de nem találom,
a választ, a félelem
szorítja a szívemet,
amikor rá gondolok.
Mi lesz, hogyha eltemet
a föld? Elmúlnak a bajok?

2014. szeptember 4., csütörtök

Többé már nem fekszel mellettem

Többé már nem fekszel mellettem. Fehérre
festette hajamat a múlóban lévő tél.
Már nem is félek, de nincs bennem, ami remél.
Azt mondtad, féltesz, erre még jól emlékszem.

Hiába zárnék ablakot, résén süvít
a semmi szele szobámba. Nem a nyarat,
de az őszt is elfelejtem majd tavaszra,
mégsem bánom, mert hangosan nyüszít
bennem még a lélek is,
mégsem félek így:
erős vagyok.
Elmondhatom:
csak pár percet,
de éltem.

Sárga fű

Akár a vaslábosban a sárga fű,
mindig fölveri fejét az élet.
Gyomnövénynek születtem, félek,
csak gaznak maradhatok halálig hű.

Az én lelkem nem kemény,
lágy, mint a viasz.
Minden, amit tapasztalok,
új nyomot nyom bele.
Elhagy minden remény,
nincs sehol sem vigasz,
ócska, öreg korsó vagyok,
ecettel tele.

Rólam nem hörpintesz
kortynyi szép világot,
de még habzó ég sincs
rímem tetején.
Hogyha untat mindez,
hát szemétbe vágod,
szamárfület mutatsz
vagy orrot felém:

ugyanaz a nóta!
Egyre csak azt fújod,
mint hogyha nem lenne
tele a világ
már kezdetek óta
széppel. Nem zeng húrod,
nem találod benne
a harmóniát?

Mint a felirat a tűzfalakon,
amelyet már átfestettek régen,
úgy halványul bennem
egykoron szerettem.

Verspapírálarc

Fiam cetlikből ragasztott arcot.
Egy fecni lepottyant róla:
nem bírta a gyűrődést és harcot.
Azóta hiányzik az orra.
Nem a fiamé, hanem az arcnak:
hiányos lett a mozaik.
Nevezhetik ezt kudarcnak
a mesterek és szakik,
de hiányos a fiam is,
mint én: nem teljes egészen;
hallgatag, mint a szfinx vagy egy piramis,
de én azért jól megértem.