Generálpauza

                                                Karinthy  Frigyes: Nihil című verse nyomán

Egy ideig nem beszéltem volt szeretőmmel,
bár azt mondta, hogy mindig szívesen beszél velem,
de én tartottam tőle, hogy inzultusnak veszi,
meg magamtól is féltem, hogy majd olyasmit mondok,
ami immár nem volna igazán helyénvaló.

Végleg elbúcsúztunk, azt mondta, már nem szeret.
Így hát megpróbálkoztam mással megismerkedni,
de mindig rá kellett jönnöm, hogy reménytelen,
mert hozzá hasonlóan értelmes és szép nőt
úgysem találok soha olyat, aki szóba is állna velem.

Másokkal beszélgettem időjárásról politikáról,
még szerelemről is, kérdezgettem őket, hogyan élnek,
érdeklődést tanúsítottam minden iránt, amit mondtak,
volt, hogy érdekelt is, de valójában soha nem rendültem meg,
amikor eltűntek az életemből.

Soha nem alakult ki közöttünk olyan erős kapocs
- és itt most egyáltalán nem a szexről beszélek -,
mint amilyenre szükségem lett volna, és amilyentől
eredetileg féltem is, hogy kialakul.

És azt is éreztem minduntalan, hogy egyikükben sem
alakult ki olyan fokú érdeklődés irántam,
ami túlment volna a szokásos udvariasság keretein,
és ez volt, ami a dolgot számomra végül is érdektelenné tette:
nem volt értelme a befektetésre váró energia befektetésének.

Aztán csak megenyhültek közöttünk a dolgok,
és kiderült, hogy tényleg szívesen beszél velem
hébe-hóba, elmondja, mi történik vele, milyen gondjai vannak
- ez jólesik -, és meghallgat engem is,
bár mindig vigyázni próbálok, ne öntsek rá túl sokat.

Épp elég baja van magának is, csak abban reménykedem,
hogy amikor legnagyobb szüksége volt segítségre,
kapott tőlem igazi támaszt, akkor is, ha utána úgy gondolta,
hogy nem vagyok megbízható, vagy, hogy hátba támadom,
pedig csak saját kétségeimben és kettős bizonytalanságomban őrlődtem.

Már úgy hittem, végleg kigyógyultam belőle,
de időről-időre rá kell jönnöm,
hogy belőle nem lehet kigyógyulni,
csak mélyre eltemetni, és nem engedni,
hogy túl erősen föltámadjon megint.