Állapotainkrul

Véget ért a rend.
Az ezredéves álom végül összeomlott.
Most hajadra kend
összes eszméd! Föl nem vállal senki itt már semmi gondot.

Hazánkban nyers erőszak lett úrrá megint,
és nem hiszem, ha bármit mondok,
halk szavam megint,
mégis harsogom, sikoltom újra,
bár hiszem, hogy végleg vége,
pince mélybe, barlangodba bújva
sem várhatsz már többé új mesére.

Igazgat minket itt a félelem,
hogy lesz-e holnap még elég az élelem,
ha bőröd színe más, mint szomszédodé lenne tán,
rád gyújtja-e házadat egy éjen, vagy egy délután.

A tőke dőzsöl.
De más ez most, mint volt a verseny.
Eszel, ha főzöl,
de rád itt nincs már szükség,
kimondták rólad durván, nyersen.

Házadra dobnak tűzvirágot
gonosz, hazátalan bitangok,
ha mennél, hát láss világot!
Nincs, mit hátra hagysz, és fájna:
itt kell hagynod.

Nemzet voltál. Csürhe lettél,
amelynek szolga szabja meg, hogy mit szabad.
Elmúlt a nyár, megjött a tél.
Csak barlangodban visszhangozhat még meddő szavad.

Nincs itt a rend.
Sem ezredéves keresztényi már,
beléje csent
a bírvágy mindent,
és csak dőzsöl,
amíg csak azt mondod, hogy elég,
és itt, és most megállj!