nem rólam és nem nekem szól,
mintha bajom nem volna sok.
Minek? - kérdem, és nem válaszol
a kérdésre senki, hisz' nem is ez a cél,
hanem az ok fontosabb talán,
hogy amire megjön majd a tél,
maradjon élet a pusztulás falán.
Verset írok, és olvasok,
létemet próbálom ragadni ezzel torkon,
amely, akár az ordasok,
űz, és marcangolna folyton.
Megragad egy kép, ha látom,
és csodálom: nézd csak! Ezt így is lehet!
Az élet közben pilleszárnyon
libben el. Segítsetek!
Verset írok, kifejezni,
azt, ami másképpen ki nem mondható,
amíg csak rám nem szól a létem: ennyi!
Itt a vég, most már csapó,
vagy meg nem szűnik tiszta elmém
működése, mely világot épít bennem,
elhitetvén érdemes még
itt a Földön egy darabig lennem.
Verset olvasok, és megfog.
Bár nem is nekem, és főleg
már nem rólam szól,
mert a kérdésekre, amelyek bennem nőnek,
a vers csak ritkán válaszol:
Honnan, és miért,
hová és meddig tart a földi lét?
Kell-e így tovább az úton menni?
Érdemes mesélni újra
önmagunknak gyermeteg mesét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.