2014. október 31., péntek

Elmaradt randevú

Szeretőmhöz mentem volna
a májusi levegőn.
Nincsen nála nagyobb csoda,
ha hever a heverőn.

Keze, lába apró ékszer,
és az arca: ó, be szép!
Megcsodáltam egyszer-kétszer...
de elhagyott, tavaly még.

A kariatida


Pereccé görnyed a súly alatt,
de tartja a követ.
Életen át helyén marad,
más szárnyakat növeszt,
és messzire száll a végtelenbe,
ahol nincsen határ.
Elmenekülne ő is messze,
de a házra a semmi vár.


Csak nézd meg jól a kariatidát,
és lásd meg az ifjú nőt,
aki gürcölt, izzadt egy életen át,
és nehezen kap levegőt,
és boldogtalan a kudarc alatt,
mert összenyomja a kő.
De számára ez az öröm maradt.
És ez felemelő.

2014. október 30., csütörtök

Titkos nyomorult

Nyomorult vagyok, titkolnám nyomorom,
így a hegycsúcsoknak kikiabálom.
Nem hagy megnyugodni a nagy álom,
hogy új virág nőhet még a romokon.

Semmit sem tehet ez álomért senki,
hiszen létrejötte maga a csoda.
Míg nem érkezik, létünk csak kaloda;
ha elmarad, csodátlanul kell menni.

Én tudom: vízcseppben az egész világ,
ha az a kedves köldökében rezeg,
és mindegy, voltak-e, lesznek-e hibák,
amelyeket újra elkövethetek,
a hiány így is, meg úgy is csak kirág
majd a létből. És rám dőlnek a hegyek.


Jégbe fagyott tűz

Még tűz áramlik végig vérkörömben,
hogyha felidézem karcsú alakod.
Múlt idők hordaléka a patakot
tereli már, de osztoztunk örömben.

Sosem értettem, hogy miféle végzet
sodort utadba, mint gyanútlan vadat
vadász puskája elé. Nincs rá adat,
hogyan is működik ez az igézet.

Mint farkas, ha átlábalt a patakon,
rázza le annak vízét bundájáról,
szabadulnék az emléktől, a láztól,
amely fogva tart: bűvös a hatalom,
jégbe fagyaszt, továbblépni így gátol.
De tüzem veszteni sem akarhatom.

2014. október 28., kedd

Szépek a tercinák, a rímek, a ritmus

Én szépnek érzek minden tercinát,
ha ékes magyar nyelven szól nekem.
Ölelkező rímet, kereszt-csodát,
ha olvasok, az mindig ünnepem.

Jambus lüktet benn a verssorokban,
vagy netalán hangsúlyosan dalol?
Ha rímeit már sorra elsoroltam,
a tartalom is megfog valahol.

Ha kvartinákból áll a vers-csoda,
formájában nem lehet semmi jaj;
vagy pentameterekben ír oda
egy pár sort a költő, sem elmebaj.

Lehet az elégia, vagy óda,
ha zümmög a rím, és mint lepkeraj
csaponghat a szó, akármicsoda
a vers, ha jó a ritmus, egy hepaj.

2014. október 27., hétfő

Valaki más

Fejembe szállt a bor megint
- egy este nagynénikémmel.
No nem annyira. Csak rálegyint
az ember: francba a kémmel,
aki a facebook bejegyzést nézi!
Már harminc éve is volt,
hogy a vezérlés abszolut kézi
lévén utánunk szimatolt
az egész államapparátus.
Semmi nem változott,
a történelemben nincsen hiátus.

Nekem leáldozott
a napom immár, mert sárgán ragyog,
nem narancsosan.
És nem suttogva hebeg és gagyog
a szám, hanem hangosan
vádol: miért jött vissza újra
ugyanaz az idő,
amikor itt volt a diktatúra,
és miért nyomott a levegő?

Nem vörös az eszme máma,
narancsban úszik a lét.
Hiába szól polgárról a fáma,
nem hiszi el a mesét
senki, aki hallja, látja,
mi folyik újra itt.
Azt hiszem, nincsen más hátra:
uralkodóvá lett a hit
abban, hogy csak egy az erő,
a célja az összefosás.

A narancs a szín, az a nyerő,
a többi csak ráadás,
hogy láthassa a böszme nyugat,
itt "mi" vagyunk az urak,
és ha izgága vagy, majd téged is lenyugtat
egy falban megtalált furat,
amelyben újra száloptika
figyeli, kivel kavarsz,
és ha valami nagy fifika
van benned, ezen akkor is elhasalsz.

Fejembe szállt kicsit a bor,
de nem vagyok paranoiás,
csak olyan országban élek, ahol
nem vagy önmagad:
már megint légy mindig valaki más!

2014. október 26., vasárnap

Amatőr-költő találkozó margójára

Poet találkozón voltam.
Rájöttem: mindegy, mit írok,
írok-e, vagy magamban sírok,
amíg kiterítenek holtan.

Mint ahogy' nem hallik égig
a kutyák ugatása sem,
én is csak csendben teszem
dolgomat a biztos végig.

Mert dolgom az van nekem is:
írhatnak bár mások jobban,
de a szívük másként dobban,
mint az enyém, mégsem hamis
többnyire egyikünké sem.

Vagy főzzem inkább csendben levesem?


2014. október 25., szombat

Rendszerváltó-vers

Aknamezők épülnek az árvalány-hajas réten.
Szögesdrótok feszülnek újra keresztül az elméken.
Tribünökről integetnek ugyanúgy, mint akkor,
mintha máig sem jött volna idáig a vaskor.

Kőkaszával kaszálnak a réteken a népek,
és az új hatalmasok egy cseppet se' félnek.
Befellegzett újra itt a polgári eszméknek:
itt lenne már az idő rendszert váltani, tényleg.

2014. október 24., péntek

Memento mori!

Akármennyit is írok a halálról,
bele eddig mégsem gondoltam soha,
hogy ha a sors hozzám lenne mostoha,
és hirtelen elmennék a világból,
mi is lehetne, amit hátra hagyhatnék,
amit én adtam magamból másoknak?
Életét tettem-e jobbá soknak,
vagy kevésnek legalább? Milyen emlék
maradna a Földön utánam, rólam,
ha bevonnák a jogosítványomat
maholnap, és hirtelen minden szólam
igazzá válna? Ebben nem támogat
engem egy vers sem, amit eddig róttam.
S a halál kénye-kedvére válogat.

Lefolyó-vers

Már csak idő kérdése és visszajön
az akasztás is: cirkusz kell a népnek.

Ha a lelkét ellepik a fekélyek,
akkor mindegy már, hogy tisztán issza ön
a pezsgőt, vagy kaviárt zabál mellé,
előbb-utóbb majd szétrothad a teste.

Mert a nép az egyetlen hatalom itt,
és bárhogyan is ámítod, el ne hidd,
hogy nappalodra nem jön majd az este!

Nekem azt mondta egyszer egy oktató,
hogy a szar sohasem robbanthatja szét
a porcelán, vízöblítéses vécét,
de duguljon csak el ott a lefolyó,
és legyen, aki élesztőt tesz bele,
aztán lássuk, mennyit bír el a bele!

2014. október 23., csütörtök

Este a medvekifutónál


Föl alá jár a túloldalon.
Fenékre ül, úgy integet.
A lemenő Nap szinte dalol:
vörösre festi a szőrzetet,
mintha erdő avarja égne
parázsló tűzben rajta szét.
Ne menj innen haza, még ne! -
kunyerálja a perecét.

Az idő erre lassan telik:
Bezárva tartják reggeltől estelig.

Halálig szeretni

Én nem tudok halálig szeretni,
mert túléltem már néhány halált.
Éppen elég az életet temetni,
elhagyván egy újabb állomást.

Azt hiszem, hogy megszűnik az élet
mindig, amikor nem szeretek,
csak egy sötét, mély veremben élek,
amelynek a fala meredek.

Vagy talán fordítva lenne minden,
és vérző, sötét seb a szerelem,
amely fáj, ha van, s ha nincsen,
felzabálja egész életem?
Pedig anélkül kell élni, hiszen
csak egy másik út van: szelemen.

Alkonyattájban

Szöcske szökkent át a napkorong előtt a délután.
Gyöngyöket potyogtatott el rajta.
Az éjszakában egy vadász meglőtt egy orangutánt.
Nem tudta, hogy vajon az milyen fajta.

Mert sötét volt. Nem napfoltok miatt:
a Nap a Földnek akkor másik oldalán delelt.
A dörrenésre egy vemhes macska megfialt,
az örömhírre csak a visszhang felelt.

Csillagfürt fénylett majd fel az éjszakában,
de a kövér Hold képe akkorra már megfogyott,
 illegette magát a tükör-tócsában,
amelyet egy délutáni röpke zápor ott hagyott.

A szöcske közben régen nyugovóra tért,
fűágyán az alkonyattal elpihent.
A vadász neje befejezte az esti mesét
és főzni kezdett, a házban odalent.


Fejembe szállt


Fejembe szállt a pálesz.
Jól tudom, nem szabad,
de létemhez hozzátesz,
és úgysincs rá szavad,
hisz meg sem látszik rajtam,
amikor bekapok
egyet, hogyha zavarban,
vagy ha bajban vagyok.

Fejembe szállt a pálesz,
de kitisztult agyam.
Néha-néha rávesz,
hogy olyan borzalmasan
telnek napjaim újra,
amennyire csak lehet,
mert nem élem hozzád bújva
ezt a mocsok életet.

2014. október 22., szerda

Napozik a kedves

Rőt szalagként lobban a fény hajában.
Izgatottan már csakis arra vártam,
hogy ledobná végül a köntösét is
lágy kerevetre.

Szép szerelmem fürdik a napsugárban
délutánonként, amióta nyár van,
körbecsókolhatja a lenge szellő
angyali testét.

Hívtam én hogy jönne, ölelne engem:
hogyha én csókokkal előbb fizettem,
hát a hűvös szél ölelése kell most?
Itt vagyok én is!

A két holló

                                             Kányádi Sándor versét olvasva: T.Á. sírjára

Cserefára szállt két holló,
nem ült azon még hasonló.
Ékeskednek fehér tollal,
egymást fogják vaspántokkal.

Jaj, ha a vaspántok szege
a szívükbe állna bele!
Egyiküknek megszakadna,
másikuk utána halna.

Két holló szállt cserefára,
fehér lett annak az ága.
Kinyílt fölötte a mennybolt,
fényesen, ahogyan nem volt.

Felragyogott Hold és a Nap,
egyik másikába harap.
Csillag hullott, elsötétült.
A két holló messze repült.

2014. október 21., kedd

Intenzív osztályon

A másik ágyon második napja
hörög egy öreg faszi.
Nincs neki már anyja, sem apja,
tüdejét ő nyírta ki:

Láncdohányos volt ifjú korában,
maga mesélte nekem,
és most itt, velem egy szobában
hörög. Ezt nem szenvedhetem.

Zihálva vergődik ott az ágyon,
vénájából lóg a tű.
Nem hajkurászik már nőket a nyáron:
nem volt szentéletű.

Pár dolgot talán nem kellett volna,
amit elmondhatott,
de mindegy. Már beállt a kóma.
tegnap még élt, holnap halott.


2014. október 20., hétfő

Én még soha nem hazudtam

Én még soha nem hazudtam az embereknek,
minket, magyarokat folyton ütnek-vernek,
pedig mi is tiszteletet érdemelnénk,
hiszen milyen brilliáns a mi elménk:

megérteti mindenkivel, hogy neki jó,
hogyha a mi zsebünkben csörög dió,
hogyha atomot veszek a nyugdíjakon,
ha a banda kezében van a hatalom.

Én soha nem hazudtam embereknek,
akik ezt a vádat hallják, mind nevetnek:
mert kiiratkoztak már mind a magyarok,
aki itt él, nem ember már, állatok.


Aki engem olvas

Tűzben volnék izzó fém,
Víz alatt volnék a fény.
Szélben volnék vad lovas
földben lennék szántóvas.

Éjjel-nappal szerető
vízvezetékszerelő,
bádogos és lakatos:
Tóth Gyula. Nem kapatos.

Bajszot rajzolnék Holdra,
Tejutat az égboltra
ezüstfénnyel festenék.
Nem cseppenne le festék.

Tejúton a szekerem
végigmenne lezseren.
Kihordanám a tejet
ihatnátok eleget.

Tűzben volnék izzó fém,
sötétben világló fény,
földben volnék szántóvas.
Azzá lesz, aki olvas.

Hajnalban

A torony hármat ütött,
csillag ég a hegy fölött.
Szemed oda költözött.

Háztetőre ült a Hold,
a mosolyod ezüst volt.
Mellkasomban sötét folt.

Gyöngyharmat egy hajnalon,
diadém a hajadon.
Ami volt, nem tagadom.

Felhő mögé bújt a Nap,
fején fekete kalap.
A semmi belém harap.

2014. október 19., vasárnap

Vízilóiskola

Tasziló, a víziló
ásított egy jó nagyot.
Ráförmedt a gondozó:
mondd szépen, hogy jó napot!

Gyere, ne várj levelet!
Reggelire kapsz halat.
Iskola, ha megetted:
balettóra víz alatt.

A víziló tipikusan növényevő, de néha állati eredetű táplálékot is fogyaszt.

Magamnak, magamban

Magamnak, magamban beszélek.
Szétszórom szavaim a szélnek.
Nem is érdekel, ki hallja,
lehet a teteje, vagy alja.
Ha füledbe jut egy gondolat,
talán megérted gondomat.

Mi is lehetnél?

Mi is lehetnél így, egy év után?
Varázsos emlék? testetlen, sután
zokogó hiány? Tompa fájdalom?
Hogy elmúlt a nyár, most is fájlalom.

De értem én:
a nyárra ősz jön, majd a tél,
és száraz fára friss virágot nem remél
tavasz se' már,
látom én:
levél lehull, ha őszi szél az ágat rázza,
míg bealkonyul,
és az ősz virága meg
úgyis éji faggyal szárad el.

Nehéz évek következnek

Nehéz évek következnek most a magyarságra:
önként hajtotta a fejét ismét szolgaságba.
Nincsen szüksége már többé régi szabadságra,
csak az elmét elbódító, hiú hazugságra.

Hiába zeng költőinek ajkáról az ének,
mégis másik útra tér rá, mint a szabad népek.
Narancssárgán izzanak a vihart jelző fények,
de Kompország hajóján csak kevesek félnek.

Kiírta a magyarságból magát minden senki,
akitől, mert semmije sincs, nem lehet elvenni.
Lábával szavaz, mert itthon nem lehet meglenni,
nincs más, mint ahogy' száz éve: világgá kell menni.

De én mégis itt maradok, nincsen hova mennem,
Erős még a kettő kezem, mindig lesz mit ennem.
Van egy-kettő jó gyerekem, eltartanak engem,
ha a hatalom nem enged immár hová lennem.


Vágány utca

Vagont kirakni mentem a Vágány utcába,
egy évtizede lehetett talán,
mert nem tellett otthon már vacsorára.
Köztisztviselő voltam. Az ám!

De a vasútállomáson elmélázva
mondta az állomásfelügyelő:
nincs árukirakás. És ami van,
ahhoz sem kell élő munkaerő.

Talán halottnak kellene lennem,
gondolkodtam el ott,
és a komor gondolatra bennem
valami megszakadhatott.

Az ember azóta folyton néz:
hiába hallja azt mindenütt,
hogy kevés a dolgos kéz:
munka sokaknak máig sem került.


Hogyha egyszer nagy leszek

Ha én egyszer nagy leszek,
nem lesznek majd betegek.
Nem megy senki kórházba,
nem törik el a lába.


Nem jön mentő nénózva,
öcsit a gólya hozza.
Apu nem jár kocsmába,
szeget kalapál fába.

Nem döglenek a nyulak,
lesz egy rongya anyunak.
Mindenkivel jót teszek,
ha én egyszer nagy leszek.

2014. október 18., szombat

Nem engedhetem

Hálává transzformálom a neheztelést,
hogy túlélhetővé tegyem a hiányt.
Már csak ritkán álmodom neveddel, és
mégsem fogadhatok el semmi silányt.

Akkorra már sokadszor volt, hogy olvastalak,
amikor végül fényre derült napom,
te mára ködbe veszett, ragyogó alak.
Sötétben járni újra, zavar nagyon.

Sehogy' sem engedhetem meg magamnak,
hogy nehezteléssel árasszalak el.
Kérem az égieket, hogyha vannak,
segítsenek téged mindig, hogyha kell,
hogy soká örülhess még minden tavasznak.
Így lesz? - kérdezem. De senki nem felel.


Teljes napfogyatkozás III.

Csak abban az égi rendben bízhatunk,
amely a planéták útját rendezi,
hogy az éj sötétjét újra reggeli
fény válthassa föl, megjelenjen Napunk.

Hiába dermed most vörösbe minden.
Ölelheti a tűzgyűrű a Holdat,
az égbolt is lehet vérvörös oldat,
a végről még nem rendelkezett Isten.

Még tovább kattan majd minden mutató,
egy pillanat, és felröppenhet a légy,
nem is tarthat már tovább, csak három-négy
másodperc, a csönd, amíg az ugató
kutya farkát behúzva ólban kushad.
Bízzunk: várjuk visszatérni Napunkat!

Nincsen választás

Mint hegyfalak között verődő,
szorongató magány,
visszhangzik bennem
számtalan szavad.
Én soha sem voltam
oly nagyon vagány,
de hiszem, hogy voltam
lélekben szabad.

Mert korlátok közé szorít az élet,
hiába mondanád, hogy csak rajtam áll,
mit teszek, a jövőben hogyan is élek,
amíg el nem ragad a halál:
aki úgy él, mint én, attól félek,
nincsen választása már.

Hajótörés


Öröm-vizeken ringatózom.
Most égbe emel az áradat.
Tüdőmbe dől a tiszta ózon,
fölhevítve vágyaimat.


Nincs eszemben még a holnap:
mi lesz, ha csökken majd az ár,
vagy ha léket kap a csónak,
és rám a vizeknek mélye vár.

Bánat-víz tódul tüdőmbe,
halakat kergető cápa had
kering köröttem nyakra-főre,
és a nagy nyomás alatt
lenn, a mélységes vízfenéken
sötétbe fullad tiszta énem.



2014. október 17., péntek

Teljes napfogyatkozás II.

Tűzgyűrű öleli most a Holdat,
közepéből sötét szem mereven
bámul keresztül komor egeken,
ősrégi imákat gyakoroltat.

Ki tudja, visszatér-e még a fény?
És ha megjön, vörös lesz, vagy sárga?
Fonja? Vágja a szálat a párka?
Lassan kihuny a serpenyő faszén.

A homály a Föld mélyéből árad.
Barlangból, szakadékból jön elő,
már hozzád kúszik, nyaldossa lábad,
hogy kivész tagjaidból az erő.
Emelkedik, elfedi a fákat.
Egyre hidegebb már a levegő.

Teljes napfogyatkozás I.


Tűzgyűrű öleli most a Holdat.
Nem szólt még a világ csendesebben:
szél nem rezdül, madárszárny se' rebben.
Az égbolt sötét szépia-oldat.

Megállt az idő egy pillanatra.
Hegyet nem koptat most madár csőre,
az is vár a felolvadó időre,
csak imamalom mellől száll mantra.

Bíborban ég a Gangesz völgye,
megdermedtek a folyón a habok.
Levelét ledobta Rákóczi tölgye,
a világ a sötét jövőtől vacog,
Hádészba jutott Orfeusz hölgye,
csak a vakok nem boldogtalanok.

Orfeusz

Elmennék a Pokolba is utána,
megküzdenék nyomással és hőséggel,
hátra sem fordulnék, bárhogyan kérlel,
hogyha egy kicsit kevésbé utálna.

Mindegy. Hiszen helyembe jön a Pokol:
ezer ördög forgat villán szurokban
minden dalban, amelyet eldaloltam.
Ráadásul mindegyik engem okol.

Talán a fejemben van egy kis hiba,
hogy nem tégla vagyok falban, hanem rés,
vagy agyam nem helyesen dolgozik, és
akit hívok a pokolból, mind pipa:
"olyan kedves, mint egy gégecsőmetszés.
Minek mennék innen vele bárhova?"

2014. október 16., csütörtök

(Meg/el)bocsátás

Én élvezettel néztem volna végig,
hogy kis haláltól fátyolos szemed,
együtt szálltunk volna fel az égig
sokszor, ha éltem volna veled.

Én annyi mindent elfeledtem abból,
amit az ég énnekem adott,
mert nem várhatsz új életet attól,
akinek szíve félig halott.

Még százezerszer néztem volna, rajtad
hogyan árad át a szerelem,
hallgattam volna susogni ajkad,
hogy milyen boldog vagy te velem.
Közös jövőnket fenébe hagytad.
Légy boldog! Poharam emelem.

Neurózis


Bántanak a sötét gondolatok.
Izzadok tőlük, és ráng az arcom.
Gyakorta kényszeresen kapkodok,
már reménytelenné vált a harcom.

Nyugtatót veszek be, napi hármat:
reggel, délben felet, este kettőt.
Így is előfordul elmezárlat,
de mégsem vádolom a Teremtőt.

Volt, hogy már el is ájultam egyszer.
Akinek az idegállapota
olyan, mint az enyém, eljut oda.
Nincs, aki meggyógyíthatna, felcser,
nem hiszem, hogy segít rajtam vegyszer,
csak valami nagyon ritka csoda.

2014. október 15., szerda

Utazó (Voyager)

Apró pont a Nap így harminc év után,
a bakacsin-éj egy halvány csillaga.
Integetnék vissza, honvággyal, sután,
de nem is tudom már, merre van haza.

Köröttem itt a csillagközi semmi:
köbméterenként egy hidrogén atom
jó, ha van. Ki az emlékeket  sepri
memóriámból az adatforgalom.

Mert forgalom van: Még folyton csak mennek
fénysebességgel a fontos adatok,
hiszen nem másnak, hanem csakis ennek
köszönhetem, hogy lassan elszakadok
az otthonomtól.  Már nem vezérelnek.
A parancsok itt már hatástalanok.

Őszi ökörnyál

Találkoztam életem szerelmével,
csak én nem voltam az ő életéé soha,
és most, akár egy lassított felvétel,
pereg életem, mégis felgyorsítva,
vissza- visszatérve,
mintha mozdulatlan állna,
lebegne előttem a kimondhatatlan,
akár az októberi ökörnyál lebeg
a kései napsütésben,
arcomra tapad,
szabadulnék tőle, nem tudok,
csak egyre jobban belegabalyodom.


A fák nem maguknak nőnek

Amint a fák sem maguknak nőnek az ég felé,
benned sem önmagáért teljesedik ki a lélek.
Én ellenben folyton csakis attól félek,
miként is állhatok majd bírám - önmagam elé.

Miként a Nap fénye híján lenne Földünk terméketlen,
én is száraz és sötét sivatagban létezem.
Hiába dolgozik, alkotna két kezem,
s fejem, a lét folyton üres, kietlen nekem.

S amint a madarak sem szállnak szárnyuk metszve,
nem szállok én sem: rám huhognak rángó árnyak,
amikor leszállt a sötét este,
arcomat simítják fekete szárnyak,
és mélységes, sötét verembe esve
mondok búcsút a napvilágnak.



2014. október 14., kedd

Értelmiségi lét, XXI. század

Utoljára egyetemistaként
tapasztaltam a munkás-lét örömét,
amikor csákányt váltva föl lapátra
dobtam a földet talicskába.


De most, kettő oklevél és harminc év után
csak nézek ostobán, értetlenül és bután,
amikor a huszonkét éves munkavezető
közli velem, hogy gazos a legelő,
mert nincsen elég állat a farmon,
hogy a mezőn gaz ne maradjon,
és olcsóbb a geológus, mint a gép,
úgyhogy csak vágjam: gaz van elég!

2014. október 13., hétfő

Quasimodo

Azt mondják, a szépség, ha belső,
az emberi arcra kiül,
ha nincs harmónia, az első,
hogy mindenki elmenekül,
hiszen az arcra nézve látja,
hogy a lélek meghasadt.

Szememben nem ég, mint fáklya
a fény, így a bőr alatt
csak borzadályos sötét tenyész'.

Ez meglátszik arcomon:
rágja, ellepi ocsmány penész,
és felhőként átoson
rajta a egy homályos rettenet.

Le hiába is mosom,
ha rám nézel, rögtön eltemet.


Találkoztam a szerelemmel

Találkoztam életem szerelmével,
és rögtön tudtam, hogy ő az igazi.
Találkoztam életem szerelmével.

A Nap fényesen ragyogott, a  tavaszi
égen és a virágzó fákon trilláztak a madarak.

Mennyire más volt minden, mint volt télen!

Ezer mesével érhetett volna fel az a nap.
A pár bárányfelhő is szelek szárnyán lebbent tova,
mert találkoztam életem szerelmével.

Csak én nem lettem az ő szerelme soha.

A képzeletbe fagyott idő

Ahol meddő a képzelet, ott befagy az idő,
és mintha végtelenül forgó imamalomban,
éled át újra- meg újra
a múlt megkövesedett pillanatait,
egyre csak azt boncolgatva,
mit kellett (vagy nem) volna
tenni, mondani, vagy elhallgatni itt.

Ez a meddő képzelet.
amely nem teremt,
csak pusztít, tehát nem igaz.
Halandó emberek
számára nem lehet
már benne vigasz.

Hát ne olvaszd fel többé a megfagyott időt,
ha nincsen újjá teremthető jövőd!
Elmúlt az, eloszlott köddé,
csak sorsodat éljed változtathatatlan,
amely abból valaha kinőtt.



2014. október 12., vasárnap

Múltat ásva

A fal tövén a csákányt, lapátot
spakli váltja fel.
Ha kérdezed, a régi világról
mázas cserép felel,
de durva szerszámmal szétütheted,
ha nem figyelsz oda,
a fénylő cserepet, s nem tart tükröt:
hogy a világ állapota
milyen is volt, amelyben éltek,
és meghaltak őseink.
Hát ecsetet és spaklit fogj!
De a régész csak legyint:
itt annyira ismert már a múlt,
mint egy elcsépelt anekdota.
A csákány koppan, megcsikordul:
hát ez itt mi a csoda?
Összeszalad az ásatás:
ily szépet hol is talált
utoljára valaki más?
Ez túlélt száz halált:
Ajkán most is ott lebeg
a sejtelmes félmosoly.
Orrát a csákány törte, de
egy utódja Gioconda volt!

Úttöredékek

Diadémul vette fejére
dróttövises koronáját.
Önmaga szúrta szív-közepébe
vergődő sirámát:

"Csak a rém, csak a rém
menne végleg! Csak jönne a hajnal már!"
Csillan a fény és csendül a fém,
rá majd a kínhalál vár.

Cseppen a vér a szemből a földre,
a föld beissza mohón.
Fekete válik fakó zöldre,
s megalvad egy fűcsomón.

Csattan az ostor a háton,
a bíbor patak cseppje árad.
"A koponyák hegyét látom".
A láb már gyönge és fárad.

Földre lehull a gerenda a vállról.
Van ki emelje talán?
Az utolsó csepp párolog a szájból,
az éjszaka új útra vár.

"Jaj, csak a rém, csak az menekülne,
ha jönne a hajnal már!"
Ha a kézben, a lábban a kín enyhülne,
szíven a dárda talál.

Tőzegmagányban

Mellettem alszik, húsz éve már,
kettőnk között nincsen határ.
Lángra gyúlt mécsesként lobog szeme,
éjem fejemben töltöm vele,
hideg estéken úgy alszom el.
Hiába szólnék, a semmi felel.

Ágyam mellett fehér a fal,
az minden emléket kitakar.
Fekete tűzláng lobog belül:
a sötétség nem könyörül.
Hátam alatt inog a lét.
Hiába kértem, maradjon még!

Mint pincékben a farakás,
olyan néma a kis lakás:
Fahasábokként szorítanak
a sötétben rám omló falak.
Padlómról emelkedik a zagy,
számig ér, megbénul az agy,

tőzeg erjed az ágyam alatt,
a virágos rétből csak ennyi maradt:
rothadó láp. Bűzös mocsár
húz le, ha az álom szememre száll.
Kapaszkodnék, de nem lehet:
magaddal vitted köteledet.

Lassan süllyed velem az ágy,
iszapörvénybe sodor a vágy,
átölel, megfojt a lápvilág.
Lilásan lobban egy lidércláng,
mészfalra kékes fény vetül,
én izzom fehéren itt egyedül?
Gyengül a fény, és jön a sötét,
mint pelyhet, énemet úgy szórja szét.

2014. október 11., szombat

Defenzíva - offenzíva

Ne magyarázd meg nekem,  - Mit
hogy mit is kell tennem!  -    kéne
Az utolsó szó            -  akkor hát
most már mindig -      teszerinted
a tied           - elhallgatnom, hogy
lehet       -        közös dolgaink is
csak? -       helyrejöjjenek végre?

2014. október 10., péntek

A felszín alatt

A tudat utcafelszíne elfedi,
de ott tollászkodik a sötét.
Meglebbenti szárnyát,
és fölreped az aszfalt,
megvonaglik az út, amelyen jársz, talpad alatt,
a járda lapjai közül,
mint magasnyomású vízcső törésekor
száll szökőkút az égre,
sötét bíbor olaj-vércseppekkel terítve be
a napfényben ragyogó tájat,
és még csak arra sincsen mód,
hogy az okokat megtaláljad.

Néha egy szó kapavágása,
egy mondat légkalapácsa
elegendő, hogy a tudat
a mélyben futó vezetékek túlnyomását lefojtó,
vékony betonját áttörje, 
az üresen sehonnan sehová robogó,
túlvilági fénnyel kivilágított metrószerelvényeket
a felszínre térítse,
vagy a sötét tollainak bíbor-fekete olajcseppjeivel
lepje be a tájat.

Elég egyetlen kapa.

És a nyomás csak nő.

2014. október 9., csütörtök

Layla

Miért rejted szívarcodat rózsacsokor mögé?
A csipkés szélű papírból kibukkanó,
halvány virágfejek úgyis rímelnek színével,
mint ahogyan hajad aranysárgája is visszatükröződik
a szürkéskék szívet körülölelő, arany ragyogásban.
Szerettél-e valaha nőt?
El is fordulhatok, hogy az igazat megmondjam.
Te csak növekedj tovább, apró szárny,
senki nem veszi észre,
amikor kifordulsz magadból és letörsz.
Bármelyik nap a tiéd vagyok, amíg nem túl késő;
a trapéznadrágos blues ideje elmúlt régen.
Te is csak egy tüskebokor vagy a kertben,
egy kulcs az országúthoz.
Miért kell a szerelemnek olyan szomorúnak lennie,
Layla?

Ilyenek vagyunk

Nem a tisztán, világosan kirajzolódó,
hanem a félhomályban felderengő dolgok
az érdekesek.
Nem az elmúlt, átlátható,
hanem a jövő ködében megbúvó események
az izgalmasak.
Nem a bűntelenség tisztasága,
hanem a kétségekkel és a bűnnel,
valamint a bűntudattal küszködő emberi lélek
a megörökítésre méltó.

Mert mindannyian ilyenek vagyunk.

2014. október 8., szerda

Végnapjaink elébe

Valami nagy, nagy vihar közeleg,
ideérzem gyilkos leheletét.
Társadalmak, életek, kőzetek
mállanak majd a változásban szét,
hogy romjain az új épüljön fel.

Jobb, vagy rosszabb? Majd a jövő felel,
de korántsem biztos, hogy jobb lehet,
és sokkalta rosszabb sem lesz talán:
minden másként történhet majd veled,
és velem is a változás után.

Élt meg Földünk ily változásokat;
nyomai ott vannak rejtve, mélyen,
biztonságosan a felszín alatt,
hogy csak az értők olvassák, és nem
lehet bárki, aki megértheti.

Bár nem nyilvánvaló, megélhetik
közülünk sokan. Nyomás van rajtunk,
és bármit gondolsz, bármit is teszel,
más ez, mint amit már tapasztaltunk:
valami nagy, nagy vihar közeleg.

Az utolsó vacsora

A gerincen túl  ott vár az ismeretlen.
Havas csúcsokon átmenni tervezetten
lehetséges csak. Így hát, ha útra kelnél
hebehurgyán, tán vissza sem térsz már.

A gerincen túl rád vár az ismeretlen.
Itt maradni már nincs mire. Megvetetten,
íly sok év után búcsúzni kellemetlen,
de a hajnallal útra is kelsz már.

Maya Angelou: Tudom, miért énekelnek a madarak kalitkában

A szabad madár
szelek szárnyán száll,
a légáramban lebeg,
amíg az el nem áll,
és le nem ereszti szárnyait
a narancs napfényben,
és magának meri követelni az eget.

De az a madár,
amelyet szűk ketrecbe zártak,
csak ritkán lát át
kalitkája rácsain,
szárnya megnyesve
lábai megkötözve
úgyhogy csak csőrét nyithatja, hogy énekeljen.

A kalitkába zárt madár
trillákat dalol
a félelmetes ismeretlenről,
de dallama hallható a távoli hegyeken
mert a kalitkába zárt madár
a szabadságról énekel.

A szabad madár egy másik szélről gondolkodik
a sóhajtó fák közötti passzátszélről,
és a patyolat pázsiton reá váró kövér férgekről,
és saját nevén nevezi az eget.

De a kalitkába zárt madár álmai talaján áll.
Árnyéka a rettegés sikolya,
szárnyai megnyesve
lábai megkötözve,
úgyhogy csak csőrét nyithatja, hogy énekeljen.

A kalitkába zárt madár
trillákat dalol
a félelmetes ismeretlenről,
de dallama hallható a távoli hegyeken
mert a kalitkába zárt madár
a szabadságról énekel.

Enzimhiányosan

Talán néhány enzim, vagy egy pár hormon hiánya
okozza, hogy az ember a világot kihányja,
fölbüfögi, nem veszi be a gyomra,
sem teli hasra, sem pedig éhomra,
és én egyre inkább azt érzem,
hogy ilyen enzimhiányos vagyok;
nem is fáj, amikor elvérzem,
de reszketek, ha a Nap ragyog.

Ez alighanem evolúciós ártalom.
Ha ezt a gént az utódaimnak átadom,
el lehet felejteni ezt a családnevet.
Ez nem is túlságosan meglepő,
hiszen a gyomok közt, a legelőn
általában utoljára a csalán nevet.

2014. október 7., kedd

Tutajozunk

Csendesen hullámzik a délután,
halkan csevegnek a csobbanások.
Nemsokára partot érünk talán;
ma elkerülnek kis halak, és óriások
sem háborgattak a nap folyamán.

Semmi tenger nincs a zaklatott létben
itt a nyüzsgő, forgalmas városon,
de hajózni mégis folyton muszáj,
noha az ég egyre ritkábban fénylik kéken,
és egyre gyakoribb, hogy egy-egy uszály
akkora hullámokat vet utad közelében,
hogy megviselt tutajod szinte szétesik már.

Nagy viharok nem voltak az út alatt,
de végigvert rajtad pár zápor,
fújt a szél, mennydörgés csattant,
és volt, hogy alig láttál a villámtól.
Ki tudja, még meddig tart az utazás,
egyáltalán partot érhetsz-e valaha?

Volt-e és lesz-e valaki, aki a pálmafás
ligeteket a láthatáron megpillanthatja,
vagy ez is csak egy legenda, tündérmese,
hogy elviseld a hajós lét fáradalmait,
hogy várj még egy holnapra, és ne este
vess végleg véget minden utazásnak még ma, itt,
ahol rozoga tutajod oly békésen lebeg?

Van még társad, aki együtt tutajozik veled?

Félreértve

Megvetéssel magyarázta versem.
Felvetése szarul ért, de nyersen
válaszolni az eszembe' sem volt:
hallgatok inkább.

Most sem értem, hogy a jót keresve
hogy' kerülhet eszem újra messze
tisztaságtól, valamint a széptől,
bármire vágynék.

Vonat

Csattan a, pöffen a,
zajjal szusszan.
Zörren a, lódul a,
kereke nyikkan.

Máris gyorsul, mint a gondolat,
messzire viszi el minden gondodat.

Száguld, csattog, zakatol,
talán várnak valahol,
ahova végül beszalad.

Átrobog a hegyeken,
jön vagy megy a szerelem,
amerre elhalad.

Sikkan a, kattan a
sínen a kereke,
nem kell rajta más,
csak te gyere.

2014. október 6., hétfő

Az utolsó menedék

Az utolsó menedék
az öl, amely átad,
oda bújna, ha tehetné,
nyüszítve, mint állat
minden férfi, akit bánt,
kerget és tép a sors,
akinek hátán ördög szánt,
lábát felsérti tors,
kezét szúrja tüske,
vagy saját fejében téved el;
segítséget kérni büszke,
hogy még hívásra sem felel.

Az utolsó menedék
az öl, amely befogad,
nem taszít, mint kemény
acél, ami fogad
veri, ha ütközik veled,
és edzetté akkor válik,
hogyha kalapáccsal vered,
mint hiszi mind, aki állig
felfegyverkezett.

De az élethez, ami adja,
és nem az, ami elveszi:
nem a halálnak apja,
az anyaöl kell, emberek.

Vén dodo madár

Nap-mint nap próbálgatom újból, hátha repülnék,
és már szárnyalok, ím, ritmus, rím szele visz:
mint a darab kő ejtve magasról, szárnyai nélkül,
vén dodo úgy repül ám: mély szakadékba zuhan.

Verseket olvasgatva

Olvasom holt költők verseit,
milyen szerencsések is voltak!
Mindegy, kultuszuk van-e itt,
élnek akkor is, hogyha holtak.

A lényeget fogják üstökön,
ha semmibe markol is kezük;
lovagolnak üstökösökön.
Ha nem is velünk, nem ellenünk!

Hogyha élnek, másabb a helyzet,
persze, hisz' kevés az olvasó,
aki néha még fogyaszt verset.
Pedig úgy hiányzik, mint a só
az ember szürke életéből:
színes lesz a seszínű világ,
és ha, mint búgócsiga, feldől,
a vers marad köznapi imánk.

2014. október 5., vasárnap

Elszakadás

Éppen volt elegendő ideig (talán)
melletted, bizonyítván, szeretetre vár,
és most már tehetetlen. Nem először állsz
ám, sajnos, vele szemben így!

Nem sok kell neki, és elmenekülne már.
Felment a feledés? Rá csak a semmi vár.
Nem szólsz már? Szomorú, hogyha beszélni kár.
Fogd meg hát legalább kezét!