Tőzegmagányban

Mellettem alszik, húsz éve már,
kettőnk között nincsen határ.
Lángra gyúlt mécsesként lobog szeme,
éjem fejemben töltöm vele,
hideg estéken úgy alszom el.
Hiába szólnék, a semmi felel.

Ágyam mellett fehér a fal,
az minden emléket kitakar.
Fekete tűzláng lobog belül:
a sötétség nem könyörül.
Hátam alatt inog a lét.
Hiába kértem, maradjon még!

Mint pincékben a farakás,
olyan néma a kis lakás:
Fahasábokként szorítanak
a sötétben rám omló falak.
Padlómról emelkedik a zagy,
számig ér, megbénul az agy,

tőzeg erjed az ágyam alatt,
a virágos rétből csak ennyi maradt:
rothadó láp. Bűzös mocsár
húz le, ha az álom szememre száll.
Kapaszkodnék, de nem lehet:
magaddal vitted köteledet.

Lassan süllyed velem az ágy,
iszapörvénybe sodor a vágy,
átölel, megfojt a lápvilág.
Lilásan lobban egy lidércláng,
mészfalra kékes fény vetül,
én izzom fehéren itt egyedül?
Gyengül a fény, és jön a sötét,
mint pelyhet, énemet úgy szórja szét.