Amint a fák sem maguknak nőnek az ég felé,
benned sem önmagáért teljesedik ki a lélek.
Én ellenben folyton csakis attól félek,
miként is állhatok majd bírám - önmagam elé.
Miként a Nap fénye híján lenne Földünk terméketlen,
én is száraz és sötét sivatagban létezem.
Hiába dolgozik, alkotna két kezem,
s fejem, a lét folyton üres, kietlen nekem.
S amint a madarak sem szállnak szárnyuk metszve,
nem szállok én sem: rám huhognak rángó árnyak,
amikor leszállt a sötét este,
arcomat simítják fekete szárnyak,
és mélységes, sötét verembe esve
mondok búcsút a napvilágnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.