2013. január 30., szerda

Szobrok (képzeltek, valódiak)

A moszkva téri forgatagban
áll egy szép leány.
Napsütés, vagy hóvihar van,
szél játszik haján.

Kezében fekete rózsaszál,
úgy várja kedvesét,
fénylő, fekete szöghaját
a szél zilálta szét.

A Vigadó téri korláton
kis királylány ül.
Szeme túlnéz a határon,
a semmibe merül.

Koronájával fején,
csak egymagába' vár;
fehér lovon délceg legény
nem jön soha már.

A körtéri óra alatt
állok én, magam.
A hervadó szegfűk csokra
még kezembe' van.

Várom még a percet egyre,
ami elmúlt rég;
már  nem járok fel a hegyre.
Régi az emlék.

2013. január 29., kedd

Nem vagyunk mások

Már nem vagyunk mi mások,
mint fényben megcsillanó porszemek,
parányi gyertyalángok,
amelyek vaksötétben lengenek.

Csak addig él bennünk a láng
amíg egy szívben visszhangot verünk:
ha senki sem gondolna ránk,
többé talán már nem is létezünk.

Én rád gondolok most, e csöndben,
mint eddig százezerszer már;
de szívem mindig beledöbben:
szívedre már hiába vár.

Talán megrezdülne szíved húrja,
ha elérne e hívó parázs,
lelkedben a láng kigyúlna újra,
lobbanna benne ezer varázs,
a pillanat végtelenbe nyúlna.
Ha még elérne ez a vallomás.

2013. január 27., vasárnap

A dolgok félremennek

Hámori István Péter (Grendolf) verse alá: Van ki

"A dolgok folyton félremennek. "
Ki hitte volna, hogy visszajön a múlt,
és búcsút intünk újra minden értelemnek.
Az emberség itt már végleg kimúlt?

De már Madách megírta,
hogy minden visszájára fordul,
és aki fölkerül a polcra,
nyomban a lecsúszóra mordul,

hisz' "a dolgok folyton félremennek."
Talán törvény, hogy semmi sem igaz.
Talán csak új és új ok kell a félelemnek,
hogy tovább burjánozzon a gaz.

A gonosz folyton támad,
és mindig hátulról jön elő,
míg Te csak véded jó anyádat,
és mindig csak beléd fagy a velő,

mert "a dolgok folyton félremennek."
Hiába is itt minden jóakarat?
Szabadságát vágyva kék egeknek
építünk újabb börtönfalakat?

 

Marci


Tizenöt éves elmúlt tavaly tavasszal,
és ma még pelenkázni kell.
Válla szélesebb enyémnél jó arasszal,
de egyedül nem mehet el.

Tizenöt éves koromban voltam,
amikor rám tört az első szerelem.
Jól tanultam akkor, sokat olvastam,
jó sportoló is voltam, azt hiszem.

Ő nem szeret olvasni. Tévét se néz,
és nem játszik számítógép programon.
Zenét hallgat néha, vagy csak heverész,
vár, hogy az idő elvigye a napot.

Folyékonyan még anyanyelvén sem beszélt,
Nem mondott még két összefüggő mondatot.
Hangszeren dallamot még soha sem zenélt,
Csak véletlenszerűen kalapálgatott.

Legboldogabb, amikor utazásra készül.
És mostanra már nem is kell, hogy fogja kezem.
Hosszú időbe telt, míg megtanulta végül,
ha nem fogom kezét, el úgysem veszíthetem.

Tizenöt éves is elmúlt már fél éve,
és még ma is pelenkázni kell.
Mi lesz vele? Ha majd ránk borul az éjjel,
hívására senki sem felel.


2013. január 26., szombat

Nocturne


Az éj közepén, a ház tetején
felsírt egy zokogó dallam.
Nyugtot nem hágy, annyi a vágy
e szomorú éji dalban.

Ha e halk zene szól, és a távoli Hold
a tetőre szórja a fényt,
észreveszed, hogy elfeleded:
elűzted már a reményt.

A tél közepén a ház ereszén
egy mély tüzű jégcsap nőtt.
Bár szórja a fényt, hideg, kemény.
Húzd ki a szívből a tőrt!

Majd derül az ég és olvad a jég,
jön még tavaszra nyár,
csakúgy, mint rég, felragyog még
a fényes napsugár.

2013. január 25., péntek

Január

I.

Jég és hó fedi mostan a tájat,
a "száz lehü lágy varázslat"
néma jövőben alszik még.
Utcákon csak szél citerázgat,
álmokat űz el, tépi a fákat.
Roppan a lábad alatt a jég.

Fényesen fehérlik még a hó
ezüst a fákon a dér.
Bár korcsolyázni volna jó,
rian a tavon a jég.
Ugyan kibújik a mackó
álomból ébredve föl.
Remeghet még, ha nagy a hó.

II.

Dér lepi most el a fákat a parkban.
Errefelé csak a fagy didereg.
Cinege sem csivitel most halkan,
elbújva mély oduban remeg.
Messzire szálltak a szép, napos órák,
bánatosan csivitel a veréb.
Innia sincs, befagytak a tócsák.
Roppan a fagytól egy tetőcserép

Záróra!

Én nem tudom, hogyan lehet
éveket képzelettel megfordítani.
Nem tudom, miért lehet
az érveket fordítva rám ordítani.

Talán csak én is ordítok,
merőben hasztalan,
hisz úgysem hallja senki más,
magyarról fordítok
magyarra csak, vigasztalan,
hisz lassan nem lesz folytatás.

Ha évek óta pánik életed,
és azt hiszed, hogy lassan vége már,
és számodra marad a képzelet,
ami nem ismer még határt,
csak ordíts akkor is talán,
ha hallja, vagy nem hallja más,
amíg a szíved pitvarán
nem ráng utolsó dobbanás.

Kishitű

Kishitű vagyok, és gyáva.
Nem is lesz másként.
Verset írok, mindhiába,
feloldozásként:

Rímbe is hiába írod
minden kínodat,
ha más szerelmét sosem bírod,
nem leszel szabad.

Kishitű vagyok, és gyáva,
mert nincsen tükör.
Egyedül megyek halálba,
és ez meggyötör.

2013. január 22., kedd

Ölelj vagy halj!

Néha szinte megveszem,
úgy vágyom egy ölelésre,
de még szinte soha sem
vette rajtam senki észre.

Minek mondjam? Mit mondanék,
ami még nem tudható?
Minél mélyebb a víz benne,
annál feketébb a tó.

Néha szinte elveszem,
mert nem vigyázza léptemet
egy vezérlő benti szem,
a zűr, a zavar eltemet.

Miért csörömpöl a zűrzavar,
miért zajong oly nagyon?
Miért fehér a koponya
a rothadó avaron?

Rémálmok

Zörren az ág és retten a lélek.
Néma az erdő, titkokat rejt.
Fekete fák szavától félek:
az elme a csöndben álmokat sejt.

Nem minden álom jó kedélyű.
Van, ami ijeszt, visszariaszt,
ha agyad a gond rágja, mint nyű,
formálja lelkedet, mint a viaszt.

Reccsen az ág, retten a lélek,
mert az ajtaja nyitva áll,
s ha támadnak rá az éji rémek,
amit vár már csak: a halál.


2013. január 21., hétfő

Hajnal

Hajnal. Lebben gyenge szellő.
Ablakom most nyitva áll.
Mintha lenne bűvös sellő,
átölel még félhomály.

Én e tétlen ébredésben
suttogását hallgatom
lombnak, és sok szép reményem
veszte izzón fáj, nagyon.

Nemsokára mára virrad.
Újra zeng a nagyvilág.
Nem lesz égen éji csillag:
elnyeli a napvilág.

Szertefoszlik éji álmom.
Elillan a szép remény.
Én ma még álomra vágyom:
vágyam tán csak lányregény?


Semmi, csak a csőd

Semmi sincs az életemben,
amire büszke vagyok.
Szívszorító félelemben
várom a holnapot.
Ha nem jön semmi változás,
hát csendben elmúlok én,
és nem marad utánam más:
pár ócska költemény.

Negyven éve úgy gondoltam,
nagy legény vagyok.
Táncot járni megtanultam,
és már sokat tudok.
Bár nem láttam soha többé,
el nem feledhetem,
a lányt, aki elfoszlott köddé,
és vele a szerelem.

Amit adtál, fél kezeddel
visszavetted azt,
és nem szóltál, hogy feledd el
a nyíló tavaszt.
Tudom, hogy nincs magyarázat,
bár fáj adott szavad.
Ha nem temetsz el régi lázat,
nem leszel szabad.

Harminc éve úgy gondoltam,
most már szabad leszek.
Jó eszem van, két kezem,
hát jól megélhetek.
De csődöt mondott életem,
és belül sincs változás:
a szerelem ma sincs velem,
és nem szanálhat más.

2013. január 19., szombat

Megélni lett volna jó

Megélni lett volna jó,
milyen, ha szeretsz, és viszontszeretnek.
Nem hullna folyton benn a hó.
Élethez ennyi elég keretnek.

Megélni azt lett volna jó,
ha éjszakánként is ragyog a Nap,
ha nyáron soha nem zuhog a hó,
ha lehetne szíved boldogabb.


Adj, vedd el!

Adj nekem szemet, hogy lássak!
Adj nekem agyat, hogy gondolkodjak!
Adj nekem szívet, hogy érezzek,
Uram!

Nem akarok látni, vedd el szemem!
Nem akarok gondolkodni, vedd agyam!
Nem akarok érezni, vedd vissza szívem,
mert látni, tudni is fáj,
Uram!

Soha sem volt szerelem

Soha nem volt szerelemnek
dala zeng a szívemen.
Ecsetemmel: a fejemben
színeit kikeverem.

A remény zöld, vörös a vágy.
A jövő kék szívemen.
Feketéllik? Kifakult már?
De én mégsem feledem.

2013. január 17., csütörtök

Új haza

Az én vérem nem narancs, nem ibolya.
Nem érdekel a hatalom vigyora.
Az én szívem bal oldalamon dobog,
magyar anya magyar gyermeke vagyok.

Kisemmizett engem egypár hatalom,
de a lelkem soha oda nem adom.
Az én kezem munkájából lesz kenyér,
nélküle a hatalmatok mit sem ér.

Az én szívem nem trikolor, nem is kék.
de magyarabb, nemesebb nem lehetnék.
Ha tagadja hazám népem igazát,
megint építünk magunknak új hazát.

2013. január 16., szerda

Üzemmód váltás

Üzemmódot vált az agy,
ha verset írni kellene;
ha megszállja tárgya, vagy
a versírásnak szelleme.

Ötlet, hogyha támad, verset
írni nem nagyon nehéz:
kell hozzá az őrület,
meg egy csipetnyi józan ész.

Verset akkor ír az ember,
ha másként nem mondható,
hogy a bánat mint a tenger,
és az öröm, mint a hó,

mert lelkeket mos a bánat,
az öröm meg hófehér.
Nem kell tátanod a szádat:
egy hasonlat ennyit ér.


2013. január 15., kedd

Mit ér a szó?

Mit ér a szó, mit ér a hit,
ha cáfolják a tetteid?
Mit ér a nemes gondolat,
ha a tett utána elmarad?

S mit ér a puszta szóvirág,
ha csak olvasgatod a Bibliád?
Ha másért semmit sem teszel,
a hited közönyben hamvad el.

Mi tér a kincs, ha csak tiéd,
ha életet nem ment, senkiét,
s mit ér a hit ha éhezel,
a túlvilágon jót eszel?

S mit érhet annak a másvilág,
akinek ezen nem nő virág?
Ha itt nincs élet, csak halál,
utána nem mindegy, mi vár?

Mi tér az erkölcs, hogyha csak
ostor, mi a szegényre csap?
Mit ér a ér a jámbor, jó, erény,
ha életedben nincs remény?

Mit ér a szó, a jó remény,
annak, kinek a lét kemény,
mert annyi itt a kín, a vér
az életben? Mondd csak, mit ér?

Miért?

Miért van az, hogy mindent megkapsz,
csak ami kell, az nincs?
Miért van az, hogy a boldogság
olyan ritka kincs?
Miért van, hogy amire vágysz,
nem lehet tiéd?
Miért van, hogy színeket látsz,
és elnyel a szürkeség?


Hogy lehet az, hogy az életed
ily gyorsan elszelel,
a fontos kérdést, ha fölteszed,
senki nem felel?
Hogyha rásüt a napsugár,
miért csillog a dér?
Szerelem nélkül az ifjúság
mondd, vajon mit ér?

2013. január 14., hétfő

Medvetánc

Verset írni támad kedve,
költőnek? Ritmus robog,
és táncra perdül majd a medve,
tányértalpa úgy dobog,
hogy lánca bár nyakába vetve,
mégis táncra jár a lába,
s lányok nézik őt nevetve,
cifra, szalagos ruhába
bújva, orra előtt lejtve táncot,
hogy ruhájuk fodra lebben,
és a szoknya pördül, fordul
forgószélnél sebesebben
át a hídon, föl Budára,
míg a medve rá nem mordul
a sok cifra,szép ruhára,
míg az idő nem vet ráncot
a sok, ifjú, piros arcra,
hadd feledjen minden láncot,
csattogjon a medve talpa!

Csúszkálós

Az udvaron sima jég,
hadd csúszkáljak rajta még!
Ha a cipőm elvásik,
majd csak akad egy másik.

Hogyha nekiszaladok,
jó messzire csúszhatok.
Amikor majd megállok,
megbámulnak a lányok.

Vasárnap, ebéd után
fölveszem a korcsolyám.
Nagyon gyorsan tanulok,
már koszorút is tudok.

Bevásárlás hóesésben

Nagyon esik kinn a hó.
Elcsúszik a nagyanyó.
Ne menjen az utcára,
el ne törjön a lába!

Majd én megyek a boltba,
belefekszem a hóba.
Ha a ruhám elázik,
hát didergek hazáig.


Hősök, zsoldosok, árulók


Kitart, hazát, ha véd a hős,
hiszen az otthon és kenyér,
s az asszony, gyermek, hogyha nős,
ha nem, a kérges két tenyér
idegenénél gondosabb
munkájának dicsérete,
mint önnön gyarló élete,
ha halni kell is, fontosabb.

S ha kell, a zsoldos is kitart,
míg zsebbe kapja mind a bért,
és rajta nőt vehet, s italt,
de el ne várd, az Istenért,
ha nincs parancs, anélkül öl,
s ha zsoldot nem ad a számadó,
is helytállásra kapható,
hogy életét áldozza föl.

Ha ellen támad ellene,
az áruló is mind kitart,
ha nincs veszélyben élete,
s te sem fizetsz egy pár italt.
Ha eltalálod érdekét,
akár nemes, akár paraszt,
majd halálba küldi azt,
ki megmentette életét.

Hó esett az éjjel

Az éjjel hó esett.
A tájat elfedi egy szűzies lepel.
Miért csak sújt a sors,
és miért van az,
hogy oly ritkán emel?

Az éjjel hó esett.
A tájra most fehér lepel borult.
De miért van ily sötét?
Miért van az,
hogy ily korán bealkonyult?

Az éjjel hó esett.
A tájat elfedi a szűzfehér lepel.
Miért nem jó veled?
Ha nem jó,
miért nem mentem innen el?

Az éjjel hó esett.
A mocskot elfedi a tiszta hólepel.
Talán e hólepel befed
majd engem is,
ha nincs a kar, mely átölel.

2013. január 11., péntek

Minek a beszéd?

Én évek óta nem beszélek senkivel
semmiről, amit tudok,
így hát mindig versben mondom újra el,
ami a szívemen: a bánatot.

Tudom: a vershez túl kevés,
ha éneked csupán magadról zengenéd.
A lélek mégis ily merész.
Vagy gyáva lesz talán, ha jő az sűrű éj?

Én évek óta folyton hallgatok.
Mit mondanék? Írásban mondom el,
és ha szólni szájjal lenne néha ok,
minek, ha nincs, aki felel?



Villon lábnyomában

A parkot én is magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt már az öregek nyara.
Az ember a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.

 Jó lenne, hogyha hihetnék abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még rám egy forró szerelem.

Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá életem is volt.
Szoba-konyhát foglaltak apámmal.
A főbérlő messze távozott.
Jobb életet remélt szabadsággal,
családomnak fedelet hagyott.

Soha bottal meg nem vert az élet:
nekem minden könnyen sikerült,
csak a magány nem ért soha véget,
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába volt minden meddő óra,
senki sem szólt: "Jöjj hát, Hercegem!"

Én hírnévre vágyakoztam, titkon:
nagy tudásomért tiszteljenek,
ismerjék meg munkáimat itthon,
és világszerte az emberek.
Azt gondoltam, hogy majd életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron kutatom a természetet,
télen írom meg történetét.

Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lehettem nagy felfedező,
világot sem jártam, mint a szélvész,
szürke lettem, nem földrengető.

Sosem hallott többé senki rólam.
A családnak éltem egyedül.
Gyermeket neveltem, aztán jól van,
nem számoltam, hogy mibe kerül.
A napok sohasem értek véget,
de csak rohantak a hónapok,
és hogy elmúltak a kezdőévek,
rájöttem, hivatalnok vagyok.

Másik szakmát kezdtem el tanulni:
ha egyikben nem lesz már nevem,
legyen esély többé alakulni
legyen új szakmai életem!
Amikor megjött a földindulás,
s darabokra hullt a régi rend,
rádöbbentem, a megszerzett tudás,
hírnevet nem: életet jelent.

Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
véget ért a tévelygés kora,
megtanultam: nevem nem lesz fénylő,
de nem adom semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok túl megelégedett.
Ahogy' sorsom a szívemmel játszik,
arról talán csak én tehetek.

Megvallom: bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit verseimbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan.
Innen-onnan szedem össze rímem.
E versemben Faludy van soron,
stílust, ritmust követnék most híven:
témám: Villon: Nagy Testamentom.

Vagy egy tucat helyen módosítva az eredetihez képest

2013. január 10., csütörtök

Hogy Júliámra találék

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne néki - evokáció

Nem kell másképp ez a világ,
Hisz` nem nyílik benne virág,
nem segíthetnek az imák,
hogyha nem élnek Júliák!

Megvidámodik a szívem,
fényesen zendül a rímem,
messze, távolba jut hírem,
ha velem vagy, édes hívem.

Drágalátos építményem,
te vagy egyetlen reményem.
Mind lehullik a szemérem,
ha szemed fürdik enyémben.

Nap az égre föl sem kélne,
ha szemednek drága fénye,
lelked tiszta, szép erénye
nem lehet szívem reménye.

Lángra gyúl a szívem véled,
boldogságom mind feléled,
életemet csak tevéled
élhetném, mint hites férjed.

Szép Júliám! Megláttalak,
rímemmel így magasztallak,
örömömben szólítalak:
légy a párom, Te szép alak!

Kutyafejek


Kutyafejek a száraz avarban.
A múlt idő majd lassan eltemet.
Szétrágja csontomat is, mert hagytam,
hogy mások szabják meg életemet.

Nincsen kegyelem a szemfogakban.
A koponyákról lemállott a hús.
Sorsomtól el hiába rohantam,
csak szürkébb lettem, és maradtam bús.

Néha, hogyha vissza-visszanézek,
a lombon át reám ragyog a fény,
és régi kölykök, a nagy csibészek
árnyéka leng a parkok zöld füvén,
de múltat fednek a zörgő évek.

Az avarból fehérlő csont a tény.





Négysoros

Pilinszky János: Négysoros
evokáció

Ég a lámpa kint a lépcsőházban.
A betonon vastag lent a hó.
Tévéreklám üvölt üres szobára.
A számla holnapra várható.

2013. január 9., szerda

A farkasok dala

A Nap leszállt a domb fölött.
Már nem várok csodát.
A völgybe sötétség költözött,
s a farkasok dalát
vonyítja százezer torok,
hangjuk messze szól,
távoli mennydörgés morog:
az ég így válaszol.

Én nem tudom, e sűrű éjben
merre visz utam.
Hátam mögött az életem
már nagyon messze van.
Az éjszaka a kaput nyitja,
rajta hívna át
a százezer torok vonyítva
a farkasok dalát.

2013. január 8., kedd

Elmentél

Nekem már szétszakad a szám is,
és szívem szigszalaggal tartom össze,
mert messze innen Róma, Párizs,
hiába kérdtem, visszajössz-e?

Üvöltve súgtam: kis falunkban,
világunknak szép köldökén
meglehetnénk jól magunkban,
nem kéne más, csak Te, meg én,

de Téged űznek messzi vágyak,
és amíg reád vár csillogás,
itthon maradnak hideg ágyak,
nem tölti szívemben be senki más
az űrt, ami maradt utánad.

Elmentél. Nincs feloldozás.