mint fényben megcsillanó porszemek,
parányi gyertyalángok,
amelyek vaksötétben lengenek.
Csak addig él bennünk a láng
amíg egy szívben visszhangot verünk:
ha senki sem gondolna ránk,
többé talán már nem is létezünk.
Én rád gondolok most, e csöndben,
mint eddig százezerszer már;
de szívem mindig beledöbben:
szívedre már hiába vár.
Talán megrezdülne szíved húrja,
ha elérne e hívó parázs,
lelkedben a láng kigyúlna újra,
lobbanna benne ezer varázs,
a pillanat végtelenbe nyúlna.
Ha még elérne ez a vallomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.