2015. december 29., kedd

Végállomáson

Szürke, tömör a hajnal, mint az este.
Szikár torony uralja a tájat,
köd lengi körül, akár a bánat.
A talp alatt nedvedzik a Föld teste.

Csipkesötét ágak tarkítnak  eget,
bebólintva a kerítés fölött.
Égre felhő, földre köd költözött,
a víztorony-tenyér esőt kéreget.

Szerelvény zökken, lassan araszolgat,
majd a peron mellett mélán megáll.
Ajtó szisszen, rögtön nyílik, mert már
indulunk is. Itt rend van. Arra szoktat,
hogy belül is tartsad meg ezt magadban.
Nem éppen ilyen életet akartam.

Négy sor negyven év után

Arcod volt az Éden.
Már nem több, csak emlék.
Karod melegében
nyugalomra lelnék

Kitántorogni, menekülni

Anyám, édes! Itt az éjben
üldöznek a farkasok.
Sűrű erdő sötétjében
hangjuk folyton ránk morog.

Anyám édes! Nem tudom, hogy
merre meneküljetek.
Messze még a hajnalom, fogy
időnk. El kell mennetek.

Hagyjatok hát! Fene farkas
foga veszi véremet.
Én maradok, büszke szarvas,
az soha nem kéreget.

Anyám édes! Itt az óra.
Most azonnal menni kell.
Hogy megmartak, már azóta
nem tarthatnak semmivel.





Csepel, gyorsvasút

Szikár torony uralja a tájat.
Szürke, tömör a hajnal, mint az este,
nedvedzik a láb alatt a Föld teste.
Köd leng körülötte úgy, mint a bánat.

Szerelvény lódul, zökken, és megáll.
A buszokról rá embertömeg siet,
sötétben úszik az egész sziget,
amikor az utolsó utas beszáll.

Indulunk. Szembe megyünk harminc évvel.
A szívek kihűlt reményt dobognak:
"jó leszek még szétszórt atomoknak,
ha semmire sem mentem a hűséggel.
Elment fejem fölött egy fél évszázad.
Ötven után az ember már nem lázad."

Hírgyár

Hírgyárunk gyártja az egyedi híreket:
fogyasztó, itt van, nesze, zabáld!
Nem szerzünk magunknak további híveket.
Mind, aki magyar, már hozzánk talált.

Az illiberális nem demokrácia.
A fosztó képző mutatja azt:
ha nincs szabadság, a néhány "grácia"
még a rabság földjén maraszt.

A számat ne nézd, azzal hazudok!
Csakis a tetteimre ügyelj!
Fel lesznek derítve a még rejtett zugok,
a célt én jelölöm. Arra tüzelj!

Tegnap jobbra volt tőlem a cél.
Mutatta az a kettő pofon,
ami nem csattant. A hideg acél
lassan mindent hálómba fon.
Holnap te lehetsz az majd magad,
csak kritizáld keményen elvtársaimat!

2015. december 27., vasárnap

Távol a csillagtól

Távol ragyogsz, csúcson fénylő csillag!
Ott, lent a völgyben félhomály honol.
Hideg sötétje maga a pokol,
fű, virág nincs, hó, a jég és kő csak.

Égi fényed nem ér le a mélybe,
nem vidítja föl sötét világunk.
Nélküled itt egyre jobban fázunk,
te voltál csak völgyünknek reménye.

Pillantásod már régen nem éget,
nem perzsel a bíborban izzó tűz.
Jégbe fagyva várja itt a véget
a türelem. Szenvedély már nem űz.

Ragyogj tovább, fényes csillag, csúcson!
Éjbe megyek. Ideje búcsúznom.

2015. december 26., szombat

A tegnapokban élni

Én ma is a tegnapokban élek,
mert befagyott nálam az idő.
Bár a halott semmit nem remélhet,
a szakálla, mintha élne, nő.

Tegnap élet volt, egy pillanatnyi,
mára már a semmibe rohan.
Miért hagyjuk mind a rosszat hatni,
miért is nem élünk boldogan?

Én is folyton tegnapokban élek,
jelen, jövő mind reménytelen.
Boldogságot másoknak remélek,
nekem véget ért az életem.

2015. december 25., péntek

Csend a viharban

Éppen csend van két vihar között,
de a halál közénk költözött.
Üszköt kerget az égben a szél,
a rádió régen nem beszél.

Házak helyén füstös falromok,
veszteségre már nem is zokog
többé senki, aki erre él:
radioaktív port hordoz a szél.

Félreértés okozta talán
bizalmatlan hónapok után,
amikor szögesdrót zárt határt,
s pár piros gomb megnyomásra várt.

Most csend van két őrület között,
a lét pedig halálba öltözött.
Radioaktív hamut fúj a szél,
ember emberrel már nem beszél.




Mint vén varjú

Száraz ágon varjú károg.
Egyedül van, mint magam.
Változásra rég nem várok,
már minden szép elrohan.

Hideg tél van. Az avarban
öreg varjú lépeget
rezignáltan. Nincs zavarban,
többé nem vár kék eget.

Szárnyra kapnék, mint a fecske,
de ide köt végzetem.
Mint vén varjú, várom egyre,
hogy elérkezzék telem.

2015. december 24., csütörtök

Unortodox Karácsony este

Becsukom elmémet, lezárom a kaput,
szigorún megszűröm, mi az, ami bejut:
inkább bor hozzon el mámoros miazmát,
mint, hogy támogassam kifosztóim hasznát!
Inkább fuldokoljak egyedül a mélyben,
mint, hogy reménykedjem egy újabb esélyben!

Csillog a Karácsony, fennen szól az ének,
én ma már úgy élek, mint az önző vének:
nem érdekel engem, mit hoz majd a holnap,
hiába hittem már tegnap is a szónak.
Az ígéret szép szó, ha ez, amit vágytál,
De nem csak nekem, majd neked is jut ágytál.

2015. december 22., kedd

Embert égetnek

Embert égetnek valahol.
Az égre száll a bűzös füst,
bár a Hold olvadt ezüst,
a sajtra kutya sem csahol.

Fekete füstfelhők között
ott kandikál most a Hold,
tegnap még élt, mára holt,
aki a füstbe öltözött.

Tüzek égnek szerteszét,
sötét füst száll Istenig.
Okát sokan ismerik:
embert éget a sok szemét.

Dichtichon

Hogyha a múzsák is már fegyvert fognak a kézbe,
ismét itt a sötét, pá-pá, emberiség!

2015. december 21., hétfő

Verstelenül

Nincs bennem ritmus, nincs bennem szó,
hogy leírhatnám, azt, ami jó.
Nincs bennem vers, és nincs bennem dal,
de ez másokat nem zavar.

Nincsen múltam, már nincs jövőm,
már nem élek célratörőn.
Blokkolt az emlék, mind, ami fáj,
csendes és kihalt bennem a táj.

Bár szívembe szelídült mind, ami volt,
és fényt nem vet rá Nap csak telihold,
néha még megütnek az illatok,
amikor feljönnek a csillagok.

2015. december 19., szombat

Játszani engedd még!

Ha semmi jön, a semmiség
semmivé lesz. Szerteszét
szórja azt a szélvihar,
amely mindent szétzavar.

Ha semmi jön, és menni kell,
s egybe forrsz a semmivel,
ami végül megmarad:
hogyan viselted magad.

Ha semmi jön, mind, ami volt,
eltűnik. Marad a holt.
Akkor minden lesz a nincs,
mind, ami volt, lesz a kincs.


Ha már beszélni sincs kivel,
jő a semmi. Semmivel
elűzni többé nem fogod,
fölzabálja holnapod.

2015. december 17., csütörtök

Szemét

Ez itt egy nagy halom szemét:
szó, hulladék, meg ember.
Biztos lesz, aki majd megver,
mert nem hat az őrült beszéd.

Gondold meg, mit mondasz, nagyon,
mert magába vonz, bedarál.
Mást hiába választanál:
beszív, még ha nem is hagyom.

Más már régen kihányta ezt
a mocskot az utcakőre;
én menekülnék előle,
bár jól tudom, hogy nem ereszt.
Bódít, agyad zavarja meg:
az ocsmányat szépnek hiszed.

Ajtónyitás

Az ablakon is bejönne talán,
ha bezárva lenne lent az ajtó.
De nincs, így nem a ház öreg falán
jön, az úgyis vakolathullajtó.

Be lenne, kötél kerülne rácsra,
szerezne egyet lopva jó dadám,
s tudom, nem várna semmi tanácsra,
ha lógni látná ott egy éjszakán.

Hisz' volt, hogy itt állt ablakom alatt
sötétben, amíg föl nem kelt a Hold,
heteken keresztül el nem maradt,
azután éjjelenként dalt dalolt,
virágot küldött, sok szakajtót,
amíg ki nem nyitottuk az ajtót.

Légy te az első!

Az első követ énreám vessétek:
megbotránkoztatni  jöttem titeket,
mert zavar minden zűrös téveszmétek,
amelyeket a valóság kinevet.

Amit mondok, csak botrányt kelt köztetek,
házasságtok a mesékkel megtöröm,
és ha dühít, felráz, hát örüljetek:
az életre fölébredni nagy öröm.

Te hajítsd el először rám a követ!
Eddig is betarottál minden szabályt,
hogyha a parancsnok énrám nem lövet,
védd meg te a zsarnok, nagy királyt,
hiszen eddig csakis jót tett teveled:
saját képére formálta hitedet.


Semmi baj

Semmi baj nincsen tudd, uram, velem,
csak valahogy szürke lett az élet.
Többet költöttem, mint a betétet,
és most tartozásomat fizetem?

Nem, mintha luxusra ment volna el,
csak a fenntartáshoz kellő dolgok:
nem lesz ezektől az ember boldog,
de nélkülük a semmi üzemel.

És most, uram, üzemel a semmi,
egyre szürkébbé válnak a napok,
most éppen nem hiszem, hogy még kapok
kölcsönt, mielőtt el kell menni.

Persze én sem tudhatom, hogy mennyi
van hátra, amíg eléd állhatok

2015. december 16., szerda

El-eldobott kő

A néma kő, ha visszanézne még
a kézre, amely elhajítja őt,
megláthatná, milyen erős, derék
ember szeleti át vele a levegőt.

A néma kő, ha visszanézne még,
míg parabolaívén elrepül,
az arcon látná, hogy ennyi elég
már elűzni a gonoszt emberül,
vagy pályáján kövek követik őt,
ami elválaszt dobót, dobottat,
átszelve újra még a levegőt,
hogy a gonosz többé nem kopogtat
a porhüvelyből, amely szétszakad
a ráeső, embernyi kő alatt.

2015. december 15., kedd

Cserepező

Villanyszörny sír a kanyarban,
vízszintes sárgája rettent,
szembe szúr. Mindegy. Zavar van,
ha sav cseppje arcba freccsen.

Papírszemét lebben szembe,
rajta egy körmenet látszik.
Tenyér nem borul kezemre.
Hiányolom. Mészporát szik.

Félhomályban. A fénycső csak
fotonokat csordogálgat.
Törne csak tócsát meg kócsag,
egy pszichedelikus állat!

Cserepeit terelgetem.
Össze nem rakja szerelem.


Kövér elvtárs megmondta a tutit.

Nem azért tartom el adómból Kövér elvtársat (Az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézete Ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársát, aki azóta sem volt rá képes, hogy följebb vigye a marxizmus társadalomtudományi ranglétráján), hogy megmondja, kinek hogyan kell élnie, mert ahhoz kicsit több életismeretre lenne szüksége, mint egy pártalkalmazott kádernek, amiként egész munkaképes életét folytatta.

Ilyen nézetekkel, amelyeket nyilvánosan hangoztat, pontosan oda való, ahonnan éppen az ő fajtája elől menekülők jönnének, ha nem építtetne ellenük (és a magyar társadalom ellen) koncentrációs tábort idéző szögesdrót kerítéseket a főnöke, úgyhogy mindenkinek - nyilván neki is - jobb lenne, ha állami tisztviselőnek jelentkezne az Iszlám Államnál. Ott tárt karokkal fogadják az ilyen suttyó paraszt (és nem földműves értelemeben, mert Kövér elvtárs nem végzett soha kétkezi munkát, meg másmilyent sem) fanatikusokat, akik szerint a lányok csak szexrabszolgának vagy szülőgépnek jók.

Kimondhatatlanul undorodom ettől az ocsmány alaktól, akinek köteles beszédét előbb aljas provokációnak minősítette pártja, majd utólag kiderült, hogy mégis minden szavát kimondta.

Hogy a magyar állam (úgy is, mint a Nemzeti Együttműködés, Kövér elvtárs elv- és harcos társainak rendszere) ilyen embereket tűr meg felelős poszton, jól jellemzi annak a garnitúrának erkölcsi romlottságát, amely a választók 61,21%-a szavazatainak 66,8%-át szerezte, azaz a magyar választók 44,2%-ának szavazatával 2/3-os többséghez jutott. A smittpálokból, kövérlászlókból és hasonló volt mszmp-s és kisz-es muftikból, akik sem gondolkodni, sem beszélni, sem írni nem tudnak, és ha magasan felköpnek a levegőbe, hogy alá is állhassanak, még büszkék is rá, hogy pofonköpik magukat, lassan elég lehetne ebben az országban.

Aki azt gondolná, hogy ez az alak, és még egypár másik smittpáloktól kezdve szíjjártókon át a csődre spekuláló kósákon keresztül a nemvoltközgyűléssohanemhazudtam orbánviktorokig csak egyéni ocsmányságok, az téved: az ocsmányság ugyanúgy bele van kódolva a narancsbolsebvizmusba, mint ahogyan a kegyetlenség, kíméletlenség volt az elődjében, a lenini bolsevizmusban. Nem szabad elfelejteni, hogy az "agyagba döngöljük őket" a teljes magyar társadalomra vonatkozó kijelentés volt a faluszéli suttyó szájából, aki minden képességét arra használta, hogy a kertje végében lévő latrina mögött saját focipályát gründoljon magának.

Újra béna

Járni tanítottál, béna voltam.
Szinte megigézett varázsszavad:
a széllel szálltam, így lettem szabad,
igéd híján összeestem holtan.

Akár az átok, hogyha megfogan:
mert elhagytad jártért a járatlant,
nem leszel már többé ártatlan;
sötétedik folyamatosan.

Volt idő, hogy távol volt az este,
az égen fényesen izzott a Nap.
Reméltem, hogy nem lesz, aki boldogabb
senki, aki az utat kereste.

Oly bénán járom a sivatagot,
mint az örökéből kitagadott.

Nyulak szigete

Egy arc a lámpafényben,
egy széteső kolostor,
amit elhagyott az Isten.
Egy hátra lecsapó ostor.

Az elromlott falaknál
temető földje ázik.
Csontjain ott most már
csak a csönd citerázik.

2015. december 13., vasárnap

A világ pörsenésén

                                                                                   (Ady Endre: A nagy posványon át)

Mára posványba rekedtünk ismét.
Hogyha mondanám, hát el se hinnéd:

Hiúnk elég van újra, van szegény,
akiknek szívében ma nincs remény.

Kihaltak mind a vén gerincesek,
a láp ma nem buzog, csendben remeg.

Habár a lányok lépte még csoda,
de rajtunk ül egy buta despota.
(de fölöttünk újra Isten ostora).

Magyar honunk ma föld alá búvik,
menekül újra. Hantján szól kuvik.

Nemzetünk java messze vándorol,
a hatalom ma minden szót torol.

Bár jönnek hozzánk még, akik látnak,
pörsenése lettünk a világnak.


Egyes emberek

Egyesek mindig tudják, mi a teendő.
Ami engem illet, néha azt sem tudom,
hogy én ki vagyok, nemhogy azt tudnám,
erről, vagy arról mit gondoljak,
pláne, hogy mit is kellene tennem.
Ilyenkor azt mondják, határozatlan vagyok,
pedig határozottan tudom,
hogy értelmesen nem lehet dönteni
ilyen kérdésekben.
Maximum emberségesen.
Sokszor még a kérdésfelvetés is
értelmetlen.

2015. december 12., szombat

Tévé előtt, vagy moziban

Valahol mindig háború van.
Írja az újság, mondják hírek,
hazug okokban már nem hiszek,
percenként meghalnak vagy huszan.

Valahol mindig háború van,
terjed, mint pestis, vagy kolera.
hányan haltak meg, tudod-e, ma?
Jegyzik ezt bürokratikusan?

Világunk lassan a végbe zuhan.
A teremtés mellékterméke,
hogy nem lesz többé soha béke?
Valahol mindig háború van.

Semmiszájú rém

Űz a tátott szájú semmi,
égő szeme rám mered.
Nincs előle hová menni,
szemébe nézni nem merek.

Nincs erős pajzs, nincsen várfal,
sátor, amely rejtene.
Nem áll mellém senki vállal,
hogy harcolna ellene.

Mellkasom szaggatja semmi,
űrfogával tépi szét.
Szívtelenné válok, ennyi.
Nem kell használni szikét.

2015. december 10., csütörtök

Ne átkozz!

Ne vess meg, ne átkozz,
ne küldj a tölgyfához!
Ne mondd, hogy véletlen,
sajnálom, tévedtem!

Mondd azt, hogy elmúlt már,
a szíved jobbat vár,
mondd, hogy most itt a vég,
mert ennyi már elég!

Ne legyen irgalom,
nőjön fű sírhalmon,
de hagyd, hogy szép legyen
az emlék énnekem!

Úgy vagyunk

Úgy vagyunk egymás mellett,
mint akiknek ez kellett,
mégsem fakaszt dalt sokszor a szánk.
Szürke jövőtől félve
köznapokba hazatérve
már csak a semmi várhat ránk.

 Úgy vagyunk egymás mellett,
mint két tégla, amelyet
mesterük falba rakott.
Malter köt minket egymáshoz,
és, hogy a ajövő majd mást hoz,
nem hisszük: nem várunk holnapot.

2015. december 9., szerda

Éjre várva

Tölgyfa tönkre ültem erdő rejtekében.
Déli napfény. Messze még a sűrű este,
zord magányban. Kedvemet rég nem kereste
senki lánya. Így ülök majd őszi szélben?

Csak dübörgött mellkasomban szív motorja.
Fenn, a légben fák susogtak, de csak halkan.
Néha már-már azt gondoltam, meg is haltam,
de az elme ezt az érzést elkotorja.

Tölgyfa tönkön üldögéltem, míg az este
félhomálya rám leszállt, és fázni kezdtem.
Visszatérni késve, éjjel semmi kedvem;
itt ülök most. Befogad az éjnek teste.

Skizophrenia

Háttal ülök önmagamnak,
és tarkómat látom.
Kifordultam? Vagy szívatnak?
Ez lidérces álom?

Verset mondok, megíratlant
magamban motyogva,
agyamban valami kattant.
Így lettem mogorva.

Jól hallhatnám, ha figyelnék,
magam, amint éppen
próbára teszem az elmét
őrlő napsütésben.

Bűntelen bűnös

Bűnös vagyok bűntelen,
a bűnöm marha nagy:
eltékozoltam életem,
ez nyugtot nem hagy.

Lehettem volna tán tanár,
embert felnevelő,
de nem lettem, így néha már
belém fagy a velő,

mert rettent, hogy életem
haszontalan múlik el.
Jogos-e ez a félelem?
Rá senki nem felel.

Bűnös vagyok bűntelen,
mert megcsaltam magam.
Szitokkal ejtem majd nevem,
jövőm, ha van.

2015. december 6., vasárnap

Körbe-körbe

Kevesebb hangú vagyok, mint mások.
Nálam egyhangúbban zeng a dal;
nem építek tornyot, mélyre ások,
lehet, hogy ez másokat zavar.

Van olyan, hogy elgondolom néha:
"vajon versbe kell megírnom ezt?"
Nem vagyok zseni, sem pedig léha,
és van olyan, ami nem ereszt.

Talán, mint a farkas, vagy a róka:
ott nyalogatom a sebeket,
ahol fáj, és nem izgat a móka,
bár tudom, ettől be nem heged,
és amit ígér a vers, csalóka:
nem élheted benne életed.

Android

Felhívnálak telefonon,
ha jó lenne az Androidom.
De ez a vacak folyton leáll,
az Isten tudja, hogy mit csinál.

Valami panel ugrál rajta.
Elhiszi a fejlesztő, a marha,
majd én tudom, hogy mit ugat,
ha a google process app-stoppot ad?

Hát nem hívlak az androidon.
Fontolgatom, hogy a falhoz csapom.
Kár, hogy amolyan drága fajta,
különben már taposnék rajta.

Így aztán versben üzenem:
a füzet maradt a fegyverem,
mert amit eddig telefonra tettem,
úgy néz ki, hogy elveszítettem.

Nem hívlak a telefonon,
majd, csak, ha megjavult az androidom.

2015. december 5., szombat

Kinin

Csak keserűség van. Nincs vágy,
s mert szeretve soha nem voltam,
nyugtot a lélek már nem hágy,
amíg ki nem terülök holtan.

Keserűség űz el lázat,
mint maláriást húz le kinin.
Az ember aztán nem lázad,
vár. Majd magától múlik a kín.

Csak keserűség van, nincs láz,
már nincsen, amit lehúzhatna
kinin. A lét már lenulláz.
Erős voltál? Vagy satnya?

Déli sötétbe

Úristen! Ez milyen jó!
súgtam fülébe halkan.
Nyár volt, és kinn hullt a hó,
és én majdnem meghaltam.

És tavasz lett odakinn:
peregtek a levelek,
megenyhült a téli kín,
nem féltem, hogy leverek
valamit, török, belül
vagy tél lesz ott kint megint.
Csak a változás örök,
és most sincs, aki leint.
Ősz van, bár virág virul,
délben a Nap Éjre hull.

Szeptember elment

Szeptember jött, és véget ért
a nyár, és vele az élet,
és azóta sem tudom, miért,
hogy még mindig élek.

Izzón forró volt a lét
még szeptember előtt,
azután a hideg tél
a szívbe beköltözött.

Több év eltelt azóta.
Forognak szüntelen
az évszakok. A nóta
más: nincsen szerelem.

2015. december 4., péntek

Vonat

Vajon kiket visz a vonat
a hajnali sötétben?
Milyen vágyakat, álmokat?
Ha vágyat nem, miért nem?

Vajon meddig megy a vonat,
hova ér, mire megáll?
Mi várja az utasokat,
ha majd mindenki leszáll?

2015. december 2., szerda

Négy évszak

Sivár tavaszodnak vége már,
ablakpárkányodon nincs madár.
Nyarad elmúlt, őszre tönkre ment,
emlékek fognak: mind kemény cement,
lépni nem tudsz. Minden cél oda,
mégis mennél? Lépted tétova.
Egykor voltál: szép és szertelen,
mára lettél szörnyű fertelem.
A téli éjben szíved nem remél,
hát jó ügyelj: fegyelmezett legyél!

Matthew Sweeney: Kaktuszok

Miután a lány elhagyta, vett egy másik kaktuszt,
épp olyant, mint amilyent ő Marrakeshben,
a repülőtéren vett neki. Végigűzte érte Londont,
végül itt, Camdenben, a gyerekek hordái között,
akik egymás kezét fogva csatangoltak a piacon,
megtalálta, megvette, és hazavitte.
A következő héten visszament egy másikért,
azután megint egy másikért. Zsinórban kipróbált
különböző családokból való példányokat,
a fényes virágúaktól az olyan mélyvörösekig,
mint az eladólány mosolya, akit észre sem vett.
Vásárolt egy rongyszőnyeget is a nappaliba,
egy homokszínűt, és a hétvégét azzal töltötte,
hogy a falakat bézsszínűre,
a mennyezetet halvány kékre festette át.
Sárgásbarnára festette a kopott, fekete ágyterítőt,
és a barna djabellába burkolva magát
a szofára feküdt kaktuszokkal körülvéve,
arab zenét hallgatni. Ha visszajönne hozzá, gondolta,
egészen otthon érezné magát.

Cacti

After she left he bought another cactus
just like the one she'd bought him
in the airport in Marrakesh. He had to hunt
through London, and then, in Camden,
among hordes of hand-holding kids
who clog the market, he found it,
bought it, and brought it home to hers.
Next week he was back for another,
then another. He was coaxed into trying
different breeds, bright ones flashingt red -
like the smile of the shop-girl
he hadn't noticed. He bought a rug, too,
sand-coloured, for the living room,
and spent a weekend repainting
the walls beige, the ceiling pale blue.
He had the worn, black suite re-upholstered
in tan, and took to lying on the sofa
in a brown djebella, with the cacti all around,
and Arab music on. If she should come back,
he thought, she might feel at home.

2015. december 1., kedd

Engesztelő

Kérlek szépen, ne vádolj engem többé,
nem vártalak, a lét kínált elébem.
Nem voltam gonosz, csak talán kegyetlen,
és ami volt, még mára sem vált köddé.

A kristálytüzű nyár napfénye voltál,
az őszt elűző, izzó napraforgó.

Aztán a szív jégmezőin csikorgó
fagy fehérített halálra. Deformált
létem döngették kongó bronzharangok,
és akár ajtóban rekedt nyikorgás,
énbennem azóta is csak egyre ás
a kétség. Visszhangozzák írott hangok,
amelyeket régről megőrzött elmém.

De olykor tűnődöm létem kegyelmén.