Szürke, tömör a hajnal, mint az este,
nedvedzik a láb alatt a Föld teste.
Köd leng körülötte úgy, mint a bánat.
Szerelvény lódul, zökken, és megáll.
A buszokról rá embertömeg siet,
sötétben úszik az egész sziget,
amikor az utolsó utas beszáll.
Indulunk. Szembe megyünk harminc évvel.
A szívek kihűlt reményt dobognak:
"jó leszek még szétszórt atomoknak,
ha semmire sem mentem a hűséggel.
Elment fejem fölött egy fél évszázad.
Ötven után az ember már nem lázad."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.