nem vártalak, a lét kínált elébem.
Nem voltam gonosz, csak talán kegyetlen,
és ami volt, még mára sem vált köddé.
A kristálytüzű nyár napfénye voltál,
az őszt elűző, izzó napraforgó.
Aztán a szív jégmezőin csikorgó
fagy fehérített halálra. Deformált
létem döngették kongó bronzharangok,
és akár ajtóban rekedt nyikorgás,
énbennem azóta is csak egyre ás
a kétség. Visszhangozzák írott hangok,
amelyeket régről megőrzött elmém.
De olykor tűnődöm létem kegyelmén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.